Gyógyító pilleszárnyak 5.

Ma, 2010. október 29-én 18-20 óráig lesz a fórumos beszélgetés itt: http://www.freeforum.hu/twilightsb

Minden érdeklődőt szeretettel várok. :)

5. SEGÍTŐ KEZEK

AHOGY BELÉPTEM A HÁZBA, és megláttam Isis arcán a fintort, kérdés nélkül mentem fel az emeletre, hogy vegyek egy fürdőt. Sokáig ültem a kádban, miközben úgy éreztem, egy egész kőtömb van a mellkasomon. Próbáltam elhitetni magammal, hogy a nyomást az okozza, nem Aro nyomaira leltem rá Vancouverben, hanem egy idegen nomádéra, de tudtam, hogy ez nem igaz.

Még mielőtt elindultam volna, sejtettem, hogy így lesz. Annak az esélye, hogy valódi nyomra bukkanok, elég csekély volt, főleg, hogy a gyilkosságokban volt valami rituális is. A testeket mindig elrendezték, a kabátjukat párnaként a fejük alá rakták, a kezeiket, összefonták a mellkasuk előtt, mintha csak aludnának. Ez lelkiismeret-furdalásra utalt, amit Aro nem valószínű, hogy érzett valaha is. Csak azért ellenőriztem el az esetet, hátha elterelés az egész, de nem volt az.

A kőtömb oka a Vaniával való beszélgetés volt. Utólag újra és újra végigelemeztem minden reakcióját, szavát és mozdulatát, és bántott, hogy meg kellett sértenem. A szeméből kihunyó fény, ahogy közöltem vele, eltört a pillangója, szinte kísértett. Annyi szomorúság és magány volt abban a tekintetben, amilyet egy ilyen fiatal lánynak nem lenne szabad éreznie.

Mégis, bármennyire gyötört a bűntudat, legbelül biztos voltam abban, hogy így a legjobb. Ha kedvesebb vagyok, talán tovább reménykedik. Nem tudtam, hogy csak vonzódás-e, amit az irányomba érez, vagy valamiféle naiv leányálom, de mindkettő még több szenvedést okozott volna neki, ha hagyom tovább álmodozni.

Sóhajtva másztam ki a kádból, aztán gyorsan felöltöztem, mert már szinte fájóan vágytam arra, hogy Isist megölelgethessem. Azonnal a hátsó kert felé vettem az irányt, mert onnan hallottam az ismerős, szapora szívverést és a halk szuszogást.

Isis, Edan és Edy a már kissé gazos virágoskert legszélén üldögéltek, és egy apró magot próbáltak éppen elásni. Mindhárman a kezükkel kaparászták a földet, és úgy néztek ki, mint a kismalacok. A látvány önkéntelenül is felmelengette a mellkasomat. Isis egy pillanatra felém fordult, a tekintete végigmért, aztán elmosolyodott.

- Igazán gyönyörű lett… - álltam meg a kert szélénél és élveztem a nyiladozó virágok nyújtotta szépséget. Esme ezzel foglalta le magát, amíg én a kórházban dolgoztam. Aprólékos munka volt, amit nem lehetett vámpírsebességgel elvégezni, ezért jó időtöltésnek bizonyult.

- Köszönöm –mosolygott fel rám, majd felegyenesedett és csókot nyomott a számra. A dereka felé nyúltam, hogy magamhoz húzzam, de nevetve tolt el magától. – Tiszta föld vagyok, összekoszollak – magyarázta feltartott kezekkel. Egy pillanattal később már a mellkasomhoz simult, én pedig az ajkait faltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a fehér ingem sárfoltossá válik.

- Tessék, öntözzétek meg ezzel! – jelent meg Isabella egy pohárral a kezében, ami tele volt vízzel.

- De ez nem jó! – Isis morcosan összepréselte a száját. – Láttam a könyvben, hogy öntözőkannával kell.

- Drágám, szerintem teljesen mindegy annak a magnak, hogy miből kapja a vizet… - próbálkozott Isabella, de a lánya makacssága nem volt ilyen könnyen megtörhető. A hátsó kamra felé pillantottam, és a kezem reszketni kezdett. Esme örülne neki, ha odaadnám… Biztosan örülne neki…

- Ott hátul van egy kanna – szólaltam meg rekedt hangon és a kamra felé mutattam. Isabella tekintetéből tudtam, hogy rájött, mi bajom. Szomorúan nézett rám, aztán mélyet sóhajtott.

