A jelen boldogsága - 37. fejezet

Hát, eljött, amire egyszerre nagyon vártunk és nagyon nem akartuk. Megírtam A jelen boldogsága utolsó fejezetét. Extrahosszú fejezet lett és remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)

Előtte azonban még két hír... Az Árnyékvilág könyvjelzőket, amiért megtippelték, hogy Esme fog meghalni, Doo-doo, Suomi, Cand-Us és Truska nyerték. Gratulálok nekik! :) Arra kérem őket, hogy írják meg nekem a címüket a spiritbliss24@gmail.com mail címre. Köszönöm. :)

Annak örömére és bánatára pedig, hogy vége A múlt árnyai trilógiának és ezzel egy korszaknak is, vasárnap délután 15 órakor tartunk egy kis ünnepséget játékokkal, beszélgetéssel, ajándékokkal, kulisszatitkokkal. :) Az ünnepség a hivatalos oldalam chatjén lesz, mert nem mindenkinek van msn-je. Ha van valami kérdésetek hozzám A múlt árnyai megírásával, háttértörténetével, karaktereivel vagy bármi a trilógiához tartozó témával kapcsolatban, akkor azokat írjátok össze vasárnapra, mert örömmel megválaszolok majd mindent, és olyasmiket is elmesélek, amiket eddig nem tudhattatok. :) Írtam Szandinak is az eseményről, remélem, hogy el tud jönni. Sajnos az utóbbi időben állandóan dolgozik, szóval, már hetek óta nem sikerült rendesen beszélnem vele. :-/ De remélem, hogy eljön, mert nélküle nem lenne teljes ez az egész...

2009. február 13-án egy álomból megszületett A múlt árnyai, és ma 2010. szeptember 24-én végetér az álom A jelen boldogsága 37. fejezetével.
1 év, 7 hónap és 11 nap,
101 fejezet,
több ezer komment,
több tízezer olvasó.

Köszönöm nektek, hogy akár az elejétől, akár később becsatlakozva, de velem voltatok, támogattatok és annyi szeretetet adtatok nekem, amennyit egész életemben összesen nem kaptam. Hálás vagyok minden kedves szóért, minden építő kritikáért, minden mosolyért, minden könnycseppért és minden léleksimogatásért. Nagyon szépen köszönök mindent!

Köszönöm Szandinak, aki végigbétázta A múlt árnyait és A jövő reménységét, és sajnálom, hogy A jelen boldogságának a születésénél már nem lehetett végig velem magánéleti kötelességek miatt. De ha nem is voltál végig itt, ez a trilógia a te gyermeked is. Nélküled sosem született volna meg. Kimondhatatlanul hálás vagyok neked!

Köszönöm a barátaimnak, akik elnézték nekem, mikor elfoglalt voltam az írás miatt. Főleg Freebnek, aki sok vétkemet megbocsátotta már.

Köszönöm anyunak, amiért szintén elnézte nekem, mikor elfoglalt voltam az írás miatt, és nem úgy végeztem el a kötelességeimet, ahogyan kellett volna.

És köszönöm mindenkinek, akit kifelejtettem. Bocsánat, ha van ilyen, de annyi mindent kaptam ebben a több, mint másfél évben, hogy nehéz lenne mindenkit külön felsorolni. Szóval, csak annyit, hogy köszönöm! :)

És most az Oscar-díjasokat is megszégyenítő köszönetáradat után jöjjön, amire már nagyon vártatok... :)

37. A JELEN BOLDOGSÁGA

Jó pár évvel később


Izgatottan ébredtem a nagy esemény miatt. Azonnal kipattantam az ágyból, és a szekrényhez léptem, miközben átgondoltam a fontos teendőket, amikkel mindenképpen el kell készülnünk délutánig. Annyi dolgunk volt, hogy úgy éreztem, a fejem már előre zsong. Alice egy több oldalas listát állított össze pár hete – nagyon fel volt dobva attól, hogy megint lehetősége van egy ünnepség megszervezésére. Utoljára majdnem egy évtizede volt ilyen esemény a családban, úgyhogy már emiatt is nagy dolognak számított ez a nap. Edward egy ideig felkönyökölve figyelte, ahogy pakolászom, aztán lassú mozdulatokkal felkelt, és mögém lépve átölelt.

- Máris megszöksz? – nyomott csókot a fülem mögé, miközben mormogó hangot hallatva mélyet lélegzett a nyakam kipárolgásából.

- Muszáj, különben nem készülünk el időben – húztam le a cipzárt az előkészített ruha védőnejlonjáról.

- Még van időnk… - motyogta, miközben a keze vándorútra indult a csípőmön. Elnevettem magam.

- Valld be, hogy csak nem fűlik a fogad ahhoz, hogy a lányod hivatalosan is felnőtt lesz ma – cukkoltam. A szekrényen lévő tükörben láttam, ahogy az arca megfeszül egy pillanatra.

