A jelen boldogsága - 34. fejezet

34. A TRÓNTEREMBEN



ŐRJÍTŐ VOLT, HOGY NEM LÁTHATOM a saját szememmel, mi történik az első csapatunkkal. Edward persze, szinte minden percben közvetített, de ez nem volt ugyanaz. Mintha egy filmet néztem volna kép nélkül, csak hanggal. Egy filmet, amelyben a szereplők – a szeretteim – egy másodperc alatt meghalhatnak.

Görcsölő gyomorral próbáltam visszafojtani a nyüszkölést, ami elő akart törni a torkomból.

- Aro most fogadja őket – közölte Edward. – Mindenki ott van. Az egész Volturi, és… Carlisle felismert néhány nem hozzájuk tartozó vámpírt is Egyiptomból és Dél-Amerikából, de vannak ismeretlenek is.

Ismételd. Ismételd, amit mondanak. Kérlek… - könyörögtem izgatottan. Edward a kicsik felé pillantott – mérlegelve, hogy árthat-e nekik, ha túl sokat hallanak -, aztán végül mégis bólintott.

- Üdvözöllek, barátom! – kezdte Edward teljesen más hangon, mint a sajátja – borzongva jöttem rá, hogy valószínűleg Arót utánozza. Alice maga köré fonta a karjait, mintha fázna. – Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat. – A behízelgő modort akár még barátságosnak is lehetett volna nevezni, ha nem lett volna benne az a sejtelmes, fenyegető él.

- Aro! – váltott át Edward hangja Carlisle-éra, és önkéntelenül is aprót hajtott a fején, ahogyan az apjától is láthatta. – Természetesen, én is örülök a viszontlátásnak, de valójában, én kértem penitenciát, nem te hívtál meg – javította ki Carlisle a Volturi vezetőjét.

- Persze, persze, de mit is számít ez. A lényeg, hogy itt vagy. Vagyis… vagytok. Bemutatnád, kérlek, a barátaidat? – Edward hangja visszaváltott a megszokottra.

- Most felállt a trónjáról, és közelebb megy hozzájuk – közvetítette. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megérinti-e Carlisle-t, mert akkor lebukunk. Mikor Edward elégedett arccal pislantott a lányunk felé, kíváncsian vakkantottam.

- Russel halkan morogni kezdett, ahogy Aro feléjük lépett – közölte Edward, de még mindig nem értettem.

- Megparancsoltam neki, hogy ha Aro meg akarná érinteni őket, vaduljon meg egy kissé – szólalt meg halk hangon Isis.

- Egy újszülöttől ez normális reakció. Nem szeretik, ha a közelükbe mennek, ezért gyilkolják egymást is az újszülött seregekben a tagok – többek között. Okos ötlet volt! – dicsérte meg Edward, és a farkasok is csóválni kezdték a farkukat. Büszkén húztam ki magam. – Aro még nem akar gondot. Ha Russel támadna, elterelődne a figyelem rólunk. Fél, hogy nem lenne újabb esélye a vádaskodásra. Nem megy a közelükbe – rázott aprót a fején Edward.

- Helyes – mosolyodott el Alice. – Folytasd – kérte helyettem is, mire Edward ismét Carlisle hangján kezdett beszélni.

- Nem a barátaim. A családom – jött az újabb korrigálás. – Ő itt Esme, a feleségem. Rosalie, a lányom és Russel, a családunk új tagja – ferdítette el egy kicsit az igazságot. – De gondolom, hallomásból mindannyiukat ismered már – utalt Carlisle a kémkedésekre, de Aro nem vette fel a kesztyűt. – Mint láthatod, Russelt átváltoztattuk, minden rendben van. A családja úgy tudja, megszökött otthonról. Kaptak búcsúlevelet, és Russel elég nehéz természetű tinédzser volt ahhoz, hogy hihető is legyen a történet. Nem szegtünk szabályokat.

- Igen, igen, nagyon elégedett vagyok – hümmögött Aro. – De nem teljesen. Elég aggasztó híreket kaptam felőletek. – Edward halk morgással adta a tudtunkra, hogy egyáltalán nem tetszenek neki a Volturi vezetőjének gondolatai.

