A jövő reménysége - 30. fejezet

Még nem értétek el a hsz határt (140 volt), de mivel holnap NM-t nézni megyek, a holnaputánt pedig emiatt valószínűleg végigalszom, így gondoltam, előtte még kaptok egy fejezetet. :) Szörnyű migrén közepette írtam, szóval, nem tudom, milyen lett... :D


30. MELLÉKHATÁS



EDWARD GYORS TELEFONHÍVÁSA La Push-ba, nem igazán nyugtatott meg. Egyfelől, zavart, hogy semmit sem látok és hallok abból, ami az erdőben történik, pedig most örömmel osztottam volna meg a gondolataimat Jonathannal. Másfelől, aggódtam Jasperék és a forksi emberek életéért. Maria veszélyesebb volt, mint egy egész terroristacsoport – nem csak a vámpírléte miatt, hanem mert semmit sem számított neki az emberélet.

Igaz, nem sok forksi embert ismertem, de még a legnagyobb ellenségemnek sem kívántam volna, hogy összefusson Mariával, nemhogy olyanoknak, akik soha semmit sem ártottak nekem. Akit a legjobban féltettem, az Russel volt. Nem volt túl sok valószínűsége, hogy pont ő fusson össze a végzetével, mégsem tudtam kiverni a fejemből a rémképet.

Miután Edward befejezte a beszélgetést, elkértem tőle a mobilját, hogy bocsánatot kérjek a parti elmaradása miatt, és hogy Russel hangját hallva megnyugodjak, de csak a nagymamája által tudtam üzenni neki. Azt mondta, hogy Russel éppen a fürdőszobában van, de szinte biztos voltam benne, hogy csak letagadtatja magát. Igazából, nem is csodáltam…

Azt hitte, hogy átvágtuk – tudtam, milyen fájdalmas érzés magányosnak lenni, remélni, aztán csalódni. Elmondtam a mamájának, hogy balesetem volt, megsérültem, és megkértem, hogy adja át a bocsánatkérésünket Russelnek, de ennél többet jelenleg nem tudtam tenni. Így is túl sok gondom volt, ezért inkább későbbre halasztottam az üggyel kapcsolatos problémázást.

Visszaadtam a telefont, és kikísértettem magam a mosdóig pár emberi percre, de már ez is teljesen kimerített. Miután végeztem, megkönnyebbülés volt visszadőlni a párnámra. Edward mellém ült, és a hajammal játszadozott, de biztos voltam benne, hogy gondolatban teljesen máshol jár. Megfogtam a kezét, a számhoz húztam, és egy puszit nyomtam rá, mire kérdő-meglepettséggel nézett rám.

- Ezt meg miért kaptam? – érdeklődött. Mikor válaszként megvontam a vállamat, elmosolyodott, lehajolt hozzám, és egy csókot nyomott a számra. Ahogy el akart húzódni, ösztönösen kaptam utána. Most, hogy végre emberi alakban voltam, és volt szerencsém fogat is mosni, már nem volt miért visszafognom magam. Ujjaim a tarkójába kapaszkodva visszahúzták őt hozzám.

- Azt mondtad, addig csókolsz, amíg bírom szusszal – emlékeztettem a korábban tett ígéretére, miközben a nyakát cirógattam. Legnagyobb megelégedésemre aprót borzongott. Már azt hittem, hogy nyert ügyem van, mikor visszanyomott a párnára.

- De még nem gyógyultál meg. – Sértődötten húztam össze a szemöldökömet.

- De már jobban érzem magam – tiltakoztam, mire felkuncogott.

- Hazudós… - felelte, de azért visszahajolt hozzám, és finoman megcsókolt. Ez végre pont olyan elmélyült és hosszú csók volt, amire már jó ideje vágytam. Elégedetten sóhajtottam fel, mikor jó pár perc után tényleg elfogyott a levegőm.

- Azt hiszem, ezzel teljesítettem az ígéretemet – bólintott Edward elégedetten.

- Szóval, csak amiatt csókoltál meg? – duzzogtam. – Akkor legközelebb nem is kell… - fordítottam oldalra a fejemet.

- Mondtam már, hogy édes vagy így morcosan? – derült rajtam jót Edward.

- Hé, én nem is… - kezdtem volna vitatkozni vele, mikor hirtelen a nyitott ablakon keresztül ismerős illat szállt felém. Hitetlenkedve néztem Edwardra, aki szintén döbbenten meredt rám.

