Gyógyító pilleszárnyak - 9. fejezet

Bocsánat az egy napos késésért... Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet. :)

9. BUDAPEST

BUDAPEST NYÜZSGŐ VOLT, de szerencsére – vagyis Alice-nek köszönhetően – kifogtunk egy borús napot, így nem kellett megvárnunk az éjszakát. A legtöbben esernyőt szorongattak, ami alól alig láttak ki, ezért nem voltunk olyan feltűnőek. Nem törődve az esővel siettünk végig az utcákon.

Még otthon bejelöltük egy térképen a furcsa eltűnések és halálesetek helyszíneit, hogy ezáltal be tudjuk tájolni a vámpír vadászterületét. Igyekezett hajléktalanokra, prostituáltakra és idős emberekre lecsapni, akiket kevésbé kerestek és akikkel kevésbé törődtek, így maradhatott láthatatlan az emberek és a rendőrség számára.

- Aggódom Isis miatt… - szólalt meg Edward jó félórányi csend után, ahogy lementünk egy metróaluljáróba. Beletúrt a bronzvörös, vizes tincsekbe, mire a velünk szembe jövő nők nagy részének elakadt a lélegzete.

- Én is – vallottam be. – De nem lesz baj. Ez csak egy apró botlás volt, semmi több. És amilyen lelkiismeret-furdalása van, sosem fordul elő újra.

- Igen, remélem – bólintott Edward, de nem tűnt nyugodtabbnak. Összeráncolt homlokkal fürkésztem az arcát.

- Van még valami más is? – kérdeztem rá. Éreztem, hogy valamit titkol, de nem értettem, miért. Hiszen Isis az unokám, ha valami baja van, tudni akarom.

- Talán… - felelte bizonytalan hangsúllyal. Jó pár percig megint csend volt, én pedig kezdtem úgy érezni, beleőrülök, ha nem tudom meg, mi is történt. Végül nem kellett rákérdeznem, mert Edward magától szólalt meg. Vagy összeszedte magát annyira, hogy elmondja, vagy csak ő is érezte a gondolataimból, hogy nem jó ötlet sokáig hallgatnia. – Zavaró az a kötődés, amit érez irántad… - Meglepetten torpantam meg, mire Edward is megállt. Az embertömeg néha felénk pillantva sietett el mellettünk kikerülve egy nem messze álló kéregetőt.

- Nem értem… - ráztam meg a fejem. Edward szusszantott egyet és zavartan fordította a fejét a föld felé.

- Nem is tudom… Csak… Olyan intenzíven érez. Mindig ott vagy a gondolataiban, és mikor hazahoztad azt a lányt… - dadogta zavartan. Ritkán láttam csak ilyennek, de még mindig fogalmam sem volt, mit is akar kihozni ebből az egészből. – Ha nem tudnám, hány éves, és hogy a nagyapja vagy, csak a gondolatait hallanám ismeretlenként, azt hinném, hogy… - köszörülte meg a torkát idegesen.

- Hogy? – próbáltam meg kihúzni belőle. Életemben először idegesített, hogy én nem láthatok bele a fejébe, és meg kell várnom, amíg elmondja, amit akar.

- Hogy szerelmes beléd – nézett fel rám Edward. Egy másodpercig csend volt, aztán kitört belőlem a nevetés. Egy fiatal lány megtorpant nem sokkal előttünk, és csodáló szemekkel mért végig, aztán mikor a mellette haladó fiú morcosan oldalba lökte, megrázta a fejét, és elpirulva követte őt. Edward bronzvörös szemöldöke összeszaladt, én pedig mentegetőzve emeltem fel a kezeimet.

- Sajnálom… Sajnálom… - ráztam a fejem. – Ez csak… Edward… Istenem, ennél nagyobb képtelenséget még soha nem hallottam senkitől.

- Igen… Igen, biztosan csak félreértem – bólintott Edward is végül.

