Varázslatos realitás 36.

„Tudod, mi jön. Menj be hozzá!”

Minden vacsora után fél órát a nagyapjával kellett tölteni a könyvtárszobában. Ez a fél óra azért volt, hogy a férfi elsoroljon minden bűnt, amit nem Peter követett el, hanem az apja, de amit biztosan Peter is el fog. Elmondja, mennyire semmi és senki, nincs neki hely sehol és nincs is rá szükség.

Peter mindig úgy hallgatta végig ezeket a prédikációkat, hogy mereven a nagyapjára nézett. Egyszer követte el azt a hibát, hogy a padlót bámulta, mire olyan ütés érte az arcát, hogy leesett a székről. Nem bántalmazta őt, csak megragadott minden alkalmat arra, hogy fájdalmat okozhasson neki. Mindegy volt, hogy milyen fájdalmat. Miközben a nagyapját nézte, máshol járt. Gondolatban kiszínezte a könyvtárszobát, szétszedte a nagyapja arcvonásait, és mint egy mozaikból valami szebb, megnyugtatóbb világot hozott létre. Egy olyat, ahol nem bántják. Valami varázslatos helyre került, ahol nincsen fájdalom többé, ahol barátai is vannak és szeretik. Ahol az arcán lévő tenyérnyomot látva az anyja magához szorítja, és azt súgja a fülébe, nem történik meg többé, mert nem hagyja, nem pedig figyelmen kívül hagyva a szobájába küldi.

Minden alkalommal mielőtt kinyitotta volna a hatalmas ajtót, ami a kínzásának helyszínére vezetett, egy kicsit ácsorgott a kilincs előtt. Két mély levegő és a sohasem volt megnyugtató hang belül: „Nem lesz baj. Az csak egy szoba.” A rémület mindig a torkába kúszott, de próbálta lenyelni. A hang belül folyamatosan segíteni próbált neki. „Nem. Lesz. Baj.”

Charlotte keze remegett, ahogy mutatta az irányt. Peter nagyon jó volt a rettegés felismerésében. Eleget látta gyerekként a tükörben.

- Ha nem akarod, nem muszáj… De nem kell magunkra csukni az ajtót se és nem megyek közelebb, mint most. Az csak egy szoba én meg csak egy ember vagyok. Nem támadlak le – próbált megnyugtatóan mosolyogni. – Nem lesz baj!