- Biztos vagyok benne, hogy Isis a pohárral is megoldja majd – adta át a vizet Edannek.

- De, anyuuuu… - A tiltakozó hang annyira elkeseredett volt. Ökölbe szorítottam, aztán ellazítottam az ujjaimat, hogy elmúljon a reszketés, majd kinyújtottam Isis felé a kezem.

- Semmi gond, odaadom neki a kannát – feleltem Isabellának, aki pár pillanatig fürkészve figyelt engem, aztán bólintott. Isis közben felpattant a földről és a kezét az enyémbe csúsztatta. Ugrándozva haladt mellettem a sufniig, és mikor kinyitottam neki az ajtót, elkerekedő szemekkel nézett körbe, mintha egy kincseskamrába vezettem volna.

- Ezt is megkapom? – lépett egy gereblyéhez, ami kétszer akkora volt, mint ő.

- Amint nősz még egy kicsit, igen – mosolyodtam el halványan, de a torkom összeszorult, mintha a dohos levegő fullasztóan hatott volna rám. Szinte láttam, ahogy Esme a szerszámok között pakolászik, a nyitott ajtón keresztül befújó szellő meglibbenti a karamell színű tincseket, hallottam a nevetését…

- Nagypapa… - Isis aggodalmas hangjától a szellem képe semmivé foszlott. – Nagypapa, jól vagy? – érintette meg az oldalamat az apró kéz.

- Minden rendben – feleltem halkan. A sarokba sétáltam, és felemeltem a zöld öntözőkannát. – Tessék – adtam át Isisnek, aki ahelyett, hogy örült volna az előbb még annyira vágyott tárgynak, még mindig engem figyelt. Mosolyt erőltettem az arcomra, és leguggoltam elé. – Semmi baj… - nyomtam a számat a feje búbjára. Elpirulva lóbálta a kannát és egyik lábáról a másikra táncikálva toporgott előttem.

- Köszönöm, hogy nekem adtad – emelkedett rám végül a melegbarna tekintet, amiben a gyermeki hála helyett azt a mély szeretetet láttam, ami pontosan tudta, hogy mit is jelent számomra ez az egyszerű tárgy.

- Ő is neked adta volna – húztam magamhoz a pici testet. Kivételesen az érintése nélkül is tökéletesen éreztem a belőle áradó érzéseket, és ezek kicsit megnyugtattak. A halk szipogást hallva puszikkal borítottam el a puha arcot, aztán megtörölgetve a könnyektől most már őszintén rámosolyogtam. – Gyere, adjunk vizet annak a magnak! – fogtam ismét kézen, hogy visszavigyem a kerthez.

A gyerekzsivaj pár órára elfeledtette velem, hogy az otthonunk már nem több, mint egy lélek nélküli ház. Valószínűleg a többiek is ettől töltődtek fel időről időre, mert Isabella, Edward, Alice és Emmett is kiültek a kertbe figyelni, ahogyan egyre több mag kerül a földbe és a kicsik egyre koszosabbak lesznek.

Egyedül Rosalie kuporgott még mindig odafent a szobájában, bár többször is láttam meglibbenni az ablaka előtti függönyt.

- Ha Jasper visszatér, akkor kihúzhatunk még egy esetet a listáról – szólalt meg Edward. Edan éppen újabb lyukat kapart ki immár egy apró ásóval a húgának, aki közben Edynek magyarázta, hogy a nedves földet nem szabad a szájába vennie. Olyan volt, mint egy aprócska anyuka, aki a gyermekét tanítgatja nagy élvezettel.

- Történtek incidensek Magyarországon is. Aprócska ország, de sok a szegény ember. Senkinek sem tűnik fel, ha eltűnik egy-két hajléktalan az utcáról örökre… - feleltem elkomorodva. – Arót mindig is vonzotta az a kultúra, főleg a romák. A művészetük egészen egyedi… - emlékeztem vissza a cigányasszonyra, akivel Aro üzletelt, még mikor velük töltöttem egy rövid időszakot az életemből. Néhány gyönyörű festménnyel és fafaragással lett gazdagabb akkor a Volturi gyűjteménye.

- De tudja, hogy te tisztában vagy ezzel az érdeklődésével, nem valószínű, hogy pont oda megy… - vélekedett Edward.

- Vagy pont azért megy oda, mert úgy gondolja, nem tartom ennyire felelőtlennek – vontam meg a vállam. – Mindenesetre megéri megnéznem.