- Aggasztó híreket, nocsak? – Egy kívülálló számára Carlisle hanglejtése egész szórakozottnak tűnhetett, de mi pontosan tudtuk, hogy legalább annyira feszült, mint mi.

- Igen, barátom, úgy bizony. Éppen ezekről a hírekről beszélgettünk a többiekkel, de úgy gondoltam, az lenne igazságos, ha titeket is meghallgatnánk…

- Rohadt szemétláda! – sziszegte Edward a fogai között, aztán az ikrek felé kapta a fejét. – Ezt nem hallottátok… - figyelmeztette őket.

- Igen, papi – mosolyodott el halványan Edan. Isis is bólintott, de ennél többre most nem volt képes. Az arcocskája még mindig feszült volt, és a tekintete alapján nem két-három, hanem legalább negyven-ötven évesnek saccoltam volna. A lelkiismeret-furdalás ostorként csapott végig rajtam, amiért nem voltam képes megvédeni a gyermekeimet. Nekik most egy meleg szobában kéne lenniük, biztonságban, nem pedig egy erdő közepén az életükért aggódva.

- Hallhatnám, hogy milyen hírekről van szó? – érdeklődött Carlisle.

- Természetesen. Először is, hogy farkasokkal barátkoztok… - kezdte Aro a felsorolást. – Mi okotok lehet egy másik, természetfeletti, erős fajjal összefogni? – utalt az árulás gondolatára, de nem merte még kimondani. Valószínűleg, hatásosabbnak gondolta a kis színjátékát, ha szép apránként csepegteti a többieknek a hazugságait, mintha egyszerre zúdítja a nyakukba bizonyíték nélkül.

-Vádolsz minket valamivel, Aro? – érdeklődött Carlisle.

- Egyelőre nem, barátom. Csak szeretnénk mind tisztán látni. Válaszolnál a kérdésemre? – Hirtelen egy régi horrorfilm jutott eszembe. Egy teljesen átlagos, kedves arcú férfi megállított az utcán egy középkorú nőt, hogy megkérdezze tőle, mennyi az idő. Kedves volt, udvarias, a nő pedig teljesen nyugodt maradt. Mi történhetne vele egy verőfényes délutánon az utca közepén? Egy idő után még az én szívverésem is lenyugodott a kanapén ülve, és szórakozottan vettem a számba egy újabb szem pattogatott kukoricát. Aztán csak a kés villanását lehetett látni. A kígyó alattomosan lecsapott…

Tényleg ilyen lehet… - szólalt meg Joshua végigkövetve az emlékeimet gondolatban. – Egy kígyó, aki a lábad körül tekereg kedvesen, elhitetve veled, hogy csak egy ártalmatlan sikló. Aztán mikor lehajolsz megsimogatni, belemélyeszti a méregfogait a kezedbe, és a görcsben rángó tested körül siklik élvezkedve, míg el nem hagyja az utolsó lélegzet is a tüdődet – öntötte szavakba a megérzéseimet.

- Egyszerűen csak békét kötöttünk velük. Hagyják, hogy a területükön éljünk, amíg nem bántunk senkit. Ennyi – zökkentett ki Carlisle hangja a közös elmélkedésből. Ismét megpróbáltam a figyelmem nagy részét Edward közvetítésére fordítani.

- Ennyi lenne? – A vámpír hangja jókedvűnek hangzott, és egyáltalán nem illett Edward komor arckifejezéséhez. – Akkor lenne pár kérdésem… Miért pont ott telepedtetek le, mikor olyan helyen is megtehettétek volna, ahol nincsenek farkasok? – Pár pillanatig csend volt, Edward csak azután folytatta – Carlisle jól megfontolhatta a szavait.

- Mikor először Forks mellé költöztünk, fogalmunk sem volt róla, hogy farkasok élnek ott. És mire rádöbbentünk, már megszerettük a helyet.

- És másodszorra meg harmadszorra? Miért mentetek vissza oda újra és újra? – követelte a választ egy új hang.

