A jövő reménysége - 31. fejezet

A határvonalat még nem léptétek át, de mivel holnap nem leszek itthon, ezért most felteszem a fejezetet. Egyébként, 120 volt a hsz. határ... Remélem, hogy mindenkinek sikerült megnézni a New Moont, lesz időtök kritikát írni, és a mostani fejezetnél sikerül átlépni. :)

Az ajándékok... Bocsi a késésért, csak meg kell vennem valamit hozzájuk, amire még nem volt lehetőségem, de amint elkészültek, postázom őket a három győztesnek... Bocsánat még egyszer!


31. JASPER TERVE



AZ EGY HÉT ALATT, amíg az időmet az ágyban kellett töltenem, azt hittem, beleőrülök az unalomba. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy ennyi idő Edward ágyában maga lenne a mennyország, de a körülmények inkább pokollá tették a helyzetet. A sebem szépen begyógyult – bár az undorító heg megmaradt -, Edward mégis úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék. Akkor szakadt el bennem a cérna, mikor este nyolc órakor szépen betakargatott, egy olyan csókot nyomott a homlokomra, amilyet az apámtól várnék el, aztán közölte, hogy ideje aludni. Dühösen rugdostam le magamról a takarót, miközben Edward úgy pislogott rám, mint aki azon elmélkedik, elég pár szem nyugtató nekem, vagy hívja a fehér köpenyeseket.

- Mi a baj? – nézett rám aggódó szemekkel. – Ha meleged van, vagy fázol, állíthatok a fűtésen… Vagy még éhes vagy? Hozhatok fel valami…

- Alice-t akarom! – szakítottam félbe határozott hangon.

- Valami női baj van? – ráncolta össze a szemöldökét, miközben önkéntelenül a levegőbe szimatolt. Elvörösödtem és az idegtől megrándult a szám.

- Alice-t akarom! Most! – ismételtem meg. – Nézd, Edward… Szeretlek, de ha most nem mész ki, és nem hívod ide Alice-t, akkor sikítani fogok – közöltem vele. Napok óta alig beszéltem mással Edwardon kívül. Esme egyszer behozta az öcsémet, valamint Carlisle kétszer kicserélte a kötésemet – egyébként, Edward csinálta, amíg szükséges volt a kötözés, mert az apja a legtöbb idejét La Push-ban töltötte Jade-et ápolva -, és kezdtem úgy érezni magam, mint egy kalitkába zárt madár, akitől elvették a szabadságát.

Az is idegesített, hogy fogalmam sem volt róla, mi történik a szobán kívül. Edward elmesélte, hogy Rosalie eloltotta a tüzet. Állítólag a tűzfészek mellett felmászott egy fára a jeeppel a kezében, és a benne lévő vizet fentről ráöntötte a lángokra. Mikor megkérdeztem tőle, hogy Jade hogyan jutott át Nate-ék őrjáratán, akkor pedig gyorsan elhadart valamit arról, hogy Ouray pánikba esett, mikor látta az alfája őrületét, és elmenekült, a farkasok pedig az ő illatát érezték meg először, és őt követték, mialatt Jade a Cullen ház közelébe jutott.

Azt pedig magam hallottam a farkas-képességeimnek köszönhetően, hogy négy nappal ezelőtt Jade-et átszállították La Push-ba, mert nem akarták, hogy mikor magához tér, egy házban találja magát azzal a vámpírral, aki megölte a vőlegényét – Mariát ugyanis, Jasper, Emmett és Alice majdnem sértetlenül visszahozta. Nem igazán értettem, mi értelme van még életben tartani… Persze, tudtam, hogy nem egyszerű még egy vámpírt sem megölni, de azok után, amiket Maria tett, megérdemelte volna a halált.

Arról viszont Edward semmit sem mondott, hogy mi fog történni most. Mi lesz Jade-del, Mariával, és főleg, mi lesz velünk… Elmenekülünk, ahogy eredetileg is terveztük, remélve, hogy Jade nem talál ránk, ha még mindig bosszút akar állni rajtunk is? Vagy szembeszállunk vele? Egyszerűen, valahányszor felhoztam ezeket a kérdéseket, Edward mindig kitért a válaszadás elől.