- Viszont, most én is veled megyek – nézett rám Edward komolyan.

- Rendben – egyeztem bele kelletlenül. – Mivel nagyobb az esélye, hogy tényleg ő az, biztonságosabb, ha ketten megyünk.

- Köszönöm – tette a kezét a vállamra, aztán visszasétált Isabella mellé. A szemem sarkából ismét libbenni láttam a fehér függönyt, de nem én voltam az egyetlen, aki észrevette. Emmett merev tekintettel bámult felfelé, aztán mikor az anyag ismét mozdulatlanná vált, felsóhajtott.

- Mindjárt visszajövök – szóltam oda Isisnek, aztán bementem a házba. Fogalmam sem volt róla, mit fogok mondani Rosalie-nak, de úgy éreztem, meg kell próbálnom változtatni a helyzeten.

Bár biztos voltam abban, hogy Rose hallja a lépteimet, mégis bekopogtam az ajtaján az illendőség kedvéért, de választ nem kaptam.

- Carlisle vagyok, bemehetek? – kérdeztem félhangosan. Pár pillanatig csend volt, aztán egy halk „Felőlem…” engedélyt adott a belépésre.

- Ha Emmett küldött… - kezdett bele Rosalie, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem ő küldött. – A női alak háttal ült nekem az ágyon, és nem úgy tűnt, mint aki felém szeretne fordulni, ezért kénytelen voltam én megkerülni és elé sétálni. Igyekeztem, hogy az arcomon ne lehessen látni a reakciót, amit az egykor szép arc látványa kivált belőlem, de így is megrándult egy apró izom a számnál.

- Akkor miért jöttél? – Rosalie hangja elutasító és kemény volt, de nem törődtem vele.

- Nem láttalak, mióta… Esme… Gondoltam, beszélgethetnénk… - feleltem elakadó hanggal. A fekete tekintet végre rám emelkedett, és a düh mellett szomorúság jelent meg benne.

- Te… hogy vagy? – jött a halk kérdés.

- Vagyok… - adtam meg a választ, és láttam Rose arcán, hogy pontosan tudja, miről beszélek. Még léteztem, de már nem sok minden kötött ehhez a világhoz.

- És te? – nyúltam ki, hogy megfogjam a kezét, de mielőtt hozzáérhettem volna a heges bőrhöz, elrántotta előlem, és újra lesütötte a szemét. Mintha nem is azt a Rosalie Hale-t láttam volna magam előtt, akit a lányomnak tudhattam. A büszke tartás, kacér pillantás, magabiztos mosoly eltűnt, helyette pedig csak a földet fürkésző tekintet, a bizonytalanul összehúzott vállak és a takaróba markoló ujjak maradtak.

- Vagyok… - felelte ő is a kérdésemre.

- Mikor voltál utoljára vadászni? – kérdeztem, ami eszembe jutott a sötétlő tekintetéről. Ez volt a legkönnyebb téma, amit felvethettem, ezért jó nyitásnak tűnt egy beszélgetéshez.

- Három hete.

- Nem jó ez így… Kínzod magad és másokra is veszélyes, ha szomjas vagy… - csóváltam meg a fejem.

- Nem érdekel – dőlt el az ágyon Rosalie, és összehúzva magát kicsire átölelte a térdeit.

- A gyerekek sem érdekelnek? Isis, Edan… Edy? – soroltam a neveket. Rose arca megrándult, és lehunyta a szemeit.

- Nem fogom bántani őket.

- Tudom… De akkor is rendszeresebben kéne táplálkoznod – guggoltam le az ágy mellé, és ösztönösen kinyúltam, hogy megsimogassam az arcát. A hangos csattanástól, ahogy a női kéz elütötte magától az enyémet, meglepetten húzódtam vissza.

- Ne nyúlj hozzám! – kuporodott az ágy sarkába Rosalie és villámló tekintettel meredt rám.

- Sajnálom, nem akartam, én csak… - kezdtem mentegetőzésbe.

- Nem érdekel! Te vagy az orvos! Ha azt mondod, gyakrabban fogok enni, de ne merj hozzám érni! – kiabálta. Megadóan emeltem fel a kezeimet, miközben felálltam.

- Rosalie! Hagyd ezt abba! – Emmett hangja dühösen csattant az ajtóból.

