Varázslatos realitás 27.

„- Miért gyűlölsz? – Charlotte a falhoz vágta a porcelántányért a tortaszelettel együtt. Órákig sürgölődött a konyhában, hátha ez a születésnap most más lesz. Várta, hogy az apja hazajöjjön és felköszöntse őt. Délelőtt még izgatott volt, délutánra kezdett fáradni, este már csak a fásult beletörődés maradt. Most másnap reggel volt.

- Bolondokat beszélsz, nem gyűlöllek – felelte a férfi a szemébe nézve.

- Rendben, akkor felteszem a helyes kérdést. Miért nem szeretsz? – akadt el Charlotte hangja, és mélyet kellett lélegeznie, hogy ne sírja el magát. Az apja félrefordította a tekintetét. A vékony ujjak megragadták az ingét és rázni kezdték. – Gyerünk, mondd, hogy megint bolondokat beszélek! Mondd, kérlek! – A könnyek önkéntelenül is megindultak, de csak csend volt a válasz rájuk. Charlotte reszketve eresztette el az apját, aztán az öklével megtörölte az arcát. – Albérletbe költözöm. Most láttál utoljára – közölte, aztán kifordult a konyhából.”

Soha ne kérdezz, ha félsz a választól! Charlotte örökre megtanulta ezt a szabályt, de most nem félt, hanem kíváncsi volt.

- Milyen zöld volt? – nézett fel a fiúra, miközben újabb festékesdobozt tett a kezébe. A barna tekintet értetlenül meredt rá, ezért magyarázatba kezdett. – A múltkor egy zöld festékcsík volt az álladon, itt – mutatta meg a pontos helyet. – Azóta keresem azt a zöld árnyalatot, de nem jövök rá, melyik lehet – sóhajtott fel bosszankodva, miközben egy újabb dobozért hajolt.