- Caius – tátogta oda nekem Alice.

- Jogos a kérdés. Ha tudtátok, ellenség él azon a területen, miért nem választottatok más várost? – ismét Aro vette át a szót.

- Mit éreznél, ha el kéne hagynod Volterrát? Nem akarnál visszatérni az otthonodba, amikor csak lehetőséged van rá? Persze, lehet, hogy te nem is érted, mit jelent az otthon szó. – Carlisle hangja egyáltalán nem tűnt lenézőnek, inkább tényként könyvelte el, hogy Arónak nincsenek erről tapasztalatai. - Inkább valahogy másképp kéne elmagyaráznom... Hol találnál még egy ilyen jó rejtekhelyet az emberek elől? Vagy ilyen hatalmas, díszes tróntermet? A praktikus és szép része biztosan hiányozna, nem igaz? – fogta meg egy másik oldalát a dolognak.

- Szóval, kötődtök a helyhez, ezért szövetséget kötöttetek a farkasokkal, hogy időnként eltölthessetek ott némi időt – foglalta össze a lényeget Aro. – Akkor már csak azt nem értem, hogy puszta szövetségből miért vett feleségül a fiad egy farkast? Csak nem volt benne az egyezségben az is, hogy el is kell hálnia valakinek? – vált kissé gúnyossá a hangja.

- Szerelem. Ez volt az ok, amiért Edward, a fiam nőül vette Isabellát, az egyik farkast. Egyszerű és prózai, mégis csodálatos ok, nem gondolod? – érdeklődött Carlisle. Ha nem tudtam volna, hogy életek múlnak ezen a beszélgetésen, egyszerű, teázás melletti, baráti csevelynek hittem volna.

- Szerelem, ez tényleg csodás! – Edward összecsapta a tenyerét, mire összerezzentem.

- Elnézést, ez csak… Önkéntelen – nézett felém bocsánatkérően, hogy megint utánozta a látottakat, majd ismét a feladatára koncentrált.

- És milyen romantikus… Mint egy Rómeó és Júlia történet, ahol a két ellenséges család egy-egy tagja egymásba szeret. Halálosan… - Az utolsó szótól végigfutott a hideg a gerincem mentén. Annyira kétértelműen hangzott, mintha csak fenyegetésnek szánták volna beszélgetés-köpenybe rejtve.

- Van esetleg még valami, amire magyarázatot szeretnél?

- Csak még egy apróság… - Aro hangja vonatottá vált. – Mi vett rá arra, hogy egy új faj létrehozásával kísérletezz? – Edward arca megrándult, és tudtam, hogy elérkeztünk a legkényesebb ponthoz.

- Az egész terem felhördült. Aro nem beszélt nekik előre Isisről és Edanről. Így nagyobb a sokk, és kevesebb idejük jut átgondolni a dolgokat. Arónak pedig nagyobb esélye van meggyőzni őket az igazáról – magyarázta meg Edward a Volturi vezetőjének tetteit. Azt kívántam, bár én is a fejébe látnék, hogy előre tudjam, mi fog történni, és meg is akadályozhassam.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Aro! – lett feszültebb Carlisle, mintha a gondolat, hogy az unokáiról ilyen tárgyasított hangon beszélnek, bántotta volna.

- Szerintem, nagyon is tudod! – Caius stílusa teljesen más volt, mint a társáé, a méreggel átitatott szavak a szájából most már igazi vádként hangzottak el. – Új fajt hoztatok létre, te és a családod. Farkas és vámpír keverékeket. Egy fiút és egy lányt, akik ki tudja, milyen erővel rendelkeznek, mennyire tudják szabályozni magukat, mi lesz belőlük az idő múlásával, és mekkora veszélyt és fenyegetést jelentenek mindannyiunkra nézve!

- Az unokáimat, Isist és Edant Isten, a Természet, egy Felsőbb Erő – vagy nevezzük bárhogyan - alkotta. Edward és Isabella szerelmének a gyümölcsei, mesterséges rásegítés nélkül születtek erre a világra. Az egyetlen, amivel vádolhatsz minket, hogy nem öltünk meg két csecsemőt – közölte fojtott hangon Carlisle.

