A jövő reménysége - 28. fejezet

A hsz. határ 120 volt, ezt bőven átléptétek tegnap, szóval, itt az új fejezet. :) Láttam, hogy sok kérdés felmerült bennetek, és ezután a fejezet után, lehet, hogy még több lesz, így a napokban megint írok majd egy kérdezz-felelek cikket. :) A következő hsz. határt megadtam Szandinak. :) Ez egyébként, megint egy extra hosszú fejezet lett. :) Jó olvasást! :)


28. VÉRPRÓBA



- TAKARODJON INNEN! – Jade üvöltve pattant fel Joshua teste mellől, és védelmezően elé állt. Az izmos mellkas egy hördülés után ismét ütemesen mozgott, de a fekete szemek még nem bújtak elő a csukott szemhéjak alól. Jade megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de a tekintete gyilkos szikrákat szórt Carlisle felé, miközben dühösen letörölte a könnyek nyomát az arcáról. Carlisle a kezeit megadóan felemelve tett még egy lépést a földön fekvő felé, de a halk morgásra megállt.

- Segíteni akarok… - közölte halk, nyugodt hangon, de Jade-re egyáltalán nem hatott a melegség, ami az egész lényéből áradt.

- Talán… oda kéne engedni… - motyogta Ouray, miközben a szemei úgy szegeződtek Joshuára, mintha szellemet látna – valószínűleg a saját végzete szellemét. Ha Joshua nem áldozza fel önmagát, és nem kapja ki Jade kezéből az injekciós tűt, akkor most ő feküdt volna a helyén.

- Nem! Hát nem értitek? – Jade a farkasok felé fordult büszkén felvetett fejjel. – Meg akart ölni minket! Tudta, hogy milyen veszélyes a szer, mégsem írta le. El akarta hitetni Jonathanék falkájával, hogy segíteni akar, de csak legyengíti őket a szerrel, hogy ne tudják megakadályozni, ha megszegik az egyezséget.

- Engedd már oda hozzá! – tehetetlenül toporogtam egyhelyben, miközben az egyik fegyveres fiú puskája rám szegeződött, míg a másik még mindig az öcsémet próbálta lenyugtatni, mert időközben sírni kezdett. A két farkas Edwardot figyelte, aki valószínűleg, nem merte megkockáztatni, hogy egy támadás okozta még nagyobb pánik következtében a testvéremnek valami baja essen.

- Soha! – morogta felém Jade, aztán visszatérdelt Joshua mellé, de a szemeit Carlisle-on tartotta.

- Carlisle szólt neked, hogy ne add be az ellenszert! Figyelmeztetett! – próbáltam meggyőzni.

- Persze, mert tudta, hogy nem hiszek majd neki, beadom, és akkor rám foghatja, hogy az én hibámból történt minden! – vágott vissza.

- Te nem vagy normális! – ráztam meg a fejem, aztán a fiúk felé fordultam remélve, hogy ők meggyőzhetőbbek. – Segítsetek… Az alfátok teljesen megőrült. Ha csatlakoztok hozzám, Carlisle megmentheti Joshuát. Esküszöm, hogy mindent megtesz érte! – könyörögtem. A leendő farkasok egymásra pillantva mérlegelték a szavaimat, és tétovázva fordultak a már átalakult társaikhoz.

- Elárulnátok? Azok után, hogy én voltam az egyetlen őszinte ember hozzátok? – Jade vonásai csalódott dühről árulkodtak. A fiúk és a farkasok bűntudatosan pislogtak felé. Fogalmuk sem volt, mit is kéne most tenniük.

- Bizonyítsd be, hogy igazat mondasz… - Ouray hangja halk volt, és az arca is vörös lett a kételkedés okozta szégyentől, mégis kimondta azt, amit vártam. Jade végigsimított Joshua szinte halottsápadt arcán, majd bólintott.

- Vigyázzatok rájuk addig! – intett az embereinek, aztán a ruhája ismét a földre hullott, hogy átváltozhasson farkassá. Összeráncolt homlokkal figyeltem, ahogy Ouray is felveszi az állati alakját, aztán pár pillanatig csend volt, majd a fiatal farkasok vakkantva rázták a fejüket.

