A jövő reménysége - 32. fejezet

Utólagos kiegészítés: Boldog születésnapot Vickynek és boldog névnapot Melindának! :)

Hát, a hsz. határ közelében sem voltatok, mert az 120 volt. :D Ennyire nem akarjátok, hogy vége legyen? :) Utána még lesz egy könyv a trilógiából, szóval, ne aggódjatok. :) Most is van hsz határ. :)

Az ajándékok még mindig készülnek, bocsiiiii... De nagyon szépek lesznek, szóval, szerintem, megéri várni rá... És holnap hirdetem ki a múlt havi győzteseket is, akik már időben megkapják majd az ajándékot, mert elkészül az előző nyertesekével együtt. :) Bocsánat tényleg a késésért!

A találkozó... Január 2-án lesz, mindenkiért kimegyünk majd a vonathoz, buszhoz. Szerintem, délelőtt 11 körülre összegyűlünk mindannyian (igyekezzetek olyan vonatot találni, amivel legkésőbb 11-re beértek Pécsre), és az egész addig tart, amíg maradni tudtok. :) Természetesen, mindenkit kikisérünk a vonathoz, buszhoz hazafelé is. :) Azt még nem tudom, hogy magát a találkozót hol fogjuk tartani, de igyekszem valami fedett helyet találni, ami ingyenes. :)

És még egy felhívás a fejezet előtt... :D Bocsánat, hogy húzom az időt... :D Szóval, mint tudjátok, meg fog jelenni a regényem. :) Viszont, ehhez nem csak a Könyvmolyképző Kiadó és Ildikó segítségére van szükségem, hanem a ti segítségetekre is. Ugyanis, ahhoz, hogy egy kezdő író regényét minél többen megismerjék, sok-sok reklám kell. Ezért várom olyan önkéntes és lelkes emberkék jelentkezését, akik segíteni tudnának a reklámozásban mind a neten, mind a való életben. Hogy pontosan mire is gondoltam, azt majd elmondom a jelentkezőknek, de a lényeg annyi, hogy minél több emberhez eljuttassuk a regényem megjelenésének a hírét. :) Szóval, aki részt szeretne venni egy ilyen nagy projektben velem és a kiadóval karöltve, az írjon nekem egy e-mailt a spiritbliss24@gmail.com e-mail címre. :) Kérlek titeket, csak akkor jelentkezzetek, ha tényleg el is fogjátok végezni a kiadott feladatokat. Ez szörnyen fontos most, mert nagyon sok múlik azon, hogy jól működő reklámtervezetet dobjunk össze és valóra is váltsuk. :)
Előre köszönöm mindenkinek a segítséget! :)




32. ALKU




AZT HITTEM, HOGY A HATÁR KÖZELÉBE ÉRVE dulakodás hangját fogom hallani, de helyette minden csendes volt. Ezernyi gondolat futott át a fejemen abban a fél percben, amíg meg nem érkeztünk. Talán, Edwardnak sikerült beérnie Jaspert, és valami tragédia történt – nem tudtam volna elképzelni, hogy tényleg, komolyan bántják egymást, ezért elhessegettem ezt az elméletet. A többi elképzelésem viszont még ijesztőbbnek tűnt. Jasper átlépte a határt, Edward követte őt, hogy visszahozza, mielőtt késő lenne, a felbukkanó farkasok pedig betartották a szerződés szavait. Nagyon reméltem, hogy nem ez történt. Próbáltam elhitetni magammal, hogy Jonathanék nem támadnának rá a szeretteimre, de fogalmam sem volt róla, hogy ez tényleg így van-e… Valószínűleg Edward életét megkímélnék a bevésődés miatt, de Jasper…

Annyira belemerültem a rémképekbe, hogy először észre sem vettem, hogy megálltunk. Csak akkor jöttem rá, mikor Rosalie megmozdította a karjait, és letett a talajra. Kicsit szédelegve próbáltam talpon maradni, miközben felnéztem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

Edward és Jasper farkasszemet nézve álltak egymással szemben – a határvonallal párhuzamosan. Mozdulatlanok voltak, mint két márványszobor – szerintem, még levegőt sem vettek. Jasper alig pár milliméternyire lehetett csak a képzeletbeli határvonaltól, de még a biztonságos oldalon állt.