- Rendben, ha ezt akarod… - bólintott feszülten Edward. – Csak ne idegesítsd fel magad, mert az nem tesz jót az egészségednek… - emelte a kezeit megadóan a levegőbe, én pedig bosszús sóhajjal tettem vissza a fejem a párnára.

- Csak jót akar neked… - hallottam meg Alice hangját egy másodperccel később.

- Tudom – nyögtem. – Csak jobban szeretem, mikor úgy viselkedik velem, mint „a férfi, akit szeretek”, és nem úgy, mint az apám.

- Valószínűleg, neki is könnyebb, mikor úgy viselkedsz vele, mint „a nő, akit szeret”, és nem úgy, mint egy nyűgös és szeszélyes kisgyerek – kaptam válaszként keményebb hangon, mint azt Alice-től megszoktam. Meglepetten néztem fel rá valószínűleg természetellenesen elkerekedett szemekkel. – Sajnálom – rázta meg a fejét Alice, aztán az ágyamhoz sétált, és lehuppant rá.

- Valami baj van? – nyomtam fel magam ülő helyzetbe, és kezemet a kőkemény és hideg vállra tettem.

- Csak az agyamra megy az a nőszemély! – csattant fel. – Egyszerűen, legszívesebben… - mordult fel, és keze belemarkolt a levegőbe, mintha egy nyakat szorongatna éppen.

- Sajnálom… - sóhajtottam fel.

- Nem a te hibád – vonta meg a vállát.

- Nem azt – ráztam meg a fejem. – Hanem hogy nem figyeltem eddig rád… Te mindig segítettél nekem, én meg csak a saját gondjaimmal voltam elfoglalva, és meg sem kérdeztem, mit érzel, és tehetek-e érted valamit – tört ki rajtam a lelkiismeret-furdalás. Közelebb csúsztam Alice-hez, és karjaimmal átfonva a nyakát, megöleltem.

- Tudom, hogy Jazz nem szereti őt – szólalt meg fél perc csend után fájdalmas hangon. – Azt is tudom, hogy engem szeret. Mégis van itt valami… - emelte a kezét a mellkasához. – Olyan bolond vagyok – nevetett fel keserűen.

- Nem vagy az – tiltakoztam. Kezem együttérzően megszorította az övét. – Aki szerelmes, az féltékeny – kuncogtam fel. – Ha tudnád, hogy én már attól megőrülök, ha valaki csak rápillant Edwardra…

- Ezzel ő is így van – vigyorodott el végre Alice. – Ha valaki csak hozzád szól, már azon elmélkedik, milyen kivégzési módot érdemelne – forgatta meg a szemeit.

- Ezt ő mondta? – kérdeztem, miközben izgatottan csúszott a torkomba a gyomrom. Tisztában voltam azzal, hogy Edward szeret engem, de jól esett hallani ennek a jeleiről.

- Ismerem annyira, hogy észrevegyem rajta – lökött oldalba játékosan Alice. – És hát, láttam is ezt-azt… – kocogtatta meg a fejét a látomásaira utalva – mostanában a hozzám gyenge szálakkal kapcsolódó eseményekről is voltak látomásai, még ha homályosan és kuszán is -, aztán az arca megint elkomorult. – Vajon, Jasper is féltékeny lenne rám, ha valaki körülöttem legyeskedne? – gondolkozott el.

- Szerintem, nem élné túl az illető… - mosolyogtam Alice-re halványan. Rossz volt látni, hogy milyen levert. Örültem volna, ha sikerül ismét a régi Alice-é változtatnom.

- Jasper nem akarta, hogy megöljük Mariát – jött az újabb vallomás.

- Nagyon kegyetlenül hangzana, ha megkérdezném, hogy miért? – pislogtam rá ártatlan arccal. Furcsa volt, hogy valami érző halálának gondolata ennyire nem rendített meg, de mikor arra gondoltam, hogy Maria tönkretette és megkeserítette azok életét, akiket szeretek, valahogy elmúlt a lelkiismeret-furdalásom. Alice arca még komorabb lett, mint eddig, nekem meg apróvá zsugorodott a gyomrom.

