Varázslatos realitás 22.

Peternek volt egy háza. Nem egy lakása, egy háza. Pontosabban egy háztömbje. Nagyon kevés ember tudott róla. Ez volt az egyik előnye annak, hogy a nagyapja unokája volt. Illetve leginkább annak, hogy nem csak ő, de az édesanyja is egyke volt, így a nagyapja bármennyire gyűlölte őt, nem tudott mást tenni, mint ráhagyni a vagyonát. Persze egy része az anyja irányítása alatt maradt, de Peternek jutott annyi, hogy többek között vett egy házat.

Arról, hogy az a tömb az övé, a lakók többsége nem tudott. Mással intéztette az ügyeket, csak egy ott lakó magányos fiú volt, akinek a szomszédban lakó fiatalasszony néha főtt ételt vitt át, mikor azt látta, hogy már megint soványabb.

Mr. Glanville pont tudta, hogy kicsoda ő. Egy nagyon gazdag, nagyon befolyásos család egyetlen igazi örököse, akiről még a cégek vezetői se tudták, hogy egyáltalán valaha át akarja-e majd venni a vezetést vagy örökre az ő kezükben maradhat.

Utált erről beszélni, így amikor a lány rákérdezett, nem tudta, mit mondjon. Csak a vállát vonogatta, és hirtelen esetlen kamasznak érezte magát, akivel vagy gonoszkodnak, vagy irigykedő megjegyzéseket tesznek rá.

Peter már csak arra emelte fel a fejét, hogy a lány a nyelvét nyújtogatja, érdeklődve fordult meg, de csak két gyereket látott, akik fütyültek. Ráadásul hamisan. Úgy állt ott, mint aki két körből kimaradt és nem érti a játékszabályokat. Az ismeretlen jókedvűen elfordult tőle és elindult a járdán elhagyott festékesdobozok felé. Peter nagy levegőt vett. Úgy gondolta itt az ideje egyenlíteni. Két nagy lépéssel utol érte a lányt.

- Segítsek vinni őket?