- Jazz… - Alice hangja halk volt, mintha nem akarta volna megijeszteni szerelmét, nehogy az valami meggondolatlanságot tegyen. – Jazz, kérlek…

- Semmi baj nem lesz, Alice – Jasper hangja teljesen nyugodtnak tűnt. – Isabella úgyis megteszi…

- Egy nagy francot! – A pillantásom Edwardra ugrott. Nem sokszor láttam ilyen feszültnek az arcát, és a szemei is szinte villámokat szórtak. – Megállítalak, mielőtt átlépnéd!

- Gyors vagy, Edward, de nem ennyire… - rázott aprót a fején Jasper, de a pillantását le sem vette a testvéréről. – Én most átmegyek a határon Isabella. Csak a te döntésed, hogy megadod-e nekem erre az engedélyt vagy sem. Én bízom benned! – Tudtam, hogy tényleg így van, és azt is, hogy nincs más választásom, mint megszolgálni ezt a bizalmat. Az, hogy hagyom megszegni az egyezséget bármelyik Cullennak, nem volt a lehetséges alternatívák között.

Minden a másodperc egyetlen töredéke alatt történt. Jasper csak egyetlen gyors lépést tett, miközben Edward előre vetette magát, az én fejemen pedig átsuhant az engedélyadó gondolat. Mivel senki nem magyarázta el nekem a farkasdiplomáciát, nem tudtam biztosan, hogy ez így elegendő-e a szerződés pillanatnyi módosításához, valamiért mégis éreztem, hogy minden rendben van.

Edward alig egy szemvillanásnyi idővel maradt le – karjai üresen markoltak a levegőbe. Hirtelen megfagyott a levegő, és nekem olyan érzésem támadt, mintha egy hihetetlen gyönyörű, de rossz előérzetet keltő mozdulatlan festményt néznék.

Alice rémülten pislogott a határ túloldala felé, Edward és Rosalie arcán pedig a düh és a feszültség tükröződött. A testük megfeszült, mintha bármikor kitörhetne egy harc, amiben használniuk kell az erejüket. Jasper viszont laza testtartással és lehajtott fejjel állt a farkasok területén. Azt hittem, hogy azért, mert beletörődött a sorsába, bármi is lesz az, de mikor felnézett rám, csak bűntudatot láttam a tekintetében. Tényleg kétsége sem volt, hogy megteszem-e, amit szeretne. Tökéletesen megbízott bennem.

Én voltam az, aki megbolygatta ezt a majdnem mozdulatlan képet, mikor elindultam Jasper és Edward felé.

- Várj! – kapott utánam Edward, mikor a lábam meg akarta tenni az utolsó lépést a határvonal másik oldalára. Ujjai hűvösen fonódtak a csuklómra, az érintése mégis annyira lágy volt, hogy szinte cirógatásnak éreztem a fogását.

- Vele kell mennem… Hogy szóljak a többieknek, nem szegte meg az egyezséget – magyaráztam, de láttam az arcán, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötlet.

- Akkor én is megyek! Adj engedélyt az átlépésre – véste a tekintetét az enyémbe nagyon komolyan. Végig sem kellett gondolnom a válaszomat, szégyenkezve lesütöttem a szememet, és aprót ráztam a fejemen.

- Miért? – Nem mertem újra felnézni, mert nem akartam látni Edward szemeiben a sértettséget – elég volt a hangjában hallanom. – Jasperben megbízol, de bennem nem?

- Nem akarom, hogy bajod essen… - motyogtam magam elé. Fogalmam sem volt róla, hogy az engedélyadás valóban hivatalos volt-e, és csak azért, mert az ösztöneim azt súgták, hogy minden rendben ment, nem kockáztathattam Edward életét. Egy vámpír megjelenését La Push-ban talán, még ki tudtam volna magyarázni valahogyan, ha valamit mégis elszúrtam az előbb, de több vámpír feltűnése még a legelfogadóbb farkast is kiborítaná.

- Ahogyan én sem, hogy neked! Engedj át a határon, különben én is átlépek csak úgy! – Edward ujjai kissé szorosabbra fonódtak a csuklómon. Összeszedtem minden erőmet, hogy végül mégis felpillantsak rá, és csak azután szólaltam meg.

