A jelen boldogsága - 1. fejezet

Még mindig el vagyok maradva egy csomó mindennel, de nézzétek el, holnap is vizsgám lesz, és sokat tanultam a hétvégén. :P Viszont, szünetekben megírtam nektek az új fejezetet. Remélem, tetszeni fog nektek. :)

Akik írtak nekem mailt... Megkaptam őket, csak még nem volt időm válaszolni, de fogok mindenképpen, csak egy kis türelmet kérnék még. Köszönöm. :)


1. ÉTVÁGY




AHOGY MEGÉREZTEM a friss tojásrántotta illatát beszivárogni a szobába, azonnal kipattantak a szemeim. Ez volt életem legcsodálatosabb hétvégéje, és bár szívesen lemondtam volna az emberi szükségleteim kielégítéséről – annak az egynek a javára, amiben egyedül Edward tudott a kedvemre tenni -, sajnos, a testem nem hagyta, hogy megfeledkezzem róluk. Óvatosan felültem, aztán az ujjaimat néhányszor végighúztam a hajamban, hogy ne nézzek úgy ki, mint egy szélvészt túlélt szénakazal.

Belebújtattam a lábam a papucsba, és felálltam. A világ egy pillanatra megint meginogott, de már nem igazán foglalkoztam vele. Egész hétvégén szédelegtem – Edward túl nagy hatással volt rám ilyen nagy adagban. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott, mivel is töltöttük az egész hétvégét. Annyira boldog voltam, miután hazaértünk a mezőnkről, hogy még az sem nagyon érdekelt, hogy Emmett kaján csillogással a szemében sietett elénk, és majdnem a földig hajolva, egy „További szép napot, asszonyom!” köszöntéssel adta az értésemre, hogy már mindenről tudnak. Aztán elém járult az egész család, és a nedves-sáros ruháinkkal mit sem törődve, megölelgettek minket.

Először nem értettem, honnan tud minden Cullen arról, hogy mostantól „igazi nő” lettem, de aztán Edward felvilágosított, mikor felmentünk a fürdőszobába, hogy Emmett csak a gyűrű miatt asszonyomozott le, mert bár Alice egy látomás miatt tud a másik nagy eseményről is, kivételesen tapintatos volt, és megtartotta magának az információt, hogy ne hozzon zavarba.

Persze, nem lehetett túl sokáig titokban tartani a dolgot – főleg, hogy aznap éjszaka már a saját ágyunkban szerettük egymást újra. Az első alkalom is elsöprő érzés volt, ezért azt hittem, ennél jobb már nem is lehet, de tévedtem. Most, hogy elmúlt a kapkodás és az ismeretlen és egymás felfedezése okozta feszültség, sokkal nyugodtabban és lassabban ki tudtuk élvezni a pillanatot.

Mosolyogva kötöttem össze a derekamon a hálóköntösömet, aztán elindultam a konyha felé az orromat és a gyomromat követve.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – vigyorgott rám Emmett az ablak mellől. Kezében a mai újságot tartotta, de biztos voltam benne, hogy csak amiatt jött le ilyen korán a konyhába, hogy elsüssön pár pikáns poént.

- Neked is jó reggelt! – köszöntem, aztán Edward mögé surrantam, és hátulról magamhoz ölelve őt a válla fölött átnéztem a serpenyőbe. – Mmm… Jól néz ki…

- Remélem, ízleni is fog – kaptam válaszul egy ragyogó mosolyt. Mióta igent mondtam Edward lánykérésére, a jókedve lankadatlannak bizonyult. A legtöbb férfiból a házasság és az elkötelezettség gondolata pánikot váltott volna ki, de ő felhőtlenül boldog volt a gondolattól, hogy a felesége leszek.

- Biztosan – bólintottam. Egy puszit nyomtam a nyakára, aztán a konyhapulthoz sétáltam, és leültem. – Farkaséhes vagyok.

