A jelen boldogsága - 36. fejezet

Hát, íme az utolsó előtti fejezet. Már csak egy lesz, és lezárul A múlt árnyai trilógia. Kérlek titeket, hogy a fejezet olvasásakor gondoljatok arra, hogy mennyire ellenkeztetek az első könyv végén amiatt, hogy Isabella farkas lett és nem vámpír, és hogy utána mégis rájöttetek, hogy jobb így. :) Tudom, hogy most is sok lesz az ellenérzés, higgyétek el, számomra is nagyon nehéz volt megírni ezt a fejezetet, de bízzatok bennem, ahogyan eddig is, hogy így is el tudom hozni a jelen boldogságát. :)

Felmerült bennem, hogy jövő hétvégén esetleg elbúcsúztathatnánk a trilógiát egy kis összejövetel keretében (msn-en, chaten, fórumon, vagy valami ilyen helyen). Lenne beszélgetés, játékok, nyeremények, jó hangulat. :) Amellett, hogy megírjátok, hogy tetszett a fejezet, írjátok meg azt is, hogy lenne-e erre igényetek és hogy szombaton vagy inkább vasárnap lenne-e jó. Köszönöm szépen! :)



36. TÚLÉLÉS ÉS TOVÁBBÉLÉS



FOGALMAM SEM VOLT, mit kéne tennem. Gyorsan felvettem a ruhámat, aztán tehetetlenül figyeltem, hogy Edward a földre rogyva zokog teljesen összetörve. Bár nem mondta ki, biztos voltam benne, hogy Alice… Istenem, Alice…

A szememből potyogni kezdtek a könnyek, és csak akkor tértem kissé magamhoz, mikor Joshua hirtelen megmerevedett, aztán elrohanva mellettem a fák közé vetette magát. Két fiatal farkas is követte. Zavarodottan néztem utánuk, és csak most vettem észre, hogy a távolban, az erdő szélén fekete füst száll az ég felé. A rémület újult erővel támadt fel bennem. Meg kell nyugtatom Edwardot minél előbb. Mielőtt ránk találnak…

- Nem értem volna oda időben. – Edward teljesen megtörten motyogott maga elé. Még sosem láttam ilyennek.

- Persze… persze, hogy nem – ráztam meg a fejemet, aztán végigsimítottam a haján. Az arcát a hasamhoz nyomta és átölelt a derekamnál fogva.

- Nem tudtam segíteni… Nem… Miért? Miért kellett…? Hogy fogja ezt túlélni…? – Jasper említésére újabb könnycseppek csordultak végig az arcomon. Tudtam, hogy ebbe ő is bele fog halni. Hogy ténylegesen vagy csak lelkileg, az nem jelentett sok különbséget.

- Nem a te hibád. Semmit sem tehettél – cirógattam Edward tarkóját.

- Mami…

- Semmi baj, kincseim – fordultam az ikrek felé, de nem eresztettem el Edwardot. A két mogyoróbarna tekintet rettegve figyelt minket. Számukra az erős, legyőzhetetlen apjukat így látni, valószínűleg felért egy világvégével. – Nincsen semmi baj, ne féljetek… - töröltem le gyorsan a könnyeimet. Legalább nekem erősnek kell tűnnöm. Értük.

- Oda kell mennem… Ha megtudja… Ő is meg akar majd… Nem hagyhatjuk! Őt nem – motyogta Edward a hasamba.

- Nem mehetünk oda, amíg veszély van. Edward, gondolj Isisre és Edanre – próbáltam meg magához téríteni az őrült gondolatokból. – Edward, szerelmem… Kérlek, szedd össze magad, azt hiszem, erre felé tartanak már – pillantottam ismét a fekete füst felé. Nem akartam belegondolni, ki lehetett az okozója, de ha a Volturi már kijött az erdőbe, akkor muszáj, hogy Edward is harcra kész legyen.

- Már vége… Mindennek vége – rázta meg a fejét.

- Dehogy is van vége! – csattantam fel. – Nézz rám! – fogtam gyengéden a kezeim közé az arcát. – Tudom… Nekem is fáj… De nincs vége! Mi még itt vagyunk – néztem a szemébe. A fájdalomtól zavaros tekintet lassan tisztulni kezdett.

