Karácsonyi ajándék fic

Először is boldog névnapot farkasfalkánk egyik tagjának, Vickynek! :) És boldog születésnapot és jobbulást, Zsaninak!

Tegnap együtt karácsonyoztunk a farkasfalkánkkal, és Juca, kapott egy novellát tőlem ajándékba. Megengedte, hogy megosszam veletek az ajándékát, így most ez következik... :) Ez egy Jacob/Nessie novella, mivel Juca nagyon vágyott már egy ilyen párosítású ficre. :)

A kérdezz-feleleket már megírtam és elküldtem mailben Szandinak, estére átnézi, és az is fel fog kerülni még ma. :)

Hát, kíváncsian várom a véleményeteket... :) Persze, azért a ficem új fejezetéhez se felejtsetek el hsz-t írni. :D



Piroska és a farkas



Úgy rohantam a fák között, mintha az életem múlt volna rajta, pedig semmi veszély nem fenyegetett. Egyszerűen csak az a láthatatlan kötelék mágnesként vonzott magához – mindegy volt, hogy pár lépésnyire, vagy éppen mérföldekre voltam-e a másik végétől.

Az első pillantás óta kényszert éreztem, hogy magam mellett tudjam a gyönyörű, barna szempár tulajdonosát, és megadjak neki mindent, amire csak szüksége van – egy barátot, testőrt, játszótársat vagy éppen táplálékforrást. Cserébe pedig ő olyan volt számomra, mint az oxigén, a napfény vagy a víz. Létezésem elengedhetetlen alapköve…

Korábban nem értettem Quilt. Nem tudtam, miért jó neki, ha feladja az egész életét egy pelenkás miatt, de mostanra rájöttem, hogy ez egyáltalán nem áldozat a részéről. Minden perc, amit Nessie-vel tölthettem, maga volt a földi mennyország. Látni, ahogyan a mogyoróbarna szempár felcsillan, mikor meglát, a cseresznyepiros, apró ajkak pedig olyan sugárzó mosolyra húzódnak, amelytől egy jégszív is megolvadna, felért bármivel, amit akkor élhettem volna át, ha csak egy egyszerű kamasz fiú maradok.

Lehet, hogy abban az esetben több időm maradt volna szórakozni, és a lányok összekavarodott mozaikarca is helyre állt volna, de velük sosem tapasztalhattam volna meg ezt a földöntúli érzést. Tudni, hogy valakit neked rendelt a sors, olyan volt, mint valami szellemi és lelki megvilágosodás.

Minél közelebb értem a házhoz, annál izgatottabb ütemben vert a szívem. Vakkantva tettem meg az utolsó métereket, mert tudtam, hogyha Nessie meghallja a közeledtemet, kiviteti magát a tornácra, hogy minél hamarabb velem lehessen. Rosalie-t az őrületbe kergette ezzel a szokásával. A szőkeséget bosszantotta, hogy Nessie szereti az ő farkasát – a mellkasom hirtelen melegség öntötte el a gondolattól.

Rosalie birtokolni akarta őt. Csak a magáénak tudni. Nem mintha elítéltem volna emiatt, hiszen én is pontosan ezt éreztem. Ez az őrjítő és kínzó vágy, hogy Nessie szeretetét kiérdemeljük, morbid módon hasonlóvá tett minket. Tudtuk, hogy ez egy bűnös és önző érzés, ahogyan azt is, hogy ennek ellenére, mindketten elengednénk Nessie-t, ha az érdekei azt kívánnák.

Valószínűleg, ezért is utáltuk egymást a szőkeséggel többek között. Egymásban gyűlöltük azokat a vonásokat, amiket magunkban igyekeztünk elnyomni. Megráztam a fejem – még a gondolatát is el akartam felejteni, hogy az IQ-negatív vérszívóhoz hasonlítottam magam.