- Itt maradsz! – pattant fel mellőlem, és mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, magamra hagyott. Sziszegve tornáztam magam talpra, megkötöttem a derekamon a hálóköntösömet, és a bútorokba kapaszkodva elcsoszogtam az ablakig. Mire odaértem, Edward és Carlisle már az erdő szélén álltak, miközben a fénylő alak egyre közelebb ért. Fél percbe sem telt, hogy kivegyem a körvonalait. Az ujjaim olyan erővel szorították az ablakkeretet, hogy letört róla egy darab. Muszáj volt kimennem, hogy segítsek. Nem hagyhattam Edwardot és Carlisle-t egyedül szembeszállni Jade-ékkel. Elindultam az ajtó felé, de mielőtt elértem volna, kinyílt, és Rosalie állt a küszöbön.

- Edward azt mondta, ne engedjelek kimenni – jelentette ki. Nem úgy tűnt, mintha parancsot kaptam volna, ezért igyekeztem nyugodtan válaszolni a lehetőségekhez képest.

- Ketten vannak három ellen – foglaltam össze Rose szemébe nézve. – Segítenem kell!

- Kettő az egy ellen, és még járni sem tudsz rendesen… - húzódtak a vörös ajkak gunyoros mosolyra, de még mielőtt kijöhettem volna a sodromból, a női kéz a magasba emelkedett, és csendre intett. – Hallgasd…

Lehunytam a szemem, és próbáltam koncentrálni. Odalent Esme egy dalt dúdolt a testvéremnek, hogy megnyugtassa őt – és valószínűleg, saját magát is. Hallottam a babagőgicsélést és az apró szív dobogását. A szél zúgott odakint, és valószínűleg eső közelgett megint, mert a madarak ahelyett, hogy énekeltek volna, teljesen csendben voltak. Aztán megértettem, hogy Rosalie mire célzott. Odakint az erdőben csak egyetlen egy szívhang közeledett felénk.

- De miért? – ráztam meg értetlenül a fejemet.

- Miért jönne egyedül? Fogalmam sincs. Talán a társai rájöttek, hogy zizzent, és magára hagyták – vonta meg a vállát Rose. Először azt hittem, hogy teljesen érdektelen a témával kapcsolatban, de aztán a szemeiben megláttam a dühös szikrázást. Tettem egy lépést az ajtó felé, de a pillanat törtrésze alatt közvetlenül előttem termett. – Mint mondtam, Edward azt mondta, hogy ne engedjelek ki.

- Ha vissza akarsz tartani, ahhoz meg kell ölnöd – fúrtam a tekintetem a sötétarany szemekbe.

- Ha megengeded, nekem lenne egy kevésbé fájdalmas javaslatom is – mosolyodott el, aztán mielőtt egy szót szólhattam volna, egy könnyed mozdulattal felkapott. Döbbenten kulcsoltam át a karjaimmal a nyakát, mikor elindult velem lefelé a lépcsőn, és egyenesen a kijárati ajtóhoz ment.

- Rose… - Esme a nappali bejáratában állt karjában az öcsémmel, és aggódó arccal nézett ránk.

- Edward azt mondta, hogy nem mehet ki, hát viszem… Mindketten tudjuk, hogy így is, úgy is megtenné. Így csak megelőzöm, hogy baja essen – magyarázta Rosalie, aztán az arcvonásai megkeményedtek. – És ott akarok lenni, mikor az a korcs megkapja a magáét. Ha Eddy-nek valami baja esett volna miatta, én… - pillantott gyengéden a testvéremre. – Nem sokára jövünk – ígérte, de Esme vonásai nem lettek nyugodtabbak. Vetettem egy gyengéd pillantást felé és a testvérem felé, aztán Rosalie elindult velem emberi léptekkel. Hallottam Edward morgolódó-átkozódó hangját, ami megígérte a húgának, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni, de ez nem igazán hatotta meg az érintettet. Alig egy perc múlva már ott voltunk az erdőszélen.

- Miért nem tudtok csak egyszer rám hallgatni? – sóhajtott Edward.

- Jól van, jól van. Majd később leverheted rajtam – szakította félbe Rose fejével a fák felé intve, miközben letett engem maga mellé a földre. Jade már túl közel járt ahhoz, hogy most egymásnak essünk emiatt. Edward maga mögé tolt, és védekező pozíciót vett fel a többiekkel együtt. Jade emberi alakja már tökéletesen kivehető volt a számomra is, a kezében tartott fáklya lángja vörösesre festette a haját és furcsa árnyékokat vetített a bőrére. Nem értettem, hogy miért emberi alakban jön, vagy hogy milyen módon jutott át a járőröző farkasokon, de ez jelen pillanatban lényegtelen volt. Csak az számított, hogy itt volt.