- Nézd, azt elismerem, hogy nagyon szeretem Isist és érzem, hogy ő is kötődik hozzám. Amikor… Nos… Az utóbbi időben… – javítottam ki magam összeszoruló mellkassal. - …ő volt az egyetlen, akinek a közelsége segített. Mert annyi élet van benne, annyi szeretet. De hidd el, ez nem több mint gyermeki kötődés a nagyapja iránt. Megmutatta többször is az érzéseit, ha szerelmes lenne, éreztem volna. Különben is, még csak egy kisgyerek… – mosolyodtam el halványan. – Beletelik még egy kis időbe, míg aggódnunk kell a fiúk miatt, és hidd el, akkor sem én leszek a problémánk forrása. A nagyapjaként tekint rám. Furcsa lenne, ha mást is érezne irántam.

- Igazad van – fújta ki Edward a levegőt a tüdejéből – láthatóan megkönnyebbült. Nem is értettem, hogy juthatott ilyen butaság az eszébe. – Felejtsd el, amit mondtam. Ostobaság. Nem is tudom, hogy juthatott eszembe – ismételte meg a gondolataimat, aztán továbbindult.

A nagy barna szemek rám emelkedtek, én pedig teljesen elbódultam. A külvilág megszűnt létezni. Csak ő volt számomra. Az ő arcát láttam, az ő illatát éreztem, az ő szavait hallottam. Isis…

- Nagypapa, szeretnék kimenni vadászni – szólalt meg, miközben a tekintete fogva tartott.

Edward és Isabella megtiltotta, hogy nélkülük menjenek ki a kicsik az erdőbe. Tilos. Nem szabad.

Isis akarja. Boldoggá tenné. Boldoggá tehetném.

Az agyam egy eldugott, hátsó szegletében tudtam, hogy nem lenne szabad igent mondanom, mégis bólintottam.

A két kar a magasba emelkedett, én pedig anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust, a karomba emeltem a pici testet. Olyan jó érzés volt, olyan otthonos. Mintha mindig is őt tartottam volna. Mintha hozzám tartozna.

Az apró ujjak az arcomat simogatták, a lábaim pedig automatikusan indultak a kijárat felé.

- Carlisle? Hová viszed Isist? – Hallottam a hangot, de nem foglalkoztam vele. A kezem már a kilincsen volt. – Isis, azonnal hagyd ezt abba! – Ahogy a barna tekintet elfordult tőlem, hirtelen úgy éreztem, mintha most vágták volna el azt a köldökzsinórt, ami összekötött az egyetlen ismert és szeretett személlyel. Fájt. Zavarodottan kaptam levegő után és csak pár pillanat múlva döbbentem rá, hogy mi is történt.

A kis sikátor, ahol az utolsó áldozatot, egy hajléktalan férfit megtalálták, elég büdös volt. Két hatalmas szemetes konténer állt a sarokban – a szemét már túlcsordult belőlük, néhány zacskó még a földön is várakozott arra, hogy elszállítsák.

- Érzel valamit? – érdeklődtem Edwardtól.

- Rothadó szemét, esőillat, és kétsaroknyira van egy hamburgeres – vonta meg a vállát. – Semmi, ami hasznos lehetne, sajnálom.

- Akkor marad az éjszakai járőrözés – törődtem bele. – Addig húzódjunk be valahová… - tanácsoltam.

Ismét a metróaluljáró felé indultunk, miközben az épületeket figyeltem. Budapestnek volt egyfajta különös, kevert légköre. Az épületek gyönyörűek voltak, és néha úgy éreztem, mintha egy másik korban sétálgatnék, de az autók, a tömeg és az üzletek figyelmeztettek, hogy még mindig a huszonegyedik században vagyok.

Múlt és jelen. Mintha a város minket szimbolizált volna. Rejtetten bennünk is ott volt a múlt, és ha valaki figyelt a részletekre, észrevehette ezt, de a felszín – a kinézetünk, a ruháink – már a jelent idézte.

