Gyógyító pilleszárnyak - 2. fejezet

Hétvégén fel szeretném tenni A jelen boldogságát majd könyv formájában, hogy le tudjátok egyben tölteni, szóval, ne feledjétek, hogy vasárnap délután 16 óráig lehet megírni hozzá a véleményt, ami bekerül majd a könyv végére. :)

2. PILLANGÓ

EMBERKÉNT VALÓSZÍNŰLEG a frász kerülgetett volna, ahogy áthaladtunk a sötét sikátorokon, de vámpírként nem nagyon volt félni valóm. Kísérőmnek annál inkább. Legalább is, ő úgy érezte, mert minden izma pattanásig feszült volt. Sejtéseim szerint nem a környezet, sokkal inkább a jelenlétem miatt. Fogalmam sem volt róla, tudja-e, mi vagyok, de ha nem is tudta, minden érzéke figyelmeztette a veszélyre.

Ha nappal találkoztunk volna a kórházban, valószínűleg ez az érzés csökkent volna. A munkahelyemen a leglágyabb hangom használtam és figyeltem a viselkedésemre – egy idő után pedig már ösztönösen jött, mit tegyek, hogy lenyugtassam az emberek irántam érzett természetes félelmét. Könnyű volt, főleg, ha egy kedves beteg tűnt fel…

A kórlapot nézegetve léptem be a vizsgálóba. Esme Anne Platt, lepottyant a fáról és fájlalja a jobb lábát.

- Nos, kisasszony, nézzük azt a sérülést… - pillantottam fel a papírokból, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A melegbarna tekintet az enyémbe fúródott, az idő pedig mintha megállt volna. Kellett pár másodperc, mire összeszedtem magam. Zavartan köszörültem meg a torkomat.

Hány éves is ez a lány? – pillantottam le gyorsan újra a kórlapra, mintha nem emlékeztem volna pontosan, hogy tizenhat. Már eladósorban van, de hozzám képest… Hozzám képest még csak egy gyerek. Mégis… Istenem, de gyönyörű! – tört ki belőlem egy sóhaj.

- A lába fáj? – kérdeztem tőle, csak hogy megtörjem a csendet.

Esme kábultan pislogott rám, mintha ő is elvarázsolódott volna, ahogyan én. Persze, ez más volt… Az ő csodálata nem nekem szólt, hanem a vámpírszépségnek. Pár nap, és el is felejt majd – rándult össze a gyomrom. De én… Én örökre emlékezni fogok az arcára, a vonásaira, a pillantására, az illatára – szívtam be mélyen a levegőt. A magány elkezdte kikészíteni a józan eszemet…

- Tes… tessék? – dadogta elpirulva.

- A lába fáj? – érdeklődtem újra, mire bólintott egyet. Azt kívántam, bár inkább beszélne. Hallani akartam a hangját. Megjegyezni minden egyes szót, a hangszínt, a hanglejtést. – Elnézést! – térdeltem le elé, és óvatosan feljebb hajtottam a szoknyáját. Az apró lábon nem volt cipő, valószínűleg túlságosan fájt ráerőltetnie.

Még soha nem érintettem így senkit vizsgálat közben. Az ujjaim forróvá váltak a selymes bőrtől és bizseregni kezdtek. Finoman végigtapogattam a bokát, és igyekeztem nem foglalkozni a bűnös gondolatokkal. Esme felszisszent a fájdalomtól, én pedig bocsánatkérően néztem fel rá.

- Ez eltört – mondtam ki röntgen nélkül. Volt már annyi tapasztalatom, hogy tapintással is megállapíthassam. – Szólok egy nővérnek, hogy gipszeljék be – mondtam, ám nem eresztettem el a lábát. Az ujjaim simogatni akarták, érezni a puhaságát, de nem engedtem mozdulni őket.

- Dr. Cullen… - Esme hangja halk volt, mint egy sóhajtás. Felnéztem rá, és tudtam, hogy érzi. Ez az elektromosság, a vonzás számára is létezett.