- Az jó, mert elég nagy adagot sütöttem – emelte le a serpenyőt a tűzhelyről, aztán a tartalmát egy tányérra öntötte, és elém tette.

- Köszönöm – szúrtam bele a villát az egyik tojásdarabba, és már emeltem is a számhoz, de Edward keze megragadta a csuklómat. Kérdőn pislogtam rá, miközben a gyomrom hangosan megkordult.

- Forró, előbb fújd meg… - tanácsolta. Emmett halkan felröhögött, és az újság megrázkódott a kezében, de ahogy Edward villámló szemekkel ránézett, elhallgatott. Nem értettem, miről is van szó, de most jobban érdekelt a reggeli, mint Emmett viccei.

Úgy habzsoltam be a tojást, mintha napok óta nem ettem volna semmit, aztán mikor végeztem, a hűtőhöz léptem, és kitártam. Elgondolkozva vizsgálgattam a tartalmát, aztán kiemeltem belőle egy csokis pudingot.

- Még mindig éhes vagy? – vonta fel a szemöldökét Edward, miközben a tányéromat a mosogatóhoz vitte.

- Ühüm – motyogtam, és a fiókból elővett kanálról lenyalogattam a pudingot. Emmett kezében ismét reszketni kezdtek a lapok, de egész addig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, amíg Edward fel nem mordult halkan. – Mi az? – néztem Emmettre összeráncolt homlokkal, de ő csak a fejét rázta, miközben összepréselte az ajkait. Bosszúsan sóhajtottam fel. – Na már, mi az?

- Nem mondhatom el – hirtelen tört ki belőle a nevetés. – Sajnálom, Edward… Abbahagyom… Tényleg… - próbálta megrendszabályozni magát pár mély lélegzettel. Kérdőn néztem szívem vámpírja felé, aki figyelmeztető pislantást küldött a testvérének, aztán úgy tett, mint aki nagyon belemerült annak az egy szem tányérnak az elmosogatásába, amiből a tojást ettem.

Megforgattam a szemeimet, és próbáltam nem foglalkozni a fiúk viselkedésével. Ahhoz képest, hogy idősebbek voltak, mint a világ legöregebb embere, néha pont úgy viselkedtek, mint az óvodások.

- Felmegyek készülődni – dobtam ki a szemétbe az üres műanyagdobozkát. Edward bólintott egyet. Megbeszéltük, hogy ma már tényleg bemegyünk az iskolába, egyfelől, mert nem akartam újabb igazolást kérni Carlisle-tól – a végén még azt hiszik, kivételez velünk, és segít a lógásban -, másfelől, mert már nagyon szerettem volna beszélni Russellel. Még mindig szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, amiért cserbenhagytuk. Megpróbáltam párszor felhívni, de sosem jött oda a telefonhoz, ezért elhatároztam, hogy muszáj személyesen próbálkoznom.

Biztos voltam benne, hogy úgy hiszi, az egész sérülésem csak kitaláció. Be kellett neki bizonyítanom, hogy ha tudtam volna, tényleg elmegyek a kerti sütésre a családommal együtt. Persze, a részleteket nem árulhattam el neki, és a sebemet sem mutathattam meg – valószínűleg, egy ilyen sérülés okára kíváncsi lett volna, én meg nem mondhattam azt, hogy egy majd ember nagyságú farkas kitépett belőlem egy darabot –, de kitaláltam, hogy ismét bekötözöm az oldalamat, és megmutatom neki a fáslit bizonyítékképpen.

- Az előtérben várlak – szólt utánam Edward.

- Oké – kiáltottam vissza, aztán elindultam a lépcsők felé.

- Én meg megnézem, mit csinál Rosalie – hallottam még Emmett hangját, aztán a következő pillanatban már ott sétált mellettem. – Büszke vagyok Edwardra… Rose tíz gazellát is leterít, ha tökéletesen kielégítem – súgta oda nekem egy vigyor kíséretében.