- Igen, itt vagytok – bólintott. – De akkor is vége van. A harcnak… - magyarázta végre úgy, hogy én is megértsem.

- Ó! – nyögtem, aztán a gyomrom csomóba szorult. – Vesz… vesztettünk? – kérdeztem remegő hangon, miközben azon gondolkoztam, hová rejthetném el a kicsiket, ha a Volturi értünk jönne. Mert hogy nem hagynak elmenekülni minket, abban biztos voltam.

Edward megrázta a fejét.

- Nem? – emelkedett a magasba a hangom. – Nem vesztettünk? – ismételtem meg, mire újra megrázta a fejét. – Akkor… Vége? Győztünk? Vége van? – kérdeztem szinte hisztérikus hangon.

- A Volturi nincs többé – felelte Edward.

- Ó, Istenem! – szorítottam a számra a kezemet, hogy elfojtsam a kitörni készülő zokogást. Nem tudtam, mit is érzek valójában. Megkönnyebbülést, gyászt, fájdalmat, örömet? De azt tudtam, hogy valami belül robbanásszerűen feszíti a mellkasomat. – A többiek… Mi történt? Tényleg nem veszélyes már? – fordultam tétován a város felé. Látni akartam a családomat, tudni, hogy… Alice-en kívül…

Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy erős maradjak.

- Marcus, Caius és a tagok egy része megadta magát. Aki ellenállt, az pedig halott.

- És Aro? – kérdeztem, mire Edward teste megfeszült, és összepréselt fogai közül halk morgás tört elő. Megijesztett. Még soha nem láttam Edwardban a vámpírt, aki tényleg képes lenne gyilkolni, de most egy másodpercre ott tükröződött az íriszében. – Edward? – cincogtam. Lehunyta a szemeit egy pillanatra, és mikor ismét rám nézett, már újra önmaga volt.

- Menjünk. Apámnak szüksége lesz ránk. – tápászkodott fel a földről lassú mozdulatokkal. A vállai beesettek voltak és az arcáról nem tudta eltűntetni a fájdalom és a düh nyomait. A velünk maradt fiatal farkasok türelmetlenül kezdtek toporogni.

- Biztos, hogy a kicsiknek biztonságos? – aggodalmaskodtam.

- Csak a város széléig megyünk. Nekem kell… - csuklott el a hangja. – Vissza kéne változnod, hogy időben odaérjünk.

- Rendben – bólintottam. Meg akartam kérdezni, hogy mihez időben, de nem mertem, csak csendben tettem, amit Edward kért tőlem.

Ahogy ismét felvettem a farkasalakot, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Nate magához tért és az elméjén keresztül képek suhantak át előttem. Nem… Uramisten, nem! – Hatalmasra nyílt szemekkel pillantottam fel Edwardra, de ő nem nézett rám. Halk nyüszítés hagyta el a számat. Most már tudtam, miért kell sietnünk, de képtelen voltam elhinni. Alice és…

Futás közben nehezen vettem a levegőt és úgy éreztem a mellkasomra hatalmas kőszikla zuhant. Próbáltam az ikrekre és Edwardra koncentrálni, és úgy tenni, mintha a látottak csak egy rémálom részei lennének, de csak arra tudtam gondolni: hogy fogjuk ezt mind túlélni?

Magamban azért imádkoztam, bár soha ne érnénk oda, ám minél inkább vágytam erre, annál közelebbről facsarta az orromat a füst illata. A gondolattól megtelt a szemem könnyel. Először visszatartottam a lélegzetemet, mintha az, hogy beszívom a füstöt, valamiféle szentségtörés lenne. Aztán az jutott eszembe, hogy a légzéssel talán megmenthetek belőle valamit.

Mint az indiánoknál a csók esetében… Néhány törzs úgy gondolta, hogy egy csókkal a két szerelmes lelkének egy része egymásba költözik. Lehet, hogy így bennem is marad belőle egy rész. Bizarr gondolat volt, mégis összefacsarodott szívvel kezdtem ismét lélegezni.

