A jövő reménysége - 33. fejezet

FIGYELMEZTETÉS!!! TILOS ELŐRE ELOLVASNI A FEJEZET VÉGÉT!!! KOMOLYAN!!! AKI MEGTESZI, NEM FOGJA ÚGY ÉLVEZNI! HIGGYETEK NEKEM!!!

A hsz. határ 110 volt, és bőven meghaladtátok. :D Szóval, itt az új fejezet. :) Ez az utolsó előtti, már csak egy utolsó lesz ezután. Aztán pedig jön a 3. könyv. :)

A nyerteseket még nem volt időm kiválasztani, mert inkább fejezetet írtam, de remélem, hogy nem haragszotok rám nagyon emiatt. :D Sok a hsz, és át kell olvasnom, hogy igazságos legyen a döntésem a nyerteseket illetően. :) Egyébként, jövő héten valószínűleg postázni fogom végre az összes eddigi nyertes ajándékát. :)

Nah, és akkor az utolsó előtti fejezet. :D



33. ÖNFELÁLDOZÁS




Szédelegve ültem le a fürdőkád szélére, miközben egyszerűen nem hittem el, hogy senki nem tesz semmit sem. Az utóbbi pár nap maga volt a pokol. Fogoly voltam a saját házamban, folyamatosan kábítottak valami szerrel, és úgy őriztek, mintha én lettem volna az elsőszámú közellenség. Nem értettem, hogy hagyhatják ezt az egészet megtörténni. Olyan volt, mintha valami elmebetegséget okozó vírus mindenkit megfertőzött volna, és én maradtam volna az egyetlen épeszű, immunis élőlény a Földön.

Miután Joshuáék kirángattak három napja Jade hálószobájából, önkívületi állapotban őrjöngtem. Amint egy kissé lenyugodtam, beszélni akartam Carlisle-lal, Jasperrel vagy Nate-tel, de Aidan azt mondta, lehetetlent kérek. Jaspert bezárva tartják, amíg végső döntés nem születik, Carlisle és Nate pedig a határhoz mentek. Akkor még azt hittem, hogy beszélni akarnak a Cullen család többi tagjával, és megnyugodtam, hogy Alice-ék biztosan nem hagyják Jaspernek ezt az őrültséget megtenni.

Aztán Jonathanék visszatértek, és a szobafogságom nem lett feloldva. Követeltem, hogy engedjék be hozzám Carlisle-t, de mikor ez megtörtént, az eddig zűrzavaros, de mégis biztos lábakon álló világom totálisan összeomlott.

- Ezzel vége lesz az egész háborúnak. Így lezárhatjuk… - Carlisle nem nézett a szemembe. A padlót fixírozva mondta ki a szájából hihetetlennek hangzó szavakat.

- Jasper halálával? Ezt nem mondhatod komolyan… - söpört végig rajtam a döbbenet első hulláma.

- Ő döntött így.

- De te vagy az apja! Parancsold meg neki, hogy menjen haza, adj neki szobafogságot, vagy kötözzétek az ágyhoz vasláncokkal, teszek rá, csak csináljatok valamit! – kiabáltam dühösen az arcába, és attól, hogy tökéletesen érzelemmentesen pillantott vissza rám, mint egy viaszbábú, életemben először kedvem támadt megütni őt.

- Jasper olyan idős, hogy az ükapád lehetne. Nem tilthatok meg neki semmit sem. Én… nem vagyok az igazi apja… - Úgy éreztem, mintha hirtelen felpofoztak volna. Értetlenül ráztam meg a fejemet, és próbáltam felébredni, mert biztos voltam benne, hogy ez csak egy rémálom.

- Egy család vagytok – néztem rá kétségbeesett tekintettel. – Ő a fiad. Alice pedig a lányod. Gondolj Alice-re. Biztos, hogy ezt nem élné túl. Így nem lehet béke… - próbáltam meg észérveket felsorakoztatni.

- Alice is meg fogja érteni idővel… Mellette leszünk majd.

- Te megőrültél? Elment az eszed? Hogy a fenébe érthetné meg? Különben is, hol van most? – siettem az ablakhoz. Alice-nek már rég itt kéne lennie, hogy tombolva követelje Jasper szabadon engedését. Hol késlekedhet? És hol van Edward? Ő sem hagyná, hogy ez megtörténjen!

