Varázslatos realitás 11.

Öltözz fel rendesen, nehogy megfázz! Ne állj szóba idegenekkel! Vigyázz, mikor átmész az úton!
A kicsi Charlotte mindig irigyen figyelte, ahogy az osztálytársai megkapták az anyai intelmeket az iskolafolyosón. Látta az arcukon a durcás ráncokat, amiért megalázzák őket mások előtt, miközben ő bármit megadott volna azért, hogy hasonló mondatokat hallhasson egy nő szájából, akit az édesanyjának nevezhet.
De neki senki nem adott tanácsokat. Az anyja, ahogy megszülte őt, az apja karjába nyomta egy pokrócba csavarva, aztán lelépett az új pasijával. Szerencsés volt, amiért legalább a világra hozta, és nem vetette el.
Talán az apja ezért vette semmibe. Mert egy nő, akivel egyetlen éjszakát töltött csak el egy házibuli után, rásózott egy apró, bepisilő bőgőmasinát. Megint csak szerencsés volt, mert az apja akár ki is tehette volna az utcára vagy lepasszolhatta volna egy árvaháznak. De valamiért mégis megtartotta. Talán a lelkiismeret… Vagy csak szánta őt…
Most pedig megkapta élete első igazi tanácsát. Egy vadidegen fiútól, akinek még mindig nem tudta, hogy került festék az arcára. Igazán furcsa… Muszáj megkérdeznie, különben egész életében ezen fog elmélkedni minden egyes álmatlan éjszaka.
- Igen… Igazad van - bólintott, miközben a papírokkal a kezében felállt és kihúzta magát. Hirtelen furcsa, kellemes érzés öntötte el a mellkasát. Határozottság. Eleget akart tenni élete első tanácsának bármi áron. Akkor is, ha Seton élve felfalja. Nem okozhat csalódást. Hogy kinek? Azt maga sem tudta. Talán önmagának. Vagy a tanárnak. Esetleg a sosem volt szüleinek. De az is lehet, hogy a fiúnak… - Megvársz? – csúszott ki a száján anélkül, hogy meggondolta volna, mit is mond. Annyira természetesen jött a kérdés, hogy csak fél perc múlva pirult bele, de már nem tudta meg nem történtté tenni.