Sajnálom, én nem tudtam… Nem segíthettem… - jöttek felém a gondolatok.

Tudom – feleltem szűkszavúan. Ennél többre most nem voltam képes. – Kérlek, zárj ki! – Nem bírtam tovább elviselni az újra és újra ismétlődő képsorokat. – Majd beszélünk nem sokára, de ez most nem megy.

Rendben – érkezett a halovány válasz, aztán csend lett.

Edward még azelőtt megállt, hogy odaértünk volna arra a helyre. Először értetlenül pislogtam rá, aztán a fejével a kicsik felé biccentett. Igaza volt, nem kell ezt látniuk.

- Kincseim, mi megállunk a fák mellett, rendben? Megvárjuk, aput… - mondtam, miután ismét átváltoztam, aztán megmutattam nekik, hová üljenek le. – Veled vagyok! – léptem Edward elé, és egy csókot nyomtam a szájára. Végigsimított az arcomon, aztán a farkasokkal együtt tovább ment.

A gyerekeken tartva a fél szememet egy előrébb lévő fához sétáltam, de a lángoló halom látványára nem voltam kész. Háttal a fa törzsének dőltem, és mélyeket lélegeztem.

Edward megint sírt. Nem akartam hallani, de nem volt erőm felemelni a kezemet, hogy befogjam a fülem. Legszívesebben elrángattam volna onnan. Magamhoz akartam ölelni őt és a gyerekeimet, és úgy maradni. Érezni az illatukat, a közelségüket. Tudni, hogy velem vannak. Hogy épségben vannak.

Ahogy meghallottam a többiek közeledő hangját, előbújtam a fa mögül, de a kezem megtámaszkodott a törzsében. Összeszoruló szívvel vettem tudomásul, hogy csak Carlisle, Emmett és Rosalie tart felénk. Hol lehet Jasper? Ő is…

- Maradjatok itt! – szóltam rá a kicsikre, aztán közelebb siettem. Tudnom kellett, mit történt…

- Aro elmenekült, de most már mindegy… - szólalt meg Carlisle, amint a közelünkbe ért. – Hadd fusson – adott neki kegyelmet, mire Edward teste megfeszült. Láttam, hogy ökölbe szorulnak a kezei és egész testében remegni kezd, de Carlisle annyira el volt foglalva, hogy neki nem tűnt fel. Pillantása a fák alá kúszott, ahol Jonathan feküdt. Josh és a fiatal farkasok immár emberi alakban védelmezve vették körül őt. – Emmett, ültesd le Rosalie-t, én megvizsgálom Jonathant. Esme hol van? – nézett körül.

- Apa… - Edward hangja halk és rekedt volt. Carlisle megtorpant lépés közben, és kérdő pillantással tekintett a fiára. – Minden… minden olyan gyorsan történt, nem volt időm… - kezdte, én pedig ledermedve vártam a folytatást.

Carlisle vonásai még nyugodtak voltak, fogalma sem volt, mi vár rá. A vér a fülemben kezdett dobolni, ezért semmit sem hallottam abból, amit Edward mondott. Csak a korábban Nate fejében látott képek peregtek a szemem előtt, képtelen voltam tovább elnyomni őket.

Jonathan arra ébredt, hogy a földre zuhan. Fájdalom hasított az oldalába. Csattanásokat hallott és kiáltásokat. A lába önkéntelenül megrándult, hogy segítsen, de képtelen volt megmozdulni. Attól félt, valaki a szeretteit bántja, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy ne zuhanjon vissza a kábulatba és kinyissa a szemét.

Tehetetlenül figyelte a harcot. Esme és Aro harcát. Megpróbálta talpra küzdeni magát, de nem ment. Egyébként sem tudott volna segíteni, mert egy másodperccel később a férfi megragadta a női fejet, és… Esélye sem volt.

A lángok a magasba csaptak, fojtogatták őt, nyüszíteni kezdett. Aztán Aro felé közeledett. Tudta, hogy ennyi volt. Vége. Képtelen lesz megvédeni magát, és a vámpír megöli. Abbahagyta a nyüszítést, nehogy Aro azt higgye, magát siratja félelmében.