Kérdőn pillantottam Edwardra, mikor meghallottam, hogy felmordul, és az arca nem ígért túl sok jót. A pillantása a farkasok között járt felmérve a kockázatot, de végül mindig a testvéremen vagy rajtam kötött ki. Tudtam, hogy azért nem tesz semmit, mert minket csak akkor bántanának, ha szükséges lenne, és inkább a saját létét kockáztatta a kivárással, mint a miénket a támadással.

Ouray teste megnyúlt és eltűnt róla a szőr, aztán felegyenesedett. A szívemmel a torkomban vártam, hogy mit fog mondani. Jade nem hazudhatott a falkájának, hiszen beleláttak a fejébe, így elképzelni sem tudtam, miért nem tiltakozott ez ellen a próba ellen.

- Az Alfánk igazat mondott – szólalt meg Ouray a fegyveres fiúk felé fordulva. – Tényleg úgy hitte, hogy a kifejlesztett ellenszer hatásos lesz, és a kockázat igen csekély, mert ez állt a jegyzetekben, és úgy véli, hogy a doktor direkt tett valamit az oltásba, ami árt nekünk.

- Ha tényleg így hiszi… - kezdtem volna bele, mire Ouray felém fordult.

- Nem tudna így hazudni nekünk! – csattant fel védelmezően.

- Tudom. De pont ez bizonyítja, hogy őrült! – fejeztem be a mondatomat.

- Vagy azt, hogy direkt megpróbálod ellenem fordítani a falkámat – változott vissza Jade is. – Üljön vissza a helyére! – parancsolt Carlisle-ra, aki még mindig Joshua mellett állt alig pár méternyire, és az állapotát figyelte.

- Adjon neki fájdalomcsillapítót. Az van a piros üvegcsékben. Isabellának is azt adtam, mikor megfertőződött, és a tesztek szerint, nincs hatással az ellenanyagra – kísérelt meg segíteni, aztán visszasétált mellém, és leült a földre. Jade Joshua nyugodtan fekvő testére pillantott, aztán megrázta a fejét.

- Ez csak csel. Nincsenek fájdalmai. Cavan, hozz vizet! Van egy vödör a part mentén pár méterre innen – parancsolta a legfiatalabb fiúnak, aki az ellenanyagokat ellopta. Az felpillantott a bátyjára, majd az engedélyt adó bólintást megkapva, elfutott. Látszott rajta, hogy megrémült a történtek miatt, és örül neki, hogy egy kicsit elszabadulhat ebből a bolondok házából.

- Idióta – morogtam magam elé az arcomat a kezeimbe hajtva. Egyszerűen nem hittem el, hogy valaki ennyire elvakult legyen. Még csak hazudnia sem kell a falkájának, mert tényleg elhiszi, hogy igaza van.

Felsikkantottam, ahogy valami megragadta a felsőmet, és annál fogva egyetlen rántással talpra húzott. Jade arca alig pár milliméternyire volt az enyémtől. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt, csak hallottam Edward morgó-fenyegetőző hangját, és a farkasok ugatását. A kezem automatikusan kinyúlt, hogy ellökje magától a zavaróan közel lévő testet, de mielőtt megtehettem volna, Jade elengedett, és félre lökte a felé lendülő karomat.

- Én vagyok idióta? – meredt rám villámló tekintettel. – Te vagy az, aki gyilkosokkal barátkozik – intett a fejével Edward felé, aki még mindig támadó állásban nézett szembe a vicsorgó farkasokkal. Az éles fogak apró pengékként csattogtak felé, nekem pedig egy pillanatra kihagyott a szívverésem.

- Hívd vissza őket… - kértem halk hangon le sem véve a tekintetemet a farkasokról.

- Csak nem félted a kis szívszerelmed életét? – ült ki gúnyos mosoly Jade arcára. Edward pillantása egy másodpercre az enyémbe fúródott, aztán a kék szemekbe néztem. – Várj, de hiszen, ő nem is él már… - emelte az ujját a szájához, mintha elgondolkozott volna.

- Kérlek…

- Tudom, hogy mit érzel. Pont ugyanezt éreztem, mikor Scott eltűnt, és most is ezt érzem… - pislantott Joshua felé, aki még mindig ájultan feküdt a földön. – És ezt az érzést mindig a vámpíroknak köszönhettem. Egyik sem jobb, mint a másik, csak vannak, akik vastagabb álarcot hordanak – eresztett meg egy undorodó fintort Carlisle felé.

