A jövő reménysége - 29. fejezet

A hsz határ 135 volt most. Átléptétek egy kicsivel, szóval, itt az új fejezet. :)


29. TÜKÖRFARKAS




KELLEMESEN ISMERŐS ILLATTAL az orromban ébredtem. Álmosan pislogva nyitottam fel a szemeimet, és mikor kitisztult előttem a kép, Carlisle jóságos mosolya volt az első, amit megpillantottam. Vissza akartam mosolyogni, de végül csak egy heves farokcsóválásra futotta. Nyugodtan fekve tűrtem, hogy levegye az oldalamról a régi kötést, de az arcát látva összerándult a gyomrom.

- Nyugalom, semmi baj – hallottam meg Edward hangját az ágy támlája felől, de a kötéscsere miatt nem tudtam most arra felé fordítani a fejemet.

Valami gond van velem? – kérdeztem. Megijesztett az a pillanatnyi szánakozás Carlisle tekintetében, amit nem tudott elrejteni előlem.

- Semmi olyasmi, ami miatt most idegeskedned kéne – kaptam meg a választ, de ez számomra nem volt túl kielégítő. Szóval, van valami, amit nem akarnak elmondani… Annyira súlyos lenne a sérülésem? Lehetséges, hogy… bele fogok halni? – akadt a lélegzet a tüdőmben, mire Edward hangja hevesebb lett. – Nem, nem, dehogy is. Dehogy fogsz belehalni – éreztem meg az ujjait a fejem tetején. A jóleső simogatás miatt örültem, hogy nem macskává változtam, mert akkor szégyenszemre dorombolással is hangot adtam volna az érzéseimnek. Halk kuncogást hallottam a fejem fölül, mire bosszús szusszantás hagyta el az orromat.

Magamban sziszegtem, és a lábaim meg-megrándultak, ahogyan Carlisle kitisztította a sebemet. Edward keze nem hagyta abba a cirógatást, és nyugtatóan beszélt hozzám közben. Szerencsére, hamar túl voltunk ezen a fázison, és az új kötés feltevése már nem járt fájdalommal.

- Jól van, pihenj tovább! – paskolta meg Carlisle a nyakamat, aztán elhagyta a szobát. Edward megkerülte az ágyat, és a földre térdelve letelepedett mellém. Furcsa volt, hogy nem a megszokott mézarany tekintet néz vissza rám, hanem egy vörös szempár.

Elmondod, hogy mi a baj velem? – kérdeztem újra figyelemelterelésként, mikor láttam, hogy Edward arca megfeszül az önkéntelen gondolatok miatt a fejemben. Utáltam, hogy ha megnyitom előtte az elmémet, akkor mindent hall, nem pedig csak azt, amit el akarok mondani. Nem akartam, hogy apróságok miatt érezze rosszul magát. Igyekeztem nyugodt maradni, hogy Edward lássa, higgadtan tudom majd fogadni, bármit is titkol.

- Nincsen semmi baj. Ahogy mondtam az este, az a lényeg, hogy életben vagy. Minden más csak mellékes – próbált meg kitérni a válaszadás elől. Halk morgást hallattam jelezve, hogy bosszant a hallgatása.

Ha velem kapcsolatos, jogom van megtudni! – próbálkoztam, de mindhiába. – Ha nem mondod el, akkor csak szörnyűségekre fogok gondolni, és idegesítem magam azon, hogy nem tudom, miért is vágtok ilyen fancsali képet a közelemben – próbáltam meg elővenni a lehető legdurcásabb hangomat gondolatban. Edward arca megfeszült, és szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy a kerekek a fejében forogni kezdenek, hogy mérlegelhesse, mi a jobb – ha a tények miatt aggódom, vagy ha rémképek miatt. Végül az első mellett döntött.

- Rendben… Rendben, de ígérd meg, hogy nem borulsz ki – fúrta a pillantását az enyémbe.

Mondd már, mert ettől a tudatlanságtól fogok kiborulni! – türelmetlenkedtem.

- A sebed elég nagy és… - sütötte le Edward a szemeit. – Nem csak felületi sérülés. Jade kitépett belőled egy darabot.