- Mondd meg Carlisle-nak, hogy kvittek vagyunk. Elvette, ami számomra a legfontosabb volt, én is ezt tettem – guggolt le hozzá Aro és vérvörös szemével egyenesen rá bámult.

- Nem! Az nem lehet! Esme!

Az ordítástól összerezzentem. Annyira szívszaggató volt, olyan fájdalmas, hogy még fel sem fogtam mi történt, már potyogni kezdtek tőle a könnyeim. Carlisle kezei a hajába markoltak, és a tekintete… Az őrület kavargott benne. Rosalie zokogása halk mellékzöngeként hatolt a fülembe. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt.

A következő pillanatban Carlisle a tűz felé fordult és az arcán olyasmit láttam, ami megrémisztett. Ahogy rohanni kezdett a lángok felé, felsikoltottam, de a fiai gyorsabbak voltak. Zihálva figyeltem, ahogyan Edward és Emmett megpróbálják visszatartani. A karját markolták olyan szorosan, hogy szinte recsegtek bele a márványizmok.

- Eresszetek! Engedjetek el! Esme! Esme, szerelmem! – A kiáltások fájóan hasították ketté a csendet. Carlisle megszállott tekintettel bámult bele a lángokba, miközben vicsorgott és morgott.

Aztán egyszer csak hatalmas dörgés rázta meg a világot, és hűvös esőcseppek kezdtek záporozni odafentről mintegy égi jelként. Mind ledermedve figyeltünk, ahogy a tűz lassan kialszik. Carlisle megadóan rogyott a földre és zokogni kezdett, mi pedig követtük a példáját. Együtt sirattuk Esmét.

Hosszú percekig senki nem mozdult, csak csendben gyászoltunk. Aztán apró léptek neszét hallottam. Ahogy Isis előtipegett a fák közül, megtörtem az állóképet, és odasiettem hozzá.

- Mondtam, hogy maradjatok ott – kaptam fel a karomba. A ruhája és haja nedves volt az esőtől, de a szipogás miatt biztos voltam benne, hogy nem csak emiatt vizes az arcocskája.

- Hadd menjek oda a nagypapához… - motyogta elhaló hangon.

- Most nem lehet – ráztam meg a fejem. Felém nyújtotta a kezecskéjét, és megérintette az arcomat. Éreztem a fájdalmat és a rémületet, de emellett a nagyszülei iránti határtalan szeretetet is.

- Engedj oda hozzá, mami – kérte újra. Egy másodpercig csak belesüppedtem a szomorú, barna tekintetbe, aztán bólintottam.

Edward megfeszülve figyelte, ahogy a lányunk odasétál Carlisle-hoz, és én is kiélezett érzékekkel követtem minden mozdulatot, hogy ha baj van, közbe tudjak lépni. Egyéb esetben tökéletesen megbíztam Carlisle-ban, de most… Fogalmam sem volt, mennyi maradt meg a józan eszéből. Ha elképzeltem, milyen lenne Edwardot elveszíteni, arra gyanakodtam, nem sok.

- Nagypapa. – Isis megállt Carlisle előtt, de ő nem nézett rá. Lehajtott fejjel rázta a zokogás – valószínűleg fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek.

Isis az öklével letörölte az arcára hulló cseppeket, aztán tenyerét a férfi arcára simította. Pár pillanattal később összerezzentem, ahogy Carlisle karjai kinyúltak, de mivel Edward nem moccant, így én sem tettem. Az apró test szinte eltűnt az ölelésben. Féltem, hogy Carlisle akaratán kívül túl szorosan tartja majd Isist, de úgy tűnt, hogy minden rendben.

Emmett visszasietett Rosalie mellé, aki a földön ült a térdeit átkarolva. Muszáj volt megtudnom, jól van-e, és mi történt Jasperrel, így Edwardra bízva Isis felügyeletét követtem őt.

- Jól vagytok? – guggoltam le, de nem kaptam választ. Emmett lágyan cirógatta Rosalie haját, aki még mindig a lábait bámulta. – Mi… mi történt? Odalent… - motyogtam halkan.

