A jelen boldogsága - 35. fejezet

Hát, megszületett ez a fejezet is. Bocsánat, hogy késtem vele, de a két napos migrén betett a megszokott napirendemnek. Ez egy olyan bonyolult és összetett fejezet volt, hogy nem tudtam megírni úgy, hogy a fejfájástól képtelen voltam koncentrálni. :-/ De... elkészült, extra hosszú lett, és remélem, hogy tetszeni fog. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!


35. MÁRTÍR




ALICE ÉS ÉN RETTEGVE MEREDTÜNK Edwardra, miközben ő távolba révedő tekintettel gondolatban épp a Volturi tróntermében járt. Meg akartam rázni, hogy szólaljon már végre meg, de farkasként ez elég nehezen ment volna. Végül Alice tette meg helyettem. A testvéréhez lépett, és megragadta a karjait.

- Edward! Mondd már, hogy mi történik! – A hangja kétségbeesett volt.

- Alec, talán jobb lenne utánanézni a látogatóinknak! – Aro szavai hideg fuvallatként söpörtek végig közöttünk Edward közvetítésének köszönhetően. A következő pillanatban csak egy halk, tompa csattanást hallottam, ahogy Edward keze a húga csuklójára kulcsolódott.

- Alice, nem! – nézett a szemébe komolyan.

- Muszáj odamennem! Eressz el! – próbálta meg Alice kirángatni magát a szorításból. Mikor látta, hogy nem sikerül neki, hirtelen minden felgyorsult.

Csak villanásként láttam, ahogy Alice megpördül hátát testvére mellkasához szorítva, majd hirtelen előre hajolva áthajítja őt saját maga fölött. Edward puffanva csapódott a földnek, de azonnal felugrott. Farkasszemet nézve bámultak egymásra, miközben a hátam mögött a fiatal farkasok mozgolódni kezdtek. Figyelmeztető pillantást vetettem feléjük, hogy maradjanak ki a dologból – nem akartam, hogy bárkinek baja essen. Joshua mellém sétált, hogy ha segítségre lenne szükségem a családtagjaim megfegyelmezésénél, kéznél legyen.

- Te sem maradnál! – Bár Alice támadóállásba görnyedt, mégis szavakkal próbálta meggyőzni a bátyját. Olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy a látványtól majd megszakadt a szívem. Pontosan tudtam, mit érezhet. Inkább halna meg Jasperrel együtt harcolva, mint élne egyedül. – Ő az életem.

- Alice… - feszült meg elkínzottan Edward arca, aztán halk, megadó suttogás szakadt fel az ajkairól. – Menj. – Ez az egy, engedélyadó szó fájdalommal és félelemmel teli volt. Alice kiegyenesedett és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Alice! – szólt utána Edward, mielőtt még elrohanhatott volna.

- Igen? – fordult felé a sötétarany szempár.

- Ha te is… Ha a családunkból egyedül én… - motyogta Edward. Képtelen volt kimondani, amit gondol, de mind pontosan tudtuk, mi jár a fejében. Ha Alice is elmegy, ő marad az egyetlen Cullen, aki biztonságban van hátvédként, a többiek akár mind meghalhatnak és teljesen magára hagyhatják. Összeszoruló szívvel próbáltam feldolgozni a szófoszlányokat. – Gyere vissza, könyörgöm! – nyújtotta ki Edward a húga felé a kezét. Alice egy pillanatra megszorította a hosszú ujjakat, aztán bólintott.

- Visszajövünk – ígérte, majd egy szempillantás alatt eltűnt Volterra irányába.

Felkeltem, és Edward mellé sompolyogva vigasztalóan dörzsöltem a fejemet a karjához. Annyira szerettem volna megölelni, de egyelőre csak ennyit tehettem. A karja felemelkedett, és tenyere a fejem tetejére simult.

Minden rendben lesz… - próbáltam megnyugtatni. – Inkább mondd tovább, mi történik, kérlek…

- Apám megpróbálja feltartani őket. Azt ígérte Arónak, hogy leállítja a többieket. Azt mondta, tudja, hogy nem győzhetünk, csak adjon neki lehetőséget beszélni a testvéreimmel és a farkasokkal, és ne küldje rájuk Alecet – torzult el Edward arca haragosan.

Mi az? – vettem észre a változást rajta.