- Jazz a fejébe vette, hogy beszél azzal a farkassal… Jade-del. – Alice ujjai összeszorultak a takaróm körül. – Nem akar menekülni, és minket is bajba keverni. El akarja mondani azt, hogy mi történt azon az éjszakán sok-sok évtizeddel ezelőtt, és… - Alice elhallgatott, aztán felpattant, és az éjjeli szekrényhez suhant. Még időm sem volt arra, hogy kíváncsi legyek, mit csinál, már ott is ült újra az ágyam szélén, kezében egy papírtömbbel és egy tollal. Gyorsan lefirkantott valamit, aztán felém tolta.

Nem akarok hangosan beszélni, hogy az a nőszemély ne tudjon róla… De Jazz úgy hiszi, hogy ha bűnbánatot tanúsít, valamint átadja Jade-nek Mariát, akkor minket békén hagy majd. – Olvastam a szavakat. Rémülten és hitetlenkedve néztem fel Alice-re.

Jasper megőrült? Mi van, ha Jade csak még dühösebb lesz? Mi lesz, ha őt is felelőssé akarja tenni a vőlegénye miatt? – írtam vissza sokkal kuszább betűkkel, mint Alice.

Úgy gondolja, hogy így vagy úgy, de úgyis kiderül majd az igazság. És talán, jobb, ha ő maga vallja be… Hiába beszélek neki. Már könyörögtem, fenyegetőztem, nem tudom, mit tegyek – pillantottak rám kétségbeesve az aranybarna szemek. Tanácstalanul bámultam a papírlapra, de fogalmam sem volt, mit írhatnék. Alice megmentett, mert visszakérte egy intéssel tőlem a tömböt és a tollat. – Igazából, az a legrosszabb, hogy talán, igaza van. – nyomta az orrom alá az üzenetét. Hitetlenkedve bámultam a betűkre, mire Alice tovább írt. – Edward szerint, Jade már úgyis hibáztat minket amiatt, hogy Mariát rejtegettük, és utánunk jönne, hogy bosszút álljon az ellensége segítéséért. Talán, ha látná a megbánásunkat, és végezhetne Mariával, megnyugodna. De…

De mi van, ha mégsem… Ha csak még dühösebb lesz ránk… - fejeztem be a mondatot Alice helyett.

Igen, ott az a sok de, amitől ha lehetséges lenne, már rég gazdagabb lennék egy gyomorfekéllyel – húzódtak fintorra a piros ajkak.

Le van gyengülve és már falkája sincs – próbáltam érveket keresni, hogy mindkettőnket megnyugtassam.

De felépül, és minket köt a szerződés… És Carlisle… Néha… Néha úgy érzem, jobb lenne megölni Jade-et. Carlisle csalódna bennem, ha megtudná, hogy ezen gondolkozom – hajtotta le szégyenkezve a fejét Alice.

- Ez nagyon emberi gondolat. Ahogyan az is emberi, hogy nem teszed meg – feleltem hangosan, mire Alice hálás mosolya volt a jutalom. – Ha arra gondolok, hogy akiket szeretek, veszélyben lehetnek, nekem is megfordul ilyesmi a fejemben, hidd el…

- Tényleg?

- Esküszöm – tettem a kezem a szívemre. Alice olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy összerezzentem. Először azt hittem, hogy látomása van, de a szemei nem homályosultak el, aztán mikor koncentrálni kezdtem, én is meghallottam a telefonbeszélgetést, amit Carlisle folytatott Jonathannal a dolgozószobájában.

- Jade magához tért… - motyogta maga elé Alice. – Mennem kell – pattant fel hirtelen. Tudtam, hogy attól fél, Jasper azonnal elindul, hogy beszéljen vele, de kételkedtem benne, hogy az ébredése után Jade azonnal képes lenne találkozni bárkivel is. Valószínűleg, az ágyból sem tud majd kikelni, nemhogy elsétálni a határig.

Rám tört a lelkifurdalás, mikor halk kopogást hallottam az ajtón. Edward úgy kukkantott be az apró résen, mintha azt várná, hogy tüzet okádok felé. Már megbántam, hogy morcos voltam vele, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Ha nyűgös voltam, muszáj volt kimutatnom, és valahogy mindig rajta csattant az ostor. Tényleg igaznak tűnt a mondás, hogy azt tudjuk a leginkább bántani, akit a legjobban szeretünk.

- Bejöhetek? – motyogta, mire összeszorult a szívem.