- Emmett! – hangzott fel a konyhából Edward fenyegető kiáltása, mire a megszólított behúzott nyakkal süvített el mellettem. Elvörösödve haraptam be a számat, ahogy rájöttem, miért is vihogott egyfolytában, amíg ettem.

- Ne haragudj, én igyekeztem megfegyelmezni… - nyomott egy csókot a homlokomra Edward, miután lezuhanyoztam, felöltöztem, magamhoz vettem a táskámat, aztán lementem hozzá a földszintre.

- Lehetetlen küldetés – legyintettem lemondóan, és a fejemet megemelve a számat nyújtottam Edwardnak. Miután megcsókolt, a nyakába kapaszkodva öleltem magamhoz. Egyrészt, mert minden pillanatban vágytam a közelségére, másrészt, mert muszáj volt megkapaszkodnom valamiben, mielőtt a ringlispíl érzéstől összecsuklottam volna.

- Jól vagy? – simított végig a hideg kéz a hátamon.

- Persze – emeltem fel a fejemet, és rámosolyogtam Edwardra. Valahányszor megszédültem az utóbbi pár napban, azonnal aggodalmasan nézett rám, így tegnap este óta inkább eltitkoltam, ha mozogni kezdett velem a világ. Nem értettem, miért félt ennyire, hiszen, farkasként még csak meg sem fázhattam. Egyszerűen csak a vérnyomásom az engem ért sok élmény miatt ingadozott egy kicsit. Ez ugyanúgy normálisnak számított nálunk, mint az, hogy a elfáradunk, ha sokáig nem tudtunk valami miatt aludni.

- Biztos, hogy… - kezdte volna Edward, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Csak azon gondolkoztam, hogy ezek szerint, a vámpír és a farkas nők mégsem működnek annyira másképp – karcoltam végig a fogammal Edward állát finoman, hogy aztán a csúcsára egy csókot nyomjak, aztán mielőtt még elpirulhattam volna, elindultam az ajtó felé.

A garázs elé érve szomorkás sóhaj hagyta el a számat. Reménykedtem benne, hogy Alice is velünk tart, de valahol sejtettem, hogy még nem készült fel rá. Persze, érthető volt a viselkedése… Ha Edwardot veszítettem volna el majdnem, valószínűleg, én is a pár centiméteres közelségében akartam volna maradni jó ideig.

- Alice helyre fog jönni – nyitotta ki előttem az anyósülés felőli ajtót Edward, de a hangja nem volt túl magabiztos.

- Az én hibám… - haraptam be az alsó ajkamat.

- Már hogy lenne a te hibád? – fordította el a slusszkulcsot, aztán a gázba taposott.

- Mert nem tudtam nyugton maradni. Ha nem szököm meg, és nem rohanok Alice-ékhez, akkor sosem kell átélnie azt a szörnyűséget – borzongtam meg. A látvány, ahogy életed szerelme a halálba menetel, iszonyatos érzés lehet – főleg, ha az ember nem tehet semmit, hogy megakadályozza.

- A helyedben mindannyian ezt tettük volna. Csak meg akartad védeni a családodat, ahogyan mi is. Néha az… ember hoz rossz döntéseket, amelyekről először azt hiszi, helyesek – igyekezett Edward megnyugtatni a lelkiismeretemet.

Sóhajtva döntöttem neki a fejemet az ablaknak, és kivételesen örültem, hogy Edward úgy vezet, mint egy autóversenyző húszliternyi kávé után – minél hamarabb érünk az iskolába, annál előbb terelődik a figyelmem majd más dolgokra. Megszorítottam a hűvös ujjakat, ahogy Edward a kezemre fektette őket.

Ahogy a városba értünk, Edward lassított, hogy ne keltsünk feltűnést, én pedig bámultam a munkába és iskolába igyekvő embereket. Már majdnem teljesen elbambultam, mikor meghallottam a halk morranást magam mellől.

- Mi az? – fordítottam arra felé a tekintetemet, amerre az aranybarna szempár nézett. Mikor észrevettem Russelt, izgatottan csúsztam feljebb az ülésben. Dave és a haverjai előtte álltak, és éppen kitépték a kezéből a hátizsákját.

