Gyógyító pilleszárnyak - 8. fejezet

8. VISSZAFORDÍTHATATLAN

Az utolsó aranyaimat nyomtam a kövér őr markába, aki elégedett vigyorral az arcán állt félre az utamból. Alig kaptam levegőt a rothadás bűzétől, de igyekeztem nem elhányni magam. Nyöszörgések hangja töltötte meg a folyosókat, akár egy kínszimfónia. Legszívesebben befogtam volna a fülem, és hátraarcot csinálva hazarohantam volna, de nem lehetett. Látnom kellett őt… Muszáj volt…

Ahogy a kapott kulccsal kinyitottam a megadott szoba ajtaját, a rettegés összeszorította a szívemet. Tudtam, hogy valami szörnyűséget fogok odabent találni, de a legborzasztóbb rémálmomban sem tudtam volna elképzelni ilyesmit.

Ahogy tettem befelé egy lépést egy patkány szaladt át a lábam előtt, aztán a nyöszörgés hangjára a sarokba pillantottam. A szemem tágra nyílt és a lélegzetem elakadt.

- Geraldine?

A földön fekvő rongyos, törékeny alak megmozdult, de nem nézett rám. Nem, az nem lehet… Biztosan rossz cellába küldtek véletlenül…

Óvatosan közelebb léptem, és remegő lábakkal guggoltam le.

- Menj innen… - A halk suttogás jegesen markolt bele a szívembe.

- Uramisten, Geraldine… - nyögtem fel a bizonyosságtól. A kezem azonnal kinyúlt felé, és óvatosan magam felé fordítottam. A gyönyörű arc fel volt dagadva az ütésektől, a teste pedig tele volt sebekkel, amelyek nem akartam tudni, honnan származnak. – Kiviszlek innen, hallod? – húztam magamhoz nem törődve az orrfacsaró szaggal, ami a rajta lévő rongyokból áradt.

- Carlisle… - A hosszú ujjak belemarkoltak a ruhámba, és éreztem, ahogy a test rázkódni kezd a zokogástól.

- Semmi baj, kiviszlek innen… Ígérem – simogattam a hátát. Megdöbbentett, mikor apró fejrázást kaptam válaszként.

- Nem tudsz.

- Dehogy nem! Lefizetem az egyik őrt, és… - kezdtem bele, de a barna tekintet elhallgattatott.

- Apád tudja… Hogy mi… Szeretjük egymást – nyögte fájdalmasan. Szeretjük… Nagyot kellett nyelnem, hogy legyőzzem a torkomban lévő gombócot. – Nem fogja hagyni, hogy… elvigyél…

- Nem érdekel! Valahogy megoldom! Megszökünk és… - Az őrület kacaja tört fel a női ajkakról, aztán a hűvös kéz az arcomra kúszott.

- Jó fiú vagy, Carlisle… Bárki bármit is mond neked, jó fiú vagy… - motyogta olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy megértsem. – Nem tudsz kijuttatni, de megmenthetsz engem…

- Nem értem… - vontam össze a szemöldökömet.

- Úgyis meg fogok halni, de az apád azt… - A mondatot egy köhögőroham szakította félbe.

- Semmi baj, ne beszélj inkább… - simítottam végig a hátát, mire halk szisszenés hagyta el a fájdalomtól a száját.

- Nem. Muszáj… - vett mély levegőt. – Apád azt akarja, hogy… kínok között tegyem… Ments meg a szenvedésektől, kérlek…

- Nem értem… - ismételtem meg újra, miközben a szívem kihagyott egy ütemet.

- Segíts meghalni, Carlisle…

Nem értettem, hogy lehetséges, igazi csodaszámba ment, de Vania még mindig ember volt, és egyáltalán nem mutatkoztak rajta az átváltozás jelei. Vártam, hogy majd ordítani kezd a testében lángoló tűztől, de csak elsápadva és ájultan feküdt az ágyon az enyhe vérveszteség miatt. Szerencsére Isist még idejében leszedtem róla…

Isis… Nem is értettem. Persze, számára is pont olyan nehéz lehet legyűrni a vérszomjat, mint nekünk, de mégis… Miért pont most? Miért Vaniát? Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy direkt bántani akarta. Hidegvérrel, megfontoltan. Valaminek történnie kellett, valami kiváltotta belőle ezt az egészet… Bűnösnek éreztem magam, mintha én tehetnék róla, de nem tudtam rájönni az okokra.

