Varázslatos realitás 54.

Peter futva érkezett az egyetem egyik terméhez. Hajnali négy körül tudott csak elszundítani, így reggel nem ébredt fel az órája csengésére. Nem szokott késni, mindig gondosan ügyelt arra, hogy pontos legyen, az idejét sem tudta, mikor aludt el utoljára, de pillanatonként hallotta sípolni a telefonját, izgatottan kapott érte, csak azért, hogy pár pillanattal később kedvetlenül elhajítsa. Csak képzelődött. Végül kikapcsolta a telefont, mert hallotta az éjszaka csöndjében barátja, hangját: „Haver, kislány lettél?”

Ennek köszönhetően gyűrött, zilált és karikás szemű volt, mikor feltépte a terem ajtaját, még kopogni is elfelejtett.

- Köszönjük Mr. Williams, hogy megtisztel minket jelenlétével, de egy óra késéssel, ilyen zajt csapva megérkezni mérhetetlen faragatlanság és egyáltalán nem méltó úriemberhez. – Sir Walter Jones, a tanszék egyik réme volt. Az angol hidegvér mintapéldája, makulátlan ősökkel, tökéletes ízléssel. Peter magában elátkozta a hülye fejét, hogy pont ez előtt a tanár előtt kell így viselkednie.

- Elnézést kérek, Uram!

- Fiatalember lásson neki a munkához! – A csoport másik kilenc tagjának állványa egy kört formázott a redős ruhákba öltöztetett modell körül. Odabiccentett Katnek, aki kérdőn felvonta a szemöldökét, amihez társult egy gondolatban küldött üzenet: „Hogy tudtál így elaludni?!” A fiú csak megvonta a vállát. Nem akarta elmutogatni, mi történt, és amúgy is dolga volt. Vászon, szénrajz, koncentrálás… Peter sóhajtva vetette bele magát a munkába. Mobiltelefonja lenémítva, a táskája mélyén várta Charlotte üzenetét.