De… Mi gyorsan gyógyulunk. Meggyógyulok… ugye? – A belső hangom még a magam számára is túl ijedtnek tűnt.

- Igen, meg fogsz gyógyulni, de… A folyamat lassabb, mint Carlisle várta. Talán, mert túl mély a sérülésed, és a hús nem tudja reprodukálni önmagát – kezdett magyarázatba Edward, de én nem igazán értettem, hogy ez mit is jelent. Kissé zúgó fejjel bámultam rá kérdőn, mire aprót rázott a fején. – Be fog gyógyulni a sebed, de lehet, hogy megmarad a nyoma.

Sebhelyem lesz? – rándult meg az orrom.

- Igen – bólintott. – Valószínűleg.

Ha így néztek rám, akkor nem lehet túl szép… - próbáltam megemelni a fejemet, de Edward kezei visszanyomta a párnára.

- Ne mocorogj!

De látni akarom! – ellenkeztem.

- Nem számít, hogy néz ki. A lényeg, hogy nyugton kell maradnod, hogy mihamarabb rendbe gyere. – Edward úgy beszélt hozzám, mint egy gyerekhez.

De… - próbálkoztam újra a tiltakozással, aztán látva az arcát feladtam. Sértődötten lehunytam a szemeimet, miközben próbáltam elképzelni, milyen lehet egy sebhely. Jasper harapásnyomai nem voltak olyan szörnyűek. Egyedül az állán volt egy nagyobb heg, ami valószínűleg azért lett csúnyább, mint a többi, mert nem csak megharapta egy vámpír, hanem kihasított a testéből egy darabot. Olyan lesz vajon az enyém is? Vagy még rondább? Mi lesz, ha túl csúnya? Ha Edward undorodni fog tőle? Mi lesz, ha…

- Ezt azonnal hagyd abba! – csattant fel Edward dühösen, kizökkentve az önmarcangolásból. Ahogy megéreztem a két hideg kezet a pofám két oldalán, felnéztem. – Szeretlek, bárhogy is nézel ki. Szeretlek emberként, szeretlek farkasként. Szeretnélek, ha egy mázsát nyomnál, és akkor is, ha nem lennél alakváltó, megöregednél, és tele lennél ráncokkal. Hogy hiheted, hogy egy sebhely miatt ez az érzés megváltozna? – A vörös szemek mérgesen és csalódottan szegeződtek rám.

Én nem… Én… - szégyenkezve próbáltam megmagyarázni az érzéseimet, de mire összeszedtem volna a gondolataimat, megzavart a kopogás a földszinten. Hallottam, ahogy valaki kinyitja az ajtót, és önkéntelenül izgatott lettem a látogatók miatt. Edward felsóhajtott, aztán felállt az ágy mellől, és a sarokba húzódott.

- Szia! – dugta be elsőként Benji a fejét a kis résen, aztán belépett az ajtón. A szoba egyik pillanatról a másikra zsúfolttá vált. Az egész falka itt volt, és ami a legjobban meglepett, Juliette is eljött. Nyugtalanul mozdítottam meg a lábamat. Vajon, Edward elmondta a teljes igazságot? Biztos, hogy nem haldoklom? Más esetet nem nagyon tudtam volna elképzelni, ami miatt Daniel megengedné a bevésődésének, hogy átlépje egy vámpírház küszöbét.

- Semmi baj… - hallottam meg Edward hangját a háttérből.

- Mi történt? Fájdalmai vannak? – Jonathan sötétbarna tekintete aggódva szegeződött rám.

- Nem, csak… Azt hiszi, hazudtam, és meg fog halni. – Edward cipője halkan koppant, ahogy tett egy lépést előre. Tudtam, hogy mellettem akar lenni, de nem szeretné irritálni a szobában lévőket.

- Miért hisz ilyen butaságokat? – ráncolta össze a homlokát a volt alfám.

- Elhoztatok egy embert az otthonunkba… - magyarázta meg Edward, mire Daniel lesütötte a szemeit.

- Ha akartam volna sem tudtam volna otthon tartani. Aggódott érted – szólalt meg végül. Jól esett, hogy ennyire törődnek velem mindannyian még úgy is, hogy már nem tartozom hozzájuk ténylegesen.

