Gyógyító pilleszárnyak 7.

A facebookos olvasói klub oldalára mindjárt kiírom, hogy ki nyerte az Árnyékvilág 3 ingyenes példányát, amit a kiadó ajánlott fel. :)

Ezen kívül ma tudtam meg, hogy decemberben (a pontos napot még nem tudni) lesz egy közös könyvbemutató Beninával és Kittivel, amit elvileg egy 150 fős étteremben tartunk majd. Szeretném megkérdezni, hogy esetleg van-e valami ötletetek, kívánságotok, hogy mivel dobjuk fel az eseményt. Mondjátok el, minek örülnétek, és mi igyekszünk megvalósítani. :) Előre is köszönöm! :)

A nyerteseket itt tudjátok megnézni majd: http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915

A könyvbemutatókkal kapcsolatos kéréseket, ötleteket pedig megírhatjátok itt vagy a spiritbliss24@gmail.com címre. :)

7. IRREÁLIS ÉRZELMEK

HALLOTTAM, HOGY A TÖBBIEK felbolydulnak a házban. Meglepődtek, hogy nem egyedül érkezem haza, azon meg főleg, hogy egy embert hozok magammal. Nem mondtam el nekik, miért is megyek vissza Vancouverbe, és úgy tűnt, Edward sem mesélte el, mit látott a gondolataimban.

Ahogy kinyílt az ajtó, és mindenki kisereglett a verandára, Vania szívverése felgyorsult és közelebb húzódott hozzám. Valószínűleg riasztott a természetes veszélyérzete, ami engem már nagyjából megszokott, de néhány idegen vámpír láttán ismét működésbe lépett.

- Vania, ők itt a családom! – álltunk meg végül a sokaság előtt. Edward azonnal előre lépett, hogy köszöntse a vendégünket. Az utóbbi időben tényleg kezdett ösztönösen úgy viselkedni, mint egy családfő. Örültem neki. Így megmarad a család támasza, ha én már nem leszek velük…

- Ő, itt Edward, a fiam – mutattam be egymásnak őket. Vania halványan elmosolyodott, aztán kinyújtotta reszkető kezét. Edward olyan óvatosan fogta meg, ahogyan egy szappanbuborékkal teszi az ember, ha nem akarja kipukkasztani, aztán ahelyett, hogy megrázta volna, a szájához emelte. Vania arca kipirult, és zavartan sütötte le a szemét.

- Köszöntünk az otthonunkban! – nézett Edward a kézcsók után Vaniára, aztán felém bólintott. Ő már tudta, miért is van itt a lány.

- Hello, nagyon örvendek! – libbent elénk Alice Jasperrel, aztán egy rövid bemutatkozás után Isabella következett.

- Szia! – lépett előre a kicsiket kézen fogva. Edward melléjük állt, és összevont szemöldökkel fordult Isis felé. Aggódva figyeltem a gyermekien dühös vonásokat, de fogalmam sem volt, mi lehet a gond. Persze, az ikrek nem nagyon találkoztak még idegenekkel, de Edan egészen jól viselte a helyzetet. – Isabella vagyok, Edward felesége, ők pedig Isis és Edan, a gyerekeink – jött a bemutatkozás. Vania ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, valószínűleg Isabella látványa kevésbé riasztotta meg, mert emberi volt.

- Nagyon örülök! – felelte lágyan, aztán egy kedves mosollyal leguggolt a gyerekekhez, de amint meglátta Isis arcát, visszahőkölt. – Öhm… Sziasztok! – köszönt végül feszengve.

- Isis! – Edward hangja hangosan csattant, de a barna szempár nem fordult felé. A rózsaszín ajkak lassan hátrahúzódtak, és morgás tört elő mögülük.

- Vania, szép lassan gyere ide… - szólaltam meg halk hangon, miközben próbáltam összeszedni magam. Döbbenten figyeltem az eltorzult gyerekarcot és hallgattam, hogy Vania zihálni kezd.