- Semmi baj. Nem történt semmi… - próbáltam lenyugtatni mindkettejüket, de nem úgy tűnt, mintha figyelnének rám.

- Tudod, hogy milyen nehéz most Carlisle-nak, és képes vagy nekiesni? Én már hozzászoktam, de ő nem ezt érdemli! – lépett beljebb Emmett. Rosalie felpattant az ágyról, és ökölbe szorultak a kezei.

- Megszoktad és unod már, ugye? Hát persze… Nem a türelmedről vagy híres, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét Rose hidegen, de mikor Emmett arca elsötétült, lehullt az álarca.

- Mondd csak ki! Mondd ki, hogy az én hibám! Hogy én tettem ezt veled! – Emmett teste megfeszült és zihálva fújtatott.

- Én nem ezt mondtam… - rázta meg Rosalie a fejét zavartan.

- Nyugodjatok meg, nem történt semmi… - sétáltam közelebb, és a kezemet a fiam vállára fektettem. Emmett mély levegőt vett, aztán az ablakhoz sétált és a párkányra tenyerelve próbálta lenyugtatni magát.

- Néha már képtelen vagyok elviselni ezt… - motyogta maga elé, mire Rosalie kisuhant a szobából.

Ez nem sikerült túl jól… - néztem szomorúan Rose hűlt helyét, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék.

- Sajnálom… Nem akart megbántani téged – szólalt meg Emmett néhány percnyi csend után.

- Tudom, semmi gond – legyintettem. – Tudok segíteni… valahogyan? – néztem aggódva rá.

- Nem hiszem… - fordult meg hirtelen, aztán a földre csúszott és az ujjait a hajába fúrta. – Fogalmam sincs, hogy fogunk ezen túllépni – remegett meg a szája. Ebben a pillanatban inkább nézett kis egy elveszett kisfiúnak, semmint felnőtt férfinak. Odaléptem hozzá, és leültem mellé a földre.

- Idővel jobb lesz – próbáltam megvigasztalni.

- Nem hiszem, hogy ez most elég lesz… Rose gyűlöl engem – roskadt magába.

- Dehogy is gyűlöl! – tiltakoztam.

- De, igen, gyűlöl. Tudom – hajtotta az arcát a tenyerébe. – Miattam történt ez vele.

- Nem a te hibád volt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel Rosalie is tisztában van. Egyszerűen csak… Annyit jelentett neki a szépsége, hogy nem képes feldolgozni az elvesztését.

- De hát, ő most is gyönyörű! – nézett fel rám döbbenten Emmett. – Az a pár heg… Semmiség. Lényegtelen. Rosalie a leggyönyörűbb nő a világon. A szemei, a mosolya, a haja, mindene…. Ő gyönyörű! – Lágyan elmosolyodtam a sötétarany tekintet heves csillogását látva.

- Tudom. De ő már nem hiszi el… Valahogy rá kell jönnie, hogy a szépséget nem a tökéletes bőr jelenti.

- Hogyan? Hogy tudnám rádöbbenteni? – Emmett kétségbeesve kapaszkodott a pillantásával az enyémbe, mintha a válaszom lenne az utolsó reménye.

- Nem tudom… Még nem tudom. De rá fogunk jönni. Minden rendben lesz – paskoltam meg a hátát.

- Sajnálom. Nem kéne ezt is a te nyakadba varrnunk – szégyellte el magát, pedig semmi oka nem volt rá. Bár lelkifurdalást okozott a gondolat, de az, hogy mások problémájával voltam elfoglalva, kicsit elterelte a figyelmemet a saját életem kilátástalanságáról.

- Lemegyek Edwardhoz, megkérdezem, hová ment Rose. Rendben leszel? – álltam fel a padlóról, de addig nem indultam el, míg Emmett nem bólintott egyet.

Edward, amint újra megjelentem, szó nélkül állt fel Isabella mellől, és hozzám sietett.

- A hegyekbe ment vadászni. Egyedül akar lenni – válaszolta meg a fel sem tett kérdésemet.

- Nem kellett volna felzaklatnom – dörzsöltem meg az arcomat.

- Megtetted azt, amit mi többiek is akartunk, csak nem mertünk eddig. Valakinek beszélnie kellett már vele – próbálta Edward levenni a felelősséget a vállamról. – Elkap pár szarvast és jobban lesz. Vagy legalább is ugyanúgy… - javította ki magát a kételkedő pillantásomat látva.