- Persze – nyújtottam ki felé azonnal a kezeimet, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. – Ne haragudj… - húztam le magam mellé az ágyra, és óvatosan hozzábújtam. – Tudom, hogy néha gyerekes vagyok… - nyomtam egy puszit a nyakára.

- Én meg atyáskodó – mormogta a fülembe. Tudtam, hogy nem haragszik, mert a karja a hátamra csúszott, és a sebemre vigyázva szorosabban magához húzott. – De csak, mert jót akarok neked.

- Igen, tudom. Alice már mondta – kuncogtam fel. – Helyre tett egy kicsit, amiért megbántottalak.

- Tudom… Nem kellett volna beleszólnia… Kis kotnyeles.

- Azt hiszem, rám fért már, hogy valaki helyre tegyen – vontam meg a vállam. Edward elhúzódott tőlem, visszadöntött a párnára, aztán elgondolkozva fürkészett. – Mi az? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben éreztem, hogy az arcom felforrósodik a pillantásától.

- Egész héten igyekeztelek az ágyban tartani, hogy ne mozogj sokat… Ha tudtam volna, hogy csak ennyi kell, hogy jó legyél, már rég megkaptad volna a magadét – mondta komoly arccal, de láttam, hogy a szája széle megrándult.

- Ó, igen? – emeltem a számhoz a mutatóujjamat. – Na és, mit tettél volna? – néztem rá kihívóan.

- Először is rád ijesztettem volna… - vigyorgott rám megmutatva a hófehér, éles fogakat, aztán halkan morogni kezdett. Valamiért egyáltalán nem az ijedtség volt az, ami hirtelen végigbizsergette minden porcikámat.

- És aztán? – kérdeztem halkabban.

- Aztán keményebb módszerekkel tartottalak volna a párnák között – fogta meg a csuklómat cseppet sem szorosan. Hagytam, hogy a fejem fölé emelje a karomat, és az ágyhoz szegezzen.

- És miután nem tudtam volna mozogni? – A mellkasom szégyentelenül gyorsan emelkedett, miközben a fülemben dobolni kezdett a vér. Edward még jobban fölém hajolt, hogy az arcunk egy vonalban legyen, és csak aztán válaszolt.

- Aztán levegőhiánnyal büntettelek volna… – Felsóhajtottam, ahogy a szája az enyémre tapadt. Ki akartam húzni a kezem a szorításából, hogy megérinthessem, de tiltakozásképpen gyengéden megszorította a csuklómat. Fogságba esett végtagjaim helyett a lábammal próbálkoztam – felhúztam az egyiket, és Edward csípője köré fontam. Halk, elégedett nyögés hagyta el mindkettőnk torkát.

- Tetszik ez a büntetősdi… - doromboltam, miközben Edward ajkai a kulcscsontomat kóstolták végig. – Azt hiszem… többször kéne nyűgösnek lennem… - A halk, kétségbeesett nyögéstől, ami megrezegtette a sejtjeimet, kuncognom kellett.

Elkábulva hunytam le a szemeimet, ahogy Edward szája egyre lejjebb haladt rajtam kigombolva a pizsamám felső gombjait. Már kezdtem volna átadni magam a kényeztetésnek, mikor hirtelen megéreztem Edward kezeit az oldalamnál, ahogy megpróbálnak befurakodni a ruhaanyag alá.

- Nem, ne! – nyögtem fel, miközben kétségbeesve igyekeztem eltolni magamtól Edwardot. Bűntudatosan pislogott rám, miközben az oldalára gördült és felült.

- Sajnálom, elragadtattam magam… - mentegetőzött.

- Nem, nem, az én hibám – toltam ülő helyzetbe magam, miközben igyekeztem a légzésemet normalizálni. Egyszerűen pánikba estem, mikor Edward keze a hegemhez közeledett. Nem mintha még sosem látta volna, milyen undorító, de valahogy, akkor más volt a helyzet. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy miközben engem csókol és simogat, valójában iszonyodik egy részemtől. Önkéntelenül megborzongtam, mire Edward homlokán megjelent egy ránc. – Én csak… - kezdtem volna megmagyarázni a hirtelen elutasításomat, mikor meghallottam Alice hangját.