- Álljunk meg! – rángattam meg Edward karját. Russel összepréselt szájjal pillantott körbe, mintha a körülötte lévő emberektől várna segítséget, de biztos voltam benne, hogy valójában azon gondolkodik, vajon ha a nyílt utcán használná a képességét, akkor lebukna-e. Nem hagyhattam, hogy megkockáztassa…

Edward ismét kelletlenül morgott egyet, aztán mégis lefékezett a járda mellett.

- Maradj itt! – szólt rám, aztán feltépte az ajtót, és magabiztos léptekkel a fiúkhoz sétált. Épphogy csak fenyegetően megállt Dave-ék előtt, ők máris hátrálni kezdtek, és az arcukon egyértelműen látszott, hogy – bár maguk sem tudják, miért -, tartanak Edwardtól. Alig pár pillanat múlva – miután Edward közölte velük, hogy a rendőrségi statisztikák szerint, egyre valószínűbb, hogy az embernek baja esik fényes nappal a nyílt utcán is – úgy iszkoltak el, mintha ostorral hajtották volna őket.

Kinyitottam a kocsiajtót, és odasétáltam Edwardékhoz.

- Szia, Russel! Elvigyünk? – mosolyogtam rá kissé feszülten. Az arca megrándult, ahogy rám nézett.

- Gyalog megyek – jelentette ki, miközben felszedte az utcakövön heverő táskáját. Leporolta, a hátára dobta, aztán hátat fordított nekünk, és elindult az iskola felé.

- Russel, várj! – kocogtam utána Edward minden ellenkezését figyelmen kívül hagyva.

- Hagyj békén, légy szíves! – nézett rám egy másodpercig fájdalmas-dühös tekintettel.

- Nagyon sajnálom, ami történt. Hogy… hogy nem tudtunk elmenni a kerti sütésre. Megsérültem, és egyszerűen képtelen voltam még mozogni is, nemhogy másra – lépkedtem mellette, miközben a gyomrommal a torkomban vártam a reakcióját. Hirtelen megtorpant, és felém fordult.

- Hogy sérültél meg? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.

- Csak egy buta baleset volt – válaszoltam. Igyekeztem hihetően elmondani a már jól betanult szöveget, de a tükörnek sokkal könnyebb volt hazudni, mint magának Russelnek. Éreztem, hogy a homlokomra kiül a verejték, de igyekeztem nem törődni vele. – Rosszul léptem, és legurultam a lépcsőről. Elég csúnyán megütöttem az oldalamat.

- Mutasd! – fúródott a zöld tekintet az enyémbe. Kapkodó mozdulatokkal emeltem meg a felsőmet, hogy láthassa a kötést. – Mutasd a sebet! – követelte.

- Nem vehetem le a gézt – ráztam meg a fejem, és segélykérően pillantottam Edward felé, aki még mindig ott állt a járda szélén, ahol hagytuk.

- Miért? – Russel hangja türelmetlen volt. Tudtam, hogy nem hisz nekem. Sosem ment túl jól a hazudozás – az esetek kilencvenkilenc százalékában lebuktam eddig.

- Az utca közepén vagyunk – mondtam ki az első magyarázatot, ami eszembe jutott.

- Akkor üljünk vissza a kocsitokba, és mutasd ott – intett a fejével az autó felé Russel. Tehetetlenül haraptam be a számat. – Gondoltam… - keményedett meg a tekintete. – Azt hittem, te más vagy, de tudod mit? Keress magadnak mást, akivel szórakozhatsz, mert engem már nem tudsz átverni.

- Russel… - szóltam utána könyörgő hangon, de mintha meg sem hallotta volna, továbbment.

Elkeseredve sétáltam vissza az autóhoz, és behuppantam az anyósülésre. Edward újra megfogta a kezemet, és a hüvelykujjával vigasztalóan cirógatott, miközben ismét gázt adott.

