Gyógyító pilleszárnyak 4. fejezet

4. JÓ FIÚ

A HANGULAT MOST TELJESEN MÁS VOLT Harlan piros lámpás házában, mint pár napja – már messziről hallani lehetett az emberi fülnek is hangos zenét és a zsivajt. Miközben a kísérőm átvezetett a földszinti termen, igyekeztem a padlót bámulni, de képtelen voltam kizárni a külvilágot. A pultnál egy vörös hajú lány búgott izgató szavakat egy kövér, üzletembernek kinéző férfi fülébe, aztán kézen fogta és megkerülve minket felvezette az emeletre. Egy másik lány, akinek valaha gyönyörű tekintete lehetett, de mostanra a kokain eltompította a fényét, a kanapén ült két kuncsaft között, akik ott fogdosták, ahol érték.

- Gyere, Carlisle, ezt fogd meg, milyen feszes! – Linford belemarkolt a mellette ülő lány mellébe, aki nevetve hajtotta hátra a fejét. Fogalmam sem volt, mit keresek itt. Zavartan figyeltem a barátomat a kurtizánnal és csak arra tudtam gondolni, hogy apám meg fog ölni, ha rájön, hogy merre jártam.

- Én… inkább hazamegyek – pattantam fel és az ajtó felé siettem.

- Várj meg itt, ne mozdulj! – hallottam Linford utasítását a lányhoz, aztán megéreztem a kezét a vállamon. – Most meg mi a baj?

- Semmi, csak ez nem nekem való – ráztam meg a fejem.

- Ugyan már, ne mondd, hogy nem izgatnak fel azok a kerek halmok és a hátsója… Ez az igazi mennyország – pillantott hátra izgatottan a lányra, aki amint észrevette, hogy figyelik, megrebegtette a szempilláját. – Vagy talán apucitól félsz? – húzta el gúnyosan a száját.

- Nem – hazudtam elpirulva. – Csak… Mennem kell – húztam ki magam a keze alól, aztán feltépve az ajtót kisiettem a folyosóra. Szerencsére Linford érdekesebbnek találta a lány társaságát, így nem jött utánam, hogy tovább győzködjön.

Sietős léptekkel mentem le a lépcsőkön és vágtam át a hallon, ahol a kuncsaftokat fogadták. Valószínűleg meg sem álltam volna a kijáratig, ha az egyik kanapé felé nem pillantok. Meglepetten meredtem a könyvre, hátha csak káprázik a szemem. Pár pillanat múlva a könyv lejjebb ereszkedett és egy barna szempár bújt elő mögüle.

- A… Bibliát olvassa, hölgyem? – nyögtem ki nagy nehezen a szempárhoz tartozó nőnek. Olyan harminc év körüli lehetett, vagy tizenöt évvel idősebb, mint én. A bőre fehér volt, hosszú fekete haja pedig csigákban omlott a vállára.

- Meglep? – vonta fel a szemöldökét, de elmosolyodott.

- Ön is itt… dolgozik? – jött az újabb ostoba kérdés tőlem, amibe belevörösödtem.

- Igen, itt. Geraldine vagyok, leülsz? – húzódott arrébb, és megcsapkodta maga mellett a kanapét.

- Nekem mennem kéne… - motyogtam magam elé, ám a kíváncsiságom legyőzött. – De talán pár percig még maradhatok. – Valahogy ide nem illőnek éreztem a Bibliát, és érdekelt, hogy egy kurtizán miért pont ezt olvasgatja. Mély levegőt véve foglaltam helyet a nő mellett, aztán a kezemet tördelve próbáltam rájönni, mit is kéne mondanom.

- Tudod, hiszek Istenben – törte meg a csendet a nő. – Szeretném megérteni, mit miért tesz velünk…

- Apám mindig azt mondja, hogy ezt egy halandó sosem értheti meg. Csak el kell fogadnunk, hogy Isten mindig tudja, mi a helyes és a jó, és az ő akarata szerint kell cselekednünk – mondtam vissza azt, amit a fejembe vertek.

- De hogy akarhatja Isten, hogy olyasmiben higgyünk, amit nem értünk? – kérdezte Geraldine. Elgondolkozva vontam össze a szemeimet, és belemerültem életem egyik legizgalmasabb beszélgetésébe.