- Tévedsz. – A hangom magabiztos volt a stressz ellenére. – A vőlegényed halálában egyetlen bűnös van, Maria, Joshuáról viszont csak az elvakultságod tehet, semmi más! – Jade egy másodpercig csak csendesen bámult rám, aztán szólalt csak meg.

- Hozd ide a babát!

- Ne! Mit akarsz vele? – Ahogy az öcsém a karjaiba került, átkozni kezdtem magam, amiért nem tudtam csukva tartani azt a nagy számat.

- Azt hiszed tévedek? Bebizonyítom, hogy te élsz hatalmas tévedésben – sétált át Edward és a két farkas mellé. Edward arcán most először láttam félelmet, de nem értettem, hogy miért. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet ijesztőbb számára az éles fogaknál, amik átharaphatnák a torkát. – Galvin, gyere ide! – hívta maga mellé az egyik fegyveres fiút. – Add ide a késedet! – Az egyik karján feljebb tornázta az öcsémet, szabad kezét pedig kinyújtotta, hogy átvegye a kért fegyvert.

- Ha bántod, megöllek! – A lábaim önkéntelenül mozdultak előre, hogy megállítsák, de Ouray az utamat állta. Legszívesebben egyszerűen arrébb hajítottam volna, de féltem, hogy ha megteszem, a testvérem látja kárát. Összeszorított fogakkal próbáltam meg visszafogni az ösztöneimet, amik megfeszítették az izmaimat, és feltöltötték adrenalinnal a testemet.

- Én nem fogom bántani… - nyomott egy gyengéd puszit a babahomlokra Jade, aztán az egyik szikla felé intett a fejével. Csak most vettem észre, hogy a tövében van egy kisebb utazótáska, amit a magas fű elrejtett eddig a figyelmem elől. – Hozz egy poharat! – Galvin azonnal teljesítette a kérést, de én még mindig nem értettem, mi is történik most. Az egyetlen, amit láttam, Edward elkínzott arca volt. A kezeim ökölbe szorultak, és a körmeim belemélyedtek a húsomba a tehetetlenségtől. – Nyújtsd a kezed, és tartsd alá a poharat! – érkezett az újabb parancs Galvin számára. Felszisszent, ahogy a Jade kezében lévő penge végigszántott a tenyerén, de nem ellenkezett. A vöröslő vér a pohárba csorgott. Nem volt túl sok, épp csak a pohár egynegyedét töltötte meg, Edward mellkasa mégis megdermedt, és a tüdeje felhagyott a lélegzéssel.

- Mit akarsz azzal? – nyögtem ki, de nem kaptam választ a kérdésemre. Ehelyett Jade távolabb lépett egyik karján az öcsémet tartva, a másik kezében a késsel. Ez a felállás életem egyik legrémisztőbb képe volt. Megpróbáltam elkergetni a rémképeket, amikben az a vámpír tartotta ugyanígy a testvéremet az életével fenyegetve engem, és igyekeztem higgadt maradni.

- Vedd el a poharat! – Ezúttal Jade nem a saját embereihez beszélt, hanem Edwardhoz. A gyomrom ugrott egyet, miközben a kés feljebb emelkedett a női kézben. Morbidan vicces módon, az első ijesztő gondolatom az volt, hogy a babakéz véletlenül kinyúl, és megfogja a pengét, nem pedig az, hogy Jade bántani fogja az öcsémet. Pedig tudtam, hogy mindkettőnek legalább ugyanannyi esélye van.

- Nem akarod bántani… - Edward hangja bizonytalanul csengett, így a félelem kígyói még feljebb kúsztak a torkomon.

- Tényleg nem. De ha nem teszed, amit mondok, az lesz a vége… Ha csak így bizonyíthatom be, hogy mik is vagytok, megteszem. Minden háborúnak vannak áldozatai, ezt már régen megtanultam. Vedd el a poharat! – nyomott meg minden egyes szót Jade, hogy bizonyítsa, nem ijedt meg. Edward keze remegve nyúlt ki Galvin felé. A gyönyörű arc megfeszült, ahogy a pohár gazdát váltott, aztán a mélyfekete tekintet fájdalmasan csillogva nézett fel rám.