- Csak Aro… Viszket a tenyerem attól, hogy mennyire élvezi Carlisle megalázkodását és könyörgését – vicsorodott el, aztán hirtelen felnevetett. A hangulatváltozása most nem lepett meg, mert tudtam, minek örül – a második és negyedik csapatunk végre egyesült egymással. Jonathan és a farkasok egy pillanatra meglepődtek Tanyáék és a többi idegen vámpír érkezésétől, de csak egy gondolatfoszlányba került elmagyarázni, hogy ők is hozzánk tartoznak. – Csak még egy kicsit kell Carlisle-nak kitartania. A folyosókon lévő testőrök túl kevesen vannak, és nem számítottak Tanyáékra. – Pár pillanatig csend volt – hallottam, hogy Edward még a lélegzetét is visszatartja. Én is alig mertem megmoccanni, csak feszülten figyeltem az eseményeket Jonathan szemén át.

Ott vannak! – vakkantottam fel lelkesen, mikor megláttam a díszes ajtót. Biztos voltam benne, hogy a mögött van a trónterem, és Edward arckifejezése is megerősített ebben. Joshua izgatottan kaparni kezdte a földet, mire a fiatalabb farkasok is felélénkültek.

- Nem bízom benned, Carlisle! Alec, Jane! Nézzétek meg, mi folyik kint! – Aro parancsára a szél halk zúgásába morgások vegyültek.

- Még ne… Még ne… - motyogta maga elé Edward, mintha szuggerálni akart volna valakit. Úgy tűnt, szinte egyáltalán nincs közöttünk. Az izmai görcsösen megfeszültek, az ajkai hátrahúzódtak a fogáról, mintha ő maga is támadásra készülne. Nem tudtam eldönteni, hogy Arót próbálja rávenni, hogy ne küldje még ki az embereit, vagy Giannát, hogy még ne használja rajtuk a képességét. – Most! – tört ki belőle hirtelen, mire összerezzentem.

Abban a pillanatban, ahogy a hatalmas ajtó mögött kiáltások hangzottak fel, Jasper áthajította az egyik testőrt a folyosó másik oldalára, majd betört a terembe. Tudtam, hogy csak pár másodpercük van mindenre, de az kicsit könnyebbé tette a tétlenség érzését, hogy Jonathan fejében végre láthattam, mi történik odabent.

Carlisle, Esme, Rosalie és Russel védelmezően körbevették Giannát, akinek az arca eltorzult a koncentrációtól. A teremben lévők nagy része felbolydult, de a veszélyesebb harcosok mind mozdulatlanságba merevedtek, ahogyan azt előre elterveztük. Úgy tűnt, hogy Jasper terve tényleg működik, és már csak az ügyességükön és gyorsaságukon múlik az életünk.

Még fel sem fogtam igazán, mi történik, Jasper máris Alec felé indult. Bár sosem láttam még a vámpírfiú arcát, biztos voltam benne, hogy ő lesz az első számú célpont. Ő volt a legveszélyesebb. Az is alátámasztotta a feltevésemet, hogy közvetlenül mellette egy másik fiatal, szinte még gyerek vámpírlány állt mozdulatlanul – valószínűleg a húga, Jane lehetett. Így mozdulatlanul olyan szépségesek voltak és annyira ártatlannak tűntek. Egy pillanatra megesett rajtuk a szívem, de aztán Aro hangja elfojtotta bennem a bizarr együttérzést.

- Elfogni őket! – kiáltotta dühösen, mire a mozogni tudó testőrök nagy része támadásba lendült. Egyikük Jasper és Alec közé ugrott eltérítve a támadást, de fogalmam sem volt, mi lett a harc végkimenetele, mert Nate figyelme másfelé terelődött.

Próbáltam mindenkit szemmel tartani rajta keresztül, de ez lehetetlenség volt. Túl nagy volt a felfordulás, és minden másodpercek alatt történt. Ahogy Nate körbenézett, azonnal felmérte, hogy az erőviszonyok a Volturinak kedveznek, bár a testőrségnek csak a háromnegyede vette fel a harcot. Aro úgy gondolhatta, hogy így is biztos a győzelem, és a maradék Volturi harcossal inkább magát, a társait és a feleségeiket védte.

Falat képeztetett maguk előtt a saját embereiből, nehogy valaki a közelükbe juthasson. Ez a fajta elvakult önfeláldozás egyszerre volt ijesztő és bátor. A szemtanúnak hozott vámpírok közül volt, aki sietve távozott, míg mások a fal mellé húzódva csak figyelték a történéseket, de olyanok is akadtak, akik beszálltak a harcba a Volturi oldalán.