- Isis, elég legyen! – kerülte meg Edward a feleségét és a fiát, és szigorú pillantást vetett a lányára. Egy pillanatig még hallatszott a morgás, aztán Isis dühös szisszenést hallatott, kirántotta a kezét Isabelláéből, és hátat fordítva bevonult a házba. Mind megrökönyödve néztünk utána, én pedig szégyenkezve léptem Vania mellé.

- Szörnyen sajnálom, fogalmam sincs, mi baja lehet… Általában a világ legaranyosabb kislánya – mentegetőztem.

- Én is az elnézésedet kérem! – bólintott Edward. – Megyek és beszélek a lányommal. Kérlek, bocsáss meg neki, és érezd magad otthon, amíg itt vagy – mosolyodott el halványan, aztán besietett a házba.

Csendesen és kissé még mindig döbbenten vonultunk be a házba, miközben próbáltam az emelet felé figyelni, hogy megtudjam Isis jól van-e, de egy hang nem sok, annyit sem hallottam. Isis valószínűleg gondolatban beszélt az apjához, Edward pedig lehet, hogy írásban válaszolt. Aggódva tettem le Vania bőröndjét a nappaliban, miközben azon elmélkedtem, mi üthetett Isisbe, és miért nem hangosan beszélnek – legalább Edward -, hogy tudjam, mi történik.

- Tessék! – Isabella hozott egy pohár vizet a konyhából, és átnyújtotta Vaniának. – Tényleg szörnyen…

- Semmi gond… - rázta meg a fejét. – Kicsit… ijesztő volt, de a gyerekek ilyenek. Nem szeretik az idegeneket.

- Biztos jól vagy? – fordultam én is hozzá, miután rájöttem, felesleges próbálkozás hallgatózni.

- Igen, persze – jött a válasz, és bár határozottnak hangzott, mégis úgy éreztem, nem felel meg a teljes valóságnak. Mikor Edward lejött a lépcsőn, az arca gondterheltnek tűnt.

Mi történt? Mit mondott? – kérdeztem azonnal, de csak megrázta a fejét. A gyomrom táján kellemetlen szorítást éreztem. Miért nem tudhatom meg, mi Isis baja?

- Akkor megyünk? – szakította félbe gondterhelt elmélkedéseimet Alice. Türelmetlenül toporgott a kanapé mellett Edwardot figyelve.

Hová? – futott végig a gondolat a fejemben.

- Alice, Jasper és én úgy terveztük, hogy vadászni megyünk. Ők már régen voltak, én pedig jó, ha eszem az utunk előtt – utalt a hétfőre tervezett magyarországi „túránkra”. – Lehet, hogy neked sem ártana velünk tartani – fürkészte a tekintetemet. Valószínűleg már elég sötét volt, mert jó pár napja ettem utoljára, és akkor is csak zacskós vért.

- Este kimegyek majd ide a környékre – feleltem. Nem akartam Vaniát magára hagyni, főleg azok után, ami Isisszel történt.

- Rendben – bólintott Edward megértve az érveimet.

- Akkor mi menjünk… - intett a fejével Alice-éknek, akik elindultak a kijárat felé. – Hétfő hajnalra itthon leszünk – ígérte nekem.

- Biztosan fáradt vagy. Szerintem, Alice nem bánja, ha elalszol a szobájában, amíg távol van – ajánlotta Isabella, miután magunkra maradtunk, aztán rám nézett megerősítésért.

- Megmutatnád neki a szobát? Beszélnék Isisszel… - kértem. Isabella bólintott. – Jó lesz így neked? – kérdeztem meg Vaniát is.

- Persze – bólintott, aztán felállt és a kezébe vette a táskáját, majd elindult Isabella után.

Vártam pár percet, hogy összeszedjem a gondolataimat, aztán mély levegőt vettem, és én is felmentem az emeletre. Isis az ágyán gubbasztott, mikor beléptem a szobába, és ahogy észrevett, azonnal a fejére húzta a paplant.

Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán leültem az ágy szélére.