Mire észbe kaptam, már ott állt előttünk. Az időjárás is mintha megérezte volna a feszültséget, mert hirtelen a szél abbahagyta a faleveleken játszott szimfóniát. Jade hirtelen megtorpant, mintha észre sem vette volna, hogy ott állunk előtte, és furcsa tekintettel meredt ránk. Kérdőn pillantottam Edwardra, aki összehúzott szemekkel figyelte az ellenséget.

- Valami tényleg nem stimmel vele… - motyogta Carlisle-nak.

- Mi történt? – kérdeztem suttogva, miközben Jade hunyorogva nézett ránk, maga elé tartva a fáklyát.

- Segíthetek… - egyenesedett fel Carlisle legnagyobb meglepetésemre, mire a lángoló fadarab felé csapott. Halk sikkantás hagyta el a számat. Mindig is féltem a tűztől, de a tudat, hogy ez az egyetlen dolog, ami végleg elpusztíthatja azokat, akiket szeretek, még jobban megijesztett.

- Hagyjon békén! – Jade hangja furcsán hisztérikus volt. – Maga tette! Ez maga miatt van! – csapkodott a levegőbe. Carlisle felemelt kezekkel hátrált a hő elől. Értetlenül figyeltem az egész helyzetet, fogalmam sem volt, mi történik. Aztán Jade hirtelen oldalra kapta a fejét, mintha meglátott volna valamit. Igyekeztem kivenni, hogy mi kelthette fel a figyelmét, de a fákon kívül semmit sem láttam.

- Jade… - próbálkozott újra Carlisle. Edward feszülten fürkészte Jade arcát, de volt egy olyan érzésem, hogy ő nem a mozdulataira figyel árgus szemekkel, mint Rosalie.

- Bosszút fogok állni érted – hallottam meg Jade hangját. A tekintete még mindig a semmibe bámult. – Már olyan közel vagyok. Úgy fognak lángolni, ahogyan te is… - markolt szabad kezével a hajába.

- Megőrült? – pislogtam magam elé. Jade viselkedése teljesen irreális volt. Az egyetlen magyarázat, amit el tudtam képzelni, hogy mostanra kattant meg teljesen az őt ért tragédiák miatt. A tűz suhogó hangot adott ki, ahogy Jade hirtelen egész testével balra fordult. Furcsán mozgott, mint mikor egyszer még emberként elaludtam a nyakamat, és nem tudtam oldalra fordítani a fejemet. A mancsok hangosan dobogva csapódtak a földhöz, én pedig azonnal felismertem a tulajdonosukat – Joshua volt az.

Edward keze kinyúlt felém, és még inkább maga mögé húzva hátrált három lépést. Egy másodpercig átfutott a fejemen a gondolat, hogy Josh-tól félt, de aztán Jade hirtelen felkiáltott, és mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdene, újra meglóbálta a kezében lévő vastag faágat alig pár centire arra felé csapva, ahol még az előbb álltunk

- Beadta magának az oltást. – Edward hangjára Carlisle aprót bólintott, mintha hirtelen mindent megértett volna.

Rosalie morogva észak felé fordult várva az érkezőt, de a farkas megállt pár méterre tőlünk, és ahelyett, hogy állati alakban maradt volna, visszaváltozott emberré. Még mindig összezavarodva pislogtam a jelenlévőkre, mikor Joshua kilépett a bokrok közül.

- Ne bántsátok! – emelte fel a kezét megadóan, miközben a szemeit Jade-en tartotta. – Nincs teljesen magánál…

- Nem mintha ez bárkit érdekelne – vicsorgott Rosalie. Jade dühösen mordult fel, aztán a fáklyával felé csapva lendült előre. Csak egy fehér villanást láttam, ahogy Rose kitért az ütés elől, aztán hirtelen előre vetette magát, de még mielőtt elérhette volna Jade-et, Joshua közéjük ugrott. Az ordítás fájdalmas volt – azt hittem, hogy Joshuában a neki ütődő test tett kárt, aztán ahogy Rose felpattant, és Josh a mellkasáról a hátára fordult a földön, észrevettem, hogy a bőrén apró, vörös hólyagok vannak – túl közel suhant el a fáklya lángja mellett.

- Scott… - Jade hangja bizonytalan volt, ahogy a fűben fekvő férfira pillantott.