Sejtettem, hogy micsoda vihar tombol benne, mert a hallottak után én is csak épphogy vissza tudtam fogni magam. A torkom mélyéről folyamatos morgás tört fel, miközben az izmaim megfeszültek, a számban pedig összegyűlt a nyál a vágytól, hogy belemarhassak a gyermekeim létezésének jogosságát megkérdőjelező démonba.

- Lehet… De tudja ezt valaki bizonyítani? – vádolta hazugsággal Carlisle-t Aro, miután pár perce még a barátjaként szólította meg. Nem értettem, hogy hihet egyáltalán valaki neki. Hát nem látják, milyen kétszínű? Nem veszik észre, hogy a hatalomért bármire képes lenne?

- Tudják – szólt Edward most hozzám. – Csak félnek tőle és attól, hogy mi történne, ha nem lenne a Volturi. Még Jasper és Carlisle is elismerik, hogy szükség van irányításra. Szerintem is szükség van rá – mondta ki zavartan, mire elképedve kerekedtek el a szemeim, és a farkasok is Edward felé fordították a fejüket. – Nyugalom, nem Aro irányítására vágyom! – tette hozzá gyorsan. – Mi tudjuk, hogy egy uralkodót le lehet váltani, ha nem a népe érdekében kormányoz már, és a helyére lehet ültetni egy jobb vezetőt, de a fajtánk többségének kényelmes a jelenlegi felállás.

- Ha nem vétenek a szabályok ellen, soha nem is kell talán találkozniuk a Volturival – magyarázta meg Alice röviden.

Gyávák – morogtam.

- Csak nem akarnak meghalni más baja miatt – vonta meg a vállát Edward.

És szerinted, ez normális hozzáállás? – bosszankodtam.

- Nem. Emberi. Te sem rohansz egy prágai tűzesethez, hogy kiments egy idegent a lángokból, és az összes véredet sem adod oda a betegeknek. Megtehetnéd, hogy a saját életedről mondasz le, hogy az utolsó cseppel is megments valakit, de az ember mérlegeli, hogy mennyit tenne meg másokért a saját kárára – fejtette ki Edward, és be kellett ismernem, igaza van.

Oké, oké, inkább folytasd… Mi történik? – bökdöstem meg az orrommal az oldalát.

- Carlisle azt mondta, hogy Isisék nem veszélyesek egyáltalán. Uralják a szomjúságukat és eszükben sincs sem embernek, sem más lénynek ártani – foglalta össze azt, ami a beszélgetésünk alatt történt.

Mit válaszolt Aro? – kérdeztem izgatottan.

- Hogy lehetnénk biztosak abban, hogy ez később sem fog változni? Még sosem léteztek ilyen lények ezen a világon, nincs előttünk példa. Vagy talán, ki mered jelenteni teljes bizonyossággal, hogy az idő múlásával nem őrülhetnek bele a vérszomjuk elfojtásába, és nem kezdhetnek el tombolni? Meg mersz esküdni rá, hogy nem lesznek fizikailag sokkal erősebbek, mint mi, és ha az őrület eluralkodna rajtuk, meg tudjuk majd állítani őket? – sorolta a kérdéseket Aro.

- Azt sem tudhatod előre, hogy nem születik-e erre a világra egy egyszerű ember, aki egy szép napon feltalál majd valamit, amivel kiirthat minket. Mégsem gondolod úgy, hogy le kell mészárolni az egész emberiséget, hátha később majd a végünket okozza valamelyikük.

- Valamiért úgy érzem, nagyobb az esély arra, hogy egy új, erős faj kerekedik fölénk, mint hogy egy ember – ejtette ki gúnnyal a szót Caius. – rájön, milyen módon öljön meg minket.

- Alábecsülöd az embereket, Caius, mint mindig. – Carlisle tisztelete az emberek iránt tagadhatatlan volt. Míg a legtöbb vámpír valamiféle istenségnek tartotta magát – vagy legalább is magasabb szinten álló fajnak, mint az ember -, addig fogadott apám ugyanolyan értékesnek talált mindenkit.