- Megijesztetted őt, pedig semmi rosszat nem tett… - szólaltam meg. A hangom egyáltalán nem volt vádló. Fogalmam sem volt, mi válthatta ki Isisből ezt az agresszív viselkedést, de biztos voltam benne, hogy megvolt a maga oka rá. Tudni akartam, mi az, és segíteni neki abban, hogy közösen megoldjuk. – Vanessa igazán kedves lány, ha megismernéd, biztos vagyok benne, hogy… - érintettem meg a takaró alatti dudort, ahol Isis fejét sejtettem, mire hirtelen lerúgta magáról az anyagot, és felpattant.

- Miért kellett idehoznod? Ő nem közénk tartozik! Csak egy ember! Semmi keresnivalója az otthonunkban! – Isis kipirulva kiabált velem, miközben a kezei ökölbe szorultak, a szemei pedig szinte villámlottak.

- Isis… - próbáltam lenyugtatni, de annyira meg voltam hökkenve, hogy fogalmam sem volt, mit kéne mondanom.

- Azt akarom, hogy most azonnal menjen el! – fonta össze maga előtt a karjait dacosan.

- Isis, kérlek, üljünk le, és beszéljük meg, hogy mi a baj, rendben? – próbáltam meg hatni a józaneszére.

- Elküldöd most?

- Nem tehetem, bajban van és én… - kezdtem volna bele a magyarázatba.

- Nem érdekel! – csattant fel Isis. – Ha nem küldöd el, hagyjál békén! – fordult az ablak felé. Vártam pár másodpercet, hátha meggondolja magát és rájön, hogy most pont olyan gyerekesen viselkedik, ahogyan egy átlagos korabeli, de hiába. Fájó érzés töltötte el a mellkasomat, ami egy sóhaj képében szakadt fel.

- Ha mégis beszélni szeretnél velem, a dolgozószobámban leszek – mondtam. – És ha ez számít valamit, annak ellenére, hogy nem viselkedsz valami szépen, nagyon szeretlek – tettem hozzá. Hallottam, hogy a szívverése felgyorsul, de egyébként nem reagált.

Nehéz kövekkel a mellkasomon mentem a dolgozószobámba, miközben hallottam, hogy Vania lefekszik pihenni egy kicsit.

- Az csak egy kurva, felejtsd el! Ezernyi más nő van a világon és a helyes pofikádnak egy sem tudna ellenállni – Linford megcsipkedte az arcomat, mire felmordulva húzódtam arrébb, és átfordultam a másik oldalamra. – Ugyan már, Carlisle, szedd össze magad!

- Szeretem őt… - motyogtam magam elé.

- De ő nem szeret téged. Ne legyél már olyan, mint egy lány… - röhögött fel, aztán átsétálva az ágyam másik oldalára felém nyújtotta a borosüveget, amit az apja pincéjéből csórt el. – Esküszöm, tisztára úgy viselkedsz! Megdugtad, jó volt, ennyi volt, lépj tovább!

- Közönséges vagy! – fordítottam ismét hátat neki.

- Te vagy oda egy kurtizánért…

- Ő nem csak egy kurtizán! Sokkal okosabb, értelmesebb, mint bármelyik jó családból való lány a városban.

- Szóval, az eszéért dug… feküdtél le vele, értem én… - hümmögött. – Vagyis nem, de te tudod. Viszont, elküldött, úgyhogy hiába szomorkodsz bezárkózva a szobádba.

- Akkor sincs kedv… - kezdtem volna kifejteni, mikor odakintről zúgolódás hangzott fel. – Jaj, ne… - sóhajtottam. Pontosan tudtam, mit is jelent ez a hang, mert mostanában egyre többet hallottam. Apám és a neki segítő katonák elfogtak néhány embert, akiket boszorkánysággal vádolnak, és végighurcolják őket a városon, hogy példát statuáljanak. Gyűlöltem ezt az egészet! Boszorkányok, démonok… Hülyeség! Persze, hittem, hogy létezik a gonosz, de hogy nem azok között az ártatlan emberek között kell keresni, akiket apámék üldöztek, abban is biztos voltam.