- Nem mehetsz el! Jasper Hale, megtiltom! – A szinte kislányosan magas hang most olyan határozott volt, hogy egy pillanatra még én is megdermedtem. Edward felpattant az ágyról, és kisietett a folyosóra. Gyorsan begombolkoztam, és párszor végigfésültem a hajamat az ujjaimmal, aztán belebújtam a papucsomba, és követtem.

Mire kiértem, Jasper már a kezei között tartotta Alice arcát. A tekintete lágy volt, szerelme villámló pillantásának ellenére.

- Így a helyes, és így van esély arra, hogy titeket békén hagyjon. Nem akarom, hogy miattam folyton meneküljetek, mint a vadak. – Jasper hangja meglepően békés volt. Mintha tökéletesen belenyugodott volna a sorsába – ettől a gondolattól kirázott a hideg.

- Úgysem lépheted át a határt! – préselte össze az ajkait Alice. Jasper lassan felém fordította a fejét, mintha akarna tőlem valamit, én pedig értetlenül pislogtam vissza rá.

- Nem! Mondtam, hogy erre nem kérheted meg! – csattant fel Edward hangja.

- Mire? – néztem hol Edward haragos arcára, hol Jasper bűnbánatos, de határozott vonásaira.

- Semmire! – Edward megragadta a karomat, és finoman megpróbált visszatuszkolni a szobájába, de nem hagytam magam. – Az isten szerelmére, most az egyszer hallgass rám! – Edward szemeiben kétségbeesést láttam, de nem értettem az okát.

- De… - próbáltam meg tiltakozni, mire elengedett, és vicsorogva Jasper felé fordult. Összezavarodva érintettem meg a karját, hogy lenyugtassam, de nem igazán jártam sikerrel.

- Azt akarod, hogy egész életében lelkiismeret-furdalása legyen, ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan szeretnéd? – Jasper lesütötte a szemeit Edward szavait hallva. – Hogy magát vádolja majd, ha bajod esik? Nem elég, hogy nekünk szenvednünk kell azok miatt, akiknek a vére a kezünkhöz tapad, őt is ki akarod tenni ennek? – A csend hirtelen túl nagy lett a folyosón – furcsa módon, jobban bántotta a fülemet, mintha egy ütvefúró zaját kellett volna hallgatnom közvetlen közelről. Alice és Edward tekintete Jasperre tapadt – az első reménykedő volt, a második még mindig dühös.

- Sajnálom, Isabella… A húgom vagy és szeretlek, de Alice biztonsága és jóléte az első – Jasper hangja halk volt, és még akkor sem láttam ilyen bűntudatot a szemeiben, mikor Jade vőlegényének a haláláról mesélt nekem.

- Nem hagyom, hogy… - Edward fenyegetően lépett előre egyet, de elé fordultam, és a kezemet a mellkasára helyeztem.

- Semmi baj… - néztem a szemébe, amely most olyan volt, mint a kavargó olvasztott arany.

- De. De, igenis baj, nem fogom tétlenül végignézni, hogy a te lelked is mérgezett lesz. Épp elég szörnyűségen mentél már keresztül, és… Kérlek, Isabella! Csak most az egyszer hallgass rám! – helyezte a kezét az arcom bal oldalára. Lesütöttem a szemem egy másodpercre, aztán ismét felnéztem Edward tekintetébe.

- Rendben – bólintottam. Edward arcán egy pillanatra meglepetést láttam, aztán megnyugodva kifújta a levegőt, közelebb húzott magához, és apró csókot lehelt a számra.

- Menj vissza a szobádba… - kérte. Hátrapillantottam Jasperre. Nem tudtam pontosan, mit látok a tekintetében, de abban biztos voltam, hogy nem irántam való haragot a döntésem miatt. Alice arcán viszont elsőre felismertem a megkönnyebbülést és a hálát. – Mindjárt megyek én is, nem lesz gond – ígérte Edward.

Feszülten ültem le az ágyamra, miközben próbáltam kihallgatni a többieket – persze, sikertelenül. Alig pár percig tartott csak az egyedüllétem, és mikor Edward belépett az ajtón, szinte tapintható volt a feszültség, ami körülvette.

- Minden rendben? Hol van Jasper? – kérdeztem azonnal.

