Varázslatos realitás 6-7.

Igen, mint láthatjátok, megint két szösszenet van. :) Hogy miért? Azért, mert szerettem volna megköszönni nektek, hogy ilyen kedvesen és lelkesen fogadtátok az új történetet. Hesszel nem beszéltem meg előre ezt, de úgy gondolom, egyetért velem abban, hogy megérdemlitek az ajándékot. :)



Vannak olyan emberek, akiket lehetetlen megkerülni. Teljesen mindegy, hogy családon belül az anyukádat vagy az óvodában az óvónénit. Peter a középiskolában jött rá arra, hogy nem feltétlenül azok a megkerülhetetlenek, akik látszólag leginkább hatalmi pozícióban vannak.
Az ő iskolájában az igazgatóhelyettest volt az, akinek a tudta nélkül nem történt semmi. Nem tudta eldönteni, hogy Mrs. Gordon azzal vívta-e ki ezt a pozíciót, hogy szoros kapcsolatot ápolt az igazgatóval vagy sajátságos kisugárzásával, mindenesetre így volt.
Mikor Peter bekerült az egyetemre, hallotta, hogy az emberek rebesgettek valami Seton professzort, aki nélkül a fű sem nőhet a parkban. Ő ezt költői túlzásnak tartotta, de mivel sohasem kellett személyesen találkoznia vele, ezért nem is nagyon foglalkozott a dologgal.Egészen addig a napig, amíg rá nem jött arra, hogy a jövőjét eldöntő papírokra a rémisztő professzor aláírása kell. Ekkor utána keresett a neten, hogy tudjon a névhez egy arcot párosítani, majd kérdezősködött egy kicsit.
Pontosan tudta tehát, hogy a lánynak, aki szerencsétlen módon fellökte Seton professzort, miért remeg a keze, miközben próbálja összeszedni a lapokat, amik beterítik a folyosót. Mint ahogy azt is tudta, hogy egy ilyen eset után ne akarjon sorsdöntő ügyeket intézni a mogorva férfival.
Megvonta a vállát és a hatalmas mappát hátrahagyva a lányhoz sétált. Végtére is, semmi más dolga nem akadt, akár segíthet is.



A kicsi Charlotte élete nem volt túl könnyű. Ha felnőttként az apjára gondolt, egy fölé tornyosuló fekete árnyék jutott az eszébe. Sosem panaszkodott; ha valaki sajnálkozott miatta, mindig azt mondta, lehetett volna rosszabb is. Verhette vagy molesztálhatta volna az apja, ahogyan sok más gyerekkel megtörténik. De rá csak egy kis semmiként tekintettek. Még arra sem méltónak, hogy eltapossák.
Ha koszosan hazament a játszótérről, akkor nem szidták le, ahogyan a barátait. Az apja csak elé állt, fitymálva végignézett rajta, aztán tette tovább az éppen aktuális dolgát. Csak mellette érezte magát ennyire kicsinek, ennyire nem létezőnek.
Hat éves koráig próbálta elhitetni magával, hogy az édesapja tényleg nem látja őt. Csecsemőlázban meghalt, és már csak egy szellem. Az apukáját pedig annyira megviselte egyetlen szeretett gyermeke elvesztése, hogy ő az egyetlen, aki nem látja a nagy trauma miatt.
Aztán Troy Hewlit, a szomszédban lakó fiú, akivel folyton fára másztak és kergetőztek, egyszer csak eltűnt. Nem tudja pontosan, meddig nem látta, de nagyon sokáig. Mikor ismét szembejött vele az utcán, sovány volt és kopasz. Charlotte megkérdezte az apját, mit jelent ez, ő pedig egyszerűen csak annyit mondott: "Rákos. Meg fog halni."
Ezek után Charlotte soha többé nem képzelte azt, hogy már halott.
A most fölé tornyosuló árnyéktól valamiért nem szorult össze a torka. Maga sem értette, mi ennek az oka. Talán, hogy az árnyék egyszer csak elkezdett összemenni, és egy guggoló fiúvá változott, aki látta őt és beszélt hozzá. Először fel sem fogta, hogy mit mond, csak kiélvezte a pillanatot.
A pillanatot, amikor nagyon is tudatában volt annak, hogy él.