A nap többi része azzal telt, hogy Isabella próbálta bekönyörögni a gyerekeket a házba, hogy lemossa róluk a sarat, aztán megvacsoráztatta és lefektette őket. Miután jó éjszakát kívántam, felvonultam a szobámba, és az éjszakát a fal bámulásával töltöttem. Tudtam, hogy nem lenne szabad ismét átadnom magam az emlékeknek, mégis egyfajta édes bódultságot okozó fájdalom járt át a felvillanó képektől.

A női nevetést messziről hozta felém a szél. Olyan volt, mintha ezernyi apró csengettyűt hallgatnék. A fákat kerülgetve futottam az irányába, és mikor megláttam Őt, szinte éreztem, ahogy a szívem újra megdobban.

- Nézd! Nézd, mit találtam! – suttogta Esme, majd az ajkai elé emelte a mutatóujját, hogy maradjak csendben. Óvatos léptekkel sétáltam mellé, hogy végül az egyik bokor mögött észrevegyem azt a három apró rókakölyköt, akiknek a szívdobogását már távolabbról is hallottam. – Hát nem aranyosak? – nézett rájuk csillogó szemekkel. – Távolabb kéne mennünk vadászni, hogy az anyjuk nyugodtan meg tudja etetni őket – pillantott fel rám. Beleegyezően bólintottam.

...

Örültem annak, hogy az üzlet majdhogynem üres, mert így könnyebb volt Esmének. Még csak most kezdett hozzászokni az emberek közelségéhez a jó pár évnyi elszigeteltség után. Hetente egyszer bejártunk a város egyetlen kis boltjába, és felvásároltunk egy csomó élelmet, hogy az emberek ne gyanakodjanak ránk.

- Szerinted, ezt hogy tudják megenni? – fintorodott el Esme az orrom előtt lóbálva egy bűzlő szalámi rudat.

- Fogalmam sincs róla – ráztam meg a fejem.

Az ajtó feletti csengő halkan megszólalt, és léptek zaját hallottam. Egy felnőttét és egy gyerekét. Mivel ez egyáltalán nem volt különös, először nem is foglalkoztam vele, de a dühös hangra ismét felkaptam a fejem.

- Megmondtam, hogy itt nem szolgálunk ki ilyeneket!

- Kérem, nem magamnak lesz… - A női hang könyörgését hallva Esme rám emelte a tekintetét, aztán elindult az eladói pult felé. Egy huszonéves félvér lány toporgott a bolt elejében egy apró, talán öt éves kisfiú kezét szorongatva. – Csak egy kiló kenyeret… Van rá pénzem – nyújtotta a bankjegyeket Mr. Jones felé.

- Ki tudja, honnan loptad! Kifelé a boltomból! Most! Különben nem állok jót magamért… - fújtatott a férfi. A lány pár pillanatig még várakozott, hátha megszállja valamiféle jó érzés a boltost, végül sóhajtva eltette a pénzt a szoknyája zsebébe, és elhagyta az üzletet a fiúcskával együtt.

Észre sem vettem, hogy ökölbe szorult a kezem, míg Esme meg nem érintette.

- Gyere… - húzott maga után.

- Á, Dr. Cullen, Mrs. Cullen… Ezek lesznek? – változott negédessé a pár másodperce még bosszús hang.

- Nem. Meggondoltam magam, ezeket itt hagyom – tette le Esme a kosarat, és elkezdte kipakolni belőle az összes benne lévő dolgot. – Egy kiló kenyeret kérek, tejet, azokból az almákból is párat és ezt a szalámit mégis – hagyta a kosárban az említett árut.

- Ennyi lesz csak? – húzta el a száját a férfi.

- Ennyi, és ha megkérhetném, siessen egy kicsit… Nem érek rá egész nap itt ácsorogni! - Meglepetten pislogtam Esme felé, és valamiféle büszkeség öntött el. Még sosem hallottam senkivel így beszélni, de ez a Jones megérdemelte. Ahogy odalökte a férfinak a pénzt, azonnal felkapta a kosarát, és köszönés nélkül sietett ki az üzletből. – Arra mentek… - fogta meg ismét a kezem, és sietős léptekkel kerülte ki a szembe jövőket. A főutca végén értük be a félvér lányt a gyerekkel. – Várj! – Esme eleresztett, és kocogva tette meg az utolsó pár métert. – Tessék! – A lány szemei kerekre tágultak – hogy a mi látványunk okozta-e vagy a felé nyújtott kosár, nem tudtam eldönteni. – A tiéd. Tessék! – erősködött Esme.