- Annál te sokkal megfontoltabb vagy. És sosem kevernéd bajba a családodat… Sem engem. – A sűrű aranyfolyam kemény borostyánná szilárdult, és a hosszú, fehér ujjak hirtelen mozdulattal engedtek el. Edward hátat fordítva nekem tett pár lépést előre – a kezei ökölbe szorultak, és láthatóan remegett egész testében. Lassan indultam felé, aztán kinyújtottam a kezem, és az ujjaim hegyével megérintettem a hátát. Olyan gyorsan pördült meg, hogy összerezzentem, de még mielőtt bármit reagálhattam volna, a karjai a derekam köré fonódtak, és a fejét a vállam és a nyakam közötti hajlatba fúrta.

- Hadd menjek veled… - A hangja halk és könyörgő volt, a szívem pedig olyan hangosan kezdett verni tőle, hogy valószínűleg még a Cullen házban maradottak is meghallották. – Bele fogok őrülni, ha itt kell maradnom, kérlek! – Éreztem, ahogy a pizsamafelsőmet markolja a hátamon, és minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy most az egyszer nemet mondjak neki. Olyan volt, mintha a mellkasomból ki akarnának szakadni a szerveim, alig kaptam levegőt, és az erős szorító érzéstől végigfutott az agyamon, hogy talán, a farkasok mégis kaphatnak infarktust.

- Nem lehet – próbáltam meg magam kihámozni a karjai közül, és mikor végre sikerült, azonnal Jasperhez siettem. Biztos voltam benne, hogy ha még egyszer Edwardra pillantok, megadom magam, pedig nem tehettem. A biztonsága azt követelte, hogy a határ másik oldalán maradjon.

Jasper könnyedén a karjaiba kapott. Fejemet a mellkasára hajtottam, és igyekeztem nem elsírni magam. Egy belső hang arról győzködött, hogy helyesen cselekszem, hiszen az a legfontosabb, hogy Edwardnak semmi baja ne essen, mégis legszívesebben másképp cselekedtem volna. Pontosan tudtam, hogy mit érezhet Edward, mert én is az őrület szélén állnék, ha a helyében lennék, de az élete sokkal lényegesebb volt, mint a pillanatnyi lelki állapota. Az majd helyre jön, amint épségben visszaértünk Jasperrel.

- Jazz… - Alice hangja is legalább olyan kétségbeesett volt, mint Edwardé.

- Minden rendben lesz, bízz bennem! Visszajövünk mindketten – hallottam Jasper hangját, aztán éreztem, ahogy a szél belekap a hajamba. Továbbra sem néztem fel, de tudtam, hogy már futni kezdtünk La Push felé.

- Állj meg a falu előtt egy kicsivel – kértem suttogva Jaspert. Válaszként egy beleegyező mormogást kaptam, és alig pár másodperc múlva éreztem, ahogy lelassulunk, majd megállunk.

Ahogy mozgolódni kezdtem, Jasper óvatosan talpra állított, aztán várakozóan nézett rám. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, végül megragadtam Jasper kezét.

- Oké, induljunk! – határoztam el magam, és igyekeztem nem foglalkozni a félelmeimmel. Egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem anélkül, hogy összecsuklanék.

Emberi tempóban lassabban jutottunk ki a fák közül, de még így is túl hamar elértük a lakott területet. Egy pillanatig elcsodálkoztam azon, hogy a farkasok még nem jelentek meg, de valószínűleg, Carlisle itt tartózkodása miatt a szaglásuk tompábbá vált, ahogyan az enyém is, mikor egy légtérben vagyok Cullenékkal.

Ha nem rettegtem volna halálosan az elkövetkezendők miatt, akkor viccesnek találtam volna azt, ahogy a megjelenésünk felbolygatta a mindennapi szokásokat La Push-ban. A gyerekek nagy része ilyenkor már aludt, de a felnőttek összegyűltek egy-egy ház előtt – beszélgettek, sütögettek, és az egész napos fáradalmak után szórakoztak egy kicsit. Ez a nyugodalmas kép egy pillanat alatt változott át valami teljesen mássá, amint a sötétből kibontakozott az alakunk.

