Varázslatos realitás 44.

Azon elmélkedtem, hogy esetleg néha-néha csinálhatnánk egy beszélgetős bulit. A múltkori nagyon klassz volt. :) Mivel most már tudjuk, hogy annyi embert nem bír el a chat, amennyien összejönnénk remélhetőleg, ezért arra gondoltam, hogy fórumozhatnánk. Az talán nem tud összeomlani, és ha betartunk néhány szabályt, akkor mindenki szóhoz juthat és jó kis beszélgetések alakulhatnak ki. :)

Mostanában annyi jó téma merült fel a fejezetekben, amikről szívesen elmélkednék veletek, de nem tudom minden gondolatomat belesüríteni a fejezetekbe, mert az túl tömény lenne. És arra is kíváncsi lennék, ti hogyan vélekedtek ezekről a témákról (pl. most az utolsó fejezetben a prostitúcióról és az abortuszról). Nem tudom, hogy lenne-e ilyesmihez kedvetek, írjátok meg nekem, és akkor mondjuk, 2-3 hetente megbeszélhetnénk egy időpontot, amikor pár órát elbeszélgethetnénk egymással. :) Várom a véleményeteket... :)

Lánybarátok.

Katherina, aki olyan borzasztóan büszke volt makrancos ősére, hogy ő maga is így viselkedett. A barátnője Liz, egy mosolygós szőke lány volt és semmiben sem hasonlított sötét hajú, vad kedvesére. Kat festészetet tanult, mint Peter. Valahogy az első perctől szimpatizáltak egymással és Peter végre igazi barátra lelt benne, mert nem azt jelentette számára, amit a többi lány.

Semmi lehetőség. Semmi talán. Csak a barátság, a női közelség és szemszög. Sokan viccelődtek velük, de őket nem érdekelte.

Charlotte-tal teljesen más volt a helyzet.

Mire felfigyelt arra, hogy mit is tesz, már viccelődött és mosolyogva hallgatott.

– … és Kat első festménye. Na az élmény volt. Azt mondta olyan dalis időábrázolás lesz Van Gogh technikával… az egészből egy pixeles óra lett! – fogalma sem volt, hogyan jutottak el oda, hogy az első iskolai élményekről beszélgettek, de azt vette észre, hogy mesél Katherináról, az egyetemről és elbájoltam figyeli a lány nevetését.

Pontosan tudta, mi az, amitől jobb Charlotte közelében. Ő lehetne a barátja, mint Kat, de sokkal több. Sokkal, de sokkal több. A felismerés a tekintetét megbénította és csak azt vette észre, hogy a lány elpirulva őt nézi, majd szavakat formál a szájával.

– Mi az, összekentem magam? – és azzal a mozdulattal húzott egy zöld csíkot a jobb kézfejével a homlokára. Peter a szájába harapott, hogy ne nevessen fel.

– Pont most. Igen. Eléggé… – mondta és már vissza is fordult a falhoz fütyörészve tovább festeni. Csak magában tette hozzá, hogy „Hihetetlen, hogy még az, az idétlen zöld csík sem ront az összhatáson... sőt...”