- Lehet, hogy így van – szólalt meg ismét Aro. – De véleményem szerint, mind inkább egy valós, már létező veszélytől tartunk, mint egy lehetséges, de cseppet sem valószínű jövőképtől. Éppen ezért tennünk kell valamit mindenképpen. Ebben azt hiszem, mind egyetértünk.

- Tenni? Mire gondolsz? – Edward kezei ökölbe szorultak.

- Megelőzésképpen végeznünk kell a fenyegetés forrásaival – mondta ki Aro a gyermekeimre a halálos ítéletet. Hallottam, ahogy Isis és Edan mocorogni kezdenek, ezért bátorító pillantást vetettem feléjük.

- Vagyis azt várod tőlem, hogy öljem meg az unokáimat? – Carlisle hangja megremegett a mondat végén. Egy másodpercig csend volt, aztán Edward felém fordult.

- Szólj Jonathanéknak, hogy indulhatnak, Gianna újra emlékszik! – A hirtelen jött utasítástól ugrott egyet a gyomrom.

Hallottad? – kérdeztem Nate-től. Az elmém folyamatosan nyitva volt előtte, hogy tudják, mi történik velünk és Carlisle-ékkal, és én is informálódni tudjak felőlük.

Még szép! Indulunk! Drukkoljatok nekünk! – vakkantott harcias buzgósággal, aztán kiadta a parancsot a többieknek, és jelzett Jaspernek is.

Hajrá, testvér! – lépett közelebb hozzám Joshua.

Drukkolok! – üzentem még utoljára, aztán csendben figyeltem, ahogy elindulnak a félhomályos alagútba. A bejáratát eredetileg egy emberek számára elmozdíthatatlan szikla takarta, míg Jasper arrébb nem görgette egyetlen mozdulattal.

- Edward? – Alice idegesen követelte testvérétől a közvetítés folytatását. Edward mély lélegzetet vett, mintha ki akarná tisztítani a fejét, és csak aztán szólalt meg újra.

- Ez is egy lehetséges megoldás. Vagy át is adhatjátok őket nekünk, hogy mi felügyelhessük a növekedésüket, és ha úgy látjuk, gond van, magunk végezhessünk velük – felelte könnyedén Aro. Az ínyem visszahúzódott a fogaimról, és szinte sajnáltam, hogy nem mehettem be a többiekkel az alagútba. Én akartam végezni Aróval! Annyira vágytam rá, hogy az már ijesztő volt.

- Azt hiszem, egyik sem elfogadható lehetőség számunkra – felelte Carlisle, aztán sokáig csend volt, amit nem tudtam mire vélni.

Mi az, miért nem mondasz semmit? – kérdeztem idegesen, de végül magam is rájöttem a válaszra.

Jonathan orrát elöntötte a kellemetlenül édeskés szag, a következő pillanatban pedig vicsorogva és morogva vetette magát előre. Ahogy a vámpír torka felé kapott, én is összerezzentem, mintha utánozni akarnám, de bármennyire is vágytam rá, nem segíthettem neki.

Próbáltam rájönni, mi van a többiekkel, de Nate elméjéből csak foszlányokat tudhattam meg. Emmett harcias üvöltését, farkasok vonyítását, fogak csattogását hallottam, láttam néhány felvillanást is, de semmi konkrétat – Jonathan túlságosan el volt foglalva a saját harcával.

- Tudtam, hogy nem bízhatok bennetek! – Aro dühösen felcsattanó hangjára összerezzentem. Edward arca eltorzult a dühtől, én pedig igyekeztem egyszerre két helyre figyelni – rá és az alagútban lévőkre. – Most kaptam a hírt, hogy megtámadtak minket. A családod tagjai és néhány korcs. Látjátok, hogy nem tévedtem? – kérdezte valószínűleg a tömegtől.