Egy kis olasz hangulatú kávézó felé vettük az irányt, ami eszembe juttatta Volterrát és azt, hogy miért is vagyunk itt. Leültünk egy sarokasztalhoz, és a látszat kedvéért rendeltünk két capuccinót. A pincérlány valószínűleg észre sem vette rajtunk, hogy külföldiek vagyunk, mert a magyar nyelv egészen jól ment, csak én hallottam halványan a vámpírfüleimnek köszönhetően, hogy Edwardnak van egy kis akcentusa.

A rengeteg nyelv közül én pontosan háromszáznegyvenkettőt beszéltem, Edward valamivel többet, mert a magányos éjszakákat szótárak és nyelvtankönyvek olvasgatásával töltötte, míg engem inkább az orvostudomány foglalt le.

A pincérlány elpirulva írta fel a noteszébe a rendelésünket, miközben zavartan toporgott, aztán mikor visszaindult a pult felé, majdnem nekiment az egyik üres asztalnak. Máskor egy elnéző mosolyt csalt volna ez a reakció az arcomra, de most a szorítás a gyomrom táján elvette minden jókedvemet.

- És milyen a lakás? – szólalt meg Edward. Biztos voltam benne, hogy valójában nem igazán érdekli ez a téma, csak azért hozta fel, hogy lenyugtasson.

- Vania szerint túl nagy, de tetszik neki, csak szerény.

- Kedves lánynak tűnik… - Az aranybarna tekintet lézerként pásztázta végig az arcomat.

- Igen, az is. Csak nehéz élete volt – feleltem röviden.

- Nem lehetett könnyű neki egy olyan helyen felnőni. – A szemeim előtt felderengett egy kép. Az egyik alkalommal a bordélyban látott férfi, amint a vörös hajú prostituált helyett Vaniát simogatja. Önkéntelen, apró borzongás futott végig rajtam, és a kezeim ökölbe szorultak.

- Biztosan szörnyű lehetett neki. Ezért hoztam el. Jó lány, jobban érdemel.

- Isabella azt mesélte, hogy nővérnek tanul. Érdekli az orvostudomány… Lehet, hogy az orvosi pálya is vonzza, csak kéne neki egy kis ösztökélés. – Edward hangja puhatolózónak tűnt, de nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Ösztökélés? Persze, ha arra vágyna, kifizetném az orvosi egyetemet is.

- Nem így értettem… - Edward elhallgatott, mikor a pincérlány elindult felénk egy kerek fémtálcával. Megvárta, amíg leteszi elénk a két poharat, aztán megköszönte a kiszolgálást, és csak akkor fordult ismét felém, mikor újra egyedül maradtunk. – Tanulhatnál vele, segíthetnél neki. Lefoglalnád magad – nézett rám. Hát erről van szó… Még mindig abban reménykedik, hogy valami csoda folytán begyógyulnak majd a sebeim és továbblépek. Lehetetlenség. És a hamis remény nem tesz jót hosszútávon.

- Egy pár beszélgetés és néhány korrepetáló óra semmin nem fog változtatni, Edward – mondtam ki hangosan is.

- Tudom, de… Isabella beszélgetett a lánnyal és én is figyeltem a gondolatait, mikor találkoztunk, és úgy véljük, hogy vonzódik hozzád… - nézett fel a szemembe.

- És ez miért fontos? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Tudom, hogy Esmét – halkult el a hangja, nekem pedig rándult egyet a mellkasom. – senki sem pótolhatja. Tudom – nyomta meg a szót, mikor közbe akartam vágni. – De ha több időt töltenél ezzel a lánnyal, ha kialakulna valami kötődés… Úristen, ha tudnád, milyen nehezemre esik ezt mondani. Mintha elárulnám Őt… De… Nem akarunk elveszíteni téged, és Ő sem akarná ezt. Azt akarná, hogy boldog legyél! – Hitetlenkedve meredtem Edwardra, miközben a kezét a kézfejemre fektette.

- Őrültségeket beszélsz! – ráztam meg a fejem, és elhúzódtam a vigasztaló érintéstől.