Mikor másnap reggel Geraldine ágyában ébredtem, meglepett, hogy nem érezek egy cseppnyi szégyent sem. Ő volt a leggyönyörűbb és legokosabb nő, akivel valaha találkoztam, én pedig ahelyett, hogy bűnösnek éreztem volna magam, amiért vele vesztettem el a szüzességemet az éjszaka során, sokadszorra is szeretni akartam. Az oldalamra fordulva felemeltem a fejem, és végigcsókoltam a nyakát és a melleit, miközben ő álmosan nyújtózkodott egyet.

- Ne ilyen mohón, szép hercegem… - kuncogott fel a hajamba túrva. – Lassan menned kell, mert ha az apád itt talál, még a végén felégeti az egész házat velünk együtt… - tréfálkozott, de én cseppet sem találtam viccesnek. Gondterhelten ültem fel az ágyban. – Hé, ne vegyél komolyan… Nem akartam elvenni a kedved.

- Nem, igazad van. Jobb, ha megyek… - bújtam ki a takaró alól fáradt sóhajjal, aztán öltözni kezdtem. Mikor elkészültem tétován fogtam meg a kabátomba rejtett pénzes zacskót, végül előhúztam és kivettem belőle öt aranyat. – Tessék… - nyújtottam Geraldine felé, de ő megrázta a fejét.

- Tartsd meg, hercegem – térdelt fel az ágyon, hogy megcsókolhasson, aztán a két keze közé vette az arcomat. – Bárki bármit is mond neked Carlisle, te jó fiú vagy – nyomott egy csókot az arcomra is, aztán mosolyogva bólintott egyet és az utamra eresztett.

Ökölbe szoruló kézzel mentem az emeletre, miközben a csukott ajtók mögül jövő nyögések zaja összefojt a fejemben. Vajon meddig élnek így ezek a nők? Van köztük olyan, aki képes lesz tovább lépni vagy majd egy sikátorban végzik túladagolva a drogot, mert tisztán képtelenek elviselni ezt a világot?

Ahogy kinyílt előttem az ajtó, megkönnyebbültem. A sérült lány még mindig az ágyban feküdt, és amíg vele kellett foglalkoznom, legalább elterelhettem kicsit a figyelmemet arról, mi folyik körülöttem.

- Hogy érzi magát? – érdeklődtem, miközben az ágyhoz sétáltam.

- Jobban – jött a válasz egy halvány mosoly kíséretében, miközben a kék szempár fürkészve pásztázott végig.

- Ennek igazán örülök. Rendesen kapta a gyógyszereket és cserélve lett a kötése? – mértem fel az ellátás minőségét.

- Igen, Vania gondoskodott rólam – bólintott a lány, miközben leültem az ágy szélére.

- Helyes, akkor megnézném a sebet – köszörültem meg a torkomat engedélykérően. A lány egy pár másodpercig értetlenül meredt rám, aztán felkuncogott.

- Mármint, engedélyt kér tőlem, hogy felhúzhassa a hálóingemet? – kérdezte vidám hangon, de mikor rápillantottam, a tekintete pont az ellenkezőjéről árulkodott.

- Igen, ha megengedné… - vontam meg a vállam.

- Persze. Persze, csinálja csak – egyezett bele. – Tudja, vicces…

- Micsoda? – nyúltam óvatosan a vékony anyag felé, és felhúztam addig, hogy hozzáférhessek a gézkötéshez. Ahogy láttam, Vania érthetett a dologhoz, mert szépen visszafedte a sebet az új gézlapokkal.

- Hogy most már vagy tíz éve az engedélykérése volt a legkedvesebb gesztus felém egy olyan férfitól, aki a hálóingem alá nyúlt.

- Tíz? - ráncoltam össze a homlokomat, miközben jól megnéztem magamnak a lány arcát. Huszonöt évesnél nem lehetett több.

- Tizennégy évesen, mikor az első kuncsaftom elvette a szüzességemet, megkérdezte, jól vagyok-e… Végül is, kedves dolog volt tőle – sütötte le a szemét.

