Varázslatos realitás 64.

Visszatértünk. :) Mostantól tényleg megint minden nap lesz Varázslatos realitás. Köszönöm a türelmeteket és hogy vártátok a szösszöket. :)

Viszont van egy rossz hírem is... Ma egész nap ültem a Démoni érintés fölött, de egyszerűen nem jött az ihlet... :-/ Megvan belőle pár oldal, de nem az egész fejezet. Igyekszem összeszedni magam, és holnapra befejezni. :) Bocsánat, hogy várnotok kell... Ha bárki szeretne inspirálni esetleg, akkor nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az utolsó Gyógyító pilleszárnyak és Édes kötelék fejezetről. Higgyétek el, minden hsz. erőt ad az íráshoz. :) Mert ti vagytok az én múzsáim. :)

Charlotte történetéről ösztönösen a sajátja jutott eszébe. Karácsony. Az első ünnep lett volna a nagyapja nélkül, de nem tudta megbeszélni az anyjával, hogyan lesz. Mielőtt kórházba került volna, egyszerűen nem jött szóba az egész ünnep, meg ilyesmi. Amióta az apja elhagyta őket, nem voltak boldogok az ilyen alkalmak. A hosszú évek fagyos öltönyben töltött karácsonyozása, leszoktatta arról, hogy sokat várjon. Vagy egyáltalán bármit várjon. De idén végre először ünnepelhettek volna kettesben. Csak Peter meg az anyja…

Az anyja és ő. Összeszorult a torka, alig csúszott le rajta a kávé. Az anyja a kórházi ágyon. Hófehér arccal, karjába kötött infúzióval. Az ő mindig nett és makulátlan édesanyja összekócolt kiszáradt szőke hajjal a rosszul fűtött szobában.

Nem az lepte meg Charlotte történetében, hogy nem megy haza, hanem a nyilvánvaló tény – amit a lány ugyan nem mondott ki, de érezhető volt -, hogy nincs hova hazamennie. Peter sohasem tekintette a patinás régi házat otthonának, de azon a helyen élt az anyja, így mégiscsak oda járt „haza”. Elszomorítónak találta a gondolatot, hogy minden változik. Még ez is.

Nem tudta, mit kellene erre mondania, így az egyetlent mondta, ami igaz is volt:

- Megértem. Nagyon is megértem.