- Nem mondtam el neki. Nem szóltam senkinek Edwardon kívül, mert előtte szinte lehetetlenség titkot tartani. Azt hiszik, hogy Jaspert elengedik, amint átadtuk Mariát. Így könnyebb… - Carlisle hangja halk volt, de határozott. Nem voltam képes másra, csak hogy a fejemet rázzam. Ez nem lehet igaz. Ez nem is Carlisle, csak valami klónhasonmás. Vagy fogalmam sincs, hogyan, beadtak neki valami tudatmódosító szert. Nem tudtam elképzelni más lehetőséget, hacsak…

- Ez valami csel? – hirtelen visszatért a lelkesedésem. Igen, csak erről lehet szó. Cullenék kitaláltak valamit, amivel megmenthetik végül Jaspert, de ehhez el kell játszaniuk, hogy belementek az egyezségbe Jade-del.

- Isabella… - sóhajtott fel Carlisle fáradtan. Közelebb lépett hozzám, két keze közé vette az arcomat, és a napfényszín-tekintet rám emelkedett. – A legfontosabb, hogy a családunk megmeneküljön. Jasper tudja mi az elfogadható áldozat, és megteszi, amit meg kell tennie, hogy mi többiek nyugodtan és békében élhessünk. Ilyenek… ilyenek a háborúk. Van, mikor fel kell áldozni embereket, hogy a többiek megmeneküljenek.

- Nem! – ráztam le magamról a hűvös érintést. – Nem, tudom, hogy ezt nem gondolod komolyan – fordítottam hátat neki, hogy aztán ismét elé lépve megragadjam a kezeit. – Tudom, hogy terveztek valamit. Mondd el, és segítek! Carlisle, kérlek! Esküszöm, hogy segítek, bízhattok bennem! – könyörögve próbáltam meggyőzni őt, hogy avasson be, de mindhiába.

- Sajnálom, Isabella… Ennek így kell történnie. – Mielőtt észbe kaphattam volna, egy apró szúrást éreztem a nyakamnál. Hitetlenkedve emeltem fel a kezemet, és az ujjaimon lévő vércseppet bámultam, miközben kezdett szétesni a szemeim előtt a kép.

Csak homályos emlékeim voltak az ezutáni időszakról – emlékszem rá, hogy megpróbáltak megetetni, de én összetörtem a tányért, ahogyan arra is, hogy kiabáltam Jonathannal, mikor elmondta, hogy megvárják, amíg Jade elég jól lesz ahhoz, hogy átalakuljon, aztán végrehajtják az egyezséget. Carlisle is meglátogatott egy párszor, és beadott valami nyugtatófélét.

A mai nap volt az első, hogy kissé éberebbnek éreztem magam – Carlisle még nem jött be hozzám, hogy beadja a szokásos nyugtatómat. Megkértem Benjamint, hogy engedjen ki a mosdóba lezuhanyozni, de valójában csak végig akartam gondolni egyedül, hogyan tudnék úgy megszökni, hogy közben senkinek sem esik baja. Még mindig úgy hittem, hogy Carlisle készül valamire – egyszerűen nem hihettem mást, mert akkor minden, amiben eddig biztos voltam, megszűnt volna létezni -, de nem hagyhattam, hogy egyedül hajtsa végre a tervét.

Megnyitottam a zuhanyt, hogy Benji hallja a vízcsobogást, aztán mélyeket lélegeztem, hogy egy kicsit enyhüljön a szédülésem, mielőtt tornamutatványokat hajtok végre. Összedörzsöltem a kezeimet, és elrugaszkodtam a földtől. Az egyik lábam a mosdókagylóra támaszkodva lökött még feljebb, miközben az ujjaimmal megkapaszkodtam az apró ablak párkányában.

Erőlködve próbáltam megtartani magam, és mikor sikerült a karjaimmal biztos támaszt találni, kinéztem az üvegen. Odakint be volt borulva, de nem esett az eső. Nem láttam embereket, de ez nem volt meglepő – nem akartak egy olyan ház közelébe jönni, ami egy Jasperhez hasonló fura alak ideiglenes szállásául szolgál. Közelebbről megszemléltem az ablakkeretet, és biztos voltam benne, hogy nem férnék ki rajta. Bosszankodva szusszantottam fel. Valahogy muszáj volt megszöknöm, hogy értesítsem Alice-t, de mindezt úgy kellett csinálnom, hogy ne kerüljek összetűzésbe a testvéreimmel. Bármit is mondott Carlisle, Cullenék és a farkasok is egy család voltak, és én mindkét családnak a tagja voltam.