Az egyik fa mögött gyorsan átváltoztam, és felvettem a rövidnadrágomat, aztán kiléptem a tisztásra. Pillantásom azonnal a szeretett lényt kutatta, de most nem találta sehol sem. Ijedten siettem a ház felé, és mikor bentről meghallottam a keserű sírást, rohanni kezdtem.

Mire feltéptem az ajtót, a gyomrom már csomóban volt. Egyenesen a nappaliba mentem. Nessie a szőnyegen ült kezében egy könyvet szorongatva, a szemeiből pedig hatalmas könnycseppek peregtek. Rosalie mellette térdelt, és igyekezett megvigasztalni, de mindhiába.

Nem foglalkoztam a szőkével, egyenesen Nessie-hez léptem, és felkaptam őt. A könyv puffanva esett ki az apró ujjak közül a földre, de nem érdekelt.

- Jól vagy? Mi a baj? Fáj valamid? – záporoztak a kérdéseim, miközben szemeim végigjárták a törékenynek látszó gyermektestet. Tudtam, hogy nem eshetett fizikai baja, mégis rettegtem attól, hogy egyszer csak elveszti a sérthetetlenségét, és baja esik. Igaz, hogy a doktor és Edward megtudott mindent a félvérek működéséről, amit csak lehetett, de ez egy cseppet sem oszlatta el az aggodalmaimat. Még így is egy csomó homályos részlet maradt…

A kis karok szipogva ölelték át a nyakamat, és jó ideig nem voltak hajlandóak elengedni.

- Mi történt? – tátogtam oda Rosalie-nak, miközben kezem Nessie hátát simogatta nyugtatóan.

- Csak olvasott egy mesét… - sütötte le a szemeit a szőkeség, mintha bűnösnek érezné magát valami miatt.

Nessie az egyik kezét a nyakamról a halántékomra csúsztatta, a képek pedig filmként kezdtek peregni az agyamban. Láttam, hogy Rosalie egy könyvet ad Nessie-nek, aztán leül mellé, és elégedetten figyeli, ahogyan a kislány falni kezdi a történetet.

Azt hittem, hogy betűk, szavak és mondatok fognak majd megjelenni a szemeim előtt, de ehelyett újabb képek jöttek. Nessie fantáziaképei…

Ő, egy édes, piros kapucnis köpenyben, amint az erdőben sétálgat egy kosarat lóbálva a kezecskéjében. Én, hatalmas farkasként. Esme nagymamafőkötőben. Edward pedig zöld vadászruhában, puskával a kezében. Aztán a cső egyenesen rám meredt. A dördülés hangjával együtt jöttek az érzések is – a veszteség fájdalma, ijedtség, félelem. A mancsaim feladva a testem terhét, összerogytak.

Nessie keze visszacsúszott a nyakamra, arcocskáját pedig meztelen vállamba fúrta – éreztem a nedves cseppek melegségét a bőrömön.

- Te hidrogénezett agyú ostoba liba! Képes voltál odaadni neki a Piroska és a farkast? – csattantam fel dühösen.

- Én… nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá… - mentegetőzött. Láttam rajta, hogy bánja a dolgot, mégsem tudtam megbocsátani neki, hogy fájdalmat okozott az én Nessie-mnek.

- Persze, mert nem tudsz gondolkozni agysejtek hiányában – morogtam felé.

- Te beszélsz, aki az izmaiban hordozza őket? – húzta ki magát, és olyan fenyegetően nézett rám, amitől egy átlagember behúzta volna fülét-farkát, de engem nem tudott megijeszteni.

- Majd mindjárt bebizonyítom neked, hogy mennyit tudnak az izmaim… - A vörös ajkak gúnyos mosolyra húzódtak, én pedig – bár sosem vallottam volna be –, a dühöm ellenére kíváncsi voltam a visszavágásra.