- Apa, csak gondold át…

- Nincs ezen mit átgondolni! – csattantam fel, de azonnal meg is bántam. Edward szemében meglepett szomorúságot láttam. – Sajnálom – vettem mély levegőt, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájó lüktetést.

- Ne kérj bocsánatot. Azok után, én milyen elviselhetetlenül viselkedtem, miután elvesztettem Bellát a saját ostobaságom miatt, az a legkevesebb, hogy elnézzük neked, ha rossz kedved van.

- Tényleg nem voltál könnyű eset… - mosolyodtam el szomorúan.

- Kedves tőled, hogy ennyire megszépíted – mosolygott vissza.

- Elég volt, Edward! – A hangom kemény volt és szigorú. Ritkán szóltam így bárkihez is, de most nem hagyhattam szó nélkül a történteket.

- A húgod csak segíteni akart… - szólt közbe Esme is, hogy csillapítsa a kedélyeket.

- Igen, Edward, én…

- Nem érdekel, hogy mit akartál, Alice! Elegem van abból, hogy nem értitek meg! Egyedül akarok lenni! Semmi szükségem a társaságotokra és arra, hogy folyton pátyolgassatok! Ha valakit babusgatni akartok, szerezzetek be egy gyereket! – Az utolsó mondat hatására Esme megremegett, aztán a tenyerét a szájára szorítva kifutott a szobából.

Sosem szégyenkeztem még Edward miatt, de most mégis így éreztem, ő pedig pontosan tudta, mert bűntudatosan lehajtotta a fejét.

- Indulunk lassan? – pillantott Edward az ablak felé – odakint kezdett sötétedni.

Azalatt a pár óra alatt, amit a kávézóban töltöttünk, rendeltünk jó pár kávét és üdítőt, ami mind a nem messze mellettünk álló növény cserepébe került, mikor a pincérlány nem figyelt. Bólintottam, aztán elővettem a pénztárcámat és intettem, hogy fizetnénk.

- El… elnézést, uram, azt hiszem, elnézte egy nullával. – A pincérlány elkerekedett szemekkel pislogott a kezében tartott összegre.

- Borravaló a kedves kiszolgálásért. Tartsa meg! – mosolyogtam rá biztosítva róla, hogy nem tévedtem.

- De… De ez nagyon sok. Biztos, hogy… Mármint… - A kék tekintet felváltva járt az arcom és a pénzköteg között.

- Teljesen biztos. A magáé – gomboltam be a kabátomat, aztán az ajtó felé indultam Edward kíséretében. – Viszontlátásra, kisasszony!

- Ugye, tudod, hogy egész életében emlékezni fog rád? – kuncogott Edward, ahogy kiléptünk az utcára. Az eső még mindig szemerkélt sötétszürkére festve a járdákat.

- Legalább neki jó napja van ma – vontam meg a vállam sóhajtva.

A néma cirkálás elég unalmasan telt. Szép lassan elcsendesedtek az utcák, és az emberek többsége hazament kipihenni a nap fáradalmait. Hallottam a tévék hangját, az evőeszközök csörömpölését a vacsoránál, ahogy elmentünk egy-egy lakóház mellett. Éjfél körül elvonult mellettünk egy kissé ittas, fiatalokból álló társaság, de amint megláttak minket, megszeppenve fordultak le egy másik utcára.

Mi van, ha nem történik semmi ma éjszaka? Végül is, nem biztos, hogy a vámpírunk minden nap táplálkozik… Bár a nomádoknak nem volt szokásuk az önmegtartóztatás, azért ők is kibírták pár napig, hétig vér nélkül.

Nem akartam hosszabb ideig távol lenni otthonról. Isisnek is szüksége lehetett rám – még mindig nem volt lelkileg túl jó állapotban -, és Vaniáért is aggódtam. Egy új városban él, egy új lakásban, teljesen egyedül. Biztosan ijesztő lehet neki ez a sok változás, és én vagyok az egyetlen, akit megkereshet, ha valami baja van.