Már éppen vissza akartam ugrani a padlócsempére a párkányról, mikor hirtelen mozgást érzékeltem odakint. Elsőként Jaspert láttam meg – a szívem hirtelen eszeveszetten kezdett dobogni. Mégis elengedték vagy megszökött – futott végig az agyamon a gondolat, de mikor megpillantottam a háta mögött Danielt és az egyik újdonsült farkast, aki a hegyen is velünk volt, elvetettem mindkét ötletet.

Aztán rájöttem, hogy mi is történik. Jasperék menete után feltűnt Joshua Jade-del az oldalán. A gézturbán még mindig a fején ült, de sokkal jobb színben volt, mint korábban. A karjaim remegni kezdtek, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem zuhantam le a csempékre. Végül sikerült úgy leugranom, hogy talpra érkezzek. A hajamba túrva léptem a tükör elé, és a saját arcomat bámulva próbáltam rájönni, hogy most mit csináljak. Biztos voltam benne, hogy Jade-ék nem sétálni indultak. Eljött az idő…

Gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat, miközben végiggondoltam, hová is tarthat a halálmenet. Biztos voltam benne, hogy a farkasok nem hoznák be Mariát a területükre, viszont a határ közelében maradnának, mert az biztonságérzetet nyújt nekik. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a határ mentén találkoznak a szokásos helyen. Két perc alatt végigdörzsöltem magam a zuhany alatt, aztán megtörölköztem, ismét felöltöztem, és kilépve az ajtón azonnal Benjaminba ütköztem.

- Köszönöm, ez jól esett – mosolyogtam kábábbnak tettetve magam, mint amilyen voltam. – Kérhetek még valamit?

- Az attól függ… - toporgott előttem bizonytalanul.

- Csak megéheztem… Kaphatnék valamit? – kérdeztem, mire a két fekete szemöldök gondterhelten összeszaladt.

- Nem engedhetlek a fürdőszobán kívül máshová, sajnálom – harapta be Benji a száját bűntudatosan. – Alfai parancs.

- Akkor hozz fel nekem valamit. Nagyon éhes vagyok – kértem a lehető legkedvesebb hangomon.

- De nem hagyhatlak magadra sem – vakarta meg a tarkóját.

- Oké – sóhajtottam fel. – Akkor szólj valakinek, hogy hozzon enni.

- De… - Benjamin körbenézett, mintha valahonnan segítséget várna, aztán megrázta a fejét. – Nem lehet – jelentette ki. Tudtam, hogy nem akarja elmondani, egyedül vagyunk a házban, ezért nem tud senkit felkérni a vacsorám elkészítésére.

- Rendben – léptem egyet előre csak azért, hogy a lábaim összerogyjanak.

- Isabella – Benjamin azonnal mellém térdelt, és riadtan nézett rám.

- Semmi baj… Csak egy kicsit szédülök. Úgy tűnik, amit beadtatok, jobban hat éhgyomorra – kuncogtam fel ironikus felhanggal, aztán hagytam, hogy felhúzzon a földről.

- Na jó, hozok enni. De addig itt maradsz! – néztek rám nagyon komolyan a barna szemek. – Esküdj!

- Itt maradok, esküszöm! – emeltem a szívemhez a kezemet, és igyekeztem nem foglalkozni a lelkiismeret-furdalással. Benjamin tekintete zavaróan fürkészte az enyémet, aztán bólintott.

- Mindjárt jövök – kísért vissza a szobámba. Hallottam elfordulni a kulcsot, bár egy zár nem igazán tudott volna visszatartani, csak arra szolgált, hogy ne tudjak hangtalanul távozni. És pont a zaj volt az, ami segíthetett nekem – na meg Benjamin fiatalsága. Reméltem, hogy ha elszöknék, nem tudna tisztán gondolkozni, mint ahogyan a többiek tennék. Túl heves és érzelmektől vezérelt volt a természete, és ott volt még a feszültség, amit az okozott, hogy gyereknek tartották. Nem engedhette meg magának a hibákat, ha azt akarta, hogy a többi farkas egyenlőnek tekintse, ez pedig túl nagy feszültség volt a számára vészhelyzetben.