Csak akkor mozdultam meg újra, amikor Edward leparkolta az autót az iskola előtt. Vettem egy mély levegőt, aztán kinyitottam az ajtót. Egy pillanatra elfeledtette velem a Russel-közjátékot, és halványan mosolyt csalt az arcomra, ahogy Edward kipattant, és emberien gyors lépésekkel megkerülte a kocsit, hogy ki tudjon segíteni. Számára sokat jelentettek ezek a gesztusok, ezért a helyemen maradtam, amíg be nem nyújtotta értem a kezét.

A folyosón a nyüzsgés ugyanolyan mértékű volt, mikor megjelentem, mint első alkalommal, és ugyanúgy utánam fordultak a fejek is. Valószínűleg, elég feltűnő volt, hogy alig pár napnyi iskolapadban ülés után azonnal kivettem a betegszabadságot jó időre. Hirtelen tört rám a klausztrofóbia, de nem akartam Edward előtt kiborulni, mert akkor egész nap aggodalmaskodott volna miattam.

- Ki kell mennem a mosdóba… - súgtam oda neki, és elengedve a kezét sietős léptekkel vettem az irányt a megadott ajtó felé. Két lány éppen akkor hagyta el a helyiséget, amikor én elé értem, és ők is érdeklődő tekintettel mértek végig.

Odabent szerencsére, csak egyetlen lány maradt, aki el volt foglalva a sminkje kiigazításával, így nem nagyon figyelt rám. Gyorsan megmostam az arcomat a csapnál, aztán egy kéztörlővel megtörölgettem magam. Kinyílt az ajtó és újabb diákok léptek be. Mikor észrevettek, egyikük a barátnőjéhez hajolt, és a fülébe súgott. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy felháborodjak-e vagy nevessek. Végül egy harmadik megoldás mellett tettem le a voksomat – büszkén felemeltem a fejemet, és magam elé szegezve a tekintetemet elvonultam mellettük.

- Miért nem figyelmeztettél, hogy vegyem le a gyűrűt otthon? – léptem bosszúsan Edward mellé. Mikor a tekintete elkomorult, csak akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam. – Sajnálom… Én nem… Nem akarom levenni… Csak…

- Pletykálnak – nézett Edward szikrázó szemekkel a mellettünk elsétáló sugdolózó csoportra, mire azok azonnal elhallgattak.

- Két lány a mosdóban arról tanakodott, hogy még azelőtt elveszel-e, hogy meglátszana a pocakom… - ráncoltam össze a homlokomat dühösen. – Mintha csak azért akarhatnál elvenni, mert… - hirtelen elpirultam, és sokkal melegebbnek éreztem a folyosó hőmérsékletét, mint előtte. – Tudod…

- Ne foglalkozz velük! – nyomott egy puszit a halántékomra Edward, mielőtt beléptünk volna az irodalom terembe. Tétovázva pillantottam Russel felé, de mielőtt még elkezdhettem volna azon elmélkedni, milyen kínos lesz ötven percet eltölteni egy padban vele a történtek után, Edward magával húzott, és lenyomott Alice üres helyére.

- Mire gondol? – halkítottam le a hangomat, ahogy Edwardhoz hajoltam. Kérdőn pillantott rám. – Russel… Nagyon mérges, igaz?

- Nem igazán mérges… Inkább szomorú. És magányos – nézett a megadott pad felé Edward. – Bízott benned, és azt hiszi, elárultad.

- Ez olyan szörnyű… - A fejem hangosan koppant a padon.

- Megbocsát majd – hallottam meg Edward hangját a fülem mellett.

- Tényleg? – fordítottam oldalra a fejemet. Edward a karján feküdt, az arca pedig olyan közel volt hozzám, hogy csak egy kicsit kellett volna arrébb mozdulnom egy csókhoz. Elkábulva néztem a mézarany tekintetbe, és csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, amikor Edward kelletlenül felemelkedett. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy Mr. Bauer bejött a terembe, és elkezdte az órát.