- Állíts meg, ha szükséges! – Edward hangja rekedt és erőtlen volt. Még arra sem volt erőm, hogy felkiáltsak, egyetlen hajtással húzta le a vért, mintha valami erős ital lett volna. Carlisle felpattant mellettem, aztán döbbent csend borult a tájra. Edward lehajtott fejjel állt előttünk, és láttam, hogy a teste meg-megremeg.

- Edward? – Tettem egy lépést előre, de csak azért, hogy azonnal megtorpanjak. A mindig gyönyörű arc vicsorogva fordult felém, és az általában aranybarna szemek most vérvörösen csillogtak.

- Én megmondtam… - vonta meg a vállát Jade, miközben lassan letette a testvéremet a földre, aztán átvette a jobb kezébe a kést. Még mielőtt bármit tehettem volna a kés pengéje megvillant, és a sűrű vér összekoszolta a babarugdalózót. Egy másodpercig azt hittem, hogy az öcsém sérült meg, és az ájulás környékezett, aztán megláttam Jade kezén a sebet. – Gyere… Szomjas vagy, nem igaz? – lépett hátrébb, és a ruhája aljából letépve egy darabot bekötözte a kezét.

- Nem, ne… - túrtam a hajamba kétségbeesve. Edward a földre szegezte a tekintetét, és egy mély lélegzet után, elégedett nyögés hagyta el a torkát. A farkasok támadóállást felvéve közeledtek felé, de Jade felemelte a kezét.

- Hagyjátok, figyeljetek a doktorra – utasította őket.

- Mit csinálsz, ezt nem teheted? – nyöszörögtem, miközben Carlisle mögöttem halk hangon beszélni kezdett Edwardhoz, hogy lenyugtassa.

- Én, mint mondtam, nem csinálok semmit. A te dolgod, hogy megállítsd. Mentsd meg a testvéredet egy gyilkostól! – nézett a szemeimbe elégedetten.

- Őrült vagy! – A könnycseppek patakzani kezdtek végig az arcomon. Az ösztönöm, a bevésődésem, a testvéri szeretet és az Edward iránti szerelmem mind mást akart.

- Csak bebizonyítom, hogy tévedsz.

- Kockára téve egy kisbabát? – nevettem fel hisztérikus hangon. Edward egyre közelebb merészkedett az öcsémhez, én pedig még mindig nem tudtam, mit is kéne tennem. Óvatosan közelítettem feléjük, nehogy Edwardot hirtelen mozdulatra késztessem.

- Csak rajtad múlik, hogy megmented-e… - Hallottam a hátam mögül Jade hangját, de igyekeztem most már nem rá figyelni.

- Edward, kérlek… Tudom, hogy nem fogsz minket bántani… - nyújtottam ki magam elé védekezően a karjaimat, de csak egy morgás szakadt fel válaszként a vöröses ajkak közül. Sikerült beoldalaznom a két Edward közé, miközben tovább beszéltem. – Szeretlek, és te is szeretsz engem. Nem lennél képes ártani nekünk, bármit is mond Jade. Bizonyítsd be, hogy erős vagy! – könyörögtem neki. A hófehér test hirtelen lendült előre, én pedig az utolsó pillanatban ragadtam meg, hogy balra rántva a földre zuhanjunk mindketten, és ne az öcsémre.

Megmarkoltam Edward nyakát, és úgy igyekeztem távol tartani magamtól a fogait. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Hogy Jade-nek igaza lehet, és az a férfi, akit tiszta szívből szeretek, valóban képes bántani engem. Márpedig az ábra tökéletesen mutatta, hogy így van.

Emberi alakban is erős voltam, de nem eléggé ahhoz, hogy Edwardot mozdulatlanul tartsam. A karjaim remegtek, ahogy egyre közelebb és közelebb furakodott a nyakamhoz. Lehunytam a szememet, mintha ez megvédhetne, aztán megéreztem az ajkait a nyakamon. Tudtam, hogy ezt mi fogja követni, hiszen, volt már ilyesmiben részem – csak azt nem hittem volna soha, hogy egyszer Edward miatt kell majd átéljem újra -, de a harapás és az erőteljes-fájdalmas szívó érzés elmaradt. Helyette egy óvatos nyelv végigsimított a verőeremen. Hitetlenkedve dermedtem meg, aztán megértettem az egészet.