- Írok fel fájdalomcsillapítót – engedtem el kelletlenül. Úgy éreztem, mintha egy végtagomtól kellett volna elszakadnom. Fogalmam sem volt, mit ütött belém… Bolond, magányos vénember!

Ahogy kisétáltam az ajtón, utoljára visszapillantottam. A barna szempár elbűvölten követett engem. Istenem, bármit megadnék azért, hogy ezt az égi teremtményt nekem add! – mormoltam magamban, miközben pontosan tudtam, hogy amit kérek, lehetetlenség.

- Erre! – nyitott ki előttem a kísérőm egy ajtót. A ház kívülről elég romosnak tűnt, de bent adtak a higiéniára és a designe-ra. Egy jól felszerelt bárpult, vörös kanapék és fotelek, festmények a falon és nők… Fehérneműben, csinos ruhákban, jelmezekben. Egy kupleráj – döbbentem rá. A látványból ítélve pedig elég elit kupleráj.

Az egyetlen, ami fura volt, a csend. Az emlékeimben úgy élt egy ilyen hely, mint ahol zene szól, az emberek nevetnek és beszélgetnek, hogy ellazuljanak egy kicsit, mielőtt az emeletre indulnának. Mikor rájöttem, hogy a lányok ijedten pislognak rám és egyetlen vendéget sem látok, összeszaladt a szemöldököm.

- Mi folyik itt? – kérdeztem. A velem lévő férfi egy szó nélkül haladt tovább a lépcsők felé, én pedig – más választásom nem lévén – követtem őt. Az emeletre érve éreztem csak meg a fémes illatot. – Megsérült valaki? – próbálkoztam újra. A kérdésem ismét nem nyert választ, csak kinyílt előttem egy szoba ajtaja, és Harlan jelent meg a küszöbön. Jó volt végre egy ismerős arcot látni.

Harlan magas, vékony férfi volt, akiről első pillantásra senki sem mondta volna meg, hogy milyen kétes ügyekkel foglalkozik. Az a típus, aki nem gonoszságból vagy élvezetből végzi a dolgát, hanem kényszerből.

A szoba egy kissé sötét volt, de ez az én szememnek nem számított. Várakozva üldögéltem az asztal melletti széken, és figyeltem, ahogy az alig tizenkét éves fiú a sarokban éppen tisztába teszi az újszülött kishúgát. Az anyjukért semmit sem tehettem, túl gyenge volt a szervezete…

- Doktor, kérem, ezt fogadja el… - Harlan – az idősebbik – belépett a szobába, és egy dobozt nyújtott felém. – Köszönöm, hogy megpróbálta – szipogott. A felesége mindig is beteges volt, az is csodaszámba ment, hogy a kislányt meg tudtam menteni. Meglepetten nyitottam fel a fadobozt, és mikor megláttam benne az arany ékszereket, a fejemet rázva toltam el magamtól.

- Nagyon köszönöm, de azt hiszem, maguknak nagyobb szüksége van ezekre – pillantottam ismét a gyerekek felé. A fiú kék tekintete hálásan tapadt rám.

- Ha bármire szüksége van, doktor, akármire… Tudja, hol talál… - rázta meg a kezemet a férfi. Bólintottam, aztán kisiettem a házból.

Alig értem az utca végére, már hallottam is a kiáltást.

- Doktor! Doktor, várjon! – Az ifjabbik Harlan rohant utánam – kíváncsian torpantam meg. A vékony kar kinyúlt felém egy kézfogásra, a fiatal arc pedig olyan komoly volt, hogy egy pillanatra megfeledkeztem róla, nem egy felnőtt áll előttem. – Ha bármire szüksége lesz, engem is meg fog találni. – Elmosolyodtam. Az apja kitűnő hamisító volt, de mit adhatna nekem ez a fiú? – Persze, nem most… De pár évtized múlva, mikor apám már… nem lesz… - sütötte le a szemét döbbenetet csalva a szemembe. Sejtette, hogy mi lehetek? Vagy pusztán csak annyit érzett meg, hogy biztosan nem ember?