- Hogy… hogy tud így élni? – csúszott ki a számon a kérdés. Egyszerűen képtelen voltam felfogni.

- Választhattam, hogy vagy éhen halok, esetleg megfagyok az utcán, vagy elviselem… ezt… - mutatott szét. – Nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik – halkult el a hangja. – Harlan jobban bánik velünk, mint más tenné. Rendes ételt és ruhákat ad, nem veszi el az összes pénzt és vigyáz ránk.

- Vigyáz? – pillantottam le a szépen gyógyuló sebre, miután félretettem a kötést az éjjeliszekrényre.

- Ez kivételes eset volt – védekezett azonnal a lány. – Tényleg nem lehetett semmit látni a pasin előre. És miután ez megtörtént, Harlan bosszút állt értem. Ő jó ember. – A hangja túl szenvedélyesnek hangzott ahhoz képest, hogy éppen a stricijéről beszélt.

- Igen, tudom, hogy a maga módján jó ember – ismertem el.

- Más biztosan nem hagyta volna, hogy végigpihenjem ezt a pár napot, hanem ahogy fel tudok állni, visszaküld dolgozni.

- Szépen gyógyul a seb, elégedett vagyok – tereltem másra a témát, mert fogalmam sem volt róla, mit felelhetnék. Talán arra várt, hogy megerősítsem, Harlan azért bánik jól vele, mert érdeklődik iránta… Vagy csak pusztán meg akarta osztani egy idegennel az érzéseit, amelyeket nyíltan nem vállalhatott…

- Vania érdeme. Találkozott már vele odakint ma este? – A kérdéstől összeszorult a torkom. Valamiért rossz érzés lett volna Vaniát is azok között a lányok között látni lent. Talán, mert én segítettem a világra és még mindig az ártatlan gyermeket láttam benne, vagy mert az ő nevét tudtam, míg a többi lány csak néhány névtelen idegen volt.

- Nem, még nem – feleltem rekedt hangon.

- Sokat beszélt magáról. Azt mondta, kedves és… gyönyörű – mért végig ismét a női tekintet. – Igaza volt.

- Nagy szerencséje, hogy nem kapott fertőzést, továbbra se hagyja fedetlenül a sebet – vágtam le gyorsan egy újabb nagy alapú gézdarabot, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy zavarba jöttem.

- Vania nem valószínű, hogy bevallaná magának, de Ön tetszik neki. Mármint férfiként – Mozdulat közben megállt a kezem és a gézlap megremegett az ujjaim között. – Ezt csak azért mondom el, mert tartozom neki… Esetleg, ha ő is tetszik magának, akkor…

- Feleségem van – vágtam rá azonnal. Mikor felfogtam a szavaimat, a mellkasom fájó érzés szorította össze, mert olyan igaznak éreztem.

- Ó… - A lány arca csalódottá vált. – Vania tudja? – vonta össze a szemöldökét.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. Fogalmam sem volt róla, Harlan mennyit mesélt rólam neki.

- Szerintem nem. Utálom, hogy el kell keserítsem – sóhajtott fel, mire halkan felnevettem.

- Életében csak egyszer látott, nem hiszem, hogy annyira elkeseredne…

- Ez nem így megy egy nőnél, doktor – biggyedtek le a rózsaszín ajkak, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Zavartan megráztam a fejem, aztán lefedtem a sebet.

- Ha jó a közérzete és nincsenek fájdalmai, akkor felkelhet már az ágyból, de óvatosan mozogjon és ne fárassza ki magát. Mondja meg Harlannak, hogy szerintem még nem kész a munkára, rendben? – néztem rá nagyon komolyan. Igyekeztem orvosszerepben maradni, mert így sokkal könnyebb volt.

- Rendben.

- Pár nap múlva megint eljövök egy ellenőrzésre. Addig vigyázzon magára! – húztam vissza a hálóinget a helyére.

- Már megy is? – A női ujjak megragadták a csuklómat. Meglepetten pillantottam a kezemre.

- Várnak otthon – feleltem összeszoruló torokkal. A mellkasomat feszítő érzés, amely eddig tompán lüktetett, most erősödni kezdett. Isis… Isis tényleg vár rám otthon. Ő vár rám – győzködtem magam, de a fájdalom nem akart csökkenni.