Jonathan rávetette magát egy megmerevedett vámpírra, akinek fogalmam sem volt a kilétéről. A fogai belemartak a márványnyakba, aztán hirtelen éles fájdalom hasított az oldalába. A rá támadó vámpír felé kapott, akinek bár nem volt képessége, elég erősnek tűnt.

A következő másodpercekben a szívem a torkomban dobogott, de Nate végül győzött. Diadalmasan hajította az egyik sarokba a férfifejet, aztán azonnal Jane felé indult, Jasper pedig ezzel pont egy időben lendült Alec felé. Három Volturi vámpír utánuk iramodott, hogy megállítsa őket, mi pedig lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog történni.

A mozdulat, amellyel Jasper letépte Alec fejét, mindannyiunkból megkönnyebbült sóhajt csalt elő, de a sziklák épphogy csak legördültek a mellkasomról, máris újabbak kerültek a helyükre. A nyüszítő hangtól végigfutott a hideg a gerincemen. Tudtam, hogy mi történt, de az egész olyan volt, mintha csak egy rémálomban szerepelnék külső szemlélőként.

Jonathan? – Csak suttogtam, ennél többre most gondolatban sem voltam képes. Pár másodpercig csak a fájdalmat éreztem, aztán Joshua eszembe juttatott valamit, ami segített elfojtani a pánikomat – csak az érezhet fájdalmat, aki él. Mikor meghallottuk Jonathan hangját, mindketten egyszerre kaptunk levegő után a megkönnyebbüléstől.

Ne ijedj meg, gyönyörűm… Nem olyan szörnyű… - Nate hangja halovány volt. – Megérte. Kicsináltam a kicsi szőkét – nevetett fel elégedetten.

Igen, láttuk, szép volt! – biztosította róla Joshua túl gyorsan ahhoz, hogy csak egy egyszerű dicséretnek szánja. A tekintetünk egymásba kapcsolódott, és láttam, hogy ő is tudja… Nate bármennyire is megjátssza, hogy jól van, a fájdalmának gondolatait nem tudta elrejteni előlünk. Baj volt. Nagy baj…

Nate…

Nyugalom, itt a doki, segít majd. – Egy pillanatra láttam Carlisle-t, aki kivált a Giannát védők gyűrűjéből, és próbált átjutni a terem másik felébe, aztán Jonathan lehunyta a szemét. Szörnyen fáradtnak érezte magát. Nyüszítve fúrtam az orromat Edward karjához. Érzékeltem, hogy valaki megemeli a sérült testet és arrébb cipeli, de egészen addig nem tudtam, ki volt az, míg Jonathan ki nem nyitotta újra a szemét.

- Megsérült, még van kettő – közölte az információkat Jasper Carlisle-lal. Tétovázva nézett a terem belseje felé, mintha nem tudná eldönteni, mit tegyen – segítsen tovább a harcban vagy védje Jonathanékat az orvtámadásoktól.

- Menj! – utasította Carlisle, mire aprót bólintott, aztán visszarohant a többiekhez.

Jonathan hagyta magát megvizsgálni, de a figyelme inkább a többiekre koncentrálódott, mint a saját fájdalmára. Fontosabb volt számára, hogy a testvérei jól vannak-e, mint bármi más. Ez segített, hogy én is összeszedjem magam. Három fiatalabb farkas darabokra cincált még egy különleges képességgel bíró vámpírt, miközben a rájuk akaszkodókkal is küzdöttek, és valaki tüzet gyújthatott, mert Jonathan érezte a füst fojtogató illatát.

- Ki kell vinnünk innen téged minél előbb. – Carlisle arca jelent meg a szemeim előtt, ahogy Nate elé hajol, de azt, hogy mit mond, csak idővel értettem meg. Jonathan kezdett egyre kábább lenni, és így olyan volt a szemén át figyelni mindent, mintha én magam sem lettem volna teljesen magamnál. A termet már csak homályosan láttam, a beszéd pedig érthetetlen hangokká esett szét, még mielőtt felfoghattam volna.

Nate, gyerünk, ébresztő! – próbáltam noszogatni őt Joshuával együtt.