- Doktor! – Harlan hangjában mintha megkönnyebbülést hallottam volna. – Önt az ég küldte ide pont most! – ragadta meg a kezem, és azonnal behúzott a szobába.

Körülbelül fél másodperc alatt felmértem a helyzetet. A selyemlepedős ágyon egy fiatal lány feküdt, hálóingét átáztatta a vér. Arca fénylett az izzadtságtól, a fogai pedig össze-összekoppantak a hidegrázástól. Szúrt seb. Valószínűleg az egyik kuncsaft kattant be.

- Gondolom, mentőkre és kórházi felszerelésre ne is számítsak – motyogtam magam elé. – A támadó? – pillantottam Harlanra, miközben az ágyhoz siettem.

- Elintéztük – morogta maga elé. A kezei ökölbe szorultak. Nem akartam tudni, mit jelent ez…

- Sajnálom, az én hibám. Észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel vele – siránkozott egy középkorú nő az ágy mellett. Valószínűleg valami madame-féle volt itt a vörös lámpás házban.

Mellette egy húsz év körüli lány térdelt sérült társa kezét szorongatva. Hosszú, fekete haja két copfba volt fogva és szexis hálóing vagy fehérnemű helyett, egyszerű pillangós pizsamát viselt. Mintha valaki kislánynak öltöztette volna. Bele sem akartam gondolni, miféle perverz talált ki ilyesféle játékot magának, hogy kiélje a pedofil hajlamait.

- Kérem, menjen ki mindenki! – néztem Harlanra. Nyugalom kellett a sérültnek és nekem is, és semmi szükség nem volt arra, hogy nők végignézzék, mit csinálok.

- Rendben, kifelé! – adta ki a parancsot azonnal Harlan. Az idősebb nő és a kísérőm elindult az ajtó felé, ám a lány nem mozdult az ágy mellől. – Vania, menj! – érintette meg a törékeny vállat a hatalmas férfikéz.

- Maradok. – A halk hangra felkaptam a fejem. Annyira… ismerős volt. Az elszántság, a védelmezés, a szeretet és a félelem mind ott volt benne. Azt hittem, Harlan majd tiltakozni fog és elzavarja, ehelyett halkan sóhajtott, aztán csak bólintott egyet.

- Mire van szüksége, doktor? – kérdezte. Kellett pár másodperc, mire meg tudtam szólalni, bár fogalmam sem volt, mi ütött belém. Megköszörültem a torkom és zavartan pillantottam le a sebre.

- Ahogy látom, nem túl mély a seb, de a fertőzésveszély elég nagy. Kell valami fertőtlenítő, tiszta géz és antibiotikum. Ha tudnak szerezni fájdalomcsillapítót, az sem ártana – soroltam.

- Két perc és itt lesz – pillantott Harlan az ajtóban álldogáló emberére, aki elsietett.

Ahogy az ajtó becsukódott, nekiláttam a munkának. Először is a területről el kellett távolítanom a ruhaanyagot, hogy rendesen hozzáférjek. Óvatosan megpróbáltam lehúzni a lány válláról a hálóing pántját, de ahogy megmozdítottam, azonnal jajongani kezdett, úgyhogy egy egyszerűbb megoldást választottam. Az anyag egyetlen mozdulattal szakadt szét a kezeim között.

Közelebb hajolva megvizsgáltam a sebet és megtapogattam a szélét. Szerencsére, tényleg nem volt túl mély, és a széle sem roncsolódott össze.

- Segíthetek valamit? – Vania kérdőn pislogott rám. Csak most vettem észre, hogy milyen hihetetlenül zöld szeme van. Zavarba hozott, mert ehhez a helyhez túl ártatlannak nézett ki.

- Csak legyen mellette, a többit én elintézem – mosolyogtam rá. Feszülten bólintott egyet, aztán kinyúlt és simogatni kezdte a verejtékező homlokot.

Tényleg alig két percbe telt, mire újra kinyílt az ajtó. Harlan az ágyhoz hozta, amiket kértem, én pedig a fájdalomcsillapító beadása után elkezdtem kitisztítani a sebet.

