.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. október 1., péntek

Gyógyító pilleszárnyak - 1. fejezet

Hát íme a Carlisle szemszög 1. fejezete. Remélem, tetszeni fog... :) Kíváncsian várom a véleményeteket. :) Jah, igen... Ne feledjétek, hogy A múlt árnyai trilógiához várom vagy itt vagy mailben a pár mondatos véleményeteket, ami bekerülhet a három könyv végére ajánlóként. :) A legjobb véleményírónak pedig ajándékot is adok. :) Kérlek, a helyesírásra figyeljetek, és írjátok a vélemény végére a neveteket és a korotokat. Köszönöm. :)






1. CONTRA VIM MORTIS NON EST MEDICAMEN IN HORTIS





Fájdalom. Folytonos fájdalom.

Ez az érzés szőtte át létem minden egyes pillanatát. No, nem testi kínokat éreztem. Az szinte lehetetlenség lett volna az én esetemben. Bent fájt. Az űr. A hiánya. Olyan kimondhatatlanul, hogy az egyetlen, ami miatt nem töltöttem az öröklétet egy sarokba kuporodva, a tehetetlenségtől ordítva, egy apró lányka volt, aki újra és újra emlékeztetett rá, mennyire szeret engem. Az unokám. Isis.


Már semmi sem volt ugyanolyan. Először végezni akartam magammal. Új máglyát rakni és belesétálni vagy könyörögni Marcusnak, hogy segítsen most utoljára. Hogy tudnék ebben a világban élni Nélküle… De valami visszatartott attól, hogy megtegyem. Vagyis inkább valaki. Isis rettegett attól, hogy mi lenne a családunkkal, ha én sem lennék, és nem hagyhattam, hogy ő félelemben éljen. Érte kellett küzdenem. Legyőznöm saját magam. Félre tenni a fájdalmam, és összeszorított fogakkal tovább létezni. Össze kellett tartanom a családot, amely leginkább egy alappillér nélküli rogyadozó házhoz hasonlított.

A baj csak az volt, hogy én magam is romokban hevertem. Fogalmam sem volt, hogyan vegyek úgy levegőt, hogy ne érezzem a falakba ivódott illatát, vagy hogy tartsam úgy nyitva a szemem, hogy ne lássam a haja libbenését, valahányszor a szellő megmozdítja a függönyöket. Mindenhol ott volt. A mosolya, a nevetése, a melegsége.

Hónapokba telt, míg egyáltalán képes voltam megmozdulni. Csak ültem a dolgozószobám bőrfotelében, amit még Ő választott ki nekem, és meredtem magam elé. A múltban éltem, emlékek között. Sorra vettem őket boldogan kínozva önmagamat, mint egy mazochista.


„- Nos, hogy tetszik? – Esme lelkesen várta a véleményemet. Épphogy csak beköltöztünk a házba, máris nekiállt berendezni, akár egy igazi otthont. Mellette az is volt. Végigvezetett a nappalin, az ebédlőn, a konyhán és a szobákon, a sort pedig a dolgozószobámmal zárta. Egy mahagóni fából készült íróasztal, perzsaszőnyeg, hatalmas könyvespolc, a régi festményeim a falon és a bőrfotel.

- Tökéletes – néztem a szemébe, és bár a szoba is tetszett, egyáltalán nem arra értettem.

- Gyere, próbáld ki! – ragadott kézen és odavezetett a fotelemhez. – Kényelmes? – érdeklődött olyan figyelmesen, mintha meghúzhatnám a hátamat, ha kényelmetlenül ülök. Az illata bizsergette az orromat, és ahogy rám nézett… Szinte fájt az a hatalmas szerelem, amit iránta éreztem.

- Nézd meg magad… - rántottam finoman az ölembe, mire felnevetett.


- Ejnye, Carlisle! Légy jó! – nyomott csókot a számra. Bár egy ember olyan keménynek érezte volna a testét, mint egy szikla, számomra puha és meleg volt. A dereka köré fontam a karjaimat, és a mellkasomhoz húztam őt. Csak csendben ültünk egymást ölelve, miközben hallgattam a lélegzését.”


- Nagypapa… - kellett pár pillanat, mire újra képes voltam felfogni magam körül a valóságot. Isis előttem állt és nagy szemekkel nézett fel rám. Olyan gyorsan nőtt, hogy szinte napról napra látni lehetett a változást. Már körülbelül öt évesnek nézett ki. Széles, hófehér masni volt a hajában, ami illett a pirospozsgás arcocskájához. Boldognak kellett volna lennie, de a tekintetét gyermekhez nem illően aggodalom homályosította el. 

Lehajoltam hozzá, és az ölembe ültettem. Tenyere azonnal az arcom két oldalára tapadt és éreztem, ahogy elönt a szeretet. A fájdalom ott volt a háttérben, de most csak tompán lüktetett bennem. 

Lehunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. Isis képessége lassacskán olyanná vált számomra, mint a drog. Ellazított, elnyomta a kínt. Tudtam, hogy nem lenne szabad ennyire hozzászoknom, de képtelen voltam lemondani róla. Ez volt az egyetlen dolog, ami még képes volt valamiféle örömet szerezni nekem. Az egyetlen dolog, amit minden nap alig vártam.

Isis halkan megköszörülte a torkát. Mintha nem akart volna megzavarni a pihenésben, de mégis úgy érezné, hogy mondania kell valamit.