Isabella… Azt hiszem…Elájulok - nyögte, aztán hirtelen csend lett. Rémülten kerekedett el a szemem.

Josh? – fordultam felé kétségbeesve, de válasz nélkül is láttam rajta, hogy már nem hallja a barátja hangját.

- Csak elvesztette az eszméletét – szólalt meg Edward mellettem. Furcsa érzés volt teljesen visszazökkenni a valóságba. Mivel a velünk lévő fiatal farkasok pillanatnyilag Joshua irányítása alatt álltak, és nem voltak mentális kapcsolatban Nate falkájával, ezért teljesen el lettünk vágva a trónteremtől. Egyedül Nate fejébe láthattunk bele alfaként, ám ez a kapocs jelenleg szünetelt. – Eltört pár csontja és belső vérzése van – magyarázta Edward azt, amit Carlisle-tól megtudott, aztán halk sóhaj hagyta el a száját. – Vége…

Mi? Minek van vége? – nyüszköltem fel kétségbeesve.

- Végeztek az utolsó elsődleges célponttal is. Úgy tűnik, minden simán megy – mosolygott rám halványan.

Simán? Edward! – förmedtem rá. – Majdnem frászt kaptam!

- Bocsánat – pislogott rám bűnbánóan. – Esme elindult Jonathannal. Kihozza hozzánk, hogy biztonságban legyen. Bár lehet, hogy a harcnak hamarosan amúgy is teljesen vége lesz. Már Aro sem olyan magabiztos. Maga köré gyűjtötte az összes életben lévő emberét. Csak állnak egymással szemben és kivárnak. Most patthelyzet van… Egyelőre…

Egyelőre? A titkos fegyver? – érdeklődtem izgatottan, miközben próbáltam nem foglalkozni a csomóval a gyomromban, amit a Nate miatti aggódás okozott.

- Úgy bizony – bólintott Edward. – Már kezdődik is… - meredt ismét a távolba a tekintete.

- Ha most megadjátok magatokat, még megbocsátok nektek. – Aró magabiztosnak hangzott, de amit mondott, az biztosított róla, hogy a korábbi fölényessége már elszállt a trónterme közepén égő máglya füstjével együtt. Az erős képességgel bíró emberei mind halottak voltak, és bár a létszámfölény még mindig nekik kedvezett, tisztában volt vele, hogy ez semmit sem jelent.

- Inkább fordítva, Aro. Add meg te magad, és békében távozhatsz. Igaz, hogy a hatalmad nélkül, de legalább épségben.

- Carlisle jól csinálja. A válasza még jobban elbizonytalanította Arót – kommentálta az eseményeket Edward.

- Ez igazán mókás… - Örültem volna, ha az ideglelő nevetést nem utánozza Edward, mert a hideg kirázott tőle. – Tudod, hogy többségben vagyunk.

- Néha az erőt legyőzi az ész. – Szinte láttam magam előtt Carlisle bölcs, nyugodt mosolyát.

- Lehet. Lehet, hogy győznétek. - Aro helyeslésére mind meglepetten néztünk össze, kivéve Edwardot. Ő pontosan tudta, mire akar kilyukadni a Volturi vezetője, de az arcán nem láttam aggodalmat kivételesen. – De mi lesz később? Mi lesz, ha a társadalmunk megtudja, megszegtetek minden létező szabályt kockáztatva a világunk sorsát? Mind tudjuk, hogy szükség van a Volturi irányítására és védelmére.

- Most már a szemtanúnak hozott vámpírokhoz beszél. Azt akarja, hogy csatlakozzanak hozzá, úgy a mérleg megint jócskán az ő oldalára billenne át.

Annyira, hogy legyőzhetnének minket? – ijedtem meg.

- Igen, valószínűleg – ismerte be Edward.

Akkor most mi lesz? – toporogtam tehetetlenül.

- Elismerem, szükség van irányításra és védelemre. De nem egy olyan vezetőtől, aki ezt terrorral és átveréssel viszi véghez, hogy megtartsa és növelje a hatalmát.

- Te beszélsz terrorról, aki a barátomnak nevezte magát, aztán betört az otthonomba és megölte a legjobb embereimet? Carlisle, ez elég képmutató vád, nem gondolod? – Aro a „támadás a legjobb védekezés” elvet követte, hogy meggyőzze a jelenlévőket az igazáról, és egyelőre úgy tűnt nekem, hogy egész jól csinálja. Kívülállóként én is hittem volna neki, hiszen mi voltunk azok, akik látszólag elsőként támadtak. Arról másoknak fogalmuk sem lehetett, hogy ha nem tesszük, az számunkra egyenlő a biztos halállal. – Én mindent azért teszek, hogy védjem a fajtánkat. Szükség van törvényekre és arra is, hogy kemény kézzel tartassuk be őket, különben kitör a káosz és mind elveszünk.