A lány nem tűrte valami jól. Sírva szorongatta Vania kezét, és alig tudtam rendesen dolgozni, annyira mocorgott. Mikor végre lefedtem a sebet gézzel, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még beadtam az antibiotikumot is neki, aztán elkezdtem összeszedni a véres gézdarabokat.

- Nyitva hagytam a sebet egyelőre, vigyázni kell, hogy tiszta maradjon a környéke, mert elfertőződhet. Minden nap be kell adni neki az antibiotikumot legalább egy héten keresztül, és ha fájdalmai vannak egy ampulla vénás fájdalomcsillapító. Naponta maximum kétszer – mondtam el Harlannak a további tennivalókat. – Pár nap múlva visszajövök megnézni – ígértem.

- Köszönöm, doktor! – tartotta elém a szemeteskukát Harlan, és ahogy kidobtam a szemetet, azonnal kiadta az ajtón, hogy tűntessék el – valószínűleg meg akart óvni az illat okozta fájdalomtól.

- Igazán nincs mit – biccentettem.

- Ó, majdnem elfelejtettem! – fordult az ágy mellett térdelő lány felé halvány mosollyal az arcán. – Doktor, ő itt Vanessa, a kishúgom – mutatott rá. – A doktor segített világra anno – mesélte, mintha valami hőstettet követtem volna el. Vania szeme elkerekedett, és végigmért engem. Valószínűleg csak most döbbent rá, ki és ezáltal mi is vagyok – legalább is a pillantásából ezt szűrtem le. A gyomrom apróra zsugorodott a lézerként pásztázó tekintettől.

- Köszönöm – felelte fojtott hangon.

- Ugyan – legyintettem. – Sajnálom, hogy csak ennyit tehettem… - utaltam az édesanyjára, mire a vonásai szomorúvá váltak.

- De gondolom, nem ok nélkül keresett meg, doktor. Menjünk át az irodámba – invitált Harlan.

Mielőtt kiléptem az ajtón, visszapillantottam az ágy felé. A zöld szemek még mindig engem figyeltek. Szomorú volt belegondolni, hogy miféle életet kell élnie ennek a fiatal lánynak. Azt hittem, a bátyja jobban vigyáz majd rá…

Harlan átvezetett egy kisebb szobába, ahol csak egy íróasztal és két szék volt. Az apja is ennyire aszketikusan rendezte be anno azt a helyiséget, ahol fogadott. Leültem az asztal vendégeknek szánt oldalára, aztán megköszörültem a torkomat.

- Hallgatom, doktor! – fonta össze az ujjait Harlan az asztalra könyökölve.

- Meg kell találnom valakit – jelentettem ki.

- Aro Volturit, gondolom… - komorodott el. – Részvétem a párja miatt. Hallottam az esetről… Megváltoztatták a fajtájuk egész további létezésének alapját, és ahogy hallottam, egész jó irányba.

- Remélem… - motyogtam halkan, miközben a mellkasomban lévő űr megint fájóan lüktetni kezdett.

- Tudtam, hogy el fog jönni, ezért kutattam egy kicsit – húzta ki Harlan az íróasztal fiókját, és elém csúsztatott egy mappát. – Titokzatos halálesetek és eltűnések az utóbbi pár hónapban, melyekre nem találtak magyarázatot.

- Ó, én… Nem is tudom, mit mondjak – lepődtem meg. – Igazán hálás vagyok ezért a segítőkészségért.

- Megmentette a húgom életét, és mindig segített, mikor szükségem volt rá. Ez a legkevesebb. Ha hallok még valamiről, értesíteni fogom, és ha bármi másban tudok segíteni, szóljon nyugodtan.

- Köszönöm. Ez pedig… - nyúltam a kabátzsebemhez és előhúztam belőle egy kötegnyi pénzt. – …az öné – nyújtottam át.