- Gúnyolódj csak, de majd a fiad ideje is eljön… - csiklandozott meg. Nevetve próbáltam megmenekülni a karmai közül, de felkapott és a következő pillanatban már újra az ágyon feküdtem, fölöttem Edwarddal.

- Rossz vagy! – feddtem meg, mikor az ajkai a kulcscsontomon kezdtek kalandozni.

- Ezt magyarázom már neked, mióta megismertél – nevetett fel rám nézve. Elmosolyodtam. Régen is sokat viccelődött ezzel, de akkoriban mindig ott volt a szemében a komolyság. Mostanra eltűnt az önvád. Talán, mert hosszú évek óta meg tudta adni nekem azt a boldogságot, amit úgy érezte, megérdemlek.

- Nehéz a felfogásom – vontam meg a vállamat, aztán megcsókoltam. – Na, de most le rólam! – toltam el magamtól végül, mire morgolódva az ágyra gördült.

- Nem lehetne csak egy kicsit visszapörgetni az időt? Istenem, nem akarok belegondolni! – szorította az arcára a kezeit.

- Pedig jobb, ha hozzászoksz – érintettem meg az ujjait, mire rám nézett. – Nekem is nehéz, de örülhetünk, hogy biztonságban és a közelünkben tudjuk majd őt, nem igaz? – próbáltam vigaszt nyújtani.

- De, igen. Igazad van, mint mindig – sóhajtott fel. – Rendben, akkor menjünk. Essünk túl ezen a napon – pattant fel, aztán felhúzott engem is az ágyról.

- Na, gyerünk! Mosolyogj egy kicsikét, mert a lányod még megijed, hogy megeszed… - érintettem meg a szája sarkát, mire rándult egyet az ujjam alatt az arca, aztán mosolyba szaladtak az ajkai.

- Még mindig kimondhatatlanul szeretlek! – lágyult el a mézarany tekintet, én pedig hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam.

- Szintúgy, jó uram! – álltam lábujjhegyre egy újabb csókhoz, de a gyors, ám halk koppanások az ajtón félbeszakították a terveimet. – Jó reggelt, Alice! – Nyitottam ki az ajtót előtte. Idegesen nézett körbe, mintha attól tartana, valaki leskelődik utána, aztán belépett a szobába.

- Baj van – suttogta. Edward és én riadtan pillantottunk egymásra.

- Isis jól van? – kérdeztem azonnal.

- Igen, egyelőre… De ha megtudja, hogy Carlisle eltűnt, akkor biztos, hogy kiborul. – Kellett pár másodperc, mire felfogtam a hallottakat.

- Carlisle eltűnt? – emeltem meg a hangomat, mire Alice rám pisszegett. Behúztam a nyakamat, és halkabban ismételtem meg a kérdésemet. – Mi az, hogy Carlisle eltűnt?

- Beszélni akartam vele, de nincs a házban. Emmettet és Jaspert elküldtem a virágokért, Rose pedig az ételekkel van elfoglalva. Én nem mehetek megkeresni, mert akkor Isis gyanút fogna. Körülbelül két perc, és nála kell lennem, hogy elkészítsem a haját – hadarta egy szuszra.

- Azt hiszem, tudom, merre lehet – szólalt meg Edward komor hangon. – Érte megyek – indult el, de megragadtam a kezét.

- Hadd menjek inkább én – kértem. – Azt hiszem, jobb lenne… - fúrtam a tekintetem az övébe. A történtek még mindig megviseltek mindenkit, de én jobban kezeltem ezt a gyászt, mint Edward, és ezt ő is jól tudta. Lassan bólintott egyet. – Rendben, igyekszünk vissza – nyitottam ki a szekrényt, hogy kikapjak belőle egy rövidnadrágot és egy felsőt.

Pár perccel később már a bejárati ajtót nyitottam halkan, hogy kiléphessek a napsütésbe. Alice képessége egyre jobb és jobb lett idővel a farkasok mellett, és most, hogy már pár éve mind La Push-ban éltünk, magabiztosan meg tudta jósolni, hogy ez a nap pont megfelelő lesz az ünnepléshez.

Sosem hittem volna, hogy egyszer a Black ház lesz a családunk otthona, de így utólag, ez volt a lehető legjobb döntés, amit meghozhattunk. Mikor Forksban az embereknek kezdett feltűnni, hogy nem öregszünk, azt hittem, az egyetlen, amit tehetünk, hogy elhagyjuk a környéket, ahogyan Cullenék régebben is tették mindig, és ez halálra rémített.

A családunk Esme elvesztése után darabokra hullott, hiába próbáltunk úgy tenni, mintha nem így lenne. Együtt éltünk, mindenki tartotta magát azokhoz az elvekhez, amelyekhez korábban, de már semmi sem volt ugyanolyan. Ha még a környéket is el kellett volna hagynunk – és nekem a farkascsaládomat -, valami javíthatatlanul elromlott volna. Ezt mind éreztük.