A lábamat felhúzva rúgtam le magamról Edwardot. Azonnal felpattantunk mindketten, aztán megráztam magam, és a ruháim cafatokra szakadva váltak le a testemről, ahogy átalakultam.

Mondd, hogy ez csak egy csel… - üzentem Edwardnak gondolatban, aztán rájöttem, hogy milyen buta is vagyok, és kijavítottam saját magam. – Ha ez csak egy csel, tedd le a bal kezed a földre – kértem valami olyasmit, amit amúgy valószínűleg, nem csinálna. Előre görnyedt, és a bal kezével ellökve magát a földtől felém ugrott. Oldalra vetődtem, aztán ismét azonnal felugrottam, ahogyan Edward tanította még az első és egyben egyetlen edzésünkön.

Isabella? – Éppen előre akartam ugrani, mikor az ismerős hang megszólalt a fejemben. – Hallasz?

Igen, igen, igen – ismételgettem magamban boldogan.

Úgy kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjem el hevesen csóválni a farkamat, elárulva magunkat az ellenségnek. Ehelyett, nekiugrottam Edward mellkasának, felborítva őt, aztán ahogy a hátsó lábam után kapott, rögtön futottam is tovább. Folyamatosan az öcsém körül maradtunk vigyázva, hogy ne essen az álharcunk közben semmi baja.

Merre menjünk? – jött az újabb kérdés, amely bizonyította, hogy nem csak félelmemben hallucináltam az előbb Jonathan hangját.

A hegyek déli lábánál vagyunk – adtam meg az információt neki. Kicsit furcsa volt, hogy csak őt hallom a fejemben, de legalább már nem voltam egyedül.

Ez így nem elég… Túl sok a szag… - hallottam az elmémben a kétségbeesett morgást. Az agyam pörögni kezdett valami megoldáson, ami segíthet, aztán egyszer csak megvilágosodtam.

Zajt csapunk, hogy megtaláljatok! – közöltem Nate-tel és Edwarddal is. Hangosan vonyítottam és ugattam verekedés közben, Edward pedig tövestül tépett ki egy fát, aminek a gyökere fülsüketítő recsegéssel szakadt el a földtől. Alig pár centire zuhant mellettem a földre, ami megint csak elég nagy hangzavarral járt.

Néha a farkasokra és Jade-re pillantottam, de biztos voltam benne, hogy nem jöttek rá, hogy a viaskodásunk csak színjáték. Carlisle még mindig beszélt Edwardhoz, és az aranybarna szemek rémülten csillogva figyeltek minket.

Itt vannak! Itt vannak! – kiabáltam Edwardnak az utolsó pillanatban, mikor már Nate-ék elég közel értek ahhoz, hogy lelepleződjenek. Jade és a farkasai felkapták a fejüket, de már késő volt. – Vidd innen az öcsémet! – kértem, mire felmordult. Tudtam, hogy nem akar egyedül hagyni még arra a pár pillanatra sem, amíg a régi falkám és a többi Cullen ideér. Jonathan fejében láttam, hogy Alice hívta fel őket, amint Edward elindult otthonról, és hogy azért vártak eddig a keresésünkkel, mert Edward kért tőlük fél órányi előnyt, hogy biztonságba helyezzen minket, ha tud. – Te vagy a leggyorsabb! Kérlek, ha szeretsz, vidd innen őt! – esdekeltem. – Vigyázok magamra! Nem lesz baj – ígértem meg.

- Harcolj! – kiabálta Edward Carlisle felé, aztán átugorva felettem pontosan a testvérem mellett landolt.

Nem volt időm azzal foglalkozni, hogy Carlisle eleget tesz-e a fia utasításának, ahogyan azzal sem, hogy Jonathan és Alice elsőként érkezve beleveti magát a küzdelembe a fiatal farkasokkal, az egyetlen, amire koncentráltam, az volt, hogy az én két Edwardomat biztonságba juttassam.

- Te mocskos vérszívó… - Jade dühösen morogva vetette előre magát a levegőben átalakulva. Ellöktem magam a talajtól, és egyenesen nekiugrottam az oldalának.