- Alice-szel – kaptam a szűkszavú választ, miközben Edward leült mellém. Pár pillanatig csend volt, aztán Edward felém fordult. – Köszönöm.

- Mit? – zavarodtam össze megint.

- Hogy azt tetted, amire kértelek – emelték fel a hosszú ujjak a kezemet, hogy a hűvös ajkak egy csókot nyomjanak rá.

- Mit akart Jasper tőlem? – próbáltam megtudni, mivel a kíváncsiságom nem tudott nyugodni annak ellenére, hogy azt szerettem volna tenni, amit Edward elvárt tőlem.

- Ne foglalkozz vele – rázta meg a fejét, aztán mosoly ült ki az arcára. – Mit szólnál, ha inkább elterelném a figyelmedet… - hajolt közelebb hozzám. Kissé riadt arcot vághattam, mert megdermedt, és végül elhúzódott. Torokköszörülve toltam feljebb magam az ágyon.

- Elfáradtam… - motyogtam magam elé, miközben feljebb húztam magamon a takarót.

- Értem – bólintott Edward feszült vonásokkal. Nem akartam megbántani a visszautasítással, de nem éreztem még magamban erőt ahhoz, hogy beszéljek vele az érzéseimről. Tudtam, hogy úgyis azt mondja majd, amit hallani szeretnék – hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, sebhellyel vagy anélkül -, de honnan tudhattam volna, hogy ez tényleg így van-e. Abban biztos voltam, hogy szeret engem, de pont emiatt voltam bizonytalan benne, hogy nem füllentene-e csak azért, hogy engem boldognak és elégedettnek lásson. – Akkor jó éjt! - sétált az ablakhoz.

Sóhajtva hunytam le a szememet, de valami nyomás a mellkasomon nem hagyott elaludni. Zaklatottan rúgtam le magamról a takarót, és kimásztam az ágyból.

- Valami baj van? – fordult felém Edward kérdő pillantással.

- Én csak… - sétáltam oda hozzá. – Szere… tlek… - nyögtem fel, ahogy Edward hirtelen elnézett mellettem, mintha egyik pillanatról a másikra elfelejtette volna, hogy ott állok előtte, vagy egyszerűen láthatatlanná váltam volna a számára.

- Hé! – lengettem meg a kezemet az orra előtt.

- A pokolba! – csattant fel, és ellépve mellettem feltépte az ajtót.

- Edward, mi történt? Edward! – siettem utána, de mire leértem a földszintre, már csak a nyitott bejárati ajtó fogadott.

- Mi történt? – Alice és Rose jött le az emeletről, alig pár pillanat múlva pedig Esme is megjelent az öcsémmel a karjában.

- Nem tudom… Edward egyszer csak elrohant, és… Hol van Jasper? – néztem körbe. Alice szemei rémülten elkerekedtek.

- Levegőzni ment… Azt mondta, hogy szüksége van egy kis nyugalomra… Ő nem hazudna nekem! – A kusza tincsek ide-oda rebbentek, ahogy megrázta a fejét, aztán kisietett a verandára, és kedvese nevét kezdte kiabálni.

- Alice… - Idegesen mentem ki utána, de nem figyelt oda rám. Megragadtam a vállait, hogy magam felé fordíthassam – a pillantása megijesztett. Még sosem láttam Alice-t ennyire félni. – Alice, mit akar tenni Jasper? Mit szeretett volna tőlem? Alice! – ráztam meg, hogy végre kicsit magához térjen.

- A… A határhoz megy. Át akarja lépni, hogy beszélhessen Jade-del, és tőled akart engedélyt kérni rá – hadarta halk hangon végül, miközben a tekintete még mindig a fákat fürkészte remélve, hogy tévedünk, és Jasper mégis felbukkan mindjárt.

- Tőlem?

- Black leszármazott vagy és alfa. Módosíthatod vagy felbonthatod a szerződést, ha úgy tetszik – hallottam meg Rosalie hangját az ajtóból. – Utána kell mennünk! Ebben a családban mindenki megőrült… - dühöngött magában, miközben elém lépett. – Gyere! – emelte felém a karjait. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy fel akar venni a futáshoz, de utána szó nélkül hagytam neki.

Alice mellettünk rohant, de inkább elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen látnom az arcán a kétségbeesést.