- Segítek rajta és magán is – próbálkozott Carlisle újra. – Megbízhat bennem… - Jade egy másodpercig merev tekintettel bámult rá, és már kezdtem azt hinni, hogy sikerül meggyőzni, mikor az újabb érkezők miatt dühösen mordult fel.

A sötétbarna és a vöröses farkas óvatos mozdulatokkal lépett elő a fák közül, miközben igyekeztek felmérni a helyzetet. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Joshua a földön mocorogni kezdett, aztán felült, de rögtön el is szállt ez a pillanatnyi érzés, ahogy meghallottam a Jade torkából előtörő halk morgást. Az izmai megfeszültek, mintha át akarna változni, megremegett, de nem történt az égvilágon semmi sem. Felpillantottam Edward arcára – összeráncolt szemöldökkel, elgondolkozva nézte a jelenetet.

- Mi történt? – kérdeztem halk hangon.

- Azt hiszi, hogy átváltozott… - motyogta maga elé válaszként Edward. Jade összegörnyedt testtartással, morogva közeledett a két farkas felé, aztán hirtelen megtorpant, és a fejéhez kapott. Ujjai saskarmokként martak a saját halántékába, miközben az arca eltorzult.

- Maradjatok már csendben! Elég volt! – Sokkolva figyeltem őt, miközben valahogy minden iránta érzett haragom elszállt, és csak a döbbenet maradt. Carlisle-t és Edwardot elnézve, pontosan tudták, hogy mi történik Jade-del, de nekem fogalmam sem volt róla. Persze, mindig voltak őrült dolgai, de ez most más volt. Mintha teljesen elvesztette volna a realitásérzékét.

- Segítsen rajta… - Joshua hangja könyörgő volt. – Kérem, doktor…

- Az oltás az átalakult farkasokra nézve kiszámíthatatlan… A tünetei alapján agyvérzése van. Ha nem tudjuk a nyomást csökkenteni, az végzetes lehet. – Carlisle teljesen nyugodt hangon magyarázott, mintha egy kórházi váróterem melegében közölné a diagnózist.

- Agyvérzés? Az nem lehet, mi… Mi farkasok vagyunk… - rázta a fejét Joshua. Jade kezében megremegett a fáklya, nekem pedig rémképek lebegtek a szemeim előtt arról, hogy mi történne, ha leejtené.

- Látászavar, fejfájás, hallucináció, tarkómerevség – sorolta a látható tüneteket Carlisle, miközben nekem kezdett összeállni a kép – Jade karja, ahogy vaktában csapkod felénk, a hangok, amiket hall, a mozgása…

- Jonathan azt kérdezi, hogy tudsz-e rajta segíteni – tolmácsolta a kérdést Edward, de mielőtt választ kaphattunk volna, Jade ismét felmordult.

- Te mocskos áruló! – hörögte a sötétbarna farkas felé. – Vérszívókkal barátkozol! Nekem nem kell gyilkosok segítsége! Hallgass! – csapott újra a fejére, mintha el akarna csendesíteni egy belső hangot, aztán újabb lépéseket tett Jonathan felé. – Azt érdemled, hogy veled is végezzünk. Miattad halt meg Scott. Mert nem állítottad meg a vámpírokat. Mert… - Jade hirtelen elhallgatott, lehajtotta a fejét, és kezét a mellkasára szorítva zihálni kezdett. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy Joshua lassú mozdulatokkal felkel a földről, és Jade-hez lép.

- Add ide a fáklyát, kérlek… - A hangja halk volt és könyörgő. – Ígérem, hogy nem lesz semmi baj.

- Nem! Végeznünk kell az árulóval! – mutatott Jonathan felé, aki morgással válaszolt neki. – Aztán pedig elpusztítjuk a démonokat is.

- Jade, vége van… - Joshua kinyújtotta a kezét, és finoman végigsimított a női arcon.

- Nem! – Csak a hangos csattanást hallottam, ahogy Jade arrébb csapta a hozzá érő ujjakat, aztán előre vetette magát a farkasok közé. Jonathan és Aidan egyetlen laza mozdulattal ugrott arrébb, és futva megkerülték őt. Rosalie és Carlisle egy másodperc alatt változtattak helyet körbezárva ezzel Jade-et és Joshuát, miközben Edward ahelyett, hogy segített volna nekik, egyre távolabb terelt engem, a lehetséges harc gócpontjától. Más esetben tiltakoztam volna, hogy kivon engem a történésekből, de jelenleg inkább megnyugtatott a tudat, hogy Edward egyre távolabb kerül a lángoktól.