Rosalie depressziós volt a sérülése miatt és elüldözte maga mellől Emmettet az állandó hisztirohamaival, Emmett pedig érthető módon szenvedett emiatt. A mindig vidám férfiból alig pár hét alatt komor és csendes ember lett, akit lelkiismeret-furdalás gyötört. A házunkból teljesen kihalt a nevetés és a jókedv.

Carlisle hosszú hónapokig ki sem mozdult a szobájából és nagyrészt csak Isisszel kommunikált. A kislányom egyszerűen elbűvölte őt. Azt hiszem, csak az ő kedvéért nem csinált semmi őrültséget. Nem akarta, hogy a gyermeki arcon miatta is szomorúság üljön.

Jasper… Az ő számára otthon lenni olyan volt, mint egy véget nem érő kínzás, éppen ezért az ideje nagy részét vadászattal töltötte. Kivételesen nem állati prédát űzött, hanem Aro nyomait kereste mindenfelé. Végül Emmett is csatlakozott hozzá, majd pár hónap után Carlisle szintén gőzerővel vetette bele magát a kutatásba. Edward és Alice is velük tartottak olykor-olykor, de ők inkább az itthoni gondokkal foglalkoztak.

Mikor először felmerült, hogy mennünk kell, Alice remegve jött be a fürdőszobába utánam. Csak egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mindketten ugyanattól rettegünk.

- Nem mehetünk el innen, ez egyszerűen… Nem lehet – rázta Alice a fejét hevesen. Nem tudom, volt-e valami látomása arról, mi várna ránk, ha meghoznánk ezt a döntést de nem is mertem rákérdezni.

- Tudom. Tudom, Alice… Tudom… - hajtogattam a földön kuporogva a kád mellett. – De mit tehetnénk? Mi más választásunk lenne? A forksi emberek kérdezősködni fognak. Nem tudják csak úgy elfogadni válaszok nélkül, hogy nem öregszünk – ráztam meg a fejem, és elkeseredetten felsóhajtottam, Alice szeme viszont felcsillant.

- Nem, a forksi emberek tényleg nem tudnák elfogadni – pattant fel mellőlem. – Nem sokára visszajövök! – vigyorgott rám úgy, ahogyan azt a régi Alice tette volna, aztán elrohant. Hosszú idő után akkor először valami reményfélét éreztem.

Hetekig tárgyaltunk a falkával és La Push öregjeivel, és végül megkaptuk az engedélyt a farkasok és Cullenék közötti szerződés módosítására. A La Push-ban élő emberek egy része pontosan tudta, kik is Cullenék, a másik része pedig megszokta a farkasok miatt – hiszen ők sem öregedtek -, hogy vannak furcsaságok, melyekről jobb nem kérdezni, csak csendben elfogadni a létezésüket.

Ahogy végigsétáltam az ösvényen, amin utoljára majdnem egy éve jártam, ezernyi apró emlék jutott eszembe még, jók és rosszak egyaránt.

A költözés megváltoztatott valamit már az első pillanatban. Mikor az autóink megálltak La Push-ban, és kiszállva felnéztünk a Black házra, mind éreztük, hogy új esélyt kaptunk, és azt is, hogy muszáj élnünk vele, ha nem akarjuk elveszíteni egymást és önmagunkat.

- Hát, kisfarkas – fordult felém Emmett. –, ezzel lesz elég munkánk, mire rendesen kikupáljuk – sóhajtott fel, de az arcán halovány mosoly ült.

- Nem ártana hozzáépíteni még pár szobát – vetette fel az ötletet Jasper. – Lehetne egy külön könyvtárszobánk is, akkor tudnám hová pakolni a könyveimet és a térképeket.

- És kell hely a zongorámnak is – szólt közbe Edward. A következő percben már együtt járták körbe az épületet és arról vitatkoztak, milyen anyagokat kéne használni az építkezéshez.

- Kérhetnénk egy gardróbszobát is, mit szóltok? – léptem oda Rosalie-hoz és Alice-hez.

- Ez jó ötlet! – derült fel Alice arca, de Rose csak megvonta a vállát.

- Na, gyerünk, egy kis lelkesedést kérek! – löktem meg viccelődve, mire hátat fordítva nekem elrohant a fák közé. Neki több időre volt szüksége. Akkor még nem gondoltam volna, hogy pont egy olyan ember fog segíteni neki feldolgozni azt, ami vele történt, aki korábban örömmel végzett volna vele és a többi Cullennel is. A Sors fintora.

- Mami, képzeld – rohant oda hozzám Isis és Edan izgatottan kicsi Edward kezét szorongatva. Növekedésben jóval megelőzték a nagybátyjukat, már nyolc-kilenc éveseknek tűntek. Bár a fejlődésük lassult a kezdeti ütemhez képest, mégis úgy éreztem, nőnek, mint a bolondgomba. – A nagypapa megígérte, hogy épít nekünk egy faházat oda – mutatott a kislányom egy magas tölgyre a Black ház kertjében. – Én rendezhetem be úgy, ahogyan akarom – húzta ki magát.