- Gyere, Carlisle, ezt nézd meg! – hallottam meg Linford hangját.

- Nincs kedvem végignézni, hogyan végeznek ártatlan emberekkel – fúrtam bele a fejem a párnámba.

- Nem, Carlisle, ezt látnod kell! Gyere ide gyorsan! – Meglepetten néztem fel, aztán Linford arcát látva összeráncolt homlokkal másztam ki az ágyból és léptem az ablakhoz.

- Mit kéne lát…Istenem, ne! – nyögtem fel.

- Ez Carlisle szobája… - hallottam meg odakintről Isabella hangját, aztán halk kopogás kért engedélyt a belépésre.

- Szabad – dörzsöltem meg az arcomat. Az ajtó kinyílt és Vania lépett be. Másik ruhában volt, mint korábban, mert alvás után vett egy forró zuhanyt és átöltözött.

- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

- Persze, én is ezt akartam kérni, csak vártam a megfelelő pillanatot – bólintottam, aztán az asztal másik oldalán lévő szék felé intettem. Pár pillanatig csend volt, aztán Vania megköszörülte a torkát.

- Mi lesz most? – érdeklődött a kezeit tördelve. – Gondolom, itt nem maradhatok sokáig…

- Isis nem rossz gyerek, csak… Fogalmam sincs, mi ütött belé.

- Nincs szükség arra, hogy mentegetőzzön – töltötte meg a szobát a fűszeres illat, ahogy Vania megrázta a fejét és a tincsei meglibbenve felkavarták a levegőt. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Isis kiborulhatott-e a számára kellemetlen szag miatt, mint a múltkor, de kételkedtem benne, hogy ez a hatalmas hiszti emiatt lenne. Edan még csak meg sem rezdült, pedig akkor őt is irritálnia kellett volna… - Még kicsi. Védi azt, ami az övé.

- Ami az övé? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül. Mi lehetne az, amit Vania veszélyeztet a jelenlétével, és elvehetné Isistől? Hiszen nem akar beköltözni ide, csak egy napra húzza meg magát nálunk…

- A bordélyból az egyik barátnőmnek is volt egy kislánya, ha hozzáértünk valamelyik játékához, csípett, rúgott, harapott.

- De nem fenyeget semmit, ami az övé lenne… - Vania halványan elmosolyodott, mintha valami butaságot mondtam volna.

- Ön miatt ilyen. – A kijelentés nevetésre késztetett. Miféle képtelenség ez? – Erősen ragaszkodik Önhöz, és a gyerekeknek jók a megérzéseik… Ösztönösen tudja, hogy… - Vania elpirult. Egy pillanatra szégyenlősen lesütötte a szemét, aztán ismét rám nézett. – Tudja, hogy vonzódom magához – mondta ki egyszerűen. Zavartan fordítottam az asztalra a pillantásomat, és kapkodva előhúztam azt a pár papírlapot, amin a bérlakások listája volt. Még Vania telefonhívása után kerestem pár helyet, hogy hamar megoldódjon a lakáskérdés.

- Kételkedem abban, hogy emiatt borult volna ki… Ez elég nagy ostobaság lenne tőle, hiszen azért, mert idehoztam magát egy napra, nem fog engem elveszíteni.

- A féltékenység nem észszerű – bólintott Vania, mintegy megerősítve újra, hogy hisz az Isisszel kapcsolatos elméletében, bármit is mondok. – Az enyém sem az.

- A magáé? – most már végképp összezavarodtam.

- Egy kisgyerekre féltékenynek lenni, amiért ennyire kötődik a nagyapjához, miközben a férfi semmit sem érez irántam, elég irracionális érzés, nem gondolja? – érdeklődött csevegő hangon, de az ujjai elfehéredve markolták a ruhája szélét. Nem hittem volna, hogy érezhetek még nagyobb meglepettséget, de sikerült.