- Vania mindjárt itt lesz a vacsorámmal vagy reggelimmel, vagy nevezzük, aminek tetszik – nevetett fel. – Itt kicsit fordítva működik az idő… Éjszaka élünk, nappal alszunk, mint a vámpírok – vigyorgott rám, mire összerezzentem. Vajon tudja? Harlan neki is elmondta? Nem úgy tűnt, mint aki tudja, mibe trafált bele…

- Tényleg nem tudok maradni – húztam ki finoman a kezemet a gyenge szorításból. – Adja át Harlannak és Vaniának az üdvözletemet – kértem, aztán egy biccentés után kisiettem a szobából.

Hugh megint a folyosón várt, és amint kiléptem, elindult a lépcsők felé, én pedig követtem.

- Doktor, de jó, hogy még itt van! – Vania éppen felfelé sietett a lépcsőn, így félúton találkoztunk. – Most szóltak csak, hogy fent van Sarah-nál…

- Igen, de már végeztem – feleltem, miközben a fal mellé húzódtam, hogy a lány majd el tudjon menni mellettem.

- Értem… - harapta be az alsó ajkát. – És nagyon siet? Szükségem lenne a segítségére – ült ki halvány pír az arcára.

- Csak nem beteg? – mértem végig aggodalmasan. Nem úgy tűnt, mintha valami kórral küzdene, de sosem lehetett tudni.

- Nem, nem vagyok beteg – rázta meg a fejét, aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzám. A levegő a tüdőmben akadt – bár az emberek általában kedveltek, kevés olyan akadt közöttük, aki ennyire bizalmasan mert viselkedni velem. Főleg, ha tudták, mi vagyok… Még Harlan is megtartotta azt a bizonyos három lépés távolságot, pedig ő egyáltalán nem félt tőlem. Csak óvatos volt. – Nos… Én… Az abortuszról lenne néhány kérdésem… - pislogott fel rám ártatlan tekintettel, miközben én meghökkenve bámultam vissza rá. Abortusz? – csúszott le a pillantásom a hasára. Istenem, ilyen fiatalon…

- Természetesen – bólintottam kelletlenül. Ez volt az a téma, amelyben orvosként pártatlannak kellett maradnom, ám magánszemélyként nem tudtam az lenni. Hittem, hogy az apró embrió ugyanúgy embernek számít, mint bárki más és elvenni az életét gyilkosság. De azt is tudtam, hogy vannak helyzetek, mikor a fehér és a fekete nem elkülöníthető, így próbáltam nem ítélkezni. Mindenesetre mindig gyűlöltem ilyen beavatkozást végezni és amennyire csak tudtam, kerültem ezeket a helyzeteket.

- Feljönne velem a szobámba? – nyelt nagyon Vania, aztán mikor bólintottam, intett Hugh-nak, hogy hagyjon minket magunkra. A férfi egy figyelmeztető pillantás után lesétált a lépcsőkön, mi pedig visszaindultunk az emeletre.

- Sajnálom, hogy feltartom, csak nincs kihez fordulnom… - nyitotta ki előttem az egyik ajtót Vania. Előre engedtem, aztán én magam is beléptem. Ez a hálószoba más volt, mint amiben az előbb jártam. Az ágy kicsi, a falon rajzok, a polcokon személyesnek tűnő tárgyak és sok-sok könyv. Egész… otthonosan festett. Mint egy átlagos fiatal lány szobája.

- És a bátyja? – érdeklődtem. Vania nem mert szólni neki az ügyről?

- Ő azt mondta, hogy nem ért az ilyesmihez, ha többet akarok tudni, menjek a könyvtárba – legyintett fujtatva egyet. Meglepetten kerekedtek el a szemeim. Harlan ennyivel elintézte, hogy az egyetlen húga teherbe esett ki tudja melyik kuncsafttól? Egyáltalán miért nem ügyeltek a védekezésre? Egy ilyen helyen ennek kéne lennie a legfontosabb szabálynak.

