Varázslatos realitás 34.

Fehérkenyér. Sajt. Sonka. Majonéz.

Mióta először látta Peter még gyerekként a Marslakó a mostohámat, azóta úgy gondolta, hogy az igazi boldogságnak valahol köze van a sonkához és a majonézhez. Charlotte konyhájában ülve ugyan nem tudta volna megmondani, hogy abban a filmben pontosan mi volt a szendvicsben.

Látta maga előtt a színésznő mosolyát, és csak a hasonló étel majszolása közben esett le neki, hogy az nem a kajának szólt, hanem az élménynek. Az elkészítés, az étel, a társ. Hiszen abban a jelenetben jött rá a nő arra is, hogy maradnia kéne. Mert ott az otthona, ahol ilyen ételek vannak.

Kevés volt. Egy szendvics után ugyanúgy korgott a gyomra, mint előtte. Ennek ellenére sokkal jobban érezte magát, mint mikor gyerekkorában ötfogásos vacsorákon kellett részt vennie. A konyha is furcsa volt. Látszott rajta, hogy olyanok lakják, akiket nem a barátság, hanem a kényszer hozott össze egy légtérbe. Nem volt barátságtalan, de otthonos sem.

- Most, hogy végeztem a bajnokok ebédjével, amit egyébként köszönök, isteni volt, lássuk a szobát amit festeni kéne! – Charlotte elpirult. – Félsz beengedni a hálószobádba? Nem harapok, csak segíteni szeretnék. – Emelte fel a kezét, mint aki azt mutatja „nincs nálam fegyver, a szándékaim tisztességesek”. Peter őszintén remélte, hogy a lány ezt el is hiszi neki.