- Vania… Már megmondtam, hogy… - kezdtem bele, de az apró női kéz tiltakozva a levegőbe emelkedett.

- Tudom. Nem kell még egyszer elismételnie, amit már elmondott – mosolyodott el halványan. – Majd megbirkózom ezzel. – Egy másodpercig csendben hallgattunk, aztán felé nyújtottam a papírokat.

- Nézze át ezeket, és válassza ki azt a hármat, ami a legjobban tetszik. Holnap elmegyünk megnézni őket – közöltem a terveimet. Vania átvette a listát, és pár percig csendesen olvasgatta. A szemöldöke a sorok átfutása és a képek nézegetése közben néha meg-megrándult, aztán gondterhelten nézett fel rám.

- Ha egyik sem megfelelő, akkor…

- Nem, nem. Ezek mind tökéletesek – tiltakozott azonnal. – Az a baj, hogy túl tökéletesek – sóhajtott fel. Hosszú évtizedek után kezdtem rádöbbenni, hogy nem értem a női észjárást, ettől pedig összerándult a mellkasom. Esme különleges volt… Vele minden annyira egyszerűen ment. Tudtam, mikor mire gondol, mikor mit érez. Mintha különleges képesség nélkül is beleláttunk volna egymás fejébe. A hiányérzet olyan letaglózó erővel vágott képen, hogy elakadt a lélegzetem.

Izgatottan néztem fel, ahogy Esme lesietett a lépcsőkön, és felkuncogtam a látványtól. Ő is végigmért engem, és a ruháim szintén mosolygásra késztették. Nem tudta előre, én mit fogok felvenni, ahogyan én sem ismertem az ő végső választását, mégis, mintha egymáshoz öltöztünk volna.

- Vajszín. Jól áll – bújt hozzám megszemlélve a nadrágomat.

- Neked is – csúsztattam a kezem a szintén hasonló színű, egyszerű, mégis csinos ruha derekára.

- Gondoltam, Bella kellemesebben érzi majd magát…

- Ha vidám és világos színeket lát…

- Romboljuk le a vámpírregények hamis képét – vigyorgott rám lelkesen, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne öleljem magamhoz szorosan. A friss virágillat, ami a hajából áradt, megtöltötte a tüdőmet és végigbizsergetett. – Olyan jó lenne, ha Bella kedvelne minket…

- Biztosan kedvelni fog. Téged nem lehet nem kedvelni… - csókoltam a tincsek közé, aztán az orrom hegyét az arcához dörgöltem. – Te vagy a legcsodálatosabb lény az egész világon.

- Nem, mert az te vagy – mosolygott fel rám. Ahogy meghallottuk Edward autóját közeledni, az emelvényre sétáltunk a zongora mellé, és izgatottan szorítottuk meg egymás kezét.

- Doktor, jól van? Doktor? – Az érintéstől összerezzentem, és meglepetten jöttem rá, hogy Vania a székem mellett térdel, a keze pedig az arcomon pihen.

- Minden rendben – feleltem rekedtes hangon, aztán finoman megfogtam a csuklóját, és elhúztam a kezét magamtól. Vania engedelmesen az ölébe ejtette, de nem mozdult mellőlem. – Csak elkalandoztam, tényleg minden rendben – biztosítottam róla még egyszer, miközben zavartan álltam fel a székemből és a könyvespolc felé léptem, hogy kicsit távolabb kerülhessek tőle. – Miért baj, hogy tökéletesek a lakások? – tereltem vissza a szót oda, ahol abbahagytuk.

- Mert így is szégyellem, hogy elfogadok Öntől bármit is – hajtotta le a fejét egy sóhajjal. – Nekem elég egy aprócska szoba is, ahol meghúzhatom magam, amíg elvégzem az iskolát. Nem akarom, hogy túlzott anyagi költségekbe verje magát miattam.