- Meddig láttátok? – kérdezte Rosalie anélkül, hogy rám nézett volna.

- Hogy Alice-t… - akadt el a hangom. Pár pillanatig csend volt, aztán Rosalie felsóhajtott.

- Harcoltunk… Alice-ért… Jasper akarta magának Felixet, de hárman rátámadtak, ezért Emmett küzdött meg vele – mesélte halovány hangon és megremegett. Emmett leült mellé, és szorosan magához húzta.

- Az én hibám volt, annyira szörnyen sajnálom – feszült meg a máskor mindig vidám arc fájdalmasan. – Túl felelőtlen voltam. Azt hittem, olyan egyszerű lesz legyőzni, mint egy medvét.

- De végül sikerült, nem? – ráncoltam össze a homlokomat. Nem értettem, miért kér bocsánatot Emmett, hiszen itt van, nem esett baja, vagyis le kellett győznie Felixet.

- Igen, Felix végül meghalt – bólintott aprót Rosalie, aztán felnézett rám. A döbbenettől tátott szájjal meredtem az arcára és a tüdőmben akadt a lélegzet. – Mikor elkapta Emmettet és majdnem… Segítenem kellett. Én… magammal rántottam a tűzbe. – Rosalie keze megremegett, és csak most vettem észre, hogy a kissé felcsúszott kabát alatt a karját ugyanolyan égési hegek borítják, amilyenek az arcát is elcsúfították.

- De ez… begyógyul. Ti sérthetetlenek vagytok… - fordítottam a föld felé a tekintetemet. Tudtam, hogy nem kéne félrenéznem, de képtelen voltam tovább sírás nélkül elviselni a látványt. Rosalie… A szépséges Rosalie…

- A tűz az egyetlen, ami maradandó kárt okozhat bennünk – remegett meg Emmett hangja. Nem tudtam, mit mondhatnék és azt sem, mit kéne csinálnom. Csak meredtem a fűszálakra a lábam előtt. – Utána mi történt? – szólaltam meg végül rekedten. Rose Emmett vállába rejtette az arcát, így Emmett volt az, aki folytatta.

- Aro – ejtette ki úgy a nevet Emmett, mintha felfordulna a gyomra a hallatától is. – a felfordulásban lelépett, mi pedig győztünk. A többség megadta magát, rájuk most a farkasok és a barátaink vigyáznak Jasper irányításával.

- Akkor Jasper… Jasper él? – szorítottam a kezemet a mellkasomra, mert a szívverésem annyira felgyorsult, hogy féltem mindjárt elájulok.

- Persze.

- És jól van? Mármint… Alice miatt… - kezdtem újra könnyezni.

- Igen. Mindketten megijedtek, de most már rendben vannak nagyjából – felelte Emmett, mire meglepetten kaptam fel a tekintetemet.

- Alice is életben van?

- Igen. Ti… azt hittétek, hogy ő is? – ráncolta össze a homlokát Emmett.

- Én… - gondolkoztam el. Végül is, Edward egy szóval sem mondta, hogy Alice-nek baja esett, csak a viselkedéséből következtettem erre. – Ó, hála az égnek, hogy ő… - sóhajtottam fel, aztán zavartan pillantottam Carlisle-ék felé. Nem akartam örömet érezni azok után, hogy…

Meg akartam tudni, hogyan menekült meg Felixtől, de nem éreztem helyénvalónak a további kérdezősködést. Alice él, Jasper is jól van, és ez elég volt egyelőre. Fáradtan mentem vissza a fa mögé, ahol Edan ücsörgött szipogva, aztán lehuppantam mellé, és magamhoz húztam.

- Nem lett volna szabad leengedni a pajzsodat… - motyogtam a fülébe, miközben a bronzvörös tincseket simogattam.