- Ez nagyon klassz – helyeseltem reménykedve. Jonathan felajánlotta Carlisle-nak, hogy dolgozhat a kis helyi kórházban és úgy gondoltam, ez és a faház talán egy kis időre eltereli a figyelmét majd. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire.

A múlt utolsó nyílt sebe a Volturi üzenete után kezdett behegedni.

Esett az eső, mi pedig otthon töltöttük az egész napot. Emmett, Benji és Daniel egy új videójátékkal játszottak, és egymást túlharsogva bíztatták a saját harcosukat, míg Isis éppen azt próbálta kitalálni, milyen színűre legyen festve a faház belseje és színmintákkal nyaggatta a testvérét. Edant nem igazán érdekelte a dolog, de türelmesen végighallgatta a húgocskáját. Rosalie újdonsült barátjával és egyben amatőr pszichológusával mászkált valamerre, Alice, Jasper és Carlisle pedig tervrajzokat nézegetett a ház további átépítését tervezgetve.

Edward és én a verandára kitett hintaágyon üldögéltünk, és élveztük az eső kopogását a tetőn és a friss illatot, amit a szél hozott magával, de a nyugalmunk nem tartott túl sokáig. Edward egyszer csak felkapta a fejét, és tekintete a távolba meredt.

- Baj van? – kérdeztem azonnal aggódóan fürkészve az arcát.

- Itt a Volturi.

- Tessék? – kerekedett el a szemem. - Miért jöttek? – kérdeztem idegesen, mikor észrevettem, hogy Edward keze ökölbe szorult és reszket.

- Ajándékot hoztak… - pattant fel.

- Ajándékot? Várj, Edward! – siettem utána, ahogy beviharzott a házba. Mindenki érdeklődve kapta fel a fejét.

- Carlisle… - kezdte Edward halk hangon. – Elhozták nekünk Őt! – mondta, és mind tudtuk, kiről is van szó. Carlisle kezéből kiesett a toll, amivel a tervrajzra irogatott idáig, a tévéképernyőn pedig egy dallamot követően megjelent a Game over felirat.

Carlisle, Edward, Jasper és Emmett mentek a vendégeink elé, Rose, Alice és én itthon maradtunk a gyerekekkel. Mi is velük akartunk tartani, de Carlisle a fiúknak is csak nehezen engedte meg. Ebben szigorú és hajthatatlan volt. Miután hazajöttek, nem mondtak semmit, mi pedig nem kérdeztünk. Carlisle másnap reggel nekiállt berendezni és kicsinosítani a faházat Isisnek.

A gondolataimba merülve szinte észre sem vettem, hogy megérkeztem. Csak akkor torpantam meg, mikor észrevettem Carlisle-t. A földön térdelt a hófehér márványsír előtt, ujjai a követ simogatták.

- Sejtettem, hogy te fogsz utánam jönni – fordult hátra szomorú mosollyal az arcán.

- Alice pánikba esett. Azt hitte, hogy megszöktél – sétáltam oda hozzá.

- Azt soha – rázta meg a fejét. – Csak beszélni akartam vele… - siklott végig a mutatóujja a kőbe vésett feliraton: Esme Cullen. A legcsodálatosabb feleség és anya. A Szeretet, ami örökre összetartja a családunkat. – El akartam mondani, hogy… - akadt el a hangja. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.

- Mit?

- Hogy még mindig szeretem és iszonyatosan hiányzik – fordult felém az arany tekintet érzésektől kavarogva. – És hogy ennek ellenére most bármennyire is szégyellem, boldog vagyok – sütötte le a szemét. – Nem értem, hogy történhetett, észre sem vettem. Azt hittem, hogy sosem csitul majd az, amit itt érzek – tette a mellkasára mindkettőnk összekulcsolt kezét. – Aztán egyszer csak a hurrikánból vihar lett, majd zápor. És még mindig esik az eső szomorú dolgokat suttogva a fülembe, de…

- …már ott a szivárvány is – fejeztem be a gondolatot együttérző mosollyal az arcomon. – Carlisle – sóhajtottam fel, de a folytatással megvártam, hogy ismét felém fordítsa a pillantását. – Nem bűn, hogy gyógyulnak a sebeid. Nem bűn, hogy boldog vagy. Esme is ezt akarná. Biztos vagyok benne, hogy a ma ő is velünk örül. Nézd csak, hiszen süt a nap és a virágok... Nem gondolod, hogy ma valahogy szebbek, mint máskor? Mintha csak ő segített volna fentről, hogy szebbé tegye ezt az ünnepet – mosolyodtam el, mikor Carlisle szája felfelé szaladt. – Ha boldog vagy, mi is boldogok vagyunk, és Esme mindig is erre vágyott. Számára mi, a családja voltunk az elsők és legfontosabbak – simítottam én is végig a márványon, aztán kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Azt hiszem, jobb, ha megyünk – vett mély levegőt Carlisle. – Alice még a végén idegösszeomlást kap.