- Igen, és mind pontosan tudjuk, mi történt – lépett közelebb Benjamin. Azt hittem, hogy az ágyamhoz jön, de végül megkerülve azt Edward elé lépett. Idegesített, hogy nem tudok felemelkedni, és nem látom, mi történik. – Én… örülök, hogy Isabella által családtag lettél. – A szívemmel a torkomban próbáltam hallgatózni, de hirtelen csend lett.

Mi történik? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Igyekeztem lejjebb csúszni az ágyon, hogy az új szekrény tükrében lássak valamit, és mikor sikerült, visszafojtott lélegzettel néztem a szemeim elé táruló képet. Benji Edward felé nyújtotta a kezét, aki legalább olyan döbbent képet vágott, mint amilyen az enyém lett volna, ha emberi alakban vagyok, aztán a hófehér ujjak megragadták a vörösesbarna kezet, és megrázták. Ami ezután történt, attól a szemeim megteltek könnyekkel. Benjamin a kézfogást tartva, szabad karjával megölelte az én Edwardomat, és finoman megcsapkodta a hátát, mintha egy régi barátot vagy egy testvért üdvözölt volna.

Ahogy Benjamin hátra lépett, a szoba felbolydult, én pedig megilletődve néztem végig a tükörképjelenetet remélve, hogy ez nem csak egy álom, vagy egy a fájdalomcsillapítók okozta hallucináció. Jonathan és Aidan egy egyszerű, de mégis sokat jelentő kézfogással köszöntötték Edwardot, míg Juliette gyorsan odarebbent hozzá, és egy puszit nyomott az arcára – hirtelen sült csirke illat ütötte meg az orromat, amitől a gyomrom mocorogni kezdett, de jelen pillanatban ez egy cseppet sem érdekelt. Láttam Juliette-en, hogy fél, de mégis sikerült legyőznie az előítéleteit. Daniel felé pillantottam, aki megfeszülő testtel állt az ajtóban. Fél pillanatra a tekintetét az enyémbe fúrta, aztán sóhajtott egyet, és követte a testvérei példáját. Ahogy mind visszatértek a látóterembe, Edwardot figyeltem a tükörben. Még mindig meglepett volt az arca, de láttam rajta valami új érzelmet is – meghatottság, elégedettség, nem igazán tudtam volna pontos nevet aggatni rá.

- Hogy érzed magad? – törte meg a csendet Jonathan.

- A történtekhez képest jól – felelt helyettem Edward. Hálásan megcsóváltam a farkamat, hogy megköszönjem a tolmácsolását. Aidan válla felé pislogtam, mire folytatta. – Azt szeretné tudni, hogy te jól vagy-e… - intett a fejével felé, aztán az ágyhoz sétált, és leült mellém.

- Persze, ez semmiség – legyintett Aidan. – Holnapra már a helye sem látszik. És megérte… - csillantak meg a szemei. Kérdőn böktem meg az orrommal Edward kezét, aki belefeledkezett a bundám simogatásába.

- Bocsánat… - köszörülte meg a torkát zavartan. – Isabella azt kérdezi, hogy érted ezt.

- Saore beszélt! – felelt Aidan helyett Benjamin lelkesen, mire Daniel az oldalába könyökölt. – Na, most meg mi van? – dörzsölte meg felhúzott orral a fájó helyet. Izgatottan próbáltam feljebb emelni a fejemet. Annyira kellemetlen érzés volt, hogy nem értik, mit mondok, pedig ezernyi érzés öntött el hirtelen, amiket Edward nem tudott volna szavakba foglalni.

- Miután hazamentem sérülten, megszólalt. Azt hiszem, megijedt, hogy én is… - Aidan hangja elakadt. Tudtam, hogy mire gondolhat – hogy Saore megijedt, hogy őt is elveszítheti.

- Isabella… Mi – javította ki magát Edward. – örülünk neki, hogy a kedvesed jobban van. – Aidan halványan elmosolyodott.