- És aki nem szegi meg őket? – érdeklődött Carlisle. Aro egy másodpercig sem fontolgatta a válaszát, azonnal rávágta, amit a jelenlévők hallani akartak.

- Azzal természetesen a Volturinak semmi dolga.

- Szóval nem öltél olyat közülünk, aki betartotta a szabályokat, igaz? – fogalmam sem volt, hogy Carlisle mire akar kilyukadni, de reméltem, hogy nem csak a levegőbe puffogtat.

- Én és Marcus minden kivégzésnél jelen voltunk, ahogyan jó pár szemtanú is. Bizonyíthatjuk, hogy a vádjaid hamisak – szólt bele a vitába most először Caius. A hangja dühös és ideges volt, érezni lehetett rajta, hogy legszívesebben azonnal darabokra tépne mindannyiunkat. – De te… Mivel magyarázod ezt az összeesküvést, ha nem azzal, hogy nem csak a vérre, hanem a hatalomra is szomjazol? – kérdezte éles hangon.

- Nekem nem kell a hatalmatok, csak békében szeretnék élni a családommal. Ezt viszont nem tehetem, amíg Aro azon ügyködik, hogy végezzen velünk. Mert ő mindenkit félreállít, aki az útjában áll. Akár a saját húgát is, nem igaz, Aro? – Kérdőn pislantottam Edwardra, de nem elégítette ki a kíváncsiságomat, csak tovább folytatta a szócső szerepét.

- Hogy mit mondtál? – Egy teljesen új hang vegyült a beszélgetésbe, melyet eddig még nem hallottam.

- Nemrégiben megtudtunk egy titkot, amelyet már hosszú évszázadok óta rejteget a társad. Sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemedet… - Carlisle hangja tényleg együttérzőnek tűnt.

- Carlisle, gondold meg, mivel vádaskodsz… - fenyegetőzött Aro, de hiába.

- Te és a feleséged, Didyme, el akartátok hagyni a Volturit, de Arónak szüksége volt rád. Tudta, hogy csak egy módon tarthat maga mellett. Ha végez a testvérével. Ő ölte meg a társadat. – A lélegzetem elakadt a hallottaktól. Aro tényleg odáig ment volna a hatalomért, hogy meggyilkolja a saját vérét? Ez sokkolóbb volt, mint amire számítottam, bár fogalmam sem volt róla, hogyan akarja Carlisle ezt bebizonyítani. Hiszen egy vámpírtól nem lehet ujjlenyomatot venni, és valószínűleg DNS-mintát sem hagyott hátra a helyszínen.

- Ugyan, Marcus, testvérem, ne is foglalkozz vele. Próbál viszályt szítani, és össze-vissza beszél – nevetett fel Aro. – De ez nálunk nem fog működni. Marcus pontosan tudja, hogy mennyire szerettem a testvéremet. – Ez igaz volt. Bárki más fülébe bele lehetett volna ültetni a kétely apró bogarát, de Marcusról Alice azt mesélte, hogy érzékeli az emberek közötti kapcsolatokat. Ha Aro nem szerette volna a testvérét, arról biztosan tudott volna.

- Igen, ez így van. De a hatalmat még nála is jobban szeretted. – Az újabb ismeretlen hangot most már tényleg nem tudtam hová tenni.

- Ő Vladimir, az erdélyi vámpírok egyike – magyarázta Edward abbahagyva egy pillanatra a tolmácsolást. – Aro nagyon elővigyázatos volt, ez tény. De elkövette azt a hibát, hogy szereti fitogtatni a hatalmát. Szereti megalázni a másikat és bebizonyítani neki, hogy felsőbbrendű mindenkinél. Egy igazi Isten.

Igen, ezt látom, de hogyan bizonyítja ez, hogy megölte a húgát?