- Kö… köszönöm – motyogta a lány, de ahelyett, hogy átvette volna, a szoknyáját kezdte tapogatni, és pár pillanat múlva előhúzta belőle ismét a pénzét. – Remélem, ennyi elég lesz rá, most nincs nálam több.

- Erre semmi szükség – rázta meg Esme a fejét. – Csak vigyétek. Ajándék.

...

- Mit gondolsz? – néztem Esmére. Az a fura kis ugrabugra szerzet éppen most rendezkedett be Edward szobájában a sebhelyes harcos segítségével. Általában mindenkinek megadtam a bizalmat, de a férfi, Jasper kissé távolságtartásra késztetett a viselkedésével és a szó szerint látható múltjával.

- Szerintem megérdemelnek egy esélyt. Alice olyan kedvesnek tűnik, mint egy kis kolibri, apró, szédítő, aranyos… Jasper pedig… igazán magányos lehetett eddig – sóhajtott fel együttérzően Esme.

- Magányos? – vontam fel a szemöldökömet. A férfi egyetlen szót sem szólt a tanácskozásunk alatt, csak Alice beszélt. Hidegnek és érzelemmentesnek tűnt, ahogy mozdulatlanul állt apró társa mellett és csak bámult minket.

- Igen, te nem láttad a szemében? Szinte könyörgött, hogy fogadjuk be – ült az ölembe Esme, és megsimogatta az arcomat. – Talán… Talán, lehetnék az ő anyjuk is. Te pedig az apjuk. Mint Edwardnak, Emmettnek és Rosalie-nak. Szeretném, ha Alice és Jasper is hozzánk tartozna.

- Én egy kicsit kételkedem Jasperben, de tökéletesen bízom a megérzéseidben – csókoltam meg. – Akkor most már heten vagyunk. Öt gyerek… Mit fognak gondolni rólunk az emberek? – nevettem fel.

- Ami a valóság. Hogy egy hatalmas, szerető család vagyunk – kaptam szívmelengető mosolyt válaszként.

...

Az ismerős dallamot csak jó fél perc után fogta fel az agyam. Automatikusan nyúltam a mobilom felé, bár még nem teljesen voltam tisztában azzal, hol is vagyok.

- Igen?

- Dr. Cullen? Vanessa vagyok. Harlan húga – hallottam meg az ismerős hangot. Meglepetten ültem feljebb a fotelben, és egy pillanatra átfutott a fejemen az a lehetetlenség, hogy álmodok.

- Hogy szerezte meg a számomat? – Harlannak sosem adtam meg, mindig én kerestem őt.

- Harlan lenyomoztatja minden ügyfelét, belógtam az irodájába, és belenéztem az aktájába – halkult el a lány hangja, mintha szégyellné magát.

- Értem… - Sejthettem volna, hogy így van, végül is, Harlan profi. – És miért szerezte meg a számomat? Valami baj van? A barátnője rosszabbul érzi magát? – soroltam a kérdéseimet.

- Nem, ő jól van. Magam miatt hívom… Én… - sóhajtott fel. – Istenem ez olyan nehéz…

- Ha a korábbi beszélgetésünkről van szó, szerintem mindent elmondtam, és arra kérem, felejtsen el, mert… - kezdtem volna, de a női hang félbeszakított.

- Nem. Nem arról van szó. Vagyis, a beszélgetésünkről, de nem arról, amire most gondol. Azt mondta nekem, hogy hajlandó lenne fedezni az iskolámat és egy lakást… Mikor azt hitte, hogy gyereket várok.

- Igen… - ráncoltam össze a homlokomat.

- Úgy is támogatna, hogy nem várok gyereket? – jött a kérdés egy fél perces csend után. – Én visszafizetném a pénzt utólag, mikor már dolgozom, nem alamizsnaként kérem vagy ilyesmi… Egyszerűen csak szeretnék innen kiszabadulni, és… - bicsaklott meg Vania hangja, mintha épp sírna.

- Jól van? Történt valami? – rándult össze hirtelen a mellkasom. Biztos voltam benne, hogy nem véletlen, hogy a lány felhívott, és az önérzetét félretéve pénzt kér tőlem.

- Jól… jól vagyok, csak… Segítene? – jött ismét a félénk kérés.

- Persze. Az ajánlatom így is áll – bólintottam.

- Köszönöm…