Kérdezd meg, mit tudnak Joshuáról! – kértem Edwardot. Még mindig reménykedtem benne, hogy végül jól dönt, és hazamegy a családjához, de ahogy a fiúk arcáról leolvastam a választ, ez nem történt meg.

- Próbáltam kapcsolatba lépni vele farkasként, hátha beenged a fejébe, de semmi… - rázta meg a fejét Jonathan. – Lehet, hogy már túl messze járnak ahhoz, hogy kommunikálni tudjak vele – komorultak el a vonásai. Nem tudtam, hogy melyiknek örülnék jobban, ha Joshua és Jade feladták volna az ellenünk szőtt terveket, és elmentek volna a világ másik végére, vagy ha a közelben tartózkodnának, és Josh direkt nem nyitná meg az elméjét előttünk.

- Nem hiszem, hogy elmentek – szólalt meg Edward. – Most, hogy Jade tud Mariáról, már nem csak rajta akar bosszút állni. Mi bújtattuk, minket is meg akar büntetni.

Ezt a fejében láttad? – kérdeztem, mire csak egy apró bólintást kaptam válaszként.

- Visszamegyünk járőrözni. A közelben leszünk, és farkasalakban maradok, hogy Isabella tudjon üzenni nekem, ha bármi történne – lépett közelebb Jonathan. Leguggolt az ágy mellé, és óvatosan megfogta a mellső lábamat. – Gyógyulj meg! – Vakkantottam egyet halkan, aztán megnyaltam a kezét.

- Ezt neked hoztam – nyújtotta Juliette Edward felé a kezében tartott kosárkát, miközben rám nézett. Ismét megéreztem a csábító illatot, és hangosan megkordult a gyomrom. A szobában mindenki elmosolyodott. – Sült csirke, a kedvenced. Bedörzsöltem azzal az isteni fűszerkeverékkel, amit szeretsz – mosolygott rám. Csaptam egy párat a farkammal, és lihegve szimatoltam a levegőbe.

Csirke, csirke, csirke – motyogtam magamban lelkesen, miután Edward becsukta a hálószoba ajtaját a többiek távozása után.

- Miért nem szóltál, hogy éhes vagy? – nyitotta fel a kosarat, és egy nagy tálat emelt ki belőle.

Mert eddig nem voltam – vontam meg képzeletben a vállamat. – De most, ide vele! – próbáltam meg feltápászkodni, de nem igazán akart sikerülni. – A fészkes fenébe! – csattantam fel idegesen.

- Hé, hé, kisasszony! Lehet, hogy most beteg vagy, de azért csak kulturáltan… - nyomott egy puszit az orromra Edward mosolyogva. A kezébe emelte az egyik csirkecombot, és fintorogva megszaglászta. – Ezt te tényleg szereted? – húzta el a száját olyan undorral, mintha az öcsém koszos pelenkáját nézegetné éppen.

Még szép! – Ahogy a tüdőmet betöltötte a hús illata, összegyűlt a nyál a számban, a farkam pedig eszeveszett gyorsasággal csapkodta az ágyat. Edward felém tartotta a combot, én pedig kinyitva a számat ráharaptam. Hangosan nyammogva faltam az ételt újabb és újabb falatokat kérve. Mikor elfogyott az utolsó húsdarab is, a nyelvemmel körbenyaltam a számat, aztán elégedetten visszafeküdtem a párnára. – Mi az? – kérdeztem zavartan, mikor észrevettem, hogy Edward szemei furcsán csillognak.

- Ez most… olyan jó volt – nyögte ki.

Hogy láttad, amint a húscafatok kipotyognak a számból, mert fekve kell ennem? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Hogy gondoskodhattam rólad – hajtotta a fejét a nyakamra, így szinte egyenesen a fülembe beszélt. A hangja lágyan zsongott elbódítva az elmémet egy kissé. – És hogy a családod sem utál már… Annak ellenére, amit tettem… - éreztem meg a komor felhangot, ami hirtelen kijózanított.

Mit tettél?

- Veszélybe sodortalak. Bajod esett miattam.

Ez nem a te hibád! – ráztam meg a fejem, mire Edward felemelkedett rólam.

- Nem kellett volna otthagyjalak – sütött a bűntudat a vörös szemekből.

