Varázslatos realitás 145.

Charlotte is gyorsan teleengedte a kádat kellemesen meleg vízzel, aztán habfürdőt öntött bele. Gyorsan le is zuhanyozhatott volna, de úgy érezte, most szüksége van tíz percnyi tökéletes nyugalomra. Annyi hatás érte az elmúlt pár napban, és ideje sem volt feldolgozni őket.

A levetett ruháit összehajtogatva a mosógépre tette, aztán bemászott a kádba. A fejét a szélére fektette és lehunyta a szemeit. Az apjával nem akart foglalkozni. Nem csak most, hanem soha többé. Még mindig átjárta a fájdalom, ha a tegnap délutánra gondolt, de tisztában volt vele, hogy ez tényleg az utolsó esély volt. Ő megadta, az apja elpuskázta. Ennyi.

Amit most igazán át kellett gondolnia, az volt, hogy mit is érez Peter iránt, és ez mit jelent pontosan a jövőre nézve. Az első kérdés tökéletesen egyszerű volt. Biztos volt abban, hogy amit érez, az szerelem. De hogy mihez kellene kezdenie ezzel az érzéssel, az már bonyolultabb volt. Főleg, mert fogalma sem volt arról, hogy Peter mit szeretne. Az is lehet, hogy egyáltalán nincsenek tervei, egyszerűen csak élvezni akarja a pillanatot.

Charlotte tisztában volt azzal, hogy ezt csak úgy tudhatja meg, ha rákérdez, de valahányszor elhatározta magában, hogy megteszi, a bátorsága sprintelve illant tova.

Sóhajtva mászott ki negyed órával később a kádból, maga köré tekerte a törölközőjét, aztán a tükör elé állt, hogy megfésülködjön és megmossa a fogát. Mire felöltözött végül eltelt még tizenöt perc. Hogy lefoglalja magát, míg Peter visszaér, elmosogatta a koszos tányérokat és megszabadította az asztalt a morzsáktól. Csak akkor jött rá, hogy már körülbelül egy óra is eltelt Peter távozása óta, mikor végül semmi újabb tennivalót nem talált magának.

Más esetben lehuppant volna az ablak melletti székre, hogy tovább várakozzon türelmesen, de most gyorsan belebújt a cipőjébe. A fiú megígérte neki, hogy azonnal visszajön, és ő hitte, hogy nyomós ok nélkül nem szegné meg a szavát. A torka összeszorult, ahogy a lépcsőház másik szárnya felé vette az irányt.