- Igen? – kérdeztem, miközben felnéztem rá. A száját rágcsálva mélyet sóhajtott, mint aki próbálja eldönteni, mit is kéne tennie, aztán elhúzta a kezeit és lecsúszott a karjaimból a földre. Ahogy megszakította a köztünk lévő érzelmi kapcsolatot, fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Figyeltem, ahogy az ajtóhoz lépdel és kitárja.

- Nagypapa… – fúródott a mogyoróbarna tekintet az enyémbe. – A többiek is annyira szeretnek, mint én. – Egy pillanatnyi csönd után Isis felém nyújtotta a kezét, én pedig amióta visszajöttünk, most először álltam fel a fotelből. A mosoly, amit a tettemért kaptam, megérte a megerőltetést.

Ahogy kéz a kézben lesétáltunk az étkezőbe, hirtelen mindenki elhallgatott. Döbbenten és kíváncsian meredtek rám, mint akik nem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Érthető reakció volt tőlük. Jó ideje egyáltalán nem láttak. Eleinte be-bejöttek hozzám, de mikor nem reagáltam a jelenlétükre, inkább békén hagytak.


Isis volt az egyetlen, aki nap mint nap meglátogatott és akivel szóba álltam. Vele küldték fel a zacskós vért is számomra, mert vadászni sem voltam hajlandó. Eleinte nem akartam táplálkozni egyáltalán, aztán Isis rávett, hogy mégis igyak egy keveset. Csak azért tettem meg, mert már kezdett az ő illata is csábítani…


Az ebédlő asztalán egy jegyzettömb hevert. Edwardék éppen összeírták az emberi szövetségeseinket, akik segíthettek Aro felkutatásában. Odafent is hallottam a pusmogásukat, csak igyekeztem nem tudomást venni róla. Hamisítók, csempészek és egyéb alvilági figurák nevét szedték össze, akik hozzájárultak ahhoz, hogy gyorsan és gond nélkül szerezzük be az iratainkat vagy bármi mást, amire szükségünk van éppen, és tudhatnak bizonyos rejtélyes eltűnésekről és halálesetekről, amelyet a fajtánk okozhatott.

Arónak muszáj volt vadásznia, így vagy egy teljesen elhagyatott helyen kellett meghúznia magát, mint egy sivatag vagy őserdő, vagy egy nagyváros forgatagában rejtőzködött, ahol pár csavargó és drogos eltűnése nem kelti fel az átlagos emberek figyelmét, csak azét, aki tudja, milyen nyomokat keressen. Az első helyszín esetében kevés táplálékhoz jutott volna, így valószínűleg az utóbbit választotta. Legalább is Jasper ezzel az elmélettel állt elő múlt héten a többieknek.

- Van egy ismerősöm Vancouverben is – törtem meg a csendet rekedt hangon. Az utóbbi időben csak ritkán beszéltem és kizárólag Isisszel, ezért furcsa volt mások előtt is megszólalni. Még saját magam számára is idegennek tűnt a hangom.


A jég látszólag megtört és mindenki fellélegzett. Visszafordultak az asztal felé, és próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem zárkóztam volna be hónapokra a szobámba, és nem éreznék most is a mindent betöltő gyászt és szomorúságot. Így könnyebb volt mindenkinek. Tettettük, hogy minden rendben van. Végül is, az egész életünk egy nagy színjáték, miért ne játszhatnánk egy újabb darabot…

- Hogy érhetjük el? – kérdezte Jasper, miután Rosalie kiterelte Isist a helyiségből. Igaza volt, ez nem gyerek fülének való téma. Semmi szükség arra, hogy a kicsiket is belekeverjük.


- Sehogy. Elmegyek hozzá – jelentettem ki. Harlan elég óvatos volt, ezért folyton cserélgette a telefonszámát, és csak egy bizonyos módon üzenhettem neki, ha találkozót akartam kérni. De elég sok embert ismert, ezért szinte bármilyen információt meg tudott szerezni eddig, amit csak kértem tőle.

- Rendben, akkor Jasper, Emmett és én elkísérünk – bólintott Edward. – Este indulhatunk akár – nézett a többiekre, de megráztam a fejem. Nem akartam, hogy a gyermekeim célja valaki elpusztítása legyen. Még akkor sem, ha az a valaki az egyetlen lény ezen a világon, akit gyűlölök. Ez az én feladatom volt, eddig sem lett volna szabad rájuk hagynom ezt az ügyet. A Szeretet helyét nem vehette át a Bosszú. Ő sem akarta volna.

- Nem. Egyedül megyek – jelentettem ki határozottan.


- Szó sem lehet róla – tiltakozott Edward azonnal. Bár én nem voltam gondolatolvasó, szinte biztos voltam benne, hogy attól tart, nem jönnék vissza. Nem azért, mert mások ártani tudnának nekem, hanem mert félő volt, hogy megint összeomlok. Magam sem voltam biztos abban, hogy nincs-e igaza, mert a józaneszem egyetlen vékony cérnaszálon függött.

- Ez az én dolgom – jelentettem ki, mire a bronzvörös szemöldök összeszaladt.

- Ez a mi dolgunk – javított ki Edward nyugodtnak tűnő hangon, de biztos voltam benne, hogy odabent kavarognak az érzései.