Én mondtam, hogy menj! Valakinek el kellett vinnie az öcsémet…

- Tudom, de másképp kellett volna megoldani. Úgy, hogy ne kerülj veszélybe közben – tiltakozott. Felsóhajtottam – Edward mindig is jó volt saját maga marcangolásban.

Megmentettél minket. Ha nem így cselekszel, lehet, hogy még mindig ott ülnénk a hegyekben. Vagy még rosszabb… - borzongtam meg. – Inkább nekem lenne okom a lelkiismeret-furdalásra – sóhajtottam fel. Igaz, hogy csak egy fél percig, de megfordult a fejemben, miután Edward megitta a vért, hogy képes lesz-e uralkodni magán. Akartam hinni, hogy elég erős, mégis ott volt bennem az a halovány kétely, amit nem lett volna szabad éreznem.

- Ha nem érezted volna, kételkednék az épelméjűségedben – felelt a gondolataimra Edward. – Vámpír vagyok. Sosem lesz mellettem senki tökéletes biztonságban. Nem… nem garantálhatom, hogy nem veszítem el önmagamat.

Már bebizonyítottad, hogy elég erős vagy. – Edward szégyenkezve hajtotta le a fejét a tenyerébe, és megdörzsölte az arcát.

- Volt egy másodperc, mikor a kételyeid nagyon is reálisak voltak – ismerte be, aztán ismét felnézett rám. – Annyira közel voltam ahhoz, hogy… - Az iszony újra uralma alá vette Edward vonásait, de most nem a csirke okozta, hanem a saját önutálata.

De nem tetted meg! És ez a lényeg! Még a falka is belátta, hogy milyen erős vagy… Hogy különleges vagy… - fel akartam emelkedni, de fájdalom nyilallt a hasamba. Edward riadtan nyomott vissza a párnára.

- Mondtam már, hogy ne mozgolódj!

Akkor gyere közelebb! – kértem, és mikor Edward engedelmeskedett, hozzádörzsöltem az orrom oldalát az arcához. Most sajnáltam a legjobban, hogy nem emberi alakban vagyok, mert mindennél jobban meg akartam csókolni a hűvös ajkakat.

- Kívánságod számomra, parancs! – húzódott el tőlem Edward. Két keze közé fogta a fejemet, aztán előrehajolt, és a száját az enyémre nyomta. Igyekeztem minél jobban összepréselni az álkapcsomat, hogy ne érezze kellemetlennek a leheletemet, de úgy tűnt, őt ez egy cseppet sem foglalkoztatja. Végigsimított a nyakamon, aztán a fülemhez hajolt. – Igyekezz meggyógyulni, és akkor addig csókollak majd, amíg csak bírod szusszal… - suttogta, mire izgatott borzongás futott végig rajtam. A pillanatot egy hatalmas csattanás zavarta meg, amit kiabálás követett. Alice hangja rettentően dühösnek tűnt, de nem értettem, hogy mit mond, mert szörnyen hadart. Kérdőn néztem Edwardra, aki fáradtan kiengedte a levegőt a tüdejéből, aztán felállt mellőlem. – Pihenj, mindjárt visszajövök! – ígérte.

Odalentről még mindig vitatkozás hallatszott, de nem igazán figyeltem oda rá. Bármennyire is embertelennek hangzott, nem bántam volna, ha Alice örökre elhallgattatja Mariát. A tekintetem véletlenül visszavándorolt a tükörre, ami által leselkedtem az előbb. Egy hófehér farkas nézett velem szembe. Furcsa érzés volt, mivel eddig csak a többiek szemén át, vagy egy-egy pocsolya homályos visszatükröződéseként láttam magam ilyen alakban.

Kinyújtottam a nyelvemet, mire a tükörfarkas is ugyanezt tette. Magamban felnevettem, mikor rájöttem, hogy egy pillanatig megfordult a fejemben, talán másképp fog cselekedni… Hogy talán, az a farkas, nem is én vagyok…

Aztán a pillantásom az oldalamat fedő kötésre esett, és újra elöntöttek a bizonytalan gondolatok. Látnom kellett, mire számíthatok. Fel kellett készítenem magam lelkileg rá, hogy minél hamarabb elkezdjek beletörődni, talán, örök nyomot hagytak rajtam. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, amíg a lenti balhé lefoglalja Edwardot, mert ha észreveszi, mire készülök, úgyis megakadályozza. Hangosan dúdolni kezdtem magamban, hátha az elnyomja a gondolataimat, aztán óvatosan megmozdultam.