Fehérneműre vetkőztem, és a ruhámat a lábam köré kötöztem, aztán oldalra fordítva a fejemet megszagoltam a vállamon a bőrt. A zuhanyzás miatt alig lehetett érezni az illatomat, és ez szintén jól jött ebben az esetben. Felemeltem az asztalom előtt lévő széket, aztán az ablakhoz léptem. Vettem egy mély levegőt, majd a széket oldalra lendítettem, és teljes erőmből az ablakhoz vágtam. Az üveg hangos csörömpöléssel esett szét szilánkokra. Nem várhattam egy másodpercet sem, azonnal előre lendültem, és az ereszbe kapaszkodva felhúztam magam a tetőre. Úgy simultam a cserepekhez, mintha beléjük akartam volna olvadni.

Fél pillanatba sem telt, és megjelent Benjamin feje az ablakban. Nem láttam az arcát csak a feje búbját, ahogy előre hajolva kinézett, de sejtettem, hogy megrémült. Visszahúzódott, aztán nem sokra rá kirohant a bejárati ajtón, és az erdő felé indult.

Vártam egy szusszanásnyi időt, aztán pozíciót változtatva leugrottam a fűbe. Az ilyen helyzetekben áldottam a farkaserőmet, mert emberként valószínűleg, a nyakamat szegtem volna. Egyetlen másodpercbe telt csak, amíg megremegtem, és átváltoztam farkasalakba, aztán az erdőt kikerülve a fák mentén indultam el olyan gyorsan futva, ahogy csak bírtam. Igaz, hogy ez kerülőút volt, de ha nem akartam belebotlani az engem kereső Benjaminba, vagy Jade-ékbe, akkor nem vághattam át az erdőn. Reméltem, hogy így is időben odaérek a célomhoz. Szólnom kellett Alice-nek. Ő volt az utolsó reményem.

Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva értem el a Cullen házhoz, de amint megláttam, megrázkódtam, és futás közben váltottam alakot. Fél lábon ugrálva szedtem le magamról a ruhámat, és gyorsan magamra rángattam. Mire a verandához értem, Alice, Emmett és Rosalie már ott vártak rám.

- Mennünk kell… Baj van… - ragadtam meg Alice karját, miközben összefüggéstelenül hablatyoltam.

- Mi történt? Hol van Jazz? – Az aranybarna szemek rémülten szegeződtek rám. – Itt voltak a farkasok, elvitték Mariát. Jaspernek, Carlisle-nak és Edwardnak már itt kéne lennie…

- Jasper nem fog visszajönni, ha… – kezdtem volna bele.

- Mi az, hogy nem jön? Ha a farkasok megszegik az egyezséget, én… - lépett előrébb Rosalie dühösen összepréselt szájjal. – Tudtam, hogy Carlisle-ékkal kellett volna mennünk!

- Nem, nem ez volt az egyezség! Jasper is kell Jade-nek. Beleegyezett, hogy… hogy megöljék, ha utána Jade békén hagy titeket – hadartam el gyorsan.

- Az lehetetlen! Láttam, hogy Jasper hazajön… Igaz, hogy csak villanások voltak, de… – sápadt el Alice láthatóan. – És Carlisle is azt mondta, hogy…

- Tudom. Hazudott. Össze-vissza beszélt nekem valamit arról, hogy néha áldozatokat kell hozni a többségért, de biztosan van valami tervük Edwarddal, csak nem akartak minket is belekeverni. Segítenünk kell nekik, akár akarják, akár nem. Nem hagyhatjuk, hogy csak ketten hajtsák végre, amit terveznek! Menjünk már, azt hiszem, a határnál vannak – próbáltam meg Alice-t magam után húzni, aki még mindig sokkosan meredt maga elé a hitetlenkedéstől. A rántásomra összerezzent, aztán bólintott egyet. Ismét farkas alakot vettem fel, és Alice-ék után rohantam.

- Nem értem, miért nem láttam… - motyogta maga elé Alice futás közben. – Nem értem…

Igyekeztem tartani az iramot a többiek után, miközben magamban imádkoztam, hogy még időben érkezzünk.

- Istenem, ne! – Alice hirtelen fékezett le, és csodaszámba ment, hogy nem szaladtam bele a hátába. Rose és Emmett is megálltak mellettünk, és elkerekedett szemekkel néztek valamit Alice-szel együtt. Izgatottan szimatoltam a levegőbe, hogy mi állította meg őket, aztán elszörnyedtem. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet, de végül legyőzve a félelmemet, felfelé emeltem én is a tekintetemet. Nem messze attól, amerre a határ volt, fekete füst szállt az ég felé. – Jasper… - Alice ismét futni kezdett, mi pedig követtük.