- Igen, erre elég nagy az esély – nevettem fel, aztán elcsendesedve egy utolsó pillantást vetettem a sírra, majd felálltam. Arrébb sétáltam pár lépést, hogy Carlisle rendesen el tudjon búcsúzni, majd mikor egy csókot lehelt a tenyerére és a kőhöz szorította, lesütöttem a szemem.

- Rendben, mehetünk – lépett mellém.

- El sem hiszem, hogy a kicsi lányom férjhez megy – karoltam bele, miközben elindultunk visszafelé.

- Elhiheted, hogy számomra is legalább ugyanolyan hihetetlen – nevetett fel.

Csendesen mentünk vissza a házhoz, miközben újra azon elmélkedtem, hogy is sikerült idáig jutnunk. A csata után minden olyan kilátástalannak tűnt, de most, annyi szomorúság, gond és baj után, végre ismét láttuk a fényt mind.

- Ó, hála istennek! – emelte az ég felé a tekintetét Alice, mikor meglátott minket. Észre sem vettem, milyen sokáig voltunk el, de ezalatt az idő alatt felállították a székeket, az oltárt és nekiálltak a díszítésnek is. – Majdnem idegösszeomlást kaptam! – sietett oda hozzánk vádló tekintettel. Carlisle-lal egymásra pillantottunk, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. – Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de most már igyekezzetek! Vagy azt akarjátok, hogy Isis úgy sétáljon az oltár elé, hogy ti sehol sem vagytok? – tette csípőre a kezét.

- Az nem lenne túl jó… - felelte Carlisle nyugodt hangon. – A szobájában van? – érdeklődött.

- Igen, már majdnem teljesen készen van. Most Rose sminkeli.

- Megyek, megnézem – indult el, de két lépést sem tett, Alice felháborodott tekintettel ragadta meg a karját.

- Arról. Szó. Sem. Lehet! – tagolta határozottan a szavakat. – Te most felmész a saját szobádba és felveszed az öltönyödet – adta ki az utasítást, majd felém fordult. – Te pedig követed a példáját, és ugyancsak felöltözöl végre.

- Oké, oké, megadjuk magunkat – emeltem fel védekezően a kezemet, aztán Carlisle-lal együtt elindultunk a bejárat felé. Még hallottam, ahogy Alice rákiált Danielre és Benjaminra, hogy rossz helyre akarnak akasztani valamit, aztán becsukódott mögöttünk az ajtó.

Megvártam, amíg Carlisle eltűnik a szobájában, majd halk léptekkel Isiséhez osontam. Ahogy kinyitottam az ajtót és beslisszoltam, elakadt a lélegzetem és könnybe lábadt a szemem.

- Istenem, de gyönyörű vagy! – sóhajtottam fel. Isis rám mosolygott az állótükörből, aztán megfordult. Pont annyi idősnek nézett ki, mint én, mégis gyereknek láttam még. Az én kicsi babámnak. Annak a pöttöm kislánynak, aki a mosógép tetején ül és sírva vallja be nekem a legnagyobb félelmét.

- Tényleg? Vagy csak azért mondod, mert az anyukám vagy? – simított végig a hófehér ruhán a női kéz reszketve.

- Esküszöm, hogy te vagy a leggyönyörűbb az egész világon – léptem elé, miközben szipogva próbáltam abbahagyni a sírást.

- Szerinted… Neki is tetszeni fogok? – harapta be az alsó ajkát, miközben Rosalie összepakolta a sminkkészletét.

- Ebben egy cseppnyit sem kételkedek – törölgettem meg az arcomat, de a könnyeim csak tovább záporoztak.

- Na, mami, ne sírj… - kuncogott fel Isis, aztán hozzám lépett, és megölelt.

- Csak óvatosan lányok… Nehogy elkenődjön a smink. Egy órás munkám van benne – figyelmeztetett Rosalie, de a hangja egyáltalán nem volt olyan fenyegető, mint Alice-é. Ahogy felpillantottam, ellágyulva pislantott rám. Bár nem volt saját gyermeke, megértette, mit érzek most.

- Nézd csak, mama, mit kaptam! – eresztett el hirtelen Isis, és izgatottan az ágyon lévő csomaghoz sietett. Ahogy a kezembe tette a szépen megmunkált és nagyon réginek tűnő ezüst nyakláncot, meglepetten pislogtam rá.

- Ezt meg ki küldte?

- Marcus bácsi. Azt írta, hogy egy olyan szép lány hordta ezelőtt, mint én, ezért nekem adja nászajándékba. Segítesz feltenni? – fordított nekem hátat. Marcus évente egyszer meglátogatott minket, mióta a régi Volturi megszűnt létezni. Talán hálából, amiért általunk megtudhatta az igazat, vagy csak mert Carlisle maradt az egyetlen, aki az előző életére emlékeztette. Minden esetre, mi mindig örömmel fogadtuk, mert ha nem segít akkor régen, Alice biztosan meghal és valószínűleg mi is.