- Majd, ha simogatásra vágyom, szólok Emmettnek…

- Nyugodt lehetsz, mert bottal sem piszkálnálak meg soha – fintorodtam el. – Még a végén szilikonmérgezést kapnék…

- Nem is hagynám, hogy hozzám érj. Így is épp elég minden este Nessie-t átnézni, nem kapta-e el a bolháidat. Nem akarnám magamat is alávetni egy bolhátlanításnak miattad. – Megforgattam a szemeimet.

- A bolhákon kívül új poén már nem jut eszedbe? Ez kezd kicsit unalmas lenni… - imitáltam ásítást.

- Még mindig elmésebb vagyok, mint te a hajamról szóló beszólásaiddal. Értem én, hogy hiányoznak bizonyos dolgok, de másképp is kiélhetnéd magad a hajfétisen kívül… Teszem azt, követhetnéd őseid példáját, és előnyben részesíthetnéd a kézműves munkát. Ha érted, mire gondolok… - vonta fel a szemöldökét kérdőn, én pedig akaratom ellenére és legnagyobb bosszúságomra fülig vörösödtem.

- Megőrültél? – néztem villámló tekintettel rá, aztán a pillantásomat Nessie-re kaptam, aki megérezve a zavaromat kíváncsian rám függesztette hatalmas, a könnyektől még csillogó szemeit.

- Nem érti még… - vonta meg a vállát Rosalie, de láttam rajta, hogy rájött, előbb beszélt, mint gondolkozott volna.

- Mit? – jött a kérdés gyermekien ártatlan hangon, ami miatt csak még inkább elpirultam.

- Semmit. Csak a nagynénéd már megint ostobaságokat fecseg össze-vissza – próbáltam meg lazán válaszolni, de nem úgy tűnt, mintha Nessie bevette volna a dolgot. Összefonta maga előtt a karjait, és bosszúsan ráncolta az orrát. Annyira elbűvölő volt, hogy egy pillanatra kiürült az agyamból minden értelmes gondolat, és csak nézni tudtam őt.

- De mondd meg! Tudni akarom! – ébresztett fel a bambulásból az akaratos hangocska.

- Majd, ha nagyobb leszel, elmondom – ígértem neki, de nem elégedett meg ennyivel.

- Tegyél le! – parancsolta. A szívem vadul verni kezdett a mellkasomban. Olyan nehezemre esett akár csak pár centire is eltávolodni Nessie-től, hogy inkább váltam volna meg bármelyik testrészemtől, mint tőle.

- Kérlek, hercegnőm… Tényleg elmondom majd idővel… - néztem rá könyörgő szemekkel.

- Tegyél le! – fordította el a fejét. Felsóhajtottam, aztán teljesítettem a kérését. Nessie sértődötten totyogott ki a nappaliból.

- Azt hiszem, elérkeztünk a dackorszakhoz… - nézett rám elgondolkozva Rosalie. Amióta Nessie a világra jött, ostoba gyermeknevelési és –pszichológiai könyveket bújt.

- A te hibád! – mordultam fel bosszúsan.

- Na persze, mert én kezdtem a sértegetést, ugye? – szorultak ökölbe a női kezek.

- Te adtál neki olyan könyvet, amiben farkasokat mészárolnak le.

- Hozzáteszem… gonosz farkasokat… - rándult meg a szőkeség szája, ahogy igyekezett elfojtani egy elégedett mosolyt.

- Lényegtelen. Megyek és kiengesztelem Nessie-t – indultam a hátsó kert felé. Ha nem hallottam volna Nessie halk dúdolgatását, akkor is tudtam volna, hogy ott van – szeretett a rózsabokrok alatt üldögélni, és énekelgetni a virágoknak. Rosalie vett egy mély levegőt, aztán a nyomomba szegődött.

- A férfiak bénák az ilyesmiben – vetett rám egy pillantást, ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, és kilépett mellettem a fűbe. – De csak azért segítek, mert akaratomon kívül megríkattam Nessie-t, és nem szeretném, hogy még miattad is szomorú legyen – magyarázkodott.

- Nem beszélek veletek – ült le nekünk háttal a fűbe Nessie, mikor meglátta, hogy közeledünk.