Alice zihálva kapkodta a levegőt – tudtam, hogy könnyek nélkül zokog kétségbeesésében -, én pedig összeszorult torokkal imádkoztam magamban. A füstszag egyre erősebb lett, és mire elértük a máglyát, már úgy facsarta az orromat, hogy alig tudtam visszatartani a prüszkölést.

- Jasper! – állt meg Alice, ahogy megérkeztünk a célunkhoz. Hét farkas fordult hirtelen felénk. Az elől álló sárgásfehér színű vicsorogva nézett ránk, de Alice szerintem, észre sem vette. A tekintete csak és kizárólag Jasperre szegeződött, mintha a látványa jelentené számára az életet – valószínűleg, így is volt.

- Nem, nem szegtük meg a szavunkat! – lépett előrébb Edward, mire megdobbant a szívem. – Hogy a fenébe kerültök ide? – fordult felénk, és az arca dühösnek tűnt.

- Isabella azt mondta, hogy Jasper fel akarja áldozni magát miattunk, de tudtam, hogy ez lehetetlen – nevetett fel Alice megkönnyebbülve. Tincsei ide-oda repkedtek, ahogy aprót rázott a fején. Valószínűleg, épp azon elmélkedett, hogyan is hihetett el egy ilyen butaságot, és az én fejemen is végigfutott a gondolat, hogy valamit nagyon félreérthettem.

- Alice, menjetek haza. – Jasper hangja elcsendesítette a csilingelő kacagást.

- Maria meghalt, igaz? – pislantott Alice a tűzre, ami még mindig ontotta magából a fekete füstöt. – Akkor mind mehetünk – nyújtotta ki a kezét Jasper felé, aztán elbizonytalanodva szűkültek össze a szemei. – Jazz…

- Csak menjetek! – Jasper hangja könyörgő volt, aztán Emmettre nézett. – Vidd haza őket!

- Nem… - Alice kezei ökölbe szorultak. – Nem megyek nélküled sehová sem! Carlisle… – próbált meg támogatást találni az apjánál.

- Tegyétek, amit Jasper kér – emelte fel a tekintetét ránk Carlisle. Alice döbbenten pislogott rá, mintha maga sem hinné el, amit hallott, aztán megremegett. Olyan gyorsan vetette előre magát, hogy csak elmosódva láttam az alakját, de még mielőtt elérte volna Jade-et, Edward és Carlisle teste betontömbként csapódott neki.

- Nem, eresszetek el! Engedjetek! – vicsorgott a családtagjaira. Emmettre és Rosalie-ra pillantottam, akik döbbenten nézték végig a jelenetet. Valószínűleg, ők is teljesen össze voltak zavarodva, és az elképzelés, hogy a húguk miatt rátámadjanak az apjukra és a bátyjukra őrültségnek tűnt a számukra, ahogyan az is, hogy a fordítottját tegyék meg.

- Nyugalom, Alice… Nem lesz semmi baj… - hallottam Edward susogását, ahogy a földhöz szegezték az apró, de még mindig küzdő női testet. A farkasok tétlenül figyelték a jelenetet, Jasper pedig ökölbe szoruló kezekkel, remegve hajtotta le a fejét. Nem értettem, mi folyik itt. Azt vártam, hogy Carlisle-ék majd tesznek valamit, de semmi nyomát nem láttam annak, hogy készülnének bármiféle terv végrehajtására. Ennek ellenére egyszerűen, nem tudtam elhinni, hogy tényleg képesek lennének feláldozni Jaspert.

- Carlisle… - Rosalie hangja zavart és halk volt.

- Maradjatok ott, és hagyjátok megtörténni! – olvadt össze egy másodpercre a két aranybarna tekintet. Rosalie visszafojtott lélegzettel lépett hátrébb megfogva Emmett kezét.

- Ne, ne… Rosalie… Segítsetek! Könyörgöm… Isabella… - Alice abbahagyta a morgást, és a teljes összeomlás vihara kavargott az íriszében. Előre akartam vetni magam, hogy segítsek neki, de ahogy Edward felnézett rám, rájöttem, hogy két tűz közé szorultam. Nem bírtam elviselni Alice szenvedését, de nem tudtam volna Edwarddal sem harcolni, hogy segítsek neki. Kétségbeesetten próbáltam meg kiolvasni a szeretett mézszín szemekből valamit, mert muszáj volt tudnom, hogy minden rendben lesz.