Már hajnalodott, én pedig kezdtem feladni a reményt, mikor Edward hirtelen megtorpant. A szemei a távolba meredtek és az izmai megfeszültek.

- Edward? – érintettem meg a vállát, mikor egy munkába siető aktatáskás férfi furcsállva fordult utánunk, ahogy elhaladt mellettünk. Edward megrázkódott, aztán rám nézett.

- Itt van… - suttogta.

- Mármint…

- Aro. Hallom őt. Vagyis a gondolatait. Gyere! – indult el az egyik utcán gyors léptekkel. Idegesen kerültem ki pár embert, miközben azon bosszankodtam, hogy miért pont most akar mindenki munkába menni. Ha pár órával korábban jön elő Aro, egy másodperc alatt ott lehettünk volna mellette, és feltűnés nélkül elfoghattuk volna.

Lefordultunk az egyik sarkon, aztán ahogy egy kis utcához értünk, Edward rohanni kezdett, én pedig kissé megkönnyebbülve követtem a példáját. Ez a környék kihalt volt, úgyhogy végre nem kellett visszafognunk magunkat. Átszáguldottunk egy lezárt építkezési területen, aztán mindketten megálltunk.

Most már én is éreztem őt. Az illatát, a jelenlétét… Halk morgás tört elő a torkomból, ahogy mély levegőt vettem, hogy betájoljam, merre is van pontosan.

- Tudja, hogy itt vagyunk – szólalt meg Edward. – Arra! – nyújtotta ki hirtelen a karját balra, mire azonnal kilőttünk.

Egy félig lerombolt épületnél kettéváltunk, hogy bekerítsük Arót, így egyedül rohantam tovább. Annyira el akartam kapni! A düh és a fájdalom újra kavarogni kezdett bennem, akár csak az első pillanatban ott a máglya mellett.

Ahogy megláttam, ösztönösen vicsorodtam el. Egyenesen a területet óvó kerítés felé rohant, miközben Edward is előbukkant alig pár méternyire tőlem. Ő sokkal gyorsabb volt, mint én, így csak igyekeztem utolérni, és figyeltem, hogy nyúl ki a keze Aro felé. Az ujjai belemarkoltak a fekete kabátba, ami recsegve adta meg magát. Aro hirtelen elrugaszkodott, és ugrott – magasan ívelt át a kerítés fölött. Edward és én pár tizedmásodpercnyi késéssel követtük.

Ahogy emberek közé értünk, muszáj volt lelassítanunk. Úgy éreztem, mintha gúzsba lennék kötve, az egyetlen, ami reményt adott, hogy Aro ugyanúgy nem használhatta a gyorsaságát, mint mi. Mikor lement az egyik aluljáróba, idegesen rohantam le a lépcsőkön. A tömeg egyre nagyobb lett, olyan hét óra körül járhatott, így munkába és iskolába igyekezett mindenki.

A szemeim egyenesen Aróra tapadtak, a lábaim pedig ösztönösen vittek arrafelé, amerre ő ment. A kezem ökölbe szorult, mikor egy pillanatára hátrafordult, és összevillant a szemünk. Tudta, pontosan tudta, mit csinál.

Biztos voltam benne, hogy azért választotta a kora reggeli időpontot a vadászathoz, mert várta, hogy egyszer csak rátalálunk majd. Ez volt a legmegfelelőbb időpont ahhoz, hogy még biztonságosan tudjon táplálkozni, de ha felbukkannánk, el tudjon tűnni az emberek között. Azzal fogott meg minket, amit a legnagyobb gyengeségünknek tartott, hogy számított nekünk a halandók élete, és nem akartuk, hogy miattunk essen bajuk.

Ahogy meghallottam a halk zakatolást, azonnal tudtam, hogy mi fog történni. Edwarddal még megpróbáltunk átvágni az embereken, de túl sokan voltak. A metrószerelvény beállt a megállóba, és kinyílt az ajtaja. Még láttam, ahogy Aro szája mosolyra húzódik, aztán belép a többi emberrel a járműbe.