Engem mindig kedvesen fogadott itt mindenki, ezért bár vártam, mégis pofoncsapásként ért, hogy most bizalmatlanul néztek rám. A férfiak azonnal felpattantak, ahogy elhaladtunk mellettük – összerezzentem, mikor egyikük kiemelt egy égő fadarabot a tábortűzből, de Jasper teljesen nyugodt arccal ment tovább. Senki sem mozdult, talán, még a lélegzetét is visszatartotta mindenki. Láttam, ahogy egy tizennégy év körüli fiú hirtelen eliramodik az anyja mellől, és arra felé rohan, amerre Jonathan háza áll. A nő ijedten toporgott arra felé bámulva a sötétbe, amerre a fia eltűnt.

Valószínűleg, csak alig páran tudták közülük, hogy Jasper micsoda valójában, de akinek fogalma sem volt a dologról, az is érezte a veszélyt. Persze, ez nem volt valós, hiszen, egyik Cullen sem bántott volna soha senkit. Mégis ha emberek közelében voltak, és főleg, ha ennyire nem emberien viselkedtek – pillantottam fel Jasper maszk szerűen feszült arcába és előre meredő tekintetére -, akkor ösztönösen rémisztőnek hatottak.

Megfogadtam, hogy ezután az őrült kaland után segíteni fogok Cullenéknak barátokat szerezni. Vagy legalább is, megpróbálom elérni, hogy ne ijesszenek halálra mindenkit, ha feltűnnek valahol. Ez a gondolat egy kicsit megnyugtatott. Legalább is, azt hittem egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy az emberek újra beszélgetni kezdenek – bár a tekintetüket nem vették le rólunk. Ahogy ismét Jasperre emeltem a szemeimet, ő halovány mosollyal a szája szegletében sandított vissza rám.

Alig értünk a falu feléig, mikor meghallottam a lépéseket közeledni. Szorosabbra fontam az ujjaimat Jasperé körül, mintha csak megvédhetném azzal, hogy fogom a kezét, és megálltunk. Reméltem, hogy nyílt terepen semmi gond nem lehet, de mikor hátranéztem Jasper válla mellett, észrevettem, hogy az emberek hirtelen elérkezettnek látták az időt, hogy az összes cuccukat a házak előtt hagyva nyugovóra térjenek – vagy legalább is, úgy tegyenek.

Mire visszafordultam, a testvéreim már előttünk álltak, alig pár méternyire tőlünk – Carlisle-lal együtt. Próbáltam kiolvasni a tekintetekből, hogy mire számíthatok, de nem jutottam semmire.

- Remélem, hogy nagyon jó magyarázatod van erre! – törte meg Jonathan a csendet, miközben egyenesen Jasperre nézett. Carlisle aggodalmasan fürkészte az arcunkat.

- Nem szegte meg a szerződést! – jelentettem ki gyorsan, hogy tisztázzuk a legfontosabbat.

- A szerződésben benne foglaltatik, hogy vámpír nem lépheti át a határt külön engedély nélkül, márpedig én – mutatott Nate magára. – nem adtam ki ilyesmit.

- De én igen… - pislogtam rá elpirulva. – Alfa vagyok és Black leszármazott. Jogom van rá – haraptam be a számat. Még mindig úgy éreztem, mintha Jonathan irányítása alá tartoznék – mintha ő lett volna a báty, én pedig a kishúg -, és kellemetlen érzés volt, hogy meg kellett őt kerülnöm egy ilyen fontos dologban. Sosem akartam ilyesfajta hatalmat a kezembe, és sosem vágytam volna arra, hogy átvegyem a helyét alfaként.

- Értem – bólintott Jonathan.

- Ennyi? – ráncoltam össze a homlokomat. Azt hittem, hogy minimum egy fejmosást kapok majd, és felelőtlennek titulálnak. Valószínűleg, a többi farkas is meglepődött, mert kérdőn pislogtak az alfájuk felé.

- Jogod van használni az alfai kiváltságaidat. Ő pedig nem szegett szabályt – jelentette ki Nate. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és majdnem felnevettem, hogy ilyen egyszerűen túljutottunk az első nehézségen. Aztán eszembe jutott, hogy a neheze még csak most jön majd. – De azt még nem tudjuk, hogy mi volt az engedélyadás oka. Gondolom, nem sétálni akartatok egyet a területünkön… - emelkedett meg kérdőn a fekete szemöldök.