Eltartott egy jó ideig, míg összeszorított szájjal feltornáztam magam ülő helyzetbe – az ágy kissé megnyikordul a súlyomtól. A belső hangom magassá és enyhén hamissá vált, ahogy a sebem húzódni kezdett. Hátrafordítottam a fejemet, és a ragtapasz szélét a fogaim közé vettem. Egy mély levegő után téptem le magamról a gézt, és a fájdalomtól halk vonyítás hagyta el a számat.

Sokkosan bámultam a tükörképemet, fel sem fogva, hogy kicsapódik az ajtó, és a fél Cullen család Edwarddal az élen aggódó arccal ront be.

- Isabella, az istenért, mi a fenét csináltál! – A szeretett hangba egyszerre keveredett rémület és bosszúság.

Ez… ilyen marad? – nyögtem ki gondolatban. Carlisle mellém lépett, hogy új kötést tegyen rám, de morogva löktem arrébb a kezét. A sebem tenyérnyi nagyságú volt. A széleknél már kezdett varosodni, de a tetejére növő új bőrréteg úgy nézett ki, mint egy kiszáradt papirusztekercs.

- Még nem gyógyult be. Lehet, hogy holnapra teljesen eltűnik. Vagy hogy emberi alakban nem is látszik… - próbált Edward megnyugtatni, aztán hevesen rázni kezdte a fejét, mikor észrevette a fejemen átsuhanó tervet. – Nem, nem, Isabella!

Látnom kell! – határoztam el. Muszáj volt tudnom, hogy emberként milyen lesz a sebem látványa. Hallottam Edward kiáltását, de a testem azonnal megrázkódott. Sokkal lassabb és fájdalmasabb volt az átalakulás, mint korábban, de végül az emberi arcom bámult vissza rám a tükörből sápadtan. Carlisle azonnal lehajtotta a fejét, míg Jasper és Emmett a plafont kezdték bámulni – valószínűleg, vérezhettem, mert láttam, hogy visszatartják a lélegzetüket. Alice a szekrényhez lépett, és egy törölközőt vett elő belőle.

- Nem – emeltem fel a kezemet, ahogy körbe akart tekerni vele. Edward még mindig az aggodalomtól dermedten állt az arcomat fürkészve, mikor felnéztem rá. Fájt az oldalam, de nem volt annyira vészes, mint számítottam rá. – Segíts oda a tükörhöz! – nyújtottam ki felé a karomat elpirulva. – Kérlek…

- Őrült vagy! – hunyta le a szemét egy pillanatra fájdalmasan – mintha csak ő érezte volna a kellemetlen húzódást a bordái fölött -, aztán hozzám lépett. Olyan óvatosan, mintha csak egy szappanbuborékot érintett volna, az egyik karját a lábaim alá csúsztatta, a másikkal pedig megtámasztotta a hátamat, majd felemelt. Lassú léptekkel indult a tükör felé, aztán mikor odaértünk, intettem neki, hogy tegyen le.

Félve pillantottam fel, aztán elszörnyedve bújtam ismét a szemhéjam védelme mögé. A sebemből egy kissé szivárgott a vér, valószínűleg az átváltozásnak köszönhetően, de a ráncos, barnás színű bőrfelület így is tisztán kivehető volt.

- Nem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre tűnik. – Edward ajkai a halántékomhoz nyomódtak.

- Csak olyan, mintha egy múmia lett volna a donorom egy bőrátültetésnél – fúrtam a fejem Edward mellkasába, miközben az oldalam lüktetni kezdett.