- Kicsi szívem, ne haragudj erre a vakarékra… - guggolt le mellé Rosalie. Megrándult az arcizmom, de inkább visszanyeltem a sértést, ami a nyelvem hegyén ült. – Sajnos, az értelmi szintje elég csekélyke, így nem tehet arról, ha valami rosszat mond vagy tesz.

- Kösz… - szisszentem fel. – Ha így segítesz, milyen lehet, mikor ártani akarsz? – mormoltam magam elé.

- Ha akarod, megtudhatod – villantott meg egy kegyetlennek tűnő mosolyt Őszőkesége.

- Elég volt már! – A hirtelen felcsattanó gyerekhangra úgy rezzentünk össze mindketten, mint két rosszalkodó ötéves, mikor szülői szidást kap. Nessie felpattant a földről, és két apró karját csípőre téve, villámló szemekkel nézett ránk. – Ha továbbra is utáljátok egymást, akkor nem fogok hozzátok szólni soha többé! – préselte össze az ajkait. Egy pillanatra pont olyan volt, mint az apja, mikor éppen mérges volt rám valami miatt.

- Sajnálom… - emeltem fel azonnal a kezemet megadóan. Nessie várakozó pillantást vetett a nagynénjére is.

- Oké, én is sajnálom… - sóhajtott fel.

- Akkor szeretitek egymást? – nézett ránk ártatlan szemekkel Nessie. Az agyam szélsebesen pörögni kezdett, hogyan tehetném boldoggá őt a válaszommal úgy, hogy közben nem hazudok.

- Én nem utálom Rosalie-t – jelentettem ki. Végül is, igaz volt… Az utálat túl enyhe kifejezés lett volna arra, amit érzek – győzködtem magam.

- Én sem utálom a kor… Jacobot – javította ki magát Rosalie, miközben kaptam tőle egy furcsa pillantást. Valószínűleg, megkönnyebbült, hogy kitaláltam, hogyan kerülhetnénk meg a kényes kérdést.

- Helyes – biccentett Nessie elégedetten. – Akkor most öleljétek megy egymást! – Hirtelen mindkettőnk arca önkéntelen fintorba rándult.

- Inkább játszom veled fodrászosat… - próbálkoztam. Eredetileg azt akartam mondani, hogy inkább mártom a karjaimat sósavba, de valószínűleg, ezzel csak még inkább magamra haragítottam volna az én hercegnőmet. Nessie imádott gyöngyöket fűzni a hajamba, én pedig bármennyire is ódzkodtam ettől a játéktól, mégis ezerszer inkább vállaltam volna, minthogy a jégszobrot ölelgessem.

- Én pedig lopok neked egy zacskó, finom AB negatív vért – ajánlotta sorstársam olyan mosollyal az arcán, hogy megmintázhatták volna róla magát a Kísértést. Bella és Edward éppen próbálták leszoktatni Nessie-t arról, hogy emberi vért igyon, és mindenkinek megtiltották, hogy engedjenek Nessie szinte ellenállhatatlan bűbájának.

- Nem! Ölelést, most! – követelte eltántoríthatatlanul a mi kis zsarnokunk.

Tétován pillantottam Rosalie felé, aki szintén ódzkodva pislogott vissza rám. Gépiesen kinyújtottam a karjaimat, és igyekeztem visszatartani a lélegzetemet. A fehér karok is kinyúltak, és próbálták elkerülni, hogy az enyémekbe ütközzenek. Villámgyorsan összezártuk egymás körül őket, aztán azonnal elhátráltunk.

- Csodás – csapta össze elégedetten a tenyereit Nessie.

- Akkor beszélsz velem? – guggoltam le hozzá, és ismét kitártam a karjaimat – most már vágyakozva. Amint közéjük szaladt, magamhoz öleltem, és felkaptam.

- Igen – bólintott, és nyomott egy puszit az arcomra. – Játsszunk, jó?