Még fél szemmel láttam, ahogy Edward felkapja az öcsémet, és futni kezd a fák felé, aztán egy marást éreztem az oldalamnál. Nyüszítve csaptam a mellső mancsommal a sárgásfehér farkas pofája felé, de nem találtam el őt. Tudtam, hogy ha mozdulatlan maradok végem, ezért a lábaimmal lökni kezdtem magam a földön, és az óramutató járásával ellentétes irányba forgattam el az egész testemet. A bőröm megfeszült a fogak között éles fájdalmat okozva, de nem törődtem vele. Aztán egyszer csak szabad voltam.

A fájdalom égetővé vált, de talpra ugrottam, és futni kezdtem körbe-körbe, mintha megvesztem volna. Jade sokkal jobb harcos volt, mint én, ezért az egyetlen esélyem az volt, ha sikerül feltartanom addig, amíg segítséget nem kapok. Szerencsére, nem kellett erre sokáig várnom. A fák közül még három farkas érkezett Emmett és Rosalie kíséretében. Aztán legnagyobb meglepetésemre, Edward is kiszáguldott a fák közül az öcsém nélkül.

Előre vetette magát Jade felé, aki azonnal menekülőre fogta a dolgot. A lábaim összecsuklottak, és a földre zuhantam. A szemeim előtt kezdett elmosódni a világ, de nem akartam elájulni. Tudnom kellett, hogy mindenki épségben van-e.

Hallottam néhány morgást és puskadördülést, de nem igazán fogtam fel, hogy mi is történik körülöttem. Aztán hirtelen túl nagy lett a csend. Szitáló eső hullott a bundámra, jól esett a friss illata, és a hozzám érő kezek simogatása is. Megpróbáltam visszaváltozni, de valamiért nem sikerült. Egy pillanatig az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha örökre farkas alakban maradok, és rémülten nyüszítettem fel.

Semmi baj. Ne változz át! – hallottam meg a nyugtató-aggodalmas hangot a fejemben. – Így hamarabb meggyógyulsz, nem lesz semmi baj… - Tudtam, hogy Jonathan hazudik, mert egy apró szúrást követően, hirtelen olyan könnyűnek éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, és ettől ilyen nyugodt minden körülöttem. Aztán fájdalom nélkül felemelkedtem a földről, és hirtelen a nyugalom helyét megint átvette az ijedtség. Hallottam a fejem fölül Edward hangját, és nem akartam még elmenni, maradni akartam, de a szemhéjaimra, mintha ólomsúlyt kötöttek volna.

A következő pillanatban, mintha egy éjszakai csúszdázáson vettem volna részt. Sötét volt, de az egész világ mozgott velem. Felfordult a gyomrom, de nem tudtam kiszállni. Csak hagytam, hogy a láthatatlan erő maga felé húzzon. Aztán egyszer csak hangos koppanást hallottam, és a fejemben tompa kínt éreztem.

- Hé, hé, nyugalom… - Ahogy kitisztult előttem a kép, rájöttem, hogy Edward keze nyom vissza az ágyra.

- Mi történt? – ismertem fel Alice hangját, aztán bekúszott az ő arca is elém.

- Forgolódott, és nekiverte a fejét az ágytámlának. – Kaptam magyarázatot Edwardtól az előbb történtekre. Fel akartam emelni a kezemet, hogy megdörzsöljem a fejemet, de ahogy megpróbálkoztam ezzel az egyszerű feladattal, két dologra jöttem rá. Az egyik az volt, hogy kéz helyett még mindig mancsaim voltak, a másik pedig, hogy rossz ötlet volt mozogni, mivel az oldalamban lévő lüktetés sokkal erősebb volt, mint ami a fejemet kínozta.

Mi történt? A testvérem? Carlisle? A többiek? – soroltam gyorsan, amint kitisztultak a gondolataim, és rájöttem, miért is fekszem most itt ilyen állapotban.

- Mindenki jól van… Majdnem mindenki… - javította ki magát Edward, aztán mikor izgatottan mocorogni kezdtem, gyorsan folytatta. – Az egyik fegyveres fiú ijedtében rálőtt Aidanra, de hamar rendbe jön. Csak a vállát találta el.

Folytasd! Tudni akarok mindent! – követeltem.