- Nagyon jól áll – igazgattam el a láncot.

- Hűűűha. – Az ajtóból jövő hangra mind összerezzentünk, aztán nevetve fordultam meg. Edan, Edy és Phaidra – Aidan és Saore kislánya – kukucskáltak be a résen, mint az orgonasípok. Az én Edanem olyan nagyra nőtt, hogy lehagyta már Edwardot is, de lélekben még mindig gyerek maradt. Amikor csak tehette, ő vigyázott a testvéremre és Phaidrára. A kislány most öt éves volt, és a szülei igazi csodának tartották, ezért adták neki a fényhozó nevet.

- Hát ti meg, mit kerestek itt? Alice néni elfenekel mindannyiunkat, ha megtudja, hogy leskelődtök. Na, gyertek, gyertek be, mielőtt észreveszi – tereltem be őket a szobába.

- Gyönyörű vagy, húgocskám! – mérte végig csillogó tekintettel Edan Isist, miközben megfogta a kezét és megforgatta, mintha táncolnának. – Igaz, srácok? – nézett a két gyerekre, akik hevesen bólogattak. Phaidra apró kezével óvatosan érintette meg a menyasszonyi ruha fehér anyagát, mintha attól félne, hogy elpárolog az ujjai alatt, és tátott szájjal csodálta Isist.

- Ne pityeregj, mama, én veled maradok örökre – engedte el Edan a húgát, hogy hozzám lépve lehajoljon és egy puszit nyomjon az arcomra.

- Ah, ne bolondozz! – legyintettem meg a karját, de elmosolyodtam.

- Nem bolondozom – vigyorgott rám, miközben megigazítottam a nyakkendőjét.

- Neked nem kéne átöltöznöd? – szólt közbe Rosalie.

- Ó, dehogyis nem! – kaptam a fejemhez. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy még a hétköznapi ruhámban vagyok. – Na gyerünk, gyerekek, kifelé! – nyitottam ki az ajtót, és megvártam, amíg a kicsik és Edan kimennek. – Várunk odalent, és ne izgulj! – nyomtam még egy puszit Isis fejére, aztán én is elhagytam a szobát.

Kapkodva készülődtem, és mikor Edward megpróbált eltéríteni a célomtól egy csókkal, kizavartam a hálóból. Legalább olyan izgatott voltam, mintha a saját esküvőmre tartottam volna. Akkor régen, nem is volt időm igazán átélni a menyasszonystresszt a meglepetés-ünnepség miatt, így most extrán bepótolhattam ezt az érzést.

Ahogy elkészültem, még utoljára megszemléltem magam a tükörben, aztán lementem a kertbe. A vendégek már gyülekeztek, Alice pedig úgy pörgött, akár egy tornádó. Odamentem Benjaminékhoz, akik aggódva próbáltak kitérni az útjából azok után, hogy a készülődés során megkapták egy párszor a magukét tőle, amiért nem vették elég komolyan a munkájukat.

- Esküszöm, hogy mi csak öt percre ültünk le, hogy együnk valamit – dünnyögte Daniel, mire a fiúk helyeslően bólogatni kezdtek. – Tiszta megszállott… A fenébe, már megint erre jön… - próbált meg elbújni a testvére háta mögött, de hiába.

- Daniel, Benjamin! Azok a lampionok mindjárt leesnek onnan, igazítsátok meg őket! – mutatott Alice az egyik fa ágára, aztán már sietett is tovább. A fiúk fújtattak egyet. – Most! – csattant még a távolból a női hang, mire összerezzentek. Alig bírtam elfojtani a kuncogásomat.

- Szegények…

- Ennyit kibírunk, hogy tökéletes legyen Isis számára a nap – nézett Nate a barátai után. A két fiú Lupe segítségével megpróbálta teljesíteni Alice parancsát, de ahogy elnéztem a bolondozásukat, biztos voltam benne, hogy Benji a létráról leesve a földön fog kikötni. – És te, hogy vagy?

- Csodásan – mosolyogtam rá, miközben lesöpörtem egy porszemet az öltönyéről. – És Elicia? Ő nem jön el? – néztem körbe, de sehol sem láttam a lányt.

- Ki? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.

- A lány, akit elhoztál a kerti sütésre két hete – tájékoztattam összevont szemöldökkel.

- Ja, ő… - bólintott megvilágosodva. – Nem láttam azóta. Csak egy kaland volt. – Felsóhajtottam.

- Nem tetszenek ezek a kalandok – ismertem be, mire elvigyorodott.

- Féltékeny vagy?

- Nem – mondtam nagyon komolyan. Megköszörülte a torkát és zavartan félrenézett. – Találnod kéne már egy rendes lányt. Hosszútávra.