- Fodrászosat? – kérdeztem kissé félve.

- Nem, butus farkasom… - kacagott fel csilingelő hangon. – Tegnap olvastam egy másik mesét, a Hófehérkét – mesélte, miközben intett, hogy tegyem le a földre. Kelletlenül engedtem el. – Te leszel a herceg, rendben? – mutatott rám, mire öntudatlanul is kihúztam magam. – Te pedig… - fordult a nénikéje felé. – Hófehérke leszel. Igaz, hogy szőke a hajad, de majd azt képzelem, hogy fekete – meredtek egy pillanatra a távolba a szemei, mintha tényleg látná maga előtt azt, amit kitalál.

- És mit kell csinálnunk? – érdeklődött Rosalie mosolyogva. Valószínűleg, tetszik neki a gondolat, hogy egy olyan karaktert játszhat, aki egy beszélő tükör szerint, a legszebb lány a világon – húztam el a számat magamban.

- Hát, te megetted a mérgezett almát, ezért mély álomba merültél. Feküdj le a földre! – kapta a rendezői utasítást. Rosalie a ruháját igazgatva tette, amit kértek tőle. – Oké, te pedig azt hiszed, hogy meghalt. Térdelj mellé!

- Oké… - A fűbe térdeltem, és a sarkamra ülve vártam a következő kérést.

- Most, hogy felébredjen, meg kell csókolnod… - A szőkeség szemei azonnal felpattantak, én pedig úgy ugrottam fel a földről, mintha az lángokba borult volna. A hangos kacagás betöltötte az egész kertet, az emeletről pedig mély brummogó nevetés hangzott fel.

- Olyan arcot vágtatok, mintha… mintha… - kereste a szavakat Nessie a térdét csapkodva a nevetéstől.

- Emmett Cullen, ezért megöllek! – pattant fel Rosalie, és azonnal el is tűnt a ház irányába.

- Az egészet az az idióta nagybátyád találta ki? – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve, bár a gyomrom még mindig csomóban volt. Visszarogytam a fűbe, és eldőltem, mint egy zsák krumpli.

- Nem idióta! – vigyorgott rám Nessie mellém térdelve. – Ez nagyon vicces volt…

- Majdnem infarktust kaptam… - szorítottam a kezemet a mellkasomra.

- Pedig Rosalie szép… - kúszott be Nessie arca a látóterembe, ahogy fölém hajolt.

- Nekem nem tetszik – borzongtam meg.

- Mert vámpír? – komorultak el a barna szemek. – Én is az vagyok… Félig... Engem is csúnyának látsz?

- Dehogy is! – tiltakoztam azonnal. – Te vagy a világ leggyönyörűbb kislánya… - mosolyogtam fel rá.

- Akkor miért nem tetszik Rosie? – követelte a választ Nessie.

- Egyszerűen csak nem ő az az egyetlen… - próbáltam megmagyarázni anélkül, hogy ráijesztenék Nessie-re. Nem mondhattam azt neki, hogy reményeim szerint, ő lesz az a nő, aki felnőve a társam lesz, és mások egyáltalán nem érdekelnek.

- Az egyetlen? Mint a hercegnek Hófehérke? – kérdezte, mire bólintottam.

- Pontosan.

- Értem… - A mogyoróbarna szemek egyenesen az enyémbe fúródtak, mintha valamit nagyon ki akartak volna olvasni belőlem. – Én sem tudnék megcsókolni mást, csak azt az egyetlent – felelte Nessie. Az apró, puha ajkak csak a másodperc tört részéig nyomódtak a számra, aztán a hozzájuk tartozó kislány felpattant, és elfutott. A kezem felemelkedett dörömbölő mellkasomról, és megérintette a bizsergő bőrfelületet. Most már biztos voltam abban, hogy infarktusom lesz… Na meg abban is, hogy Edward ezért meg fog ölni, de jelen pillanatban ezt egyáltalán nem bántam.