- Jasper… ő…

- Beszélni akarok Jade-del – jelentette ki Jasper egyszerűen. Csodáltam a higgadtságát – egyáltalán nem látszott rajta, hogy bármitől is félne.

- Ezt beszéljük még át otthon… - lépett közelebb Carlisle. Az aggodalmasság szinte sütött minden mozdulatából és pillantásából.

- Nincs mit átbeszélnünk. – Jasper tekintete fájdalmasan csillant meg, de határozottságot tükrözött. Szinte biztos voltam benne, hogy most azt érzi, amit én Jonathannal kapcsolatban. Nehéz olyasvalakinek ellentmondani, akit bátyként vagy apaként szeretünk és tisztelünk. – Beszélnem kell Jade-del. Elmondok neki mindent. Nem akarom, hogy nektek kelljen cipelnetek az én terhemet…

- Egy család vagyunk, csak menjünk haza, és… - próbálkozott ismét Carlisle, aztán sóhajtva megrázta a fejét. – Nem tudlak lebeszélni, igaz?

- Sajnálom.

- Hogy van… hogy van Jade? – tettem fel az utolsó kérdést, ami segíthetett volna még halogatni egy kissé Jasper tervét.

- Magánál van, és az elméje tiszta – törte össze minden reményemet Carlisle a válaszával. Hallottam, ahogy Jasper vesz egy mély levegőt, aztán megéreztem, ahogy az ujjai ki akarnak csusszanni az enyémek közül.

- Nem, nem, nem! – markoltam meg még szorosabban. – Együtt megyünk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

- Szó sem lehet róla! – csattant fel egyszerre Nate és Jasper. Carlisle és a többiek arcán is láttam az egyet nem értést, de ők csak csendben figyeltek és várták, hogy mi lesz.

- Tartozol nekem! – fúrtam a tekintetemet Jasperébe. – Együtt megyünk! Úgysem tudod megakadályozni – vontam meg egyszerűen a vállamat.

- Ez felesleges bolondság – préselte össze a száját Jasper.

- Ahogyan az is, véleményem szerint, amire te készülsz. – Egy sóhajt kaptam válaszként, aztán az aranybarna szempár a farkasokra emelkedett.

Jonathan volt az első, aki arrébb lépett az útból, bár láttam rajta, hogy nehezére esett megtenni. Carlisle jelenlétét már megszokták és – bár nem valószínű, hogy ezt szóban valaha közölték volna vele - bíztak benne, Edward kiérdemelte a hegyekben történtekkel, hogy ne tartsák veszélyesnek, de Jaspert alig ismerték, és amit tudtak róla, az sem volt túl bizalomgerjesztő.

Daniel, Aidan és Benjamin követte az alfájuk példáját, de mindannyian árgus pillantással lesték Jaspert, és követtek minket. A szívem felugrott a torkomba, ahogy közeledtünk a Black házhoz – itt helyezték el Jade-et, hogy nyugodtan pihenhessen, amíg felépül -, és amint beléptünk, közel állt ahhoz, hogy kiugorjon a számon.

Reméltem, hogy senki nem veszi észre a pánikot az arcomon. Próbáltam ellazítani a vonásaimat, de mikor Jasper lenyomta a vendégszoba ajtaján a kilincset, egy hajszálon múlt, hogy nem próbáltam meg minden erőmet bevetve mégis hazarángatni őt. Aztán elmúlt ez a pillanat, és mire feleszméltem, már a küszöbön belül álltunk.

- Ő meg, mit keres itt? – Joshua felpattant az ágy széléről, ahol eddig ült, és megpróbálta eltakarni a kilátást Jade elől, mintha ezzel megvédhetné őt.

- Nyugalom, Joshua – lépett beljebb Jonathan is, míg a többiek az ajtóban toporogtak. Láttam, ahogy Carlisle besuhan a többiek között, és megáll a szoba legtávolabbi sarkában.