- Semmi szükségem rá – jelentette ki.

- Joshua is ezt mondta, aztán nézd meg most – intettem a fejemmel felé. Joshua boldogságtól csillogó szemekkel hallgatta a mellette álló nőt. Savannának hosszú, szőke haja, kék szeme volt és a harmincas évei közepén járt. Kicsit hasonlított Jade-re, talán Josh ezért is vésődött belé. Vagy azért vonzódott korábban Jade-hez, mert a sejtjeiben érezte, hogy valahol vár rá egy hasonló lány. Lényegtelen volt, hogy melyik az ok és az okozat, az egyetlen, ami számított, hogy most végre boldognak láthattuk.

- Én nem vésődtem be senkibe, nincs kényszer – felelte Nate legnagyobb szomorúságomra.

- Még eljöhet az az idő.

- Ha így van, minek kezdjek komoly kapcsolatba. De kétlem, hogy így lenne. Én már megtaláltam azt, akibe belevésődhettem volna, csak valaki megelőzött – pillantott Edward felé, aki Alice utasítására éppen még pár széket tett az eddigiek mellé.

- Ne mondd ezt! – ráztam meg a fejem. – Ez nem így működik.

- Honnan tudod? – nézett rám.

- Tudom és kész! – szisszentem fel dühösen. Nem Jonathanra haragudtam, nem is Edwardra vagy magamra. Leginkább a tehetetlenség bosszantott fel. Hogy nem tehettem semmit. Nem adhattam Jonathannak a szívemet, sem egy másik lány szívét, aki boldoggá tehette volna.

- Hagyjuk inkább ezt. Nem akarom elrontani a kedvedet, sajnálom – kaptam egy engesztelő puszit a halántékomra.

- Oké… - fújtam ki a levegőt a tüdőmből, miközben elkaptam Edward aggódó pillantását. Egy másodpercig azt hittem, hogy féltékeny, de aztán rájöttem, hogy valami más a baj. – Megbocsátasz egy pillanatra? – kértem elnézést Nate-től, aztán odasiettem a férjemhez.

- Mi az? – kérdeztem. Edward megfogta a kezemet, és félrehúzott a ház mellé.

- A Volturi az erdőben vár minket – felelte. – Szeretnék leróni a jókívánságaikat, és arra kérnek, menjünk eléjük mi ketten.

- Most? – kérdeztem izgatottan. – Alig egy óra, és kezdődik a szertartás. Nem tudok már átváltozni, és…

- Ha menni szeretnél, megoldom – vágott közbe Edward, és mikor bólintottam a karjaiba kapott.

- Alice most már tényleg ki fog borulni – motyogtam a férfivállba, miközben Edward rohanni kezdett velem. Válaszként egy halk kuncogást kaptam csak. Alig pár perc múlva éreztem, hogy lelassulunk, aztán mikor felnéztem, megláttam a három köpenyes alakot. Óvatosan megemeltem a ruhám alját, mikor Edward talpra állított, és a szívemmel a torkomban léptem közelebb.

- Hát eljöttél – mosolyogtam a legmagasabb vámpír felé. A fehér kezek felemelkedtek, és hátrahajtották a sötét csuklyát. – Jaj, Russel, úgy örülök, hogy látlak! – siettem elé, és átöleltem. Pár másodperc után zavartan tolt el magától, és láttam, hogy visszatartja a lélegzetét.

- Sajnálom, még mindig nehezemre esik visszafogni magam. Talán pár év még, és könnyebb lesz – mosolygott rám.

- Biztosan így lesz. És… hogy vagy? – tettem fel a leghülyébb kérdést, amit csak vámpír hallhat. Mindketten felnevettünk és a vörös tekintet barátságosan simogatott végig.

- Jól. Én azt hiszem, elmondhatom, hogy igazán jól vagyok – bólintott. – Tudod, hogy amolyan vezetőféleség vagyok? – vigyorgott rám. – Én… A lúzer az iskolából, akit folyton piszkáltak. Ha tudnák…

- Igen, hallottam róla – mosolyogtam vissza.

Vladimir és Stefan, a két erdélyi vámpír csak időlegesen vállalta el a Volturi vezetését – nem akarták újra elkövetni azt a hibát, amit korábban. Áthelyezték a székhelyüket Volterrába, és maguk mellé vették Russelt, hogy kiképezzék vezetőnek, mert láttak fantáziát a képességében és látták benne az elhivatottságot.

Eleinte aggódtam, hogy Russel megfelelő-e a posztra, de úgy tűnt, Gianna a helyes úton tartja, és nem hagyja, hogy ugyanúgy elteljen a hatalomtól, ahogyan korábban Aro.