Úgy éreztem, kettéhasad a fejem, aztán a gyönyörű ajkak hangtalanul mozogni kezdtek, én pedig majdnem felzokogtam, mikor mozgásuk értelmes szavakká állt össze a fejemben. Bizalom.

Tudtam, hogy Edward a réten lefolytatott beszélgetésünkre céloz, amit talán, még egy másik életben folytattunk. Akkor még abban kételkedtem, hogy együtt akar-e élni velem egy egész örökkévalóságon keresztül, ő pedig azt hitte, hogy a cselekedeteim nagy részét a bevésődés vezérli. Nem bizonyította semmi sem, hogy tévedünk, az egyetlen, ami segíthetett hinni, az az egymásba vetett bizalmunk volt.

Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy egyhelyben maradjak, és ne ugorjak neki Jade torkának, de tudtam, hogy most muszáj nyugton maradnom. Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezeimet, hogy ne halljam Alice hangját, és behunytam volna a szemeimet, hogy a pillantása ne vésődjön bele örökre az elmémbe, de mégsem tettem.

Bíznom kell Edwardban – ismételgettem magamban, mint egy mantrát, hogy képes legyek végignézni cselekvés nélkül, ami történik.

Jade Jasper elé lépett, aztán fejével a máglyára mutatott. Elborzadva értettem meg, hogy mit akar. Az is épp elég szörnyű látvány lett volna, ha egyszerűen nekiugrik és darabokra tépi, mielőtt a tűzbe veti, de a gondolattól, hogy elvárja, önmaga sétáljon bele a mindent elemésztő lángokba, a lélegzet a tüdőmbe szorult.

A fogsorom összeszorult, ahogy igyekeztem elfojtani a torkomból ösztönösen előtörő morgást, miközben a tekintetem Jasper és Edward között járt. Vártam a pillanatra, amikor belekezdenek valami mentőakcióba, és én végre tehetek valamit, de még mindig nem jött jelzés, hogy ez megtörténik.

Türelmetlenül kezdtem toporogni, ahogy Jasper bólintott, és elindult a máglya felé. Alice olyan szívszaggató hangon sikoltozott és kiabált neki, hogy azt hittem, én magam is belehalok a kínba. Láttam Edward és Carlisle arcán, hogy csak nehezen tudják visszatartani, mert minden erejét bevetve próbált kiszabadulni a szorításukból.

A szívem a torkomban kezdett lüktetni, és lélegezni is alig tudtam már, mikor Jasper megállt a lángok mellett, és visszanézett Alice-re. A tekintetében nem félelmet láttam, hanem inkább elszántságot és fájdalmat. Aztán felemelte a lábát, hogy megtegye az utolsó lépést.

Elakadt a lélegzetem, és mintha egy film lassítva pergett volna le a szemeim előtt. A sárgásfehér farkas előre vetette magát, nekem pedig hirtelen az futott át a fejemen, hogy be akarja lökni áldozatát a tűzbe. Úgy éreztem, a lábaimat betonba öntötték, és megdermedtem. Ahogy a két test puffanva zuhant a földre, még mindig nem fogtam fel, mi is történt valójában.

Aztán Alice sikoltására összerezzentem. Ahogy felszabadult a szorítás alól, azonnal felpattant, és a következő pillanatban már zokogva feküdt Jaspert ölelve a földön a máglya mellett. Jade megrázta magát, és arrébb gördülve tőlük lábra pattant.

Szoborrá válva meredtem magam elé, miközben a sokktól össze-vissza cikáztak a gondolataim. Aztán csak arra eszméltem, hogy két hideg kar öleli magához a nyakamat, és egy hang a fülem mellett nyugtatni próbál. A zűrzavar azonnal elmúlt, és bár még mindig nem értettem semmit, megnyugodtam Edward közelségétől.

- Elmagyarázok majd mindent… - túrtak bele a hosszú ujjak a bundámba. A feszültségtől hirtelen két hatalmas könnycsepp buggyant ki a szemeimből, hogy szétáztassák a kék inget Edward vállán.

Annyira megijedtem – vallottam be. – Mi a fene volt ez az egész?

- Hazamegyünk, és elmondom. – Félve pislantottam Alice-ék felé, akik még mindig a földön ölelkeztek elfeledkezve az egész külvilágról. Megértettem őket. Ha én majdnem belepusztultam a gondolatba, hogy elveszíthetjük Jaspert, el sem mertem képzelni, mit érezhetett Alice.

Mindannyian? – kérdeztem még mindig kissé zaklatottan.

- Mindannyian – ígérte Edward.