Jade megrázta a fejét, miközben egyre vörösebb arccal kapkodta a levegőt. Carlisle felé eredt, kezében lóbálva az ágat, miközben össze-vissza motyogott magában, de még mielőtt elérhette volna, Carlisle eltűnt a szemei elől – a Jade-et körbezáró alakzat másik oldalára rohant. A kék szempár megzavarodva pislogott maga elé, aztán Jade irányt váltva Rosalie-t szemelte ki újabb célpontnak.

- Rose… Csak nyugodtan… - figyelmeztette fogadott apja őt. Az egész olyan volt, mint egy játék. Jade-nek esélye sem volt, hogy bárkiben kárt tegyen így emberalakban, viszont a többiek sem akartak ártani neki. Ha a fáklya nem lett volna a kezében, már rég lefogták volna sérülések nélkül, de amíg a lángok veszélyesen nyaldosták az ágat, nem akarták senki testi épségét kockáztatni. Rosalie ugyanazt tette, amit Carlisle – helyet változtatott, de nem bontotta fel a kört.

Jó párszor eljátszották ezt, amitől Jade egyre zavarodottabbnak és dühösebbnek tűnt. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e még inkább felbolygatni az elméjét, de nem mertem közbe avatkozni. A sebem lüktetve sajgott, és szédülni kezdtem, miközben néztem a szemeim előtt játszódó jelenetet. Belekapaszkodtam Edward karjába – az izmai megfeszülve várakoztak, hátha szükség lesz a használatukra.

- Elég volt! – Jade gyermekien sírós hangon pördült egyet a saját tengelye körül, végül Jonathannal szemközt állt meg. A farkas csak nyugodt tekintettel bámult rá, mintha egyáltalán nem félne tőle. A női arc dühös fintorba torzult, aztán Jade futva indult meg felé.

- Állj! – Jade imbolyogva torpant meg, ahogy Joshua a karjait széttárva ugrott elé.

- Menj az útból! – hangzott a parancs kemény hangon, de az „úttorlasz” meg sem rezzent. – Nem hallod? Menj arrébb! Meg kell öljem! – Jade hangja hisztérikusan magas volt. Aggódva figyeltem őket félve attól, hogy Jade még a végén elveszti a fejét, és valami hülyeséget csinál.

- Nem megyek. Ha valakit meg akarsz ölni, kezdd velem… - fúrta a tekintetét Jade-ébe Joshua. – Elég volt ebből az őrületből. Nem akarom, hogy bajod essen, és azt sem hagyhatom, hogy a testvéreimet bántsd!

- A testvéreidet? Elárultak! Hazudtak neked! – Jade tántorogva kapott a fejéhez, miközben a kezében tartott vastag ág megremegett.

- Lehet… - komorult el Joshua arca. – De szeretem őket.

- Akkor te is áruló vagy! – sziszegte. A fáklya a magasba lendült, mintha bunkósbotként készülne lecsapni, de végül megállt a levegőben. Jade karja reszketve ereszkedett le, miközben másik tenyerét a szájára szorította. A zokogó hangtól összerándult a gyomrom.

- Jól van, semmi baj… - lépett közelebb Joshua kiengedve a tüdejében tartott levegőt, de még mielőtt elérhette volna Jade-et, a fáklya kiesett a női kézből, és egy bokor tövéig gurult lángoló utat hagyva maga után.

Jade rángatózva hanyatlott a földre, miközben Carlisle letépte magáról a pulóverét, és odahajította Rosalie-nak. Ő maga Jade mellett termett egy pillanat alatt, és letérdelve mellé, felhúzta a szemhéját. Rosalie a ruhával püfölni kezdte a lángokat, amik egyre magasabbra csaptak, végül, mikor az anyag is kigyulladt, elhajította.

- Edward, kell a segítséged – pillantott felénk Carlisle.

Tettem egy lépést előre, de Edward keze sorompóként állított meg.

- Maradj itt, kérlek! – nézett rám olyan aggódó szemekkel, hogy nem tudtam mást tenni, csak bólintani. Pár méternyire toporogva figyeltem, ahogyan a lángok teret hódítanak maguknak, miközben Rosalie tehetetlenül elhátrál tőlük. Közben Carlisle a karjaiba kapta Jade-et, és megindult vele a ház felé. Joshua egy lépéssel sem maradt le mögöttük, és Nate-ék is követték őket. Edward, ahogy elhaladt mellettem, vetett rám egy szigorú pillantást. Valószínűleg, úgy találta, hogy a legnagyobb biztonságban akkor vagyok, ha most nem megyek a ház közelébe Jade miatt, de a tűztől is távol tartom magam – vagyis maradok, ahol épp most vagyok.

