Varázslatos realitás 61.

Bocsánat, hogy megint csak most, de még mindig a kéziraton dolgozom. :D Már két napja egyfolytában. :D Egyébként, nagyon élvezem a fáradtság ellenére. Ma beszéltem telefonon Noémivel, aki a könyvem javítását átvette Ildikótól, és a beszélgetés során rádöbbentem dolgokra és eszembe jutott két ötlet, amit muszáj még utólag beleírnom a történetbe, mert még jobb lesz tőle. :) Úgyhogy most ezen dolgozom többek között. :)

Tényleg meséltél rólam? Ez azt jelenti, hogy érdekellek? Mit gondolsz, mikor rám nézel? És mit érzel? Azt, amit én?

Charlotte ezernyi buta kérdést szeretett volna feltenni, ami után Peter biztos, hogy azonnal felállt volna az asztaltól, hogy olyan messzire meneküljön, amilyen messzire csak tud. Mikor néhány fiú túl erőszakosan akart tőle valami komolyabbat, ő is elfutott, és vissza sem nézett. Most először érezte azt, hogy ebből még lehetne valami… Szeretné, ha lenne… Valami több, mint egy kávé, mint egy barátság, mint egy futó kaland.

Mégis ott volt az a pesszimista kis hang a fejében, ami közölte vele, hogy totál őrült, és hogy úgysem fog sikerülni. Pár napig, hétig, talán hónapig a reménytől boldogan szárnyal majd, hogy végül jó magasról becsapódjon a talajba és ripityára törje magát.

- Khm… - köszörülte meg végül a torkát, miután a baljóslatú gondolatokat száműzte az agya egyik hátsó zugába, de egyetlen értelmes téma sem jutott eszébe. Végül csak hogy mondjon valamit, feltette a világ legegyszerűbb és legmegszokottabb kérdését, és abban bízott, hogy majd ösztönösen beindul a beszélgetésük, mint legutóbb a falfestés közben. – És milyen napod volt eddig?