- Nem hiszem, hogy erről elég elolvasni pár könyvet – sóhajtottam fel, miközben ismét eszembe jutott, amin pár napja elmélkedtem. Talán tényleg segíthetnék, és ez egy jel, hogy meg kell tennem. – Maga az eljárás nagyon gyors, egyszerű és szinte veszélytelen, de arra kérem, gondolja át. Az a magzat, akit a szíve alatt hord, a saját gyermeke. Lehet, hogy most úgy véli, könnyen fogja viselni, de… Lelkileg nem könnyű feldolgozni egy ilyen élményt – hadartam el, még mielőtt meggondolhattam volna magam, miközben fel-alá járkáltam. – Valószínűleg úgy gondolja, nincs túl sok lehetősége ilyen körülmények között felnevelni egy gyereket, de talán, én tudnék segíteni… Rengeteg pénzem van, támogathatnám, elvégezhetné az iskolát és biztonságos otthont teremthetne a kicsinek és magának.

- Maga most… meg akar venni? – A zöld tekintet döbbenten fúródott az enyémbe.

- Nem! Nem, dehogy is! – ráztam meg a fejem. Hát persze, biztosan félreértette… - Természetesen semmit sem kérek cserébe a segítségemért.

- Pénzt adna nekem csak úgy? – jelentek meg apró ráncok a női homlokon. – Mert azt szeretné, ha fel tudnám nevelni a babámat? Miért? – A kérdés meglepett, de igyekeztem nem kimutatni.

- Mert nem igazán vagyok az abortusz híve, ha van más választás is. Minden élet szent – mondtam el a nézeteimet.

- Nem, félreértett. Miért pont én? Annyi lány van itt, akiken segíthetne. És nem csak itt, az egész világon – tárta szét a karjait. – Miért segítene pont nekem?

- Nem tudom – vallottam be, és elgondolkozva mértem végig. – Talán mert én voltam az első, akire rápillantott – húzódott halvány mosolyra a szám. – Emlékszem még azokra a hatalmas szemekre, és a hangjára, ahogy felsírt. Elég nehéz szülés volt, és… Én csak örültem, hogy hallom a sírását.

- Nem várok kisbabát.

- Nem? – zavarodtam össze a hirtelen jött vallomástól. – Akkor nem értem… Talán valamelyik másik lány? – jutott eszembe.

- Nem, nem. Szerencsére senki sem terhes. Mármint… Örülnék egy kisbabának, de félő, hogy nem várna rá túl jó sors… - ült le az ágya szélére Vania. A tartása kissé feszült volt, úgy tűnt, sikerült megsértenem. – Házi dolgozatot kell írnom arról, hogy az abortusznak milyen hatásai lehetnek egy nőre testileg és lelkileg. Ehhez kéne a segítsége.

- Ó! – nevettem fel enyhén kínosan érezve magam. – Sajnálom, én csak… Azt hittem…

- Azt gondolta, hogy egy kuncsaft felcsinált. Érthető, hiszen csak egy prosti vagyok, nem igaz? – villant rám a zöld tekintet.

- Én nem ítélkezem – próbáltam megmagyarázni.

- Persze, hogy nem – döntötte félre a fejét Vania. – Csak azonnal azt gondolta, hogy terhes vagyok.

- Sajnálom, igaza van – ismertem be bűnbánóan. Pár pillanatig csend volt, én pedig már azon gondolkoztam, hogy talán el kéne mennem, de Vania végül felállt az ágyról és elém sétált.

- Semmi baj. Nehéz nem ítélkezni. Harlan szerint maga jó ember… vagyis… vámpír… - motyogta az utolsó szót. Sejtettem, hogy Vania tudja a titkomat, de ez most bizonyossá vált. Nem tudtam, Harlan miért mondta el neki, de úgy tűnt, nem kell aggódnom a következmények miatt. – Milyen… milyen vámpírnak lenni? – nézett fel rám. Nem félt tőlem és nem is undorodott, egyszerűen csak érdekelte a válasz.

- Nem is tudom… Ez… bonyolult – nyögtem ki. Nem voltam hozzászokva, hogy erről beszélek valakivel. A családom pontosan tudta, milyen a vámpírlét, lévén, hogy ők is azt élték, mások pedig vagy nem tudták, mi vagyok, vagy nem mertek ilyesmiket kérdezni tőlem.