Szédelegve nyitottam ki a füzetemet, aztán igyekeztem Edward közelsége helyett az órára koncentrálni – nem túl sok sikerrel. Hirtelen forróság szaladt végig az egész testemen, és fülledtnek éreztem a tüdőmbe beszívott levegőt. Előhalásztam a táskám zsebéből egy hajgumit, és felfogtam a hosszú tincseket, de ez sem igazán segített. Csak annyit értem el vele, hogy bizseregni kezdett a nyakam azon a helyen, ahol annyira szerettem, ha Edward megcsókolja.

Alig pár perc után bosszús sóhajjal húztam ki a hajgumit, és a padra hajítottam. Edward érdeklődve nézett felém, de csak megráztam a fejemet. Nem értettem, mi ütött belém. Ennyire nem hiányozhat máris a szex…

Ahogy Edward keze a pad alatt megérintette a combomat, halkan felnyögtem. Kikerekedett szemekkel fordultam felé, de ő lehajtott fejjel meredt a füzetére.

- Miss Black, válaszolna a kérdésemre? – Ijedten rezzentem össze, ahogy meghallottam Mr. Bauer hangját közvetlenül mellettem. Fölém magasodva állt kezében a tankönyvvel, és szúrós tekintettel méregetett. – Már ha képes egy percre abbahagyni az álmodozást…

- Én… - végigcsordult a hátamon a hideg veríték, miközben pánikolva próbáltam rájönni, mit is kérdezhetett a tanár úr, és én miért nem vettem észre korábban, hogy itt áll alig pár centire tőlem, és hozzám beszél.

- Anafora. – Edward szája alig láthatóan mozdult meg, és olyan halkan suttogott, hogy csak én hallhattam.

- Anafora – ismételtem meg, amit súgott, aztán megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, mikor Mr. Bauer egy bólintás után tovább haladt a padok mellett.

- Miért nem figyelmeztettél? – sziszegtem Edward felé.

- Szerinted, mit csináltam az előbb? – vonta fel a szemöldökét a pad alá pillantva.

- Ó… - értettem meg elpirulva. – Szóval, az volt a figyelmeztetés…

- Jól vagy? – Edward hangja aggodalmasan csengett.

- Persze, miért ne lennék – vontam meg a vállamat, miközben igyekeztem nem tudomást venni az engem pásztázó tekintetről, ami forróságot hagyott maga után a bőrömön.

- Furcsán viselkedsz.

- Hallucinálsz – vettem a kezembe a ceruzámat, és firkálgatni kezdtem szokás szerint. Edward még pár pillanatig figyelt engem aztán ismét a tanár felé fordította a pillantását.

Ahogy megszólalt a csengő, Russel felpattant a helyéről, és kivágtatott a teremből. A következő két órán – amire Edward nem járt velem – azon kívül, hogy próbáltam nem tudomást venni a rólam szóló suttogásokról, Russelen törtem a fejemet. Fogalmam sem volt, mivel tudnám kiengesztelni őt, de abban biztos voltam, hogy meg akarom próbálni.

Még akkor is ezen gondolkoztam, mikor az óra végeztével kiléptem a teremből. Edward mosolyogva várt az egyik szekrénynek dőlve, aztán megfogta a kezemet, és az ebédlő felé terelt. Ahogy megláttam az üveg mögötti tányérokat, halkan korogni kezdett a gyomrom. Felkaptam egy tálcát, és Edwarddal együtt beálltam a sorba.

Russel megint egy félreeső asztalnál ült teljesen egyedül. Szívesen ültem volna mellé, de biztos voltam benne, hogy most nem értékelné ezt az ötletet. Végül egy üres asztalhoz ültünk Edwarddal – nem akartam megkockáztatni egy botrányt, épp elég volt az a sok pletyka, ami már így is keringett rólam az iskolában.

- Mi az? – néztem fel Edwardra, mikor halkan megköszörülte a torkát.

- Tényleg sokat eszel