- Josh, mi történik? – Jade hangja furcsán erőtlen volt. Csak a takaróba bugyolált testet láttam, és nem igazán tudtam elképzelni betegen és gyengén…

- Semmi, kedvesem. Pihenj! – fordult hátra a kérdezett egy pillanatra, aztán ismét ránk nézett. – Nem akarok vitát azok után, hogy megmentettétek, de nem hagyom felzaklatni. Épphogy csak felébredt!

- Jól vagyok… Mi történik? – érkezett újra a kérdés, és a takaróbáb mozgolódni kezdett. – Egy vámpír van itt, érzem… És nem a doki. Mi folyik itt? – Jasper tett egy lépést előre felé, mire Joshua izmai megfeszültek.

- Jasper Hale vagyok. A Cullen család tagja. Carlisle az apám. Beszélhetnénk pár percet? – Jasper udvariassága egyszerre volt furcsán bizarr egy olyan nővel szemben, aki már csak a létezése miatt is gyűlölte őt, valamiért mégis természetesnek hatott a viselkedése. Egy pillanatra, mintha láttam volna benne azt a déli úriembert, aki valaha volt.

- Joshua menj arrébb… - hangzott el a halk kérés.

- Nem hiszem, hogy ez… - fordított nekünk hátat Josh, de aztán félbehagyta a mondatot. – Rendben – sóhajtott fel, aztán átment az ágy másik oldalára, és leülve a szélére megfogta az apró női kezet.

Jade látványa enyhén sokkoló volt. Azt hittem, hogy majd gyűlölni fogom őt amiatt, hogy kockáztatta az öcsém életét, hogy Edwardnak kínokat kellett átélnie miatta, a sebhelyemre már nem is akartam gondolni, de ehelyett csak színtiszta szánalmat éreztem. A kihívó és gyönyörű démon helyett egy sápadt, fáradt arcú nő feküdt az ágyban. A feje körbe volt kötözve hófehér gézzel, bal karjából pedig egy cső vezetett az infúziós állványhoz. A tekintetéből úgy vettem észre, hogy még mindig van benne némi fájdalomcsillapító vagy nyugtató.

- Téged még nem láttalak… - fürkészte Jasper arcát Jade, miközben láttam, hogy igyekszik visszafojtani a lélegzetét.

- Nem – rázta meg a fejét Jasper. – Viszont, én már láttam Önt. – Mikor Jade kissé értetlenül összevonta a szemöldökét, folytatta. – Egyszer nagyon régen, Austinban, egy kis utcácskában. Már rég besötétedett, de még mindig ragasztgatta a plakátokat, hogy megtalálja a vőlegényét. De ő talált előbb magára… Vagyis… Mi.

- Nem értem… - Jade tekintete üvegessé vált, mintha hirtelen visszament volna abba az időbe, amiről meséltek neki.

- Maria és én akkoriban együtt töltöttük az időnket. Jelen voltam, mikor Maria megölte és átváltoztatta Scottot, és akkor is, amikor Önnek meg kellett védenie magát tőle. – Hirtelen büszkeség öntött el, ahogy felnéztem Jasperre. Sokkal érzőbb lélek volt, mint az emberek többsége. Tudta, hogy Jade mennyire gyűlöli őt és mindenkit, akit szeret, mégis odafigyelt arra, hogy ne szaggasson fel a kelleténél több lelki sebet. Magukra vállalta Scott megölését, míg Jade számlájára csak a teljesen érthető önvédelmet írta.

Jade-re pillantottam, akinek a szemei dühösen szikrázva fénylettek a könnyek miatt.

- Kérem, ha valakit büntetni akar, engem büntessen, de a családomat hagyja békében élni. – Jasper minden félelem nélkül nézett a kék szempárba. – Ők semmiről sem tehetnek. Mariának is csak azért segítettek, hogy engem megvédjenek. Az egyetlen bűnük, hogy szeretnek, de nem hiszem, hogy ezért halált érdemelnének.

- Scott sem érdemelt halált! – A kecses ujjak Joshua kezébe és a fehér lepedőbe martak.