- Talán elég okos vagyok, hogy megértsem. Tegyen egy próbát! – mosolygott rám Vania. Visszahuppant az ágyára és törökülésbe húzta a lábát, aztán az ölébe vett egy nagyobb méretű plüssmackót. Kicsit olyan érzésem volt, mintha esti mesét kellene mondanom egy gyereknek.

- Nehéz, mert sosem változunk. Nem maradhatunk egy helyen sokáig, nem lehetnek igazi barátaink. Csak egymásra számíthatunk – kezdtem bele, miközben leültem én is az ágy szélére, tisztes távolságba Vaniától.

- Harlan mondta, hogy családként élnek – birizgálta a mackó fülét a női ujj. – Azt is mondta, hogy… elvesztette a párját nemrég. – Lehajtottam a fejem és a halványzöld ágyneműt kezdtem fixírozni. Nem akartam erről beszélni. Nem tudtam erről beszélni. – Sajnálom, nem kellett volna felhoznom… És… a vér? – váltott témát gyorsan Vania. – Szokott vért inni, mint a filmeken a vámpírok?

- Csak állati vért.

- Akkor ezért nem veszélyesek… - hümmögött Vania, mire halványan elmosolyodtam.

- Téved, veszélyesek vagyunk. Veszélyes vagyok.

- De nem öl embert – ráncolódott össze a pisze orr bosszúsan, amiért nem érti, amit mondok.

- Nem, nem ölök embert. Mert nem akarok. De a többségünk embervéren él, és még a hozzánk hasonlók mellett sem lehet tökéletes biztonságban egy ember. Bármikor összeomolhat az önuralmunk – magyaráztam, miközben figyeltem a beszélgetőpartnerem reakcióit. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült megijesztenem.

- Sok veszélyes embert láttam már, de ön mellett nem érzem úgy, hogy bajom eshetne – takarták el szégyenlősen a hosszú szempillák a zöld tekintetet. Kényelmetlenül igazgatni kezdtem az ingem ujját. Kezdtem úgy érezni, hogy valójában nem is egy házi dolgozat miatt vagyok itt.

- Ez is a vámpírsághoz tartozik. Az emberek többsége tart tőlünk, de egyben vonzódnak is hozzánk. – Ha Vanessa fejében romantikus álmok születtek velem kapcsolatban, jobb volt csírájában elfojtani azokat, mert én képtelen lettem volna viszonozni őket. Meg kellett értenie, hogy csak a vámpírkáprázat miatt érdeklődik irántam.

- Szóval, ha egy ember úgy érzi, tetszik neki egy vámpír, akkor az csak emiatt a vámpírdelej miatt van? – vonta fel a szemöldökét.

- Elég valószínű – bólintottam.

- De nem biztos… - harapta be a száját és mintha reményt láttam volna a vonásain.

- Nem, nem biztos – ismertem be kelletlenül. – Az egyik fiam egy embernőbe szeretett bele, és ő is viszonozta az érzéseit.

- És mi lett velük? – Vania hangja izgatottnak csengett.

- A lányból alakváltó farkas lett, összeházasodtak és most van két szép unokám – mosolyodtam el.

- Unokák? – hökkent meg Vania, miközben engem az lepett meg, hogy nem az alakváltó farkasokra kérdezett rá. – Persze… Mindig elfelejtem, hogy öregebb, mint látszik. Mármint… Nem öreg, csak… - kezdett zavartan dadogni, mire önkéntelenül felnevettem.

- Semmi baj. Több száz éves vagyok, nyugodtan viselem az öreg jelzőt – mosolyodtam el. Vania zavartan ölelte magához a hatalmas játékmedvét és elgondolkozva nézett rám. A pillantása kezdett zavarni, mintha belém akart volna látni. – Talán jobb lenne, ha a házi dolgozata témájáról beszélnénk inkább – vetettem fel gyorsan. Kezdtem kényelmetlennek érezni, hogy magándolgokról beszélgetünk. Vania elvörösödött, aztán mély levegőt vett.

- Az igazság az, hogy nincs is semmilyen házi dolgozat.

- Nincs? – vontam fel a szemöldököm.

