Varázslatos realitás 52.

Megvagyok. És tényleg nagyon sajnálom. Éppen a barátaimmal iszogatok. Folyamatosan egymást marják. Te mit csinálsz?

Peter hátradőlt, miután elküldte az üzenetet. Ennyi sajnálomot se írt még két sms alatt. Remélte, hogy Charlotte nem érzi majd belőle a görcsösséget. Mikor felnézett a készülékről, kétszer két szem meredt rá.

- Mi az?

- Szóval begyere a hölgy!

- Hogy mit csinál? – Peter értetlenül meredt Benre.

- Szimpatikus számodra a pofikája…

- Kellemes személyiség, vonzó külsővel.

- Jaj, Peter, te ezt nem szoktad. Vagyunk mi, meg az ágymelegítőnek használt szebb reményű csinicsajok. Soha senkire se mondtad még, hogy vonzó személyiség. – Kat határozottan meredt a fiúra.

- Ott a pont – értett egyet Ben.

Peter sóhajtott. A barátainak határozottan igazuk volt.

- Ő tetszik. Nem tudom miért, nem tudom, miért akarok belemászni, de akarom. Nem kérek kioktatást, hogy úgy sem fog menni, és semmi egyebet!

- Tudod, hogy mindig is képes lettél volna rá…

- Nem, Kat, nem tudom. Mert nem lennék. De nem érdekel. Most először nem akarom, hogy átfusson az agyamon. Ami anyámmal… nem akarok rá gondolni. Charlotte-ra akarok gondolni. Meg az üres vászonra, ami a szobámban vár. Haza megyek!

Peter magára kapta a kabátját. Barátai csöndben figyelték.

- Jó éjt! – biccentett oda nekik. Már kinn járt a kocsma előtt, mikor Kat utána kiáltott.

- Peter!

- Hm? – fordult vissza a fiú a hangra.

- Higgy magadban, mi is hiszünk benned! – mondta és feltartotta a hüvelyk ujját.

Peter elmosolyodott, és megismételte a lány mozdulatát.

Hazáig már nem érezte telefonja rezgését a zsebében.