- Mi történik? Jasper jól van? Gyerünk már, Edward! – Alice sürgető kérdései arra késztették Edwardot, hogy abbahagyja a szó szerinti ismétlést, és maga mondja el az eseményeket. Még sosem láttam ennyire zaklatottnak. A mondatai rapszodikusan csapongtak, nem volt bennük kivételesen semmi megfontoltság. Csak egymás után sorolta, amit megtudott, miközben az érzésektől hol elcsuklott, hol feldúlttá vált a hangja.

- Az egyik testőr szólt Arónak, hogy betörtek az alagúton át. A tömeg nagy része Aro mellett áll. Azt hiszik, tényleg a hatalom megszerzése miatt lázadunk. Apám… apám próbálja meggyőzni Arót, de ő tombol. Legalább is látszólag… - futott át megvető fintor Edward szép arcán. – Valójában boldog. Azt hiszi, megfogott minket. Hogy mi magunk adtunk lehetőséget a kezébe ahhoz, hogy törvényesen végezhessen velünk. Megjátssza az áldozatot, de meg sem fordul a fejében, hogy győzhetünk. Elbizakodott – még csak le sem fogatta Carlisle-ékat. Már azt várja, mikor jelentik neki az alagútban lévők halálát. Akkor győzedelmesen kivégzi mindenki szeme láttára Carlisle-t és a többieket…

- Jasperék? – kérdezett rá ismét Alice.

- Nagyon ügyesek, jól vannak. Már félúton lehetnek körülbelül, mert egyre több testőrt küldenek eléjük. Aro a legerősebbeket maga mellett tartja, biztos, ami biztos. Helyes – túrt bele a hajába Edward, aztán hirtelen felnevetett. Alice, én és a többi farkas úgy fordultunk felé, mintha attól tartanánk, megőrült a feszültségtől. – Emmett… - rázta meg a fejét elnéző mosollyal az arcán, de nem magyarázta el, mit tett a fivére, mert hirtelen másra terelődött a figyelme. – Jön a negyedik csapat – mondta, mire kiegyenesedtek a füleim, mert azt hittem, rosszul hallok.

Negyedik?

- Tanyáék, és hozzák a titkos fegyvert – csillogott elégedettség Edward sötétarany tekintetében. – Egy másik alagúton mennek, de hamarosan ők is a trónteremnél lesznek. Ha minden ilyen simán megy továbbra is, rendben leszünk – vett mély levegőt.

Kopogd le! – követeltem.

- Tessék? – ráncolta össze a homlokát.

Kopogd le, nehogy elkiabáld! Gyerünk, csináld már! – intettem egy fa felé. Nem mintha babonás lettem volna, de a kellemetlen csomó nem akart elmúlni a gyomromból. Én nem tudtam annyira könnyedén venni a harcot, mint Emmett, és valamiért úgy éreztem, ha Edward nem teszi azt, amit kérek, és történik valami, egész életemben ezen a buta babonán fogok gyötrődni. – Kérlek, Edward! Rossz érzésem van. Tudom, hogy bolondság, csak csináld… - kérleltem, mire felemelte a kezét, és egy faágon alulról felfelé hármat koppantott.

- Mikre nem veszel rá, te jó ég! – sóhajtott fel, aztán hirtelen elhallgatott.

- Mi az? – Alice is észrevette a változást a testvére arcán, mert a kérdése elég kétségbeesettre sikerült. A szívem eddig is veszettül dobogott, de most csodálkoztam azon, hogy még nem ájultam el vagy kaptam infarktust.

- Aro egyre dühösebb. Azon gondolkodik, hogy mégis el kéne küldenie Alec-et Jasperék elé.

- Azt nem teheti! – Alice szemei rémülten kikerekedtek. Az egyik eligazításon megtudtam, hogy Alec az a vámpír, aki képes blokkolni az érzékszerveket, ez pedig végzetes az áldozataira nézve. Vakon, süketen, némán, ízlelés és tapintás nélkül képtelenség védekezni. Úgy téphetik szét és égethetik el azt, akin a képességét használta, hogy az fel sem fogja, mi történik vele.

A rám törő rémület miatt úgy éreztem, nem vér, hanem jeges víz áramlik az ereimben.