- Maximum egy nagyon csinos múmia… - Edward kinyújtotta Alice felé a karját, és átvéve tőle a törölközőt úgy tekerte a derekamra, hogy a széle ne érjen fel a sebemig. – Gyere! – irányított az ágy felé. Csak akkor döbbentem rá, hogy félmeztelenül tartózkodom egy szobában négy férfival, mikor végre újra lefeküdtem. A karjaim felemelkedtek, hogy összefonódjanak a mellkasom előtt, de mire megtehették volna, újabb törölköző terült rám elfedve felül is a kínos részleteket.

- Újra felszakadt… - csóválta meg Carlisle a fejét, miután leült az ágyra, hogy megvizsgáljon.

- Változzak vissza? – kérdeztem, miközben még mindig a szemeim előtt lebegett annak a ronda hegnek a látványa. Amint nem lesz szükségem kötözésre, soha többé nem láthatja senki sem – határoztam el.

- Nem, most már ne. Az ide-oda alakulásodtól csak még tovább tart, amíg begyógyul teljesen – tett új kötést rám Carlisle. Éppen visszahelyezte az orvosi táskájába a gézt és a ragtapaszt, mikor odalentről a testvérem sírása és üvegcsörömpölés hallatszott. Felfogni sem volt időm az egészet, a szobában máris egyedül maradtam. Idegesen nyomtam fel magam ülő helyzetbe, miközben hallgattam az öcsém üvöltő hangját. Fogalmam sem volt, mi is történhetett, de azt hallottam, hogy odalent elég nagy a zűrzavar. Már éppen azon voltam, hogy felkelek, mikor Edward megjelent az ajtóban. Az arca feszült és ideges volt.

- Mi történt? Jól van a testvérem? – kérdeztem azonnal.

- Semmi baja, csak megijedt – felelte idegesítően szűkszavúan.

- De mitől? Jade? – hagyott ki egy ütemet a szívem. Edward megrázta a fejét, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Akkor? Az istenért, Edward ne kelljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled! – csattantam fel dühösen.

- Rosalie éppen az öcséddel volt elfoglalva, mikor Maria fellökte Esmét, és kivetette magát az ablakon.

- Megszökött? – Újabb pánikroham söpört végig rajtam. Nem akartam belegondolni, hogy mit tehetne egy jó ideje éhező nomád vámpír, ha beszabadulna Forksba.

- Igen, de Jasperék utána mentek. Elkapják – próbált megnyugtatni Edward.

- De miért szökött meg, nem értem – ráztam meg a fejem.

- Jade úgy hiszi, velünk van. Minket fog megtámadni először. Maria pedig nem akart itt lenni, mikor ez bekövetkezik. Alice ezért is ugrott neki többek között odalent az előbb – magyarázta Edward a hajába túrva. – Ha továbbra is velünk marad, két dolog történhet… Jade valahogy végez velünk, és akkor Mariának is annyi. – Megborzongtam a gondolattól. – De ez nem fog bekövetkezni… - tette hozzá gyorsan Edward. – Vagy mi végzünk Jade-del, és ezután Alice félreteheti Mariát az útból.

- A vége így is, úgy is ugyanaz, az ő szempontjából – értettem meg. – Szólok… - kezdtem volna, aztán hangosan csattant a kezem a homlokomon, mikor fejbe vágtam magam. – Hogy az a jó édes… Mi a fenéért nem tudok megülni a hátsómon? Egy hülye, idióta…

- Isabella! – Edward figyelmeztető hangja zökkentett ki a káromkodásból.

- Így nem tudok szólni Jonathannak – mutattam végig magamon. Edward megforgatta a szemeit, de nem mondta ki az „én megmondtam, hogy…” kezdetű mondatot.

- Telefonálok egyet La Push-ba – vette elő a mobilját, miközben én még mindig különböző válogatott sértéseket vágtam a saját fejemhez gondolatban. Örültem, hogy Edward most már nem hallja őket, és így nem tud rám szólni. Megérdemeltem volna, hogy valaki felpofozzon. Nagyon jól tudtam, hogy milyen veszélyes helyzetben vagyunk jelenleg, de nekem csak azon járt az eszem, hogy milyen heg marad rajtam. Egy idióta, hiú liba vagyok! – emeltem fel a párnát a fejem mellől, és az arcomra nyomtam.