- Mikor a Volturi leigázta az erdélyieket, Aro elég durván a porba tiporta őket. Vladimir és Stefan azt hitte, végezni fog velük is, de közölte, hogy még arra sem méltóak, hogy véget vessen a létüknek. Nevetett azon, hogy isteneknek hitték magukat, hiszen mit tettek azon kívül, hogy ültek a trónjukon és kezdtek megkövülni, miközben Ő, Aro, arra is képes volt a cél érdekében, hogy feláldozza a saját húgát! Aro szemében ez egy igazi hőstett, amire csak egy valódi Isten képes.

Ezt így az arcukba mondta? Miért vallotta volna be nekik? Ez… őrültség – ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.

- Aro tudta, hogy nem fogják elárulni, hiszen mi értelme lenne? Marcus akár hinne nekik, akár nem, Arónak nem eshetne baja, mert a tényleges hatalom az övé - Jane, Alec és a többi vámpír, akikkel most végeztünk, mind elvakultan hittek Aróban. És ha Vladimirék beszélnek, mindenképpen végezne velük – vonta meg Edward a vállát.

De akkor mi változott most? – tette fel a kérdést helyettem Joshua, aki szintén érdeklődve figyelte Edward magyarázatát.

- Most itt vagyunk mi. Vladimiréknak megéri kockáztatni. Hosszú, nagyon hosszú idő óta most először úgy látják, hogy van esélyük visszavágni. Bíznak abban, hogy elég erősek vagyunk átvenni a hatalmat Arótól és tudják, hogy nem biztos, hogy lesz még egy ilyen alkalmuk valaha – vagy ha lesz is, akkor arra még egy vámpír időszámítását nézve is rengeteget kell várniuk megint. Ha Marcus hisz nekik, az jó, ha nem, akkor is ott marad a kétely, ami segíthet nekünk a harcban. Mi vagyunk az a tényező, amivel Aro nem számolt, mikor elbizakodottan és önelégülten megadta az utolsó döfést is a korábbi legfőbb ellenfeleinek – mosolyodott el elégedetten Edward, aztán hirtelen felkapta a fejét.

Történik valami?

- Vladimir elmesélte a jelenlévőknek azt, amit én nektek, de Marcus nem tudja, higgyen-e neki – közölte.

- A te dolgod, hogy eldöntsd, hiszel-e nekünk, én megtettem a dolgomat, elmondtam az igazat – kezdte utánozni Edward ismét Vladimirt.

- Nevetséges, hogy egyáltalán úgy gondoltátok, érdemes ezzel próbálkoznotok – szólalt meg Aro. – Egyetlen dolog volt igaz a történetetekből, hogy szánalmasak vagytok. Még mindig. Marcus sosem hinne el egy ilyen képtelen és arcátlan hazugságot, nem igaz, testvérem? – A kérdés válasz nélkül maradt. – Marcus… Csak nem hiszel ezeknek? – emelkedett meg hitetlenkedve Aro hangszíne.

- Tudom, hogy szeretted Didymét. – Mikor Marcus végre megszólalt, a hangja halk volt.

- Persze, testvérem, persze, hogy szerettem. Ő volt az egyetlen húgom – helyeselt nyugodtabb hangon Aro, én pedig aggodalmasan kezdtem újra topogni a mancsaimmal felszaggatva néhány helyen a fűtakarót.

- Azt is tudom, hogy szereted a hatalmat.

- Mire akarsz kilyukadni, Marcus?

- Hogy nem tudom, melyiket szeretted jobban. – Ahogy Marcust hallgattam, rádöbbentem valamire. Arót elvakította a hatalomvágy, Caiusban pedig valamiféle folyton fortyogó haragot éreztem. Marcus velük szemben maga volt a bölcs csendesség.

- Marcus… - nyögött fel Aro hitetlenkedve. – Az nem lehet, hogy hiszel nekik. Ugye, nem?

- Nem tudom. Egy részem nem akarja elhinni, hogy képes voltál elvenni tőlem a nőt, aki a létezésem középpontja volt. Egy másik részem viszont… képtelen lenne melletted maradni ebben a bizonytalan tudatban. Sosem fog kiderülni az igazság, nem igaz? – Marcus hangjába olyan mély fájdalom vegyült, hogy összeszorult a torkom. – Hogy állhatnék melletted úgy, hogy közben az jár a fejemben, vajon tényleg megtetted-e… Vajon, képes voltál-e végignézni, ahogy Didyme könyörög neked az életéért vagy el tudtad-e venni orvul úgy az életét másodszorra is, hogy ő semmit sem sejtett?