- Sajnálom, mami – sírta el magát, nekem pedig majd megszakadt a szívem a látványtól. – Nem tudom felhúzni, nem megy… - bújt bele az ölelésembe. – A nagyi… Nem megy…

- Jól van, semmi baj – nyomtam puszit a puha arcocskára, aztán szabad folyást engedtem a könnyeimnek.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig ültünk ott csendben, de úgy éreztem, nincs elég erőm megmozdulni. Bár nem harcoltam, mégis úgy éreztem magam, mintha ezer Volturi vámpírt küldtem volna a pokolra. Edan is a sírástól kimerülten szuszogott a karjaim között, és csak akkor emelte meg a fejét egy kicsit, mikor Edward megjelent mellettünk.

- Hol van Isis? – kérdeztem azonnal.

- Carlisle-lal. Félek, ha elvinném a közeléből most, megint teljesen összeomlana – rándult meg fájdalmasan a gyönyörű arc. Edward leült mellénk és bár ez lehetetlenség volt, vagy tíz évvel öregebbnek tűnt, mint korábban.

- Mi lesz most? – kérdeztem meg félve.

- Nem tudom… Nem is érdekel… Semmi sem érdekel – hajtotta ő is a vállamra a fejét. Jó pár percig csend volt, csak aztán szólaltam meg.

- Nem maradhatunk itt örökre. – Edward felsóhajtott. – Mi lesz a Volturival? Mármint… Vezetőkre van szükségetek. Jó vezetőkre – kezdtem a kevésbé fájdalmas témával.

- Ezt meg kell beszélnünk még. Carlisle úgy tervezte, hogy Marcus kezében hagyja a hatalmat, de ő nem kér belőle.

- És Tanyáék? – vetettem fel az ötletet. Valahogy megnyugtatott volna a gondolat, hogy olyan vámpírok irányítanak, akik felhagytak az emberöléssel.

- Nem hiszem, hogy ilyen pozícióra vágynának. És nem tudnának olyanokat vezetni, akik más törvények szerint élnek, mint mi. Nem tilthatják meg minden fajtánk bélinek, hogy embervért igyon. – Ellenkezni akartam, de tudtam, hogy Edwardnak igaza van. Bármennyire is jó lett volna egy erőszakmentes vámpírvilág, nem lehetett ennyi vámpírt megfegyelmezni. – Talán az erdélyiek… Beszélnem kéne velük, de…

- De? – játszottam szórakozottan Edward ujjaival.

- Az ilyesmit mindig apám csinálta. Az ő dolga, hogy… Az övé, és… - Edward a nyakamba rejtette az arcát. Éreztem, hogy mély lélegzeteket vesz, hogy megnyugodjon, ezért nem szólaltam meg. – Carlisle ezt nem fogja túlélni. Ahogyan mi sem. Esme… Az édesanyám volt a családunk lelke. Ő volt a jóság, ami visszafogta a bennünk lévő gonoszt – emelte rám a tekintetét, amiben rettegés ült. – Mi lesz most velünk? – Edan mozgolódni kezdett a karomban. Őt is megviselte ez a kérdés. Igyekeztem összeszedni minden erőmet, hogy olyan választ adjak, ami megnyugtathatja életem két férfiját.

- Túlélünk. Eleinte – köszörültem meg a torkomat. – Aztán emlékezünk és tovább élünk. Boldogan és együtt – fúrtam a tekintetemet Edwardéba. – Mind együtt. Mert Esme odafent van – néztem az ég felé. – Tudom, hogy ott van valahol, és figyel minket. Szeret minket. Vigyáz ránk és velünk van. Lehet, hogy nem úgy, mint eddig, de akkor is velünk van. Muszáj túlélnünk, hogy ő is túlélhesse, mert csak mi tarthatjuk életben az emlékét, érted? Nem hagyhatjuk cserben őt! – remegett meg az alsó ajkam.

- Szeretlek. Annyira szeretlek – csúszott Edward keze az arcomra.

- Én is szeretlek téged – mosolyodtam el szomorúan.

- Be kell mennem Volterrába. El kell varrnom a szálakat – hagyta el újabb beletörődő sóhaj a száját.

- Igen, ezt kell tenned – helyeseltem. – De nem kell most azonnal – bújtam most én hozzá, és lehunytam a szememet. Egyelőre nem akartam gondolkozni, csak érezni, ahogy a karja védelmezően körém fonódik.