- Ha visszautasíthatnék ennyi pénzt, nem fogadnám el – sütötte le a szemét Harlan. Furcsa volt ezt a gesztust látni egy törvényen kívülitől. – Sajnos manapság nem megy valami jól az üzlet, és a húgom tanulmányait is fizetnem kell… Képzelje, főiskolára jár! – mosolygott rám büszkén.

- Ennek igazán örülök. Ez… a környezet nem igazán való neki – vágtam bocsánatkérő arcot, de Harlan helyeslően bólogatni kezdett.

- Egyetértek. Az én Pillangóm nem erre a helyre való.

- Akkor megyek is. A társaim már várnak – álltam fel a székről kezemben a kapott mappával. – Három-négy nap múlva visszajövök ellenőrizni a sebet.

- Köszönjük doktor. Hugh kikíséri majd – nyitotta ki előttem az ajtót Harlan, majd intett a folyosón várakozó férfinak, aki azonnal tudta, mit kell tennie.

Éppen elhaladtunk a sérült lány szobája előtt, mikor kinyílt az ajtó.

- Elnézést egy pillanatra… - dugta ki a fejét Vania a résen. Hugh megtorpant, aztán némi hezitálás után intett nekem, hogy odamehetek. A lány kijjebb lépett, a pillantása ide-oda járt, mintha zavarban lett volna.

- Tehetek a kisasszonyért valamit? – érdeklődtem. A zöld szempár meglepett csodálattal állapodott meg rajtam. – Valami rosszat mondtam? – vontam össze a szemöldökömet.

- Nem, csak… Ritka itt, hogy valaki kisasszonynak szólít. Látszik, hogy… - kezdett bele, de aztán elharapta a mondat végét.

- Hogy?

- Hogy igazi úriember – felelte, bár biztos voltam benne, hogy nem ez lett volna az eredeti mondanivalója. – Én csak szerettem volna megköszönni, amit a barátnőmért tett – pislantott a szoba felé, aztán a háta mögül előhúzta a kezét. – Tudom, hogy csak egy kis apróság, amivel nem tud mihez kezdeni, és úgyis kihajítja majd valószínűleg az első kukába, de nincs más, amit adhatnék – nyitotta szét az ujjait. A tenyerében egy apró, zöld üvegpillangó csücsült.

- Ezt ön készítette? – vettem át tőle két ujjal fogva, nehogy baja essen.

- Igen – kaptam meg a választ. Komoly tekintettel néztem a zöld smaragdokba.

- Nem fogom kidobni. – Az ígéretem halvány mosolyt csalt a női ajkakra. Hugh figyelmeztetően megköszörülte a torkát, mire Vania sóhajtott egyet.

- Viszontlátásra, doktor! – köszönt el.

- Viszontlátásra – feleltem, aztán egy utolsó pillantás után ismét elindultam Hugh után. Szórakozottan forgattam az ujjaim között az ajándékomat, miközben átjárt egy furcsa, szomorú érzés. Reméltem, hogy ennek a kedves, fiatal lánynak tényleg sikerül kitörnie innen.

Még akkor is rajta gondolkoztam, mikor visszaérkeztünk a kocsmához. Már kora délelőtt volt a nap állásából ítélve. Edward türelmetlenül járkált fel-alá, és mikor messziről meglátott minket, azonnal elénk sietett. A többiek követték. Csak megállt előttünk, de nem kérdezett semmit – a képessége miatt pontosan tudta, hogy mi is történt.

Hugh, amint látta, hogy megtaláltam a társaimat, azonnal szó nélkül sarkon fordult, és elsietett. A helyében én sem akartam volna a szükségesnél több időt eltölteni vámpírok társaságában.

- Indulhatunk vissza? – kérdezte Edward kissé ideges hangon. Nem értettem, mi baja lehet, de a tekintete zárkózott volt, ezért tudtam, hogy bármi is az, nem akar róla beszélni. Legalább is, egyelőre.

- Először ezt nézzük át. A víz nem tenne túl jót neki – mutattam fel a mappát. Gyorsan átpörgettem a lapokat az emlékezetembe vésve minden egyes betűt, aztán továbbadtam a fiaimnak. Mikor ők is végeztek, előhúztam a zsebemből egy öngyújtót, és megsemmisítettem a papírokat.