Halk nyögés zökkentett ki a gondolataimból. Az ágy mellé sétáltam és leültem a szélére.

- Mmmi történt? – jött a fáradt motyogás, aztán láttam szétterjedni a felismerést Vania arcán. Kezével a nyaka felé kapott, de lefogtam.

- Bekötöztem a sebet – magyaráztam, miközben a szégyentől le kellett sütnöm a szemem. – Annyira szörnyen sajnálom! Ha egy pillanatig is úgy hittem volna, veszélyben lehet az épséged nálunk, sosem hoztalak volna ide… Kérlek, bocsáss meg nekem!

- Most… most át fogok… Most én is…? – A rémült dadogásra felkaptam a fejem. Persze, hiszen Vania tudja, hogyan működik ez az egész… Legalább is egy átlagos vámpír esetében.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Nem? De hát…

- Fogalmam sincs, miért, de Isisnek nincs mérge. Korábban eszembe sem jutott ezt megvizsgálni, mert evidensnek tűnt, hogy olyan, mint mi, de… Szerencse, hogy így van. Hatalmas szerencse – borzongtam meg. Ha Vaniának baja esett volna, fogalmam sincs, hogy számoltam volna el a lelkiismeretemmel és a bátyjával.

- Nem… nem az ő hibája volt… - A halk motyogást torokköszörülés követte.

- Tessék? – hajoltam közelebb. Persze, tökéletesen hallottam a szavakat, csak nem értettem őket.

- Nem a kislány hibája volt, csak egy baleset – magyarázta Vania. – Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, aztán én véletlenül megvágtam az ujjam egy kicsit, és… - mutatta fel az apró sebet, amit én eddig az összetört pohárnak tulajdonítottam, ami a konyha padlóján hevert. – Morogni kezdett, én pedig megijedtem, és az egész olyan gyorsan történt… De nem akarta… - védte meg a történtek elmondásával Isist.

- Akkor sem lett volna szabad… Az én hibám. Azt hittem, hogy elég fejlett már a kicsik önuralma, de tévedtem. Nagyon sajnálom! – kértem ismét bocsánatot. – Mostantól elővigyázatosabbak leszünk, és amint lehet elköltöztetlek.

- A lényeg, hogy túlélem… De… Hogy van a kislány? – fordult az ajtó felé aggódva a női tekintet, mintha azon át akarna információkat szerezni. Hitetlenkedve megráztam a fejem. Tényleg Isis miatt aggódik, azok után, hogy akár meg is ölhette volna? – Eléggé felzaklathatta a dolog… - nézett vissza rám, aztán elhallgatott és egy kicsit elnyílt a szája. Hirtelen gyönyörűnek láttam. Olyan jóság és önzetlenség ragyogott az arcán, amit eddig nem vettem észre.

Hallottam a halk, bizonytalan lépések zaját, de nem mozdultam. Edward odabent figyelt a házban, biztos voltam benne, hogy ha Esmén eluralkodnak az ösztönök, akkor időben figyelmeztet majd. Még csak alig pár hete változtattam át, és nem tudta rendesen kezelni a vérszomját. Elzárkóztunk egy időre a külvilágtól, és minden nap kivittük vadászni az erdőbe, hogy könnyebbé tegyük neki a helyzetet, de még így is sokat szenvedett.

Bár mindennél boldogabb voltam, hogy a közelemben van – hiszen azóta kötött hozzá valami, mióta szinte gyerekként eljött hozzám törött lábbal -, mégis furdalt a lelkiismeret, amiért ezt tettem vele. Vajon volt jogom hozzá? Jobb lesz így neki, mintha… - elszorult a torkom. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni őt holtan. Teljesen holtan.

- Carlisle… - hallottam meg a dallamos hangot, mire hátrafordultam.

- Igen? Segíthetek valamiben?

- Nem, én csak… - köszörülte meg a torkát. Tudtam, hogy mennyire éghet a szomjúságtól, és ettől újra elkomorultam. – Tudod, beszélgettem Edwarddal… Elmondta, hogy milyen… nehéz ez az egész neked. Hogy megállj, miközben… Szerintem én képtelen lennék rá – nyelt nagyot a gondolattól. – Én csak meg akartam köszönni… Hogy megmentettél – tette hozzá az értetlenségemet látva. Megmentettem? Hát ő így látja ezt? A megmentőjét látja bennem a gyilkosa helyett…

Nem érdemeltem meg a jóságát és a megértését, mégis boldoggá tett ez a gondolat.