- Esküszöm, hogy… - kezdett volna bele Aro a hamis eskübe.

- Ne! Nem harcolok ellened, de nem harcolok melletted sem – jelentette ki Marcus.

- A teremben kitört a zsivaj. Vannak, akik szívesebben követnék Marcust, és lennének inkább semlegesek a harcban.

Jasper egy zseni! Előre megmondta, hogy ez fog történni. Oszd meg és uralkodj! – értettem meg végre azt, amit nemrég Edward mondott, mikor segített elmagyarázni Jasper tervét a falkának.

- Pontosan – bólintott Edward, aztán a mosoly hirtelen lefagyott az arcáról és elakadt a lélegzete.

Akkor győztünk, nem? – kérdeztem, de nem válaszolt, mintha megdermedt volna. – Ha átállnak néhányan Marcushoz, akkor Aróék kevesebben lesznek, mint mi. Így már nincs értelme támadniuk. Egyszerűen csak megadják magukat, és kész, ugye? Edward? – Az orrommal megböktem a kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de semmi. – Edward…

- Ne… Ne, ne, ne! – túrt bele a hajába, miközben az átlagoshoz képest még inkább elsápadt, a tekintetét pedig elhomályosította a rémület.

Edward, mi a baj? – idegesen löktem meg újra és újra a karját, de csak hosszú percek után kaptam választ.

- Alice… - suttogta maga elé.

Mi van… vele? – Csak nehezen voltam képes kinyögni gondolatban is ezt a három rövid szót, mert hirtelen mintha jeges fuvallat fújt volna át a mellkasomon. – Edward! Mi van Alice-szel? – követeltem most már hisztérikusan a választ. Ahogy a feketévé vált tekintet rám emelkedett, hirtelen megtelt könnyel a szemem.

- Ennyi volt, Aro. Lásd be, és spóroljuk meg az embereid életét, kérlek. – Carlisle hangja még idegenebbnek tűnt most Edward szájából. Láttam rajta, hogy képtelen a saját szavaival elmondani, mi történik, ezért automatikusan mondja vissza a hallottakat.

- Talán, mégsem… - Aro ismét vidámnak hangzott. – Felix, hozd be az újdonsült vendégünket! - Alig bírtam kivárni, hogy a pár pillanatnyi csend végre elteljen. Úgy éreztem, beleőrülök a bizonytalanságba és a tudatba, hogy bármi is történt, Edwardot a kiborulás szélére kergette. – Ha jól tudom, ő a másik lányod, Alice. Nos… Alice… Nézzük, hogy mennyire szeret téged a családod…

- Ereszd el őt, különben megbánod! – Jasper hangja kemény volt a gyilkos indulattól.

- Teljes megadást kérek az életéért cserébe – mondta el az ajánlatát Aro.

- Ne! Ne tegyétek! – Alice könyörgő hangjától reszketni kezdtem, és egy hatalmas könnycsepp hullott ki a szememből a földre. – Így is, úgy is megöl mindannyiunkat. Végezzetek vele! Bosszuljatok meg és végezzetek vele! – kiáltotta, aztán síri csend lett.

Edward… - A percek múlásával egyre kétségbeesettebben vártam, hogy folytassa az utánzást, de hiába. Tehetetlenül Joshuára néztem, aki megrázta a fejét jelezve, hogy fogalma sincs, mit csináljunk. Tudtam, hogy nem lenne szabad visszaváltoznom, de egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni ezt a szörnyű bizonytalanságot. Megrázkódtam, aztán anélkül, hogy egy másodpercig is foglalkoztam volna a meztelenségemmel, Edwardhoz léptem, és az arcát a kezeim közé fogtam.

- Edward, kérlek, mondj valamit! – könyörögtem neki. A tekintete mereven rám szegeződött, de biztos voltam benne, hogy nem engem lát, hanem azt a belső filmet nézi, mely csak és kizárólag az ő fejében pörög. – Edward, gyerünk! Esküszöm, hogy felpofozlak, ha nem reagálsz! – kiáltottam rá, miközben megráztam.

A szája hirtelen elnyílt – mintha rá akarna kiáltani valakire -, ám hang nem jött ki a torkán. Ahogy térdre zuhant előttem, önkéntelenül is utána kaptam, de nem hagyta magát felhúzni. A halántékához szorította a kezeit, és rázni kezdte a néma zokogás.