- Valahogy el kell oltanunk… - sietett Rose kétségbeesve a ház felé. A füst csípni kezdte a szemeimet, így a világ könnyes homályossággá fakult. Az öklömmel dörzsöltem ki a könnycseppeket, és Rosalie után indultam, amint a többiek eltűntek a házban.

- Mit akarsz tenni? – kérdeztem tőle már a garázsban, miközben ő a falat tapogatta. Ijedten rezzentem össze, ahogy az ökle a falba csapott. A kődarabok és a vakolat a földre zuhant, a víz pedig azonnal spriccelni kezdett.

- Ezért Emmett meg fog ölni… - hagyta el egy sóhaj a tökéletes ajkakat. Az egyik sarokból Rose előhúzta a slagot, majd hozzám lépve a kezembe nyomta az egyik végét. – Vidd a furgonhoz! – parancsolt rám. – Elárasztjuk hátul – magyarázta meg. A víz azonnal zúdulni kezdett a kocsi nyitott hátuljába, amint Rosalie a csövön lévő repedéshez tartotta a slag nála lévő végét.

Karjaimmal a kocsira támaszkodva vártam, hogy megteljen a zárt hely, miközben a szemeim előtt a világ újra és újra furcsán mozogni kezdett.

- Isabella? – hangzott fel Rose kérdő hangja, én pedig válaszolni akartam neki, hogy a kocsi még nem telt meg, de már nem jött ki hang a torkomon. Még mielőtt a padlóra zuhantam volna, egy kéz elkapott.

- Azt hiszem, vérzek… - motyogtam elsápadva, ahogy éreztem, hogy lefektetnek a földre.

- Edward! – kiabált Rose hangosan. – Valaki, Isabella rosszul van! – A hívására fél pillant múlva érkezett a segítség.

- Megmondtam, hogy ne hozd ki! – mordult fel Edward, ahogy felemelt a karjába.

- Jó, ezt majd megbeszéljük, miután eloltottam a fél erdőt – lökte ki a slagot Rose a kocsiból, ami idő közben megtelt. Azt már nem láttam, ahogy a vezetőülésre beül, mert Edward elindult velem a ház felé, de hallottam, ahogy felberreg a motor.

- Felszakadt a sebe – felelte valószínűleg egy gondolatra Edward, amikor elhaladtunk az emeleten Jonathan és Aidan mellett, de nem álltunk meg, hogy bővebb magyarázattal szolgáljunk. Alig pár pillanat múlva már az ágyon feküdtem, miközben Edward kihámozott a hálóköntösömből. Más esetben ez izgató hatással lett volna rám, de jelen pillanatban eléggé forgott velem a világ ahhoz, hogy a pír helyett a sápadtság győzedelmeskedjen rajtam.

- Jade? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a figyelmemet. Edward óvatosan levette az átázott kötszert rólam, aztán az éjjeli szekrényhez suhant, hogy újat hozzon.

- Carlisle csökkentette a nyomást a koponyájában – felelte. Nem mertem megkérdezni, hogy hogyan, mert mindenféle rémképek jelentek meg már a gondolattól is a fejemben. – Megpróbálja rendbe hozni…

- Mi lesz azután?

- Nem tudom… - rázta meg a fejét Edward komor arccal. – Majd meglátjuk… Az is kérdéses, hogy az ellenanyag mellékhatásai milyen károkat okoztak nála. Ne gondolkozz most ezen! – pillantott fel rám, miközben felragasztotta az új kötést rám. – És most már igyekezz nem mozogni az istenért! Az aggodalomba fogok belehalni a végén – húzta el a száját, mire halványan elmosolyodtam.

- Halhatatlan vagy.

- Eddig én is azt hittem – sóhajtott fel. – De melletted még meg is fogok őszülni… - Összeráncoltam a homlokomat, és már nyitottam a számat, hogy feleseljek, de valószínűleg, sejtette, hogy mire készülök, mert hirtelen előre hajolt, és a szájával betapasztotta az enyémet. Tompán még mintha hallottam volna a földszinten az ajtónyitódást és más zajokat, de végül a vérveszteségnek – Edward szerint, a csóknak – köszönhetően elájultam.