- Már megint elmerengtél… - Vania arcára halvány mosoly ült ki, aztán nagyot ásított. – Bocsánat… - pirult el.

- Pihenj egy kicsit, mindjárt hozatok fel neked valami ennivalót – álltam fel mellőle zavartan. Mire az ajtóból visszanéztem, már lehunyta a szemeit. Egy másodpercig nem tudtam elszakítani tőle a pillantásomat, aztán megrázva a fejem kiléptem a folyosóra.

- Hogy van? – Isabella a testvérét dajkálva várt rám a korlát mellett.

- Jobban. Egy kicsit fáradt a vérveszteségtől, de egyébként, semmi baja… - Isabella megkönnyebbülten felsóhajtott. – Úgy tűnik, Isisnek nincs mérge, a seb pedig hamar be fog gyógyulni.

- De nem Isisen múlt – komorult el. – Aggódom érte… Meg… megtámadott egy embert – szorította magához a testvérét. Biztosan nem merte egyedül hagyni az ikrekkel azok után, ami történt. – Ha nem lépsz közbe időben… Istenem, én bele sem akarok gondolni – teltek meg könnyel a szemei a feszültség miatt.

- Vania megvágta magát – mondtam el gyorsan.

- Igen, hallottam, de… Ez nem mentség. Én… Mit fogok mondani Edwardnak? – rágcsálta a szája szélét idegesen.

- Nem lesz semmi gond – mosolyogtam rá melegen, aztán bátorítóan megszorítottam a karját. – Beszélek Isisszel, rendben? – ajánlottam neki. – Addig adnál enni valamit Vaniának, ha megkérlek?

- Persze – bólintott, aztán a szabad karjával óvatosan, hogy Edy ne szoruljon túlságosan közénk, megölelt. – Köszönöm, Carlisle – biccentett felém egyet hálásan, aztán elindult lefelé a lépcsőkön. – Edan… - hívta normál hangon őt, mire kinyílt a hálószobaajtó, és a kisfiú kérdés nélkül követte.

Mély levegőt véve léptem be a szobába. Isis most is az ágyán kucorgott, de amint megpillantott, felugrott, és hozzám szaladva átölelte a lábaimat. A kis karok olyan szorosan kapaszkodtak belém, hogy egy ember csontjait biztosan szilánkosra törték volna.

- Ne haragudj rám! Könyörgöm, nagypapa, bocsáss meg! – tört ki a sírás az apró lányból, mire összeszorult a mellkasomban lévő halott szív.

- Na, gyere… - hajoltam le hozzá, hogy a karomba vegyem. Az arcát a vállamba rejtve pityergett tovább. Leültem vele az ágyra, és ringatni kezdtem.

- Én bocsánatot akartam kérni, de… olyan dühös voltam még mindig itt bent – szorultak az apró kezek a mellkasára. – Aztán megéreztem… megéreztem a vér illatát, és… Nem is tudom… Ne gyűlölj engem! – rázkódott meg megint.

- Dehogy gyűlöllek, te kis buta… - toltam el magamtól, aztán megtörölgettem a könnyektől. – Téged szeretlek a világon a legjobban! – néztem a szemébe.

- Még akkor is, ha szörnyűséget csinálok? – sütötte le a pillantását Isis szipogva.

- Nem ezt akartad és megbántad, igaz? – simogattam tovább az arcát kedveskedve.

- Igen, nagyon megbántam.

- Akkor semmi visszafordíthatatlan nem történt – próbáltam megnyugtatni. – De tudnod kell, hogy történhetett volna. Elég nagy vagy már, hogy megértsd… Fogalmam sincs, miért nincs mérged, mint nekünk, de ez nagy szerencse, viszont még mindig emberfeletti az erőd, és ha megharapsz valakit és nem tudsz leállni… Isis, nézz rám! – fogtam meg az állát, hogy újra a szemébe tudjak nézni. – Fontos megérteni, hogy ha nem vigyázol, megölhetsz valakit, érted? – kérdeztem tőle nagyon komolyan. Kaptam egy határozott bólintást, miközben a barna szempár ismét könnyfátyolos lett. – Jól van… Gyere ide! – húztam ismét magamhoz, miközben a keze az államra csúszott.

Halkan felsóhajtottam, mikor a szeretet, a félelem, a lelkifurdalás és a hála keresztüláramlottak rajtam. Éreztem azt a féltékenységet is, amiről Vania beszélt, de még mindig nem értettem, mi hívhatta életre. Isis érzései zavarosan, színes foltokat hátrahagyva keringtek a csukott szemhéjam mögött.