- Nem, nem érdemelt – rázta meg a fejét Jasper, miközben a kezét kihúzta az enyémből. Még előrébb lépett, és lehajtotta a fejét. – Gyilkos vagyok. Egész létemben, bármeddig is tart majd, bánni fogok minden egyes a kezeimen száradó életet – emelte fel a karjait, és úgy bámult az ujjaira, mintha azokon még mindig ténylegesen vér száradna. – De már nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat. – Jade összepréselt szájjal meredt maga elé, miközben egész testében remegett, és az ujjai elfehéredtek a szorítástól. Aztán hirtelen felnézett Jasperre, de a pillantása cseppet sem tetszett. A pánik hideg lávaként futott végig a gerincemen.

- Ha nem beszélsz, lehet, hogy sosem tudom meg, hogy te is ott voltál.

- Vagy kiderül, és nem az én számból hallja. Ez így volt tisztességes, asszonyom.

- Egy tisztességes vámpír – horkantott fel nevetve Jade, de ez a kacaj egyáltalán nem boldogságtól csengett. – Szóval, azért vallottál be mindent, hogy mentsd a családodat, igaz? – vonta fel a szemöldökét izgatottan. A gyomrom összerándulva jelezte, hogy most lenne itt az ideje kirángatni Jaspert a szobából, mielőtt még olyasmi történik, ami a vallomást átfordítja valami szörnyűséggé. Fogalmam sincs, miért nem hallgattam a figyelmeztetésre, csak álltam egyhelyben, mintha kocsonyává dermedtem volna. A lábaim remegni kezdtek, a szívem pedig vészjelző tam-tamot járt.

- Igen – bólintott Jasper. – Nem akarom, hogy a szeretteimnek folyton menekülnie kelljen a bosszúja elől.

- Akkor sem kellett volna, ha hagytok meghalni… - hajtotta félre a fejét elgondolkodva Jade. – Ostobaság volt megmenteni. – Carlisle arca megrándult, és biztos vagyok benne, hogy éppen tiltakozásra nyitotta a száját, de Jasper megelőzte.

- Lehet, de többé nem gyilkolunk. Carlisle főleg nem! Ő sosem tett ilyesmit, és nem maga miatt fogja elkezdeni! – feszült meg Jasper egész testében. Most először mutatott valamiféle dühöt a beszélgetés kezdete óta.

- Még akkor sem, ha ez állna a családotok érdekében?

- Akkor sem. – Jasper hangja tökéletesen magabiztos volt.

- Rendben – kapott egy bólintást válaszként. – Békén hagyom a Cullen családot. – Totálisan megdöbbenve pislogtam az ágyra. Az elmúlt hetekben történtek után a nyakamat tettem volna arra, hogy ez nem mehet ennyire egyszerűen. Jade túl sok őrültségre volt hajlandó a bosszú miatt ahhoz, hogy egy csapásra feladja. – De van két feltételem – jelentette ki, miközben elengedte Joshua kezét, és még feljebb tornázta magát az ágyon. Szinte biztos voltam abban, hogy most jön majd a hidegzuhany, de nem éreztem azt a rettegést, amit éreznem kellett volna. Legszívesebben rászóltam volna Jasperre, hogy hagyja abba a manipulálásomat, de nem akartam, hogy Jade azt higgye, őt is megpróbálja irányítani a vámpírképességeivel – bár a beszélgetést látva, nem voltam meggyőződve róla, hogy valójában nincs-e így.

- Rendben. Bármire hajlandó vagyok – egyezett bele Jasper még mielőtt meghallgatta volna Jade kikötéseit.

- Először is, át kell adnotok nekem Mariát. Pusztulnia kell! – keményedtek meg a női vonások, és a kék tekintetben olyan gyilkos láng lobogott, amit még sosem láttam senki máséban.

- Így lesz – egyezett bele azonnal Jasper. – Mindenképpen megtettem volna. Mit kér még? – A lélegzetemet visszafojtva vártam a második feltételt.

- Szemet szemért! A családod békéjét a létedért! – Kellett egy kis idő, míg az agyam felfogta a szavak értelmét, de mikor ez megtörtént, önkéntelenül tört ki belőlem a kiáltás.

- Nem! Nem, ezt nem teheted! Ezt nem engedem! – ugrottam előre teljesen kikelve önmagamból. Az sem érdekelt volna, hogy Jade beteg, csak rá akartam vetni magam, hogy elhallgattassam. Később fogalmam sem volt róla, ki fogott le, csak Jasper beleegyező bólintása égett bele örökre az emlékezetembe.