- A francba! – Edward fekete szemekkel meredt a sötét alagútba, miközben én próbáltam összeszedni magam. Minden ízemben remegtem, és alig bírtam visszafogni az ösztöneimet. Olyan közel voltunk, annyira közel… Tombolni akartam, ordítani, összetörni valamit. Az egyetlen, ami visszatartott, és a tudatom utolsó józan szikráját pislákolásra késztette, az néhány gyerek hangja volt nem messze tőlünk.

Zihálva indultam el a felvezető lépcsősor felé, mert úgy éreztem, megfulladok, ha nem jutok ki a szabadba. Tudtam, hogy ezt az esélyt végleg elpuskáztuk. Aro megbújik, aztán amint lehetősége lesz rá, elhagyja az országot.

- Majdnem megvolt! – Edward ökle belecsapott az egyik romos épület oldalába. A vakolat a földre omlott, és egy lyuk keletkezett az ütés helyén.

Ahogy elhagytam a kis cellát a szívem veszettül verte a bordáimat. Mit csináltam, mit csináltam, mit csináltam? Úgy mentem keresztül a városon, hogy nem láttam és nem hallottam. Geraldine arca lebegett előttem. A gyönyörű, vidám arc és a megtört, feldagadt, sebes arc. Próbáltam meggyőzni magam, hogy helyesen cselekedtem, de tudtam, hogy a Pokolra fogok kerülni.

Amint a szobámba értem és az ágyamra vetettem magam, kitört belőlem a zokogás. Vajon már vége? Megtette? Bevette a gyógyszereket, amiket adtam neki?

A halk kopogást először meg sem hallottam, csak mikor már erősebbé vált. Gyorsan megdörzsöltem az arcomat az ingujjammal, aztán szóltam csak ki.

- Az édesapád hívat téged – adta át az üzenetet a mostohaanyám aggódó arccal.

- Azonnal megyek – bólintottam.

Remegve tettem meg azt a pár métert, ami a szobám és apám dolgozószobája között volt. Biztos voltam benne, hogy megtalálták Geraldine holttestét, és rájöttek, hogy én segítettem neki. Vajon mi lesz velem? Apám engem is bezárna, megkínozna… megölne?

Elfehéredve kopogtattam be, és mikor megkaptam az engedélyt, majdnem összecsuklottak a lábaim.

- Gyere csak… - intett az apám. Az íróasztala mögött ült, és szigorú tekintettel mért végig. Szőke haja hátra volt nyalva, a színét tőle örököltem, de ezen kívül, mintha semmi közös nem lett volna bennünk.

- Hivattál… - motyogtam magam elé várva a halálos ítéletemet. Apám felállt a székéből és elindult felém. Minden izmom megfeszülve várta, hogy mikor sújt le rám – hogy tényleges ütést vártam-e vagy csak szóbelit, magam sem tudtam volna megmondani.

- Nyújtsd ki a kezed! – hallottam meg a hátam mögül a hangját. Nem tudtam, mit akar, de rettegtem. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. – Azt mondtam, nyújtsd ki a kezed, süket vagy? – dörrent rám újra.

Próbáltam nem reszketni, de ahogy előre nyújtottam a karomat, közel jártam az ájuláshoz. Mikor apám megragadta a kezem, önkéntelen kiáltás hagyta el a számat. A kemény ujjak szétfeszítették az enyémeket, és valami a tenyerembe csúszott.

- Meghalt. Úgy, ahogy megérdemelte. – A mondatok közvetlenül a fülem mellett hangzottak el. – Megmentettem a lelked, ha újra hibázol, nincs többé fiam. Most pedig kifelé! – taszított az ajtónak.

A folyosón tettem még pár lépést, de tovább nem tudtam megtartani a súlyomat, és térdre estem. Felemeltem a kezem, és kitártam a tenyerem. A három apró méregpirula ott hevert benne érintetlenül. Az ujjaim újra köréjük zárultak, és az öklöm a mellkasomhoz szorítva kezdtem el sírni.