A Volturi új törvénye nyugtatott meg véglegesen, amit Russel talált ki a hírek szerint. A Volturi megtiltotta a nők és gyermekek gyilkolását minden vámpírnak, és előírta, hogy ha lehetőség van rá, akkor elsősorban bűnözőkből és idősebb vagy súlyos beteg emberekből kell táplálkozni. Persze, ez a törvény nem tett tökéletesen elégedetté, de reményt adott, hogy a vörös szemek mögött még ott van az a kedves, bohókás fiú, aki odacsempészte elém a matek háziját, csak hogy a tanár ne engem szidjon le.

- A doki jól van? – kérdezte Russel kizökkentve a gondolataimból.

- Carlisle? Igen. Igen, azt hiszem, hogy most már jól – bólintottam. – Túl van a nehezén, hála Isisnek.

- Ha el akarja fogadni az ajánlatomat, akkor még mindig áll.

- Nem hiszem, hogy bármelyikünk is el akarná felejteni Esmét – ráztam meg a fejem. – Fáj. De amíg fáj, addig ő velünk van – próbáltam megmagyarázni az okot, ami miatt Carlisle és mi is visszautasítottuk akkor régen Russel felajánlását. Esmét elfelejteni szentségtörés lett volna. Megérdemelte, hogy emlékezzünk rá, milyen jó és kedves volt, és szükségünk volt nekünk is az emlékére, hogy példa legyen előttünk arra, milyenek szeretnénk lenni.

- Nem igazán értem, de a ti döntésetek. Engem bármikor megtaláltok. És a nagyi? – lágyult el a márványarc.

- Carlisle megtalálta a legjobb öregek otthonát a számára. Van egy kis kertje, és havonta egyszer elmegyek hozzá.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok neked ezért – nyújtotta ki felém Russel a kezét.

- Igazán nincs mit – fogadtam el a gesztust. Edward a háttérben halkan megköszörülte a torkát. – Sajnálom, de lassan mennem kell – fordultam hátra. – Szeretnélek meghívni, de…

- Az nem lenne túl jó ötlet – húzódtak mosolyra a férfiajkak. – Megértem. Talán majd egyszer, ha már tökéletesen ura vagyok magamnak.

- Talán – ígértem meg. Bár mindketten tudtuk, hogy ennek az esélye elég kevés, mégis jó volt elképzelni, hogy egyszer majd úgy ücsöröghetünk egymás mellett újra, mint két átlagos barát.

- Ezt, kérlek, add át a lányodnak! – nyújtott felém egy kis dobozt. – És mondd meg az ifjú párnak, hogy legyenek nagyon boldogok.

- Köszönöm és átadom – vettem el az ajándékot.

- Légy jó, Russel! – emeltem intésre a kezemet. Russel bólintott, aztán visszahúzta a csuklyáját.

- Minden jót, barátnőm – hallottam még az anyag rejtekéből, aztán futni kezdett, két társa pedig utána iramodott.

Sóhajtva hagytam, hogy Edward ismét a karjába vegyen, és hála az égnek még pont időben értünk vissza a házunkhoz.

- Csak ügyesen – adtam egy csókot neki, aztán elfoglaltam a helyemet, miközben ő besietett a házba, hogy a lányát az oltárhoz kísérhessen.

- Meg fogtok ölni egyszer! – hajolt oda Alice hozzám morogva, aztán visszalépett a koszorúslányok közé.

- Bocsánat – suttogtam magam elé, de tudtam, hogy hallja, mert elmosolyodott.

Mikor felcsendült a nászinduló első üteme, biztató pillantást küldtem a vőlegény felé, aztán hátrafordultam, hogy láthassam a kislányomat. Minden vendég lélegzete elakadt, mikor kilépett a házból Edwardba karolva. Az apja mellett tényleg ő volt a leggyönyörűbb lény ezen a világon.

Könnyfátyolon át figyeltem, ahogy odaérnek az oltárhoz, Edward átadja a lányunkat a leendő férjnek, majd odasétál hozzám. Ahogy leült mellém, éreztem, hogy a hűvös ujjak összefonódnak az enyémekkel. Egy pillanatra felnéztem a kavargó mézaranyba, és a szívem olyan heves dobogásba kezdett, mint legelső alkalommal. Csak nehezen tudtam elszakadni ettől a tekintettől, de végül mégis visszafordultam Isis felé. A múlt árnyai között a jövőben reménykedve én megtaláltam a jelen boldogságát. Most már ő következik…

VÉGE

Megjegyzés: Bocsánat, hogy nem írtam le, ki lesz Isis férje, de ez fontos szál lesz a Carlisle szemszögű történetben majd, és így is kerek a trilógia. :) De a tippeket örömmel várom. :D

Megjegyzés 2.: Jövő hét pénteken jön a trilógia Carlisle szemszögből írt +1 kötetének, a Gyógyító pilleszárnyaknak az 1. fejezete. :) Aki 3 nappal korábban, vagyis már kedden el szeretné olvasni a fejezetet, az nézze meg a facebookra kiírt játékot itt: http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915&ref=mf#!/group.php?gid=127912600569915&v=wall&ref=mf