Varázslatos realitás 9.

Charlotte valahogy nem tudott mihez kezdeni a fiúkkal, akik többet akartak tőle a barátságnál. Vonzódott a férfiakhoz, vágyott egy társra, aki éjszaka átöleli, reggel pedig csókkal ébreszti, de valahányszor esélye lett volna lépni, sosem tette. Néha, mikor különös intenzitással tört rá a magány, elment egy-egy randira, de általában már az ötödik perc után egyetlen mondat járt a fejében: Haza akarok menni!
Hallgatta, ahogy a vele szemben ülő aktuális fiú mesél magáról, a terveiről vagy éppen a volt barátnőjéről. Megesett, hogy ő is bekapcsolódott az egyoldalú monológba párbeszéddé bővítve ki azt. Mégis úgy érezte, hogy nem figyelnek rá eléggé. Kényszeredett mosollyal várta ki azt az időt, amikor végre felállhat az asztaltól és hazamehet. Ha pedig a fiú el akarta kísérni a kapuig, lerázta valami mondvacsinált ürüggyel.
Fogalma sem volt róla, hogy egyszerűen csak rossz pasikkal futott eddig össze, akik nem illettek hozzá vagy benne van a hiba. Néha már kezdte feladni a reményt, hogy létezik az a valaki, akire vár.
Ahogy most felnézett az előtte guggoló fiúra, fel sem merült benne, hogy ő lenne az. Csak két dolgon elmélkedett. Az egyik az volt, hogy az ilyen helyes srácok csak a csinos lányoknak szoktak segíteni papírlapokat összeszedni. Márpedig Charlotte egyáltalán nem tartotta magát csinosnak. A másik, ami mellett egyszerűen nem tudott elmenni, hogy mit keres a karakteres állon a zöld festékfolt? Vajon hogy kerülhetett oda? Állal nem szokás nekimenni egy frissen festett ajtónak vagy falnak.
- Igen. Igen, jól vagyok – felelte kissé megkésve a kérdésre. Nem szokott hozzá, hogy bárkit érdekel a hogyléte. Bár az is lehet, hogy ez csak egy udvariassági kérdés volt. Zavartan kezdte újra kapkodni a lapokat a földről, de az ujjai még mindig reszkettek. - A legjobb lesz, ha hazamegyek. Seton ezek után úgyis meghúz, bármennyit is tanultam – motyogta elkeseredve inkább csak saját magának. Talán ezért is lepte meg a válasz, amit kapott.