- Emiatt ne aggódjon! – mosolyodtam el halványan. – Megígértem a bátyjának, hogy vigyázok magára és gondoskodom arról, hogy mindene meglegyen. A pénz nem igazán számít az én helyzetemben…

- De… - harapta be az alsó ajkát.

- Semmi de. Válasszon csak hármat – intettem a papírok felé. Újra a kezébe vette és átfutotta őket.

- A hármas, a hetes és a kilences – közölte velem. A lehetőségek közül a három legkisebb és legolcsóbb. Magamban nevetve csóváltam meg a fejem.

- Rendben, holnap reggel akkor közösen bemegyünk Port Angelesbe és megnézzük őket. Fel is hívom az illetékeseket – nyúltam a telefon után.

- Én addig ehetnék valamit, doktor? – tördelte ismét az ujjait, mintha valami hatalmas dolgot kérne.

- Persze, érezze magát otthon… - félredöntött fejjel, elgondolkozva néztem rá, aztán végül közelebb léptem, és felhúztam a földről. – Tudja mit, ha már úgyis itt van velünk, esetleg hagyhatnánk a formális megszólításokat, mit gondol?

- Pe… persze, ha úgy szeretné… szeretnéd… Carlisle - dadogta, miközben önkéntelenül lepillantott a kezére fonódó ujjaimra – az izgalomtól édesebb illata lett a vérének. Gyorsan eleresztettem, aztán szólaltam csak meg.

- Akkor érezd magad otthon nálunk, Vania. A konyha odalent van a földszinten, egyél csak, amihez kedved van. Ha kell, Isabella biztosan segít az elkészítésében, szólj neki nyugodtan – mosolyogtam rá.

- Rendben, köszönöm szépen – viszonozta a gesztust, aztán az ajtóhoz sétált. – Tényleg mindent köszönök, Carlisle… - nézett vissza rám rajongó tekintettel. Zavartan bólintottam egyet, aztán elkezdtem bepötyögni az első lakás tulajának a számát. Vania halkan becsukta maga mögött az ajtót és magamra hagyott.

Furcsa volt az a fajta vonzódás, amit nyíltan kimutatott felém, főleg, hogy néha annyira ártatlanul tudott viselkedni, akár egy átlagos fiatal lány. Mintha sosem kellett volna átélnie a valóság sötét oldalait, nem kellett volna eladnia önmagát, eltűrnie, hogy kihasználják és használják. Talán, még épp időben hoztam ki abból a világból ahhoz, hogy megmenthessem a benne pislákoló ártatlanságot.

- Jó napot! – köszöntem, mikor a vonal másik végén bejelentkezett egy női hang. – A bérelhető lakás után szeretnék érdeklőd… - kezdtem, aztán a telefont hirtelen az asztalra hajítottam, és kiszáguldottam a szobából. Korábban is hallanom kellett volna a halk lépéseket és a morgást de túlságosan lekötöttek a saját gondolataim, csak az üvegcsörömpölés hangjára eszméltem fel.

- Isis! – kiáltottam, ahogy átsüvítettem a folyosón, de elkéstem egy tizedmásodperccel. Még láttam az előre vetődő apró testet, ami különleges erejének köszönhetően azonnal a földre terítette Vaniát, de már nem tudtam megakadályozni a szörnyűséget. Azonnal letéptem róla és magamhoz szorítottam a rángatózó és vicsorgó gyereket.

- Uramisten! – Isabella a felfordulás zajára lélekszakadva rohant a konyhába, és mikor felfogta a látványt, ami a szeme elé tárult, elsápadva meredt a kislánya véres arcára. – Mit csináltál? – kapta ki a kezemből, és erőteljesen megrázta. A hadakozás azonnal abbamaradt, és a két barna szempár riadtan meredt egymásra. Isis zihálva fordította hátra a fejét, miközben én Vania mellé térdeltem, és próbáltam elállítani a vérzést.

- Én… nem akartam… Én nem ezt akartam… - Isis minden ízében remegve hátrált el az anyja kezei elől, aztán kirohant a konyhából.