- A három emberkölyköt az Alfád… vagyis Jonathan – javította ki magát Edward. - visszavitte La Push-ba. Azt hiszem, rémültükben soha többé nem akarják viszontlátni Jade-et.

És ő meg a többi farkas? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

- Egyiküket Emmett, a másikat Alice és Carlisle fogta el menekülés közben – rándult meg Edward arca.

Mi lett velük? – Bármennyire is gyűlölnöm kellett volna őket, nem voltam rá képes. Csak ostoba gyerekek voltak, akiket könnyű volt átverni.

- Őket is átadtuk a quileute-oknak – nyugtatott meg Edward, miközben a keze újra és újra végigsimított a bundámon.

Azt mondtad, kettőt fogtatok el közülük? – jutott el lassacskán az agyamig az információ. Valamiért még nehezemre esett gondolkodni, pedig nagyon igyekeztem. Edward kuncogva hajtotta a fejét a nyakamhoz, hogy aztán felemelkedve egy puszit nyomjon az orromra.

- Fájdalomcsillapítók és nyugtató – magyarázta a zavartságomat. – Pihenned kéne inkább, hogy hamar meggyógyulj – próbált meg kitérni a válasz elől az eredeti kérdésemre, aztán sóhajtva megadta magát. – Jade és Ouray elmenekültek. És… még valaki…

Ki? – nyögtem ki gondolatban a kérdést, aztán végigvettem magamban a lehetőségeket. – Joshua? – A döbbenettől a levegő hirtelen a mellkasomban rekedt.

- Magához tért, miközben harcoltunk, és Jade-ék után rohant. Emmett, Carlisle és a volt falkádból ketten utánuk mentek, de túl sok nyom volt a környéken. Valószínűleg Jade és Joshua is többször jártak arra a közelmúltban. Aztán pedig jött az eső, és elmosta a legtöbb szagot.

Akkor még nincs vége… - hunytam le a szemem fáradtan. Egyszerűen felfoghatatlan volt a számomra, hogy Josh azok után, ami történt, még mindig inkább Jade mellett marad, mint mellettünk. – Hogy mehetett vele? Még ha gyűlöl is engem, Jade kockára tette az öcsém életét. Nem tudhatta, hogy nem fogod bántani, és…

- Joshua valószínűleg, nem tud erről. Akkor még ájult volt. És… - Edward lesütötte a szemét, aztán vett egy mély levegőt. – Jade nem hagyta volna, hogy bántsam az öcsédet. Azt akarta, hogy végezz velem, vagy ha neked nincs elég erőd hozzá, akkor megtette volna ő. Mindenképpen én voltam a célpont, nem a testvéred. Muszáj volt megjátszanom, hogy elvesztettem az önuralmamat, mert féltem, ha nem teszem, Jade dühében még valami őrültséget tesz. Az öcséd volt a legvédtelenebb közöttünk, ki kellett juttatnom valahogyan, hogy harcolhassunk. Attól tartottam, hogy Jade-nek végleg elmegy a józan esze. A gondolatai olyan zavarosak és feldúltak voltak. Egész életében bosszúra vágyott, és most, hogy itt van a kapujában… Tényleg úgy véli, hogy amit tesz, az jó. Nem hiszem, hogy józanul bántani akarna titeket, de egy hajszálon egyensúlyozik az épelméjűség és a teljes összeomlás között, és ez nagyon veszélyes…

Most ki vigyáz Edwardra? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet a fejfájdító gondolatokról.

- Esme és Rose odalent vannak vele. Megfürdették, megetették, minden rendben van, de most pihenj. Büszke vagyok rád! Azt tetted, amire tanítottalak… - hajtotta a fejét Edward a párnára az enyém mellé.

Mindenáron kiszabadulni és állandó mozgásban lenni – ismételtem magamban a mezőn tanultakat. – Úgy tűnik, hogy a farkasok ellen is bejön – ásítottam egy nagyot.

- A lényeg, hogy túlélted. Semmi más nem számít! - Edward arca elkomorult, de nem tudtam, hogy miért. Meg akartam kérdezni, de hirtelen megint nagyon álmos lettem, ezért csak behunytam a szemem, és úgy merültem az öntudatlanságba, hogy közben éreztem a hosszú ujjak cirógatását.