Varázslatos realitás 18.

Peter a nyitott szekrényajtó előtt állt és azon gondolkozott, hogy mennyire klisészerű az öltözködése. Farmer, tornacipő, póló, sokszor zakóval, persze korddal. Hosszú sálak, furcsa sapkák… Tudta jól, hogy mit gondolnak róla az emberek. Művész. Nem éppen kedves hangsúllyal.
Ő persze tisztában volt azzal, hogy a szekrénye tartalma nem úgy született meg, hogy reggel felkelt és azon gondolkozott, milyen ruha illene egy festőhöz, majd elment vásárolni, hanem így alakult ki. Egy nap azt vette észre, ilyen darabokkal van közepesen feltöltve az akasztós szekrény és a fiók.
Belenézett a tükörbe. A szemüvege. Ritkán viselte, nem azért, mert hiú volt, hanem mert megfeledkezett róla. Nem volt nagyon rossz a szeme, így nem kellett állandóan hordania, leginkább vezetéshez használta meg a nagyelőadóban.
Meredten bámult a saját szemébe. Régóta gondolkozott egy önarcképen és most látta festékréteggé válni az üveglapot. Csak barna kócos hajat, alatta a fekete szemüveget és egy hatalmas zöld sálat kéne festenie.
Zöld sál…
Homlokára csapott. Majdnem elfelejtette miért öltözött fel! A művészellátóba akart menni, mert elfogytak a festékei.
Felhúzta a cipőjét, kabátot vett és elindult a hóban. Éppen keresztül akart vágni a parkon, ami a házak között bújt meg, mikor meglátta a remegő, barna hajú lányt, amint éppen egy jól összegyúrt hógolyóval intim részen talált egy amúgy békésen kutyát sétáltató bácsit, aki ettől a támadástól minden lett a továbbiakban, csak békés nem. Elmosolyodott. Még át sem gondolta, hogy helyes döntés-e odamenni, azok után, hogy a múltkor szó nélkül eltűnt, már úton volt, hogy megmentőt játsszon.