- Bejöhetünk? – Az ajtónyitódásra kaptam fel a fejem. A kis kéz még mindig az arcomon nyugodott, de Isis egyenletes légzése arra utalt, hogy ő már rég elaludt. Óvatosan átemeltem az ölemből az ágyra, aztán betakargattam. Halkan mormolva kért tőlem újra bocsánatot még álmában is, aztán elcsendesedett. Adtam a feje búbjára egy puszit, aztán felálltam. – Hogy ment? – kérdezte Isabella, miután Edant és Edyt is lefektette.

- Ez egy egyedi megingás volt, nem lesz gond – húztam ki Isabellát a folyosóra. – Tisztában van vele, hogy rosszat tett, és szörnyen szégyelli magát. És amíg ezt érzi, addig küzdeni fog a vágyai ellen.

- Annyira megijedtem… - Isabella reszketve emelte a kezét a szája elé, ahogy sírni kezdett.

- Vania jól van. Semmi komoly baja nem esett – próbáltam megnyugtatni.

- Tudom, és miatta is aggódtam, de… - rázta meg a fejét, aztán kifújta a tüdejében tartott levegőt. – Annyira megijedtem, hogy elveszítem Isist. Ha nomáddá akarna válni… Mit tehetnénk ellene? Ő, Edan, Edward és Edy… Ha bármelyiküket elveszíteném… - A kissé hisztérikus mondatok rapszodikusan törtek ki belőle.

- Nem fogod elveszíteni őket. Isis jó gyerek – jelentettem ki, és akár meg is mertem volna esküdni erre.

- Tudom, hogy az, csak szörnyen nehéz lehet neki, ahogyan nektek is.

- Megtanulja kezelni ezt, segítünk neki. Nincs egyedül, együtt pedig bármire képesek vagyunk – fogtam meg a női kezet.

- Igen… Igen, így van – helyeselt kissé megnyugodva.

- Nem a te hibád… - öleltem magamhoz Esmét. Az ágyon feküdtünk meztelenül, a szeretkezés hevétől kielégülten, és a tökéletesség érzését csak a lelkifurdalás rontotta el.

Mikor rátaláltam az erdőben a halott lány mellett, úgy éreztem, megpattan valami bennem. Nem azért, mert bármiben is hibásnak tartottam volna, hanem mert újabb bűn terhelte a lelkiismeretemet. Nekem kellett volna vigyáznom rá! Tudtam, hogy még ingatag, mégis elmentem dolgozni és magára hagytam itthon.

- Megöltem őt… Elvettem egy fiatal lány életét… - sóhajtott fel Esme, miközben szorosan összezárta a szemét. – Egy szörnyeteg vagyok, nem is tudom, hogy szerethetsz… - Olyan elkeseredett arcot vágott, hogy majd megszakadt a szívem.

- Nem vagy szörnyeteg! – simítottam végig az arcán, mire felnézett rám. – Kínzó és őrjítő volt a szomjúságod? – kérdeztem tőle, mire zavarodottan ráncolta össze a homlokát. Biztatóan elmosolyodtam, hogy válaszoljon.

- Igen, az volt – felelte halk hangon végül.

- Bármit megtennél, hogy visszacsináld és a lány újra életben legyen? – tettem fel a következő kérdést.

- Igen.

- Sajnálod, amit tettél? Gyötör a lelkiismeret?

- Igen, szörnyen gyötör – remegtek meg a női ajkak.

- Akkor nem vagy szörnyeteg és bármennyire is úgy tűnik, nem történt semmi visszafordíthatatlan. Jó lélek vagy, akivel baleset történt. Ennyi és nem több. És máskor igyekezni fogsz, hogy ne történjen ilyesmi, igaz?

- Igen, sokkal jobban fogok igyekezni, mint eddig. Nem fogok csalódást okozni többé! Ígérem! – A vörös szempár könyörgően fúródott az enyémbe, hogy higgyek neki.

- Tudom, hogy így lesz. Ezért szeretlek – mosolyodtam el, aztán nem bírtam tovább. Muszáj volt újra megcsókolnom.

Ahogy elmúlt reggel nyolc óra, azonnal a telefon után nyúltam, hogy megérdeklődjem, mikor tudjuk Vaniával megnézni a lakásokat. Mivel az első mondataim között szerepelt az elég busás árajánlat is, amit hajlandó voltam havonta megfizetni, ezért mindhárom lakástulaj kedves volt velem a korai időpont ellenére, és már aznap örömmel vártak minket.

- Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdeztem Vaniát, aki a tükör előtt igazgatta a sálat, ami a harapást fedő gézcsíkot takarta.

- Igen, már semmi bajom – mosolygott rám a tükörképe. – Indulhatunk is – fordult felém lelkesen.

- Még egy pillanat… Igaz, most nem tudod a nyakadban viselni, de Harlan ezt küldte – húztam elő a zsebemből az apró pillangómedálos nyakláncot. Vania egy pillanatig csak nézte, ahogy az ujjaim között ring az ékszer, aztán elmosolyodott.

- Ez azt jelenti, hogy megbocsátott és szeret engem – lépett közelebb. – Segítenél rácsatolni valahogy a csuklómra? – nyújtotta elém a jobb kezét.

- Persze – bólintottam. Elég nagy koncentráció kellett ahhoz, hogy egy ilyen kicsike dolgot ne roppantsak szét a két ujjam között, de végül sikerült gond nélkül ki és bekapcsolnom az ékszert.

- Tudtad, hogy a Vanessa azt jelenti, pillangó? – érdeklődött Vania csevegő hangon, miközben lekísértem az emeletről.

- Igen, tudtam. Ezért szereted annyira ezeket az állatokat?

- Nem – rázta meg a fejét nevetve. – Vagy ennyire önimádónak tűnök? – vonta fel a szemöldökét játékosan.

- Egyáltalán nem… - rándult felfelé a szám. Meg akartam kérdezni, hogy akkor miért is van oda a lepkékért, de hirtelen ledermedtem.

- Elnézést… - A halk gyerekhang megremegett az idegességtől.

- Isis, mit szeretnél? – fordultam hátra. Isis a lépcsősor tetején állt, és a korlátot szorította apró kezeivel. Csodálkoztam Vania hidegvérén, mert azon kívül, hogy tett egy lépést hátrafelé, egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Talán tudta, hogy úgyis közbelépek, ha kell…

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Sajnálom, és többé nem fordul elő! – nézett Vaniára, engem pedig elöntött a büszkeség. Azok után, amit tett, kiállni és bocsánatot kérni, igazán nagy bátorságra és alázatosságra vallott.

- Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna, rendben? – felelte Vania. A két női tekintet egy másodpercre összefonódott, én pedig úgy éreztem, mintha olyan nyelven beszélnének egymáshoz, amit én nem értek. Végül mindketten bólintottak, aztán Isis hátat fordítva nekünk visszament a szobájába.

- Köszönöm, hogy megbocsátottál neki – hálálkodtam már az autóban ülve. Pontosan tudtam, hogy ez milyen sokat jelenthetett Isisnek…

- Ezt kellett tennem.

- Más valószínűleg sikítva rohant volna el tőlünk a tegnap este után… - pillantottam az anyósülés felé. Vania az ablakon át a tájat fürkészte, de a szája mosolyra húzódott.

- Más nem élt át ennél rosszabb dolgokat is már – vonta meg a vállát, mire kellemetlen gyomorszorítást éreztem. – Különben is, tudom, hogy te mindentől megvédesz. Bízom benned! – fordult felém. Apró borzongás rohant végig rajtam, de nem értettem, mitől. Zavartan megköszörültem a torkomat, aztán gyorsan új témát kerestem, de a zöld szempár fürkészése valamiért felkavart.

- Mi… miért szereted a pillangókat, ha nem a neved miatt? – kérdeztem végül, és igyekeztem az útra koncentrálni.

- Harlan azt mesélte, hogy anya imádta őket. Folyton kiment a város melletti erdőbe, ahol a pillangókat fotózta, de mindig panaszkodott, hogy nem sikerülnek elég jól a képek. Apa azt tanácsolta neki, hogy ha annyira szereti őket, készítsen egy gyűjteményt, erre anya ezt felelte: „Egy ilyen csodaszép lény életét nem vehetjük el, csak hogy gyönyörködhessünk benne. Az önzőség lenne.” És továbbra is csak fényképezte őket.

- Ez gyönyörű történet – mosolyodtam el.

- Kár, hogy nem ismerhettem őt – jött oldalról egy halk sóhaj.

- Sajnálom…

- Tudom. – Pár pillanatig csend volt, aztán mikor már kezdett volna zavaróvá válni, Vania ismét megszólalt. A hangja próbált könnyedebb lenni, de még éreztem rajta a szomorúságot. – És melyik lakást nézzük meg először?