Varázslatos realitás 37.

Ne feledjétek lejjebb a Gyógyító pilleszárnyakat és a képkeresős felhívást. :)

Nem lesz baj! Nem lesz baj! Nem lesz baj!

Charlotte a bőröndje tetején üldögélt az egyetemtől pár utcányira. Már kezdett sötétedni, és neki fogalma sem volt róla, hová is mehetne. Albérlet… Jó vicc… Mégis miből?

Persze, az apja is pontosan tudta, hogy egy fityingje sincs, ennek ellenére elengedte őt anélkül, hogy legalább megkérdezte volna, hová is tart pontosan. Nem érdekelte. Örült neki, hogy végre megszabadulhat a tehertől úgy, hogy nem neki kellett kidobnia. Szívességet tett neki azzal, hogy magától jött el.

Néhány röhögcsélő fiatal srác fordult be a sarkon, a kezükben üveget tartottak. Mikor meglátták, összesúgtak. Charlotte azonnal lehajtotta a fejét és próbált beleolvadni a környezetébe. Mint egy kis állat, ami lélegzetvisszafojtva lapul meg a fűben, nehogy a ragadozók észrevegyék. A különbség csak annyi volt, hogy Charlotte a lila felsőjében nem igazán passzolt a szürke beton színvilágához.

- Hé, kislány, nem kérsz egy kortyot? – jelent meg a látóterében egy barna üveg. Megrázta a fejét és próbált úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy még mindig előtte állnak. – Hogy hívnak? – Csend. – Na, mi van, néma vagy?

- Szerintem nem tetszik neki a társaságunk – guggolt le elé az egyik fiú. Ahogy kinyúlt felé, és az arcához akart érni, Charlotte ösztönösen arrébb lökte a kezét, aztán mikor rájött, mit tett, a fejét a vállai közé húzva várta a reakciót.

- Hugi! Már vagy tíz perce kereslek! – A női hang összezavarta. – Bocs, fiúk, de mennünk kell, tudjátok, a pasijaink már várnak minket ott hátul a kocsiknál. – Valaki megfogta a karjánál fogva és felhúzta. Nem férfiérintés volt, ezért nem tiltakozott. Gyorsan felkapta a bőröndjét és hagyta, hogy az ismeretlen lány magával rángassa. – Nyugi, csak tegyél úgy, mintha ismernénk egymást… Na és, milyen volt az út? Nagyon fárasztó? – Charlotte először nem értette, milyen útról beszélnek neki, aztán rádöbbent, hogy ez a színjáték része lehet.

- Igen, fárasztó volt – motyogta maga elé. Nem mert hátra fordulni, mert lézerként érezte magán a vizslató pillantásokat még mindig.

-  Itt lakom egy köpésnyire, csinálok neked egy nyugtató teát – ajánlotta a lány. – Egyébként, Kaya vagyok.

- Charlotte…

- Charlotte, most már nem lesz baj… - próbálta megnyugtatni Kaya, és valamiért hitt neki.

Ahogyan most Peternek is.

- Tudom, hogy nem lesz baj – nézett fel Charlotte rá. – Én csak… - meg akarta magyarázni, miért tétovázik, mitől ijedt meg, de fogalma sem volt róla, mit mondhatna, ezért inkább szó nélkül elindult a szobája felé remélve, hogy Peter nem tartja majd olyan zakkantnak, amilyennek ő gondolja saját magát.