Az út visszafelé kicsit hosszabb volt, mivel fényes nappal lévén kerülőket kellett tennünk, de végül szerencsésen megérkeztünk a tengerhez. A pillangómat először zsebre akartam tenni, de aztán úgy döntöttem, mégis fogom úszás közben, mert féltem, hogy elveszítem. Persze, csak egy értéktelen üvegtárgy volt, de megígértem, hogy megtartom, és szerettem volna betartani.

Kedveltem Harlant. Mindig úgy gondoltam rá, mint egy tisztességes, jó emberre, akit az élet rossz útra sodort. De most nem értettem… Hogy hagyhatja, hogy a húga eladja önmagát? A szemem előtt önkéntelenül felderengett egy nyálcsorgató, undorító férfi arca, amint belép annak a szerencsétlen lánynak a szobájába. Az iszonyattól megborzongtam.

Talán segíthetnék valahogyan… Fizethetném a főiskoláját vagy vehetnék egy lakást valami rendes környéken. Végül is, annyi félretett pénzünk van, hogy öt életre elég. Miért ne oszthatnám meg?

A gondolattól fellelkesülve szeltem ketté a tengervizet.

Mikor Emmett hirtelen elszáguldott mellettem, meglepetten tudatosult bennem, hol is vagyok – mostanában túlságosan elnyeltek a gondolataim elszakítva a külvilágtól. Figyeltem, ahogy nekimegy egy túl bátor cápának, aki a közelünkbe merészkedett, de a küzdelmüktől összeráncolódott a homlokom.

Rengetegszer láttam már Emmettet harcolni, oroszlánokkal, szarvasokkal, medvékkel, és mindig úgy fogta fel a küzdelmet, mint egy jó játékot. Semmi kegyetlenség nem volt a tettei mögött, csak szimplán jókedvű bolondozás. A mostani harc teljesen más volt. Emmett dühös arccal rontott neki újra és újra a cápának, mintha az a szerencsétlen állat tehetett volna a világ összes gondjáról és bajáról.

Ahogy balra fordultam, a tekintetem találkozott Edwardéval, és az övében viszontláttam a saját aggodalmamat. Tudtam, hogy Emmett és Rosalie kapcsolata elég rossz mostanság, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.

Hiszen mi lehetne fontosabb annál, minthogy ott vannak egymásnak? Önként nyúznám le az egész testemről a saját bőrömet, ha… - A kezem a mellkasomra szorítva álltam meg, és összeszorított szemhéjjal vártam, hogy elmúljon az érzés. A fájdalom nem fizikai volt, mégis úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna szakadni a helyéből.

Meglepetten éreztem meg a rántást a karomnál, majd a levegő érintését az arcomon.

- Jól vagy? – Edward aggodalmas hangja térített magamhoz. Felhúzott magával a felszínre és most ijedten fürkészte az arcomat.

Azt akartam felelni, hogy semmi baj, de aztán rádöbbentem, hogy ez nem igaz. Mikor rájöttem, mit tettem, remegve emeltem ki a karom a vízből.

- Ne… - suttogtam magam elé a tenyeremben lévő zöld üvegport figyelve. Nem értettem, miért bánt a kis pillangó halála, mégis úgy éreztem magam, mint mikor először vettem el egy szerencsétlen állat életét a saját kezemmel. Pedig csak üveg volt… Értéktelen… Semmiség… Miért nem tettem mégis a zsebembe? – hagyta el halk sóhaj a számat.

- Carlisle…

- Jól vagyok, csak… - néztem fel az aranybarna tekintetbe, de végül nem tudtam, mit mondhatnék még. – Jól vagyok. Menjünk – néztem a távolba. Már majdnem elértük a másik partot, nekem pedig szükségem volt Isisre. Érezni akartam a szeretetét, és elnyomni az űrt. Lebuktam a víz alá, és amilyen gyorsan csak tudtam, úszni kezdtem hazafelé.