- Nincs. Csak kitaláltam, hogy kettesben beszélgethessünk – húzta ki a gumit a hajából. A fekete tincsek lágyan hullottak le a nyakába felkavarva a levegőt. Az orromat végigbizsergette a fűszeres jázminillat. – Sajnálom, remélem, megbocsát nekem… - húzta a csuklójára a gumit. Az arcát még mindig pír fedte és nem mert rám pillantani. Összezavarodtam a viselkedésétől, mintha egy kislány és egy csábító nő váltakozott volna benne pillanatról pillanatra. Talán úgy vélte, hogy ha megjátssza az ártatlan lánykát, akkor majd érdeklődni kezdek iránta…

- Az attól függ, miért akart velem beszélgetni…

- Mert érdekesnek találom – vonta meg a vállát.

- Mert vámpír vagyok? – A beavatott emberek egy része azért próbált közeledni egy-egy vámpírhoz, mert abban reménykedett, hogy őt is átváltoztatják. Reméltem, hogy ez a lány nem annyira ostoba, hogy erre vágyjon.

- Nem – vágta rá azonnal. – Persze olvastam pár vámpíros könyvet, láttam filmeket, és érdekel, hogy milyen is az ön fajtája, de… Én másképp találom érdekesnek.

- Ha arra célozgat, amit már a barátnője is pedzegetett, akkor szörnyen sajnálom, de verje ki a fejéből – tértem a lényegre.

- A barátnőm? Sarah? – Bólintottam, mire szégyenlősen belefúrta az arcát a barna plüssfejbe. – Ó, mondtam neki, hogy ne szóljon egy szót sem… Mit mondott? – mormolta alig hallhatóan.

- Csak annyit, hogy tetszem Önnek. – A zöld szemek előbújtak a medve rejtekéből és érdeklődve várták a reakciómat.

- És Ön mit felelt? – Fájóan akadt a levegő a tüdőmben. Vártam pár másodpercet, hogy múljon az érzés, aztán kicsit elferdítettem az igazságot.

- Hogy lehetetlen a dolog.

- Miért?

- Mert… én soha többé nem leszek képes szeretni egy nőt sem – mondtam ki. Olyan voltam, mint egy törött váza, amelyből akkora darabok hiányoztak, hogy lehetetlenség lett volna összeragasztani.

- És a szex? Szeretkezni sem fog soha többé egy nővel sem? – A kérdéstől zavarba jöttem. Sokszor vágyakoztam Esme csókjai és érintése után, de hogy szerelem nélkül akarjak egy másik nőt…

- Ez a kettő nálam összefügg.

- Higgye el, itt megtanultam, hogy van, mikor a kettőnek semmi köze egymáshoz – nézett rám dacosan.

- Nézze, kisasszony, azt hiszem, ennek a beszélgetésnek semmi értelme… - álltam fel az ágyról. Kissé udvariatlanul viselkedtem, de másképp nem tudtam volna határozottan elutasítani a közeledést ebben a helyzetben. – Jobb, ha most megyek – indultam az ajtó felé, mire Vania talpra ugrott. A plüssmackó a nagy lendülettől legurult a padlóra és mielőtt megállt volna, vetett két bukfencet.

- Várjon! – Vania kinyúlt felém, de aztán mégsem érintett meg. – Csak még egy valamit hadd kérdezzek… - Biztatásnak vehette, hogy nem mozdulok, ezért mély levegőt vett. – A pillangóm… Megtartotta? – nézett a szemembe mélyen. Pár másodpercig nem feleltem, aztán mégis kimondtam.

- Eltört. – A lány tekintetében lévő csillogás kokain nélkül is tompává vált. Bólintott egyet, aztán az ablakhoz sétált.

- Viszontlátásra, doktor!

Megjegyzés: Fogalmam sincs, mit szóltok Carlisle emlékéhez, de ne feledjétek, hogy ő egy másik korban élt, ahol a kurtizánok voltak a legszebb, legokosabb, legműveltebb nők, bejárásuk volt a legjobb helyekre, hatással voltak a politikai vezetésre és a legtöbbször csak a vallási fanatikusok és a papok utálták őket, és még ők is néha meglátogatták a piros lámpás házakat titokban. :D Szóval, az egy másik kor volt, más felfogással. :)