- Én nem akarom, hogy… - kezdtem, de elakadt a hangom. Nehéz volt megfogalmazni a gondolataimat. Mintha az agyam nem akart volna úgy működni, ahogyan eddig. Mintha az is megfásult volna a szívemmel együtt. Kerestem a megfelelő szavakat, hogy elmondhassam, mit érzek. - …hogy tönkre menjetek ti is ebben. Ez… elég, ha csak engem… - túrtam bele idegesen a hajamba. Egy lágy érintés a karomon félbeszakította a döcögős kísérletemet. Isabella kedvesen mosolygott rám, mint aki azt mondja, „semmi baj, csak nyugodtan”. Most tudatosult bennem, hogy Isis tőle örökölhette a képességet, hogy egyetlen pillantásával, egyetlen mosolyával erőt tud adni az embernek. Mély levegőt vettem és egy pillanatra lehunytam a szemem. – A bosszú felemészti az embert. Nekem már úgyis mindegy, de nektek még nem – sikerült végre elmondanom, amit akartam. – Van, akinek szüksége van rátok, egy társ, gyerekek. Hagyjátok rám ezt az egészet és éljétek az életeteket – néztem végig rajtuk.

Egy pár pillanatig csend volt, aztán Edward elém lépett.

- Egy család vagyunk. A te életed, a mi életünk. Ha nem akarsz velünk dolgozni, akkor majd külön szálon folytatjuk. De folytatjuk! – fúródott a sötétarany tekintet az enyémbe határozottan. – De ha együtt dolgozunk, nagyobb az esélyünk. Te döntesz! – fonta össze Edward a mellkasa előtt a karjait.

- Nem igazán hagytok nekem választást. – Egyszerre éreztem elkeseredettséget és büszkeséget. – Rendben, velem jöhettek – egyeztem bele végül. – Szükségünk lesz egy nagyobb összegű készpénzre.

- Alice, Jasper, elintéznétek? – kérdezte Edward. Alice bólintott, aztán kézen fogta Jaspert, és elhagyták az ebédlőt. – Még valami? – érdeklődött Edward, mire megráztam a fejem. – Rendben, akkor sötétedéskor indulunk – jelentette ki. Ahogy felmértem a helyzetet, ő vette át a hiányom miatt a családfő szerepét, és nagyon jól csinálta.

A nap hamar véget ért. Nem igazán tudtam, mivel foglaljam el magam, ezért visszazárkóztam a dolgozószobámba és csak vártam. Indulás előtt pár perccel Isabella bekopogott hozzám, hogy menjek le.

- Vigyázzatok magatokra, kérlek! – Az ebédlőasztalnál ülve figyeltem, ahogy Isabella Edwardtól búcsúzkodik. Alice éppen Jasper fülébe susmorgott, és még Rose is lejött elköszönni Emmettől. Szegény nem viselte túl jól a helyzetét. Néhanapján hallottam, ahogy elüldözi maga mellől Emmettet, pedig ha tudta volna, milyen szörnyen szerencsés… Ahogyan a többiek is. Mindegyiküknek volt valakije, aki arra kérhette őket, „siess vissza hozzám”. Mindenkinek, kivéve…

- Nagypapa, ugye, hamar visszajössz? – Isis a szoknyácskája szélét gyűrögetve toporgott előttem, nekem pedig megrándult a szám. Tévedtem. Megrendülten néztem a gyermeki szempárba, ami olyan erőt adott nekem, amelyről sejtelme sem volt. Nem tudtam, elmondták-e neki, hová is megyünk vagy magától jött rá, de biztos voltam benne, pontosan tud mindenről.

- Igyekszem – biztosítottam róla. Lesütötte a tekintetét.

- Mi a baj? – nyúltam az álla alá két ujjal, hogy megemeljem a fejét és a szemébe tudjak nézni.

- Semmi – rázta meg a fejét, de az alsó ajka reszketni kezdett. A következő pillanatban sírva próbált felmászni az ölembe. Gyorsan felhúztam, és magamhoz ölelve ringatni kezdtem.

- Hé, hé… Mi történt, kincsem? – Isabella és Edward aggódva léptek oda hozzánk, én pedig vonakodva adtam át nekik Isist. Jól esett, hogy törődhettem valakivel. Hogy volt egy személy, akinek igazán szüksége volt még rám. Figyeltem, ahogy Isabella a karjába zárja a kislányát, és a mellkasomat elöntötte a fájdalom.

„- Nézd, kincsem, itt a finom tejecske… - Esme lágy, dallamos hangon beszélt Edyhez. A női kar, amely egy sziklát is erőfeszítés nélkül tört volna félbe, olyan gyengéden tartotta azt az apró csecsemőt, mintha szappanbuborék lenne, amely bármikor szétpukkanhat. Annyira gyönyörűek voltak így együtt, hogy sokszor azt képzeltem, Edy a saját fiunk. Kettőnké.

A rózsás babaszáj mohón kapott a cumisüveg után, és azonnal szívni kezdte a tápszert. Esme csillogó szemekkel itta magába a látványt, ahogyan én is. Nem bírtam tovább, leültem melléjük a kanapéra, és hol a női, hol a babaarcot simogattam.”

- Nem lesz semmi baj, drágám. Visszajövünk – fogta meg Edward Isis kezét. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de az emlék okozta kín halk zihálásra késztetett.


- De mi van, ha… - kezdett bele a gyermekhang, aztán elakadt a sírástól.

- Nézz rám, Isis! – kérte Edward, mire a barna szempár rá emelkedett. – Csak beszélünk valakivel. Egy gyenge emberrel. Ígérem neked, hogy holnap estére itt leszünk mind, épségben. Hiszel nekem? – dörzsölgette finoman az aprócska ujjakat.

Összepréselt szájjal próbáltam visszatartani a mellkasomat szorító fájdalmas kiáltást. A szoba sarkába pillantottam, ahol Edy és Edan együtt játszottak a földön ülve, és azon gondolkoztam, miért… Mindig próbáltam helyesen élni. Úgy, hogy másoknak segítsek. Még azután is, hogy szörnyeteggé váltam. Legyőztem a szomjúságomat, sosem öltem embert. Életeket mentettem. Azt hittem, ez számít valamit… Azt hittem, hogy Isten majd megbocsát azért, hogy akaratlanul azzá váltam, amivé. Hát, hol itt a szeretet, hol a kegyelem?

Remegve pattantam fel és sietős léptekkel hagytam el a házat. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, megfulladok. Egy fatörzsnek dőlve, lehunyt szemmel vártam, hogy megnyugodjak, de a kezem még mindig ökölbe szorult, és hiába próbáltam, nem tudtam kinyújtani az ujjaimat. Talán mégis jobb lenne véget vetni ennek az egésznek…

- Carlisle, jól vagy? – hallottam meg Edward hangját. Kinyitottam a szemem, és bólintottam. – Ha gondolod, mehetünk egyedül… Vagy halaszthatjuk későbbre is – ajánlotta.

- Nem. Minden rendben – feleltem gyorsan. – Isis jól van? – pislantottam a ház felé. Az apró orrocska az ablakhoz préselődött, és úgy figyelt minket.

- Aggódik – komorult el Edward arca. – Igazából mind aggódunk.

- Harlan nem veszélyes. Nem túl jó életű, de megbízható – magyaráztam.

- Nem is miatta aggódunk – vett mély levegőt Edward, és csak aztán folytatta. – Carlisle… Mi csak… Szeretnénk, ha tudnád, hogy szükségünk van rád, és örülünk, hogy megint itt vagy velünk – mondta. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Hogy köszönöm? Vagy sajnálom, hogy ennyire elzárkóztam előlük? Minden olyan butaságnak tűnt. – Nem kell megköszönnöd vagy bocsánatot kérned. Nincs miért. – Edward keze a vállamra simult. – Csak ígérd meg, hogy továbbra sem csinálsz butaságot – nézett a szemembe, mintha ő lett volna az én apám. A hangja és a tekintete nem volt vádló. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki leginkább tudta a családból, hogy mit is érzek most. Nem a gondolatolvasás miatt, hanem mert ő is átélt valami hasonlót. Elvesztette, akit szeretett, még ha nem is úgy, ahogyan én.

„- Ígérd meg nekem, fiam! Kérlek, ígérd meg! – reszkető kézzel szorítottam Edward vállát. Alice-nek újra és újra ugyanaz a látomása támadt. Edward a Volturi előtt… A gondolat is megrémisztett.

- Akarom. Nem is tudod, hogy mennyire szeretnélek megnyugtatni titeket. De nem tehetem. Ez… néha úgy érzem, hogy elviselhetetlen – rázta meg a fejét, nekem pedig majd megszakadt a régóta halott szívem.

- Gondolj Esmére. Gondolj az anyádra. Ő belehalna. Szó szerint belehalna. Tudom, hogy mennyire fáj, hidd el, tudom, de… A fiunk vagy. Nem veszíthetünk el – néztem rá könyörögve.”

Nem ígérhetek olyasmit, amit lehet, hogy nem tudok betartani, sajnálom – feleltem gondolatban azt, amit ő is válaszolt nekem sok-sok évvel ezelőtt. – Ez… Ez az élet rendje. Egyszer még nekünk is el kell mennünk. Talán… Talán, ha az ikrek felnőnek, és már nem lesz rám szükségetek. Én… semmire sem vágyom jobban, minthogy újra Vele lehessek. – A gondolataim csapongtak, de nem akartam hangosan kimondani ezeket a szavakat. Féltem, hogy meghalják a többiek. Hogy Isis meghalja. Edward arcán a fájdalom és az együttérzés suhant keresztül.

- Tudom, és megértem, de nekünk mindig szükségünk lesz rád.

- Ez nem igaz. Máris csodásan helyettesítesz – mosolyodtam el halványan.

- Csak amíg jobban nem leszel! – tiltakozott.

- Edward, én sosem leszek jobban – próbáltam megértetni vele a kegyetlen tényeket.

- Egy évvel ezelőtt még én is ezt hittem, és most… Most van egy gyönyörű feleségem és két szép gyermekem – próbált Edward kétségbeesetten meggyőzni. A valódi kora ellenére most csak egy riadt kisfiút láttam magam előtt, aki belekapaszkodik az apja lábába, hogy az ne tudjon elmenni a munkába. Ne tudja magára hagyni.

- Edward, az más… Te újrakezdhetted.

- Talán, te is újrakezdheted majd egyszer. Mármint… - hirtelen zavarba jött, és szégyenkezve hajtotta le a fejét. Pontosan tudtam, mire gondolt, de az képtelenség volt. Őt és Isabellát egymásnak teremtették. De számomra csak egy asszony létezett és őt örökre elvesztettem. – Akkor csak azt ígérd meg, hogy a közeljövőben nem teszel semmit – váltott témát gyorsan.

- A közeljövőben nem fogok – ígértem. A vonásai megkönnyebbülten ellágyultak.

- Rendben, akkor azt hiszem, indulhatunk – fordult a ház felé. Jasper és Emmett jöttek ki az ajtón. Valószínűleg eddig nem akartak megzavarni minket, de most meghallották a végszót.

Futás közben igyekeztem nem az emlékeimen rágódni. Valahányszor előbukkant egy kép, pár másodpercre lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Ez egy kicsit segített. Hamar elértük a partot és úszva mentünk tovább egy olyan szakaszon, ahol nem volt gyakori a hajóforgalom. Szinte észre sem vettem, mikor értük el Kanadát, annyira gépiesen csináltam mindent. Csak a többiekre szegeztem a pillantásomat és mentem utánuk. Mint egy tudatlan, csordaszellemmel rendelkező állat. Így könnyebb volt. Nem kellett gondolkoznom, sem éreznem. Csak tettem, amit a többiek.

Akkor szedtem csak össze magam egy kicsit, mikor Vancouverbe értünk. A keresett városrész elég lepukkant volt. Romos, régi bérházak, még nappal is sötét sikátorok és szegény emberek. Halandóként nem szívesen járkáltam volna egy ilyen környéken. Tökéletes búvóhelynek számított egy magunkfajtának vagy bárkinek, aki el akart rejtőzni a világ szeme elől.

Volt pár óra napfelkeltéig, de még lézengtek néhányan az utcákon. Főleg prostituáltak és a kuncsaftjaik. Itt minden fordítva működött. Éjszaka zajlott az élet, nappal pedig meghúzták magukat az emberek. Ahogy elhaladtunk két miniszoknyás lány előtt, hallottam a suttogásukat. Megrémisztettük, mégis lenyűgöztük őket. Az egyik még azt is megemlítette, hogy akár ingyen is szívesen lenne bármelyikőnkkel. Ha tudta volna, mik is vagyunk, sosem mondott volna ilyen ostobaságot. Egy hívogató mosolyt küldött felém, mire megfeszült az arcom és elsötétült a tekintetem. A mosolya azonnal eltűnt és félrefordította a fejét. Okos lány…


Végül egy kocsma előtt álltunk meg. Előhúztam a zsebemből azt a papírfecnit, amit még otthon írtam – egyetlen mondat állt rajta: „Contra vim mortis non est medicamen in hortis.” A halál ereje ellen nincs orvosság a kertekben. -, aztán Edwardhoz fordultam.


- Jobb lenne, ha kint maradnátok. Csak beadok valamit, egy perc – kértem. Nem akartam, hogy így négyen túl nagy feltűnést keltsünk odabent. Edward feszülten bólintott.


Ahogy beléptem a kocsmába, így is minden szem rám szegeződött. Már jártam itt párszor, ezért pontosan tudtam, mit kell tennem. Elhaladtam a pult előtt, és a hátsó ajtóhoz léptem. Három kopogás, aztán két rövid, majd betoltam a cetlit az ajtó alatt. Ennyi volt. Fél perc múlva ismét odakint voltam a többiekkel.

- És most? – érdeklődött Jasper. A tekintete élénkebb volt, mint máskor. Bizalmatlanul fürkészte a környéket.


- Most várunk – dőltem neki a kocsma melletti kőfalnak. A többiek követték a példámat egyetlen szó nélkül. Éppen megjelentek a nap első sugarai, mikor a kocsmából egy nagydarab férfi lépett ki és egyenesen felénk indult. Próbált határozottnak tűnni, de négyünket látva még az ő arca is elbizonytalanodott.


- Jöjjön utánam! – állt meg előttünk pár lépésnyire, és egyenesen rám nézett.

- Hol van Harlan? – ráncoltam össze a homlokomat. Eddig ez nem így ment. Beadtam az üzenetet, szóltak Harlannak és ő maga jött el a találkára.

- Odaviszem hozzá – felelte a férfi.

- Miért nem ő jött? – tettem fel a kérdést.

- Mondjuk úgy, hogy nem hagyhatta ott az éppen aktuális ügyét – magyarázta rejtélyesen. Edward felé pillantottam, aki összevont szemöldökkel figyelte a küldöncöt, aztán alig észrevehetően bólintott egyet felém, hogy minden rendben.


- Akkor vezessen minket – egyeztem bele.


- Nem, nem. Csak maga! – mutatott rám. – A többiek maradnak.


- Szó sem lehet róla! – ellenkezett Edward, de felemeltem a kezem.


Nem lesz semmi gond. Hamarosan visszajövök – néztem rá határozottan. Tiltakozásra nyitotta a száját, de végül nem szólalt meg.

- Indulhatunk – intettem a férfinak.

25 megjegyzés:

  1. Nem hagyhattam ki! Első:-dMindjárt olvasom:-d

    VálaszTörlés
  2. Wow.

    Hát ez Carlise. Olyan, érdekes.
    Folyton azon gondolkodtam, hogy vajon IsaB. miért gondolkodik így.. aztán, hopp, most épp nem is az ő fejében vagyunk:D

    Mire kiderül bármi is Isis esküvőjéről, vagy bármiről, szerintem még kb 10 fejezet lesz.
    Addig legyünk türelemmel:D:D

    VálaszTörlés
  3. hűűha. lehet h mégis Carlisle lesz Isis férje? Ebből a fejezetből eléggé úgy tűnt.
    És már megint függővég? Jaaj meg akarsz ölni?:))
    M.

    VálaszTörlés
  4. Tetszik, tetszik.
    Izgalmas, hogy most Carlile belső szenvedései a téma. És Isis, mint egyetlen "drog", barát, társ, egy személy, aki hazavárja. Érdekes lesz... lehet, hogy 4 fejezet után már nem fogjuk furcsának találni, de ahhoz nagyon át kell alakulni a kapcsolatnak. Lassan, unokából lelki társsá, nem feltétlen szerelemmé. Most a kapcsolat inkább ilyennek tűnik. És így érthetőbb. Isis közvetíti a család szeretetét, érzéseit. És jók a visszaemlékezések, Furcsa így nem belelátni a fejekbe Edwardon keresztül, de mégis gondolatokkal kommunikálni.

    Nem igazán tudok összeszedetten írni, de összességében érdekesnek tűnik. Kíváncsi vagyok, hogy bontod ki.

    Puszi

    Aranymag

    VálaszTörlés
  5. Ez nagyon szomorú :( Szegény Carlisle... :(
    Nekem is jobban arra felé terelted a gondolataimat, hogy Isis lesz a felesége...
    Jáj, ez a függővég az őrületbe tud kergetni! :D
    Várom a következő fejezetet!

    Puszi: Meli

    VálaszTörlés
  6. Én egyre jobban arra gyanakszom, hogy nem Carlise lesz. Annyira egyértelmű lenne a Jelen befejezés után, hogy az nem lenne olyan Spirit-es..

    Kell lennie valami más megoldásnak, amit még nem látunk..
    Lehet hogy Isisnek meg halandó férje lesz, vagy a kis farkasokból valaki..

    VálaszTörlés
  7. Szia!
    Hát én ehhez most nem tudok igazából mit kommentálni.
    Nagyon tetszett, főleg a visszaemlékezés Esme és a kicsi Edy között, meg a dolgozószobás rész is.
    Én személy szerint nagyon sajnálom hogy Esme meghalt.
    Nekem ö olyan karakter volt, aki sosem hal meg, és tovább viszi a lelket a többiekben, ha épp pont más halt volna meg.
    Valahogy tényleg egy olyan személy, aki mélységesen sok szeretettel van megáldva.
    De így is nagyon tetszik a történet, ezzel a verzióval.
    Imádom hogy Isis nagyobb szerepet kapott, olyan kis aranyos ahogy törődik Carlise-al, tiszta megható dolog.
    De nagyon sajnálom, és remélem a többi fejezetben majd megbékél az üresség gondolatával, és rájön ez nem az élete végét jelenti, hanem egy valami új kezdetét, már ha úgy fog íródni a történet további része.
    Bocsi a hosszúra sikerült magyarázatot,de nekem ez a fejezet kicsit ilyen szóözönt váltott ki:)
    remélem nem baj
    várom a kövit
    puszy
    Kitty

    VálaszTörlés
  8. szia!
    Eddig még soha nem írtam de úgy gondoltam ez az új könyv /fejezett szép kezdés ehhez:) Elősször is gratulálok , egyszerűen hihetetlen az ahogyan írsz, lenyűgöző.... egyszerre kötsz le , néha felzaklatsz (ezekkel a függgő végekkel)^^, elszomorítasz, felvidítasz,ami elég nehéz de neked ez mindig sikerült... Egyszerűen ímádom azt amit írsz nem tudom jobban szavakba önteni Gratulálok! És most a fejezetről.... Hát nem tudom lehet h csak én vagyok az egyetlen aki örülne annak ha Carlise és Isis összejönne... Nem tom lehet h morbid de nekem tetszenne... Imádtam ezt a fejezetett , az a sok érzelem wááá nem tudom szavakaba önteni. Csak annyit tudok mondani hogy Gratulálok századjára is és csak így tovább. Babi

    VálaszTörlés
  9. szia Spirit!
    hát, most én sem tudok nagyon mit hozzáfűzni.
    nagyon sajnálom Carlisle-t. furcsa volt az ő szemszögéből látni mindent.nekem is jött, hogy ezt és ezt most Edward vagy Isa vajon miért gondolta.? o_O aztán leesett, h ez Carlisle...még meg kell szokni. én személy szerint nem nagyon lennék oda az Isis-Carlisle párosításért. sztem ez egy kicsit (nagyon) bizarr és morbid lenne. de ha mégis úgy alakul, biztos meg tudnád szerettetni velem :)
    de a kapcsolatuk és h Isis ennyire tartani tudta Carlisle-ban a lelket... ^^)
    a visszaemlékezések szintén tetszettek.
    viszont Edan-t hiányoltam... tudom, most Isisnek nagyobb a szerepe, de Edan, sőt Edy is személyes kedvenceim... remélem legközelebb ők is jobban résztvesznek.
    ...nemtudom... én nem érzem annyira, hogy a Jelen boldogsága utolsó fejezetével vége lett. talán csak egy picit, mivel itt van ez.
    hajajj... jó sokára fogunk elérni vmi olyan részhez, amiből megtudhatnánk a minket leginkább foglalkoztató kérdéseket. :D majd igyekszünk türelmesen kivárni :P
    köszönök mindent.
    várom a kövit
    pusszi
    Macy*-*

    VálaszTörlés
  10. Szia Adri!

    Bennem most vegyes érzések uralkodnak. Egyik felem nem kedveli Isist, másik meg próbálja megkedvelni. Hogy miért? Isis sok nekem. Persze, ő a "közvetítő, meg minden... De úgy látszik, ebben is előjön ez az Én-fajta nézetem: a mellékszereplőkért jobban oda vagyok. jobban szeretem Edan-t, mint Isist.

    A visszaemlékezések nagyon tetszettek, bár az elején nagyon vonakodtam elolvasni az új fejezetet. Valahogy, amióta volt a csata, nem avval a lelkesedéssel olvasom a ficedet. Remélem, hogy ez csak egy átmeneti állapot, mert igazán jól írsz :)

    Lehet hogy sok hülyeséget írtam össze, de hát péntek este van :)

    Puszi: CandUs
    U.I.: MÉG EDANT!
    U.I.2: Ma megkereslek Facebookon, és elküldöm neked a lakcímemet. Árnyékvilág könyvjelző ^^

    VálaszTörlés
  11. És pont a szülinapomra sikerült az első fejezetet megírni. Tudom, hogy csak véletlen, de ez az egyik legszebb szülinapi ajándék, amit ma kaptam. :)
    KÖSZÖNÖÖÖM. :)) <3

    VálaszTörlés
  12. Szia Spirit!

    Oh, már annyira vártam! És most úgy olvasnám tovább... :(
    Szegény Carlisle! Annak viszont örülök, hogy időben nem közvetlenül a tragédia után kezdted írni, mert akkor még mi is belehalnánk a fájdalomba! Így is, hogy már "lábadozik", szörnyű belegondolni a veszteségébe!
    És Isis tünemény csöppség!
    Akkor nyomon követhetjük Aro elfogását is? Ez tök jó...

    Nagyon várom a folytatást! :)

    Puszi : Gabriella

    Ui.: A Démoni érintés SZUPER!!! :))))

    VálaszTörlés
  13. Örülök, hogy tetszett nektek az első fejezet, és hogy úgy tűnik, sikerült jól átadnom Carlisle érzéseit és gondolatait. :) Érdekes olvasni, hogy ki drukkol annak, hogy Isis/Carlisle párosítás legyen és ki van ellene, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy pár rész múlva változik-e a véleményetek akár ebbe, akár abba az irányba. :) Annyit ígérhetek, bárhogy is lesz, bármilyen párosítást is írok, igyekszem hitelesen átadni úgy, hogy megszeressétek. :)
    Látom, sokan hiányoljátok Edant és Edyt. :) Ők is lesznek többet a későbbiekben, csak Carlisle egyelőre épphogy magához tért egy kicsit a sokkból és a gyászból, és az egyetlen, akit igazán közel enged magához egyelőre, az Isis és talán egy kicsit Edward. De ígérem, hogy minden szereplőnek jut majd tér. :)
    Cand-Us, várom majd a leveled. :)
    Angeldia, neked pedig boldog születésnapot! :)

    VálaszTörlés
  14. Carlisle(L)
    Isis és Carlisle nekem ez annyira egyértelmű. Lehet, hogy csak azért, mert lehet, hogy hasonlóan gondolkozom, mint Spirit(ami nem valószínű, de kizárni sem lehet). Végre, végre, végre Carlisle szemszögüs történet folytatás. (jó ez hülyén hangzik...).

    Én nekem most nincsen kedvem levélben elküldeni a véleményem ezért ide írom(jelezném, hogy még sosem írtam ilyet, nézd el nekem):

    Az elejétől olvasom a könyvet, néhol-néhol kihagyásokkal. Az elején még nem nagyon fogott meg, de aztán, ahogy haladtunk előre kezdett megtetszeni. A trilógia utolsó könyve tetszett nagyon. Volt benne vidám és szomorú rész egyaránt. A vége szomorú volt, de kihoztad belőle a legjobbat. A jelen boldogságát nem mindig tudtam elolvasni (bocsánat), de amit eltudtam azt szinte ittam magamba. A múlt árnyai az megdöbbentett az elején, de aztán hozzászoktam. Megteremtettél egy történetet, amiben sok izgalomba és kalandba lehetett/lehet részünk. Köszönöm Spirit, hogy írtál nekünk ilyen jó könyveket.
    M. Kinga 14
    (Melczner, ha az is kell)

    VálaszTörlés
  15. Szia Spirit!
    Juuj, ez nagyon jó volt.
    Carlisle érzései, visszaemlékezései, én személy szerint nagyon sajnálom Esmet, de ahogy téged ismerlek egy nagyon jó történetet fogsz összehozni belőle.Ezzel a Carlisle/Isis párosítással még mindig nem békültem ki:$

    Kíváncsian várom a kövit.
    Puszi
    Katarahh

    VálaszTörlés
  16. óóó szegény..:(:( én nagyon sajnálom.... belegodolni sem lehet mennyire szomorú most...:(
    hát ha ilyen tempóan haladunk elég későn tudjuk meg ki lesz isis férje...:D huh... nos ak küldj nekem egy adag türelmet mert állati nagy szükség lesz rá:D
    ebben a fejezetben elég sok utalás volt arra h mennyire szereti isist de én még mindig nem hiszem h ő lenne férje.. hisz inkább gondolt úgy rá mint az unokjár... vagy ez változmni fog? na mnd1 amíg ki nem derül az igazság én nem hiszem h ő lenne... sztem túlságosan (erős szó, de jobbat nem tudok) morbid lenne. persze ez csak az én véleményem...
    puszii :Daphnee

    VálaszTörlés
  17. Érdekes most Carlisle szemszögéből olvasni a családról. Várom a következőt. :)

    VálaszTörlés
  18. Szia!
    Nem akarok öntelt és nagyképű lenni,de ez az amire vártam.
    Az utolsónak nevezett fejezet után (ami szerintem nem volt az utolsó)épp így tudtam elképzelni a folytatást.
    Carlisle - Isis páros, nekem nagyon tuti.
    Lehet,hogy át leszek(leszünk) verve, de olyan egyértelmű. Nincs ebbe semmi furcsa(volt már ilyen a való életben is).
    Tetszik,hogy Isabelle és Edward alkotja a család központi magját.De ki is ha nem ők? Olyan érzésem van,mintha felcserélődtek volna a szerepek Edward és Carlisle között,ami nem baj csak furcsa.
    Ezt éreztem a vissza emlékezést követően is.
    Gondoskodj róla,hogy ne hiányozzon Isabelle és Edward.
    Habár ez Carlisle szemszög,a többieket is akarom!
    KÖSZI:zsuzsa

    VálaszTörlés
  19. Ez klassz. Annak ellenére, hogy más a nézőpont, és más a szituáció, töretlen a történet íve. Ahogy Zsuzsa írta előttem: pontosan ez kellett a Jelen bolodogsága utolsó fejezete után. Türelmetlenül várom a folytatást :) Carlisle mindig is a kedvencem volt, mind az eredeti, mind az általad alkotott történetben, ő áll hozzám legközelebb gondolkodásban, így jó eséllyel ez lesz a kedvencem a munkáid közül :)

    VálaszTörlés
  20. Szia Spirit!

    A jelen boldogsága utolsó előtti fejezetében, mikor Isis odamegy Carlislehoz támadt az a gondolatom, hogy mi lenne ha összejönnének. De aztán el is kergettem ezt a feltevést, mondván, hogy az olyan fura lenne. Hiszen a nagyapja! Tudom, tudom, nem vérrokonok. De ha belegondolunk Edward az apjának tekinti Carlislet, és akkor az apja összejön a lányával? Akkor most ki kinek a kicsodája lesz? Szóval nagyon nagyon nagyon fura lenne.
    Már teljesen meg is feledkeztem erről, még akkor sem jutott eszembe mikor az utolsó fejezetet olvastam, de eljutottam a kommentekig, és még egyszer átfutottam a fejezetet, és akkor annyira egyértelműnek tűnt.
    Most pedig már végképp nem tudom mit gondoljak, mert teljesen össze vagyok zavarodva. Carlisle az unokájaként gondol Isisre, elképzelhető, hogy ez átalakul valami mássá?
    Bárhogy is tervezed a folytatást, biztos vagyok benne, hogy olyan párost hozol létre, amelyet idővel mindannyian megszeretünk.
    Puszi
    Naomi

    VálaszTörlés
  21. Szia!

    Első gondolatom a végére:hűha!:O

    Kicsit bővebben(;):P):
    Még az elején észrevettem, hogy ez egy pár hónappal a harc után van, és nem ott ahol vége lett a Jelen boldogságának.:) Aztán gondolatban a homlokomra csaptam h.: Hát persze!:D Nem is Spirit lenne ha nem húzná, hogy még későbbre halassza Isis rejtélyes kedvese nevét!:D
    Ami az elején bosszantott...aztán (már lassan természetesen) elkezdtem sírni..ahogy Esme-re emlékezett...Nem lennék a helyében..ez biztos.:/:S:'(
    Ez egy nagyon szomorú,de mégis izgalmas fejezet volt.:) Szomorú Carlisle emlékei miatt,de izgalmas lett a végére.Ez a rejtélyes idegen...nem tudom milyen szerepet fog játszani, de kíváncsian várom.:)
    És a Drága kis Isis!^^ Olyan kis aranyos.Annyira ártatlanka, és ragaszkodó...

    Minden esetre várom már a frisset!:D
    És köszönöm, hogy majd elküldöd nekem mindhármat.:):*

    Sok puszit és ihletet!:*

    Ui.:ez most egész rövid lett!XD

    VálaszTörlés
  22. Szia Spirit!

    Nagyon nagyon vártam már ezt a fejezetet, remek lett.Most Carlisle és Isis?Remélem következő fejezetben többet lesz Edy és Edan mert most nagyon hiányzott.
    Puszi

    VálaszTörlés
  23. Hali!
    Fura visszamenni az időben az utolsó fejihez képest. Pláne, ha felváltva olvasom őket vissza... XD
    Nagyon aranyos Isis, ahogy leviszi magával a többiekhez. :)

    Az meg, h Edward vette át a vezetést ideiglenesen, teljesen természetes, hiszen, ő volt abban a családban a második. Mondjuk, ha nem ő lenne a második, más akkor sem lehetne. Jaspernek a folyamatos, többszörös fájdalommal kell megküzdenie, nem marad ereje még gondolkozni se nagyon, Emmettnek ott van Rose problémája... És már csak Edward maradt.

    Méginkább megerősödött bennem a gyanú, h lehet, h most az egyszer semmi rejtély nincs benne, és tényleg Carlisle lesz Isis férje...
    De ez még mindig csak gyanú. Majd akkor leszek benne biztos, ha meglesz Isis leánykérése. :P
    Ez az titokzatos kapcsolat meg egy kicsit titokzatos. (Hát igen, önmagával magyarázni vmit... Ez az én formám...)

    De mivel már olvastam a folytatást, ezért folyt.köv. a 2. fejinél.
    Pusz

    VálaszTörlés
  24. Mailben már írtam, hogy imádtam, de ezt nem elég egyszer elmondani.. :D Szóval imádtam!*-*
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  25. :) Szerintem érdekes lenne ez (mármint a Carlisle+Isis), hiszen Carlisle kicsit régi erkölcsű, valószínűleg előbb menne a Vorturihoz, mintsem az unokájához érjen...viszont, hogyha Isis előbb szeretne bele, akkor a Bella-Edward harcnál is nagyobbra számíthatunk. Több okból: nagyobb a korkülönbség, Carlisle a gyászból indul ki, több százéves házas volt...és ez bennem azt indítja el, hogy személyszerint érdekelne a Carlisle-Isis, mert szeretek a lélektani részével foglalkozni, és ebből nagyon szépen ki lehetne hozni. Wáá nemtudom, higy írni, vagy olvasni tudnám-e jobban XD. De inkább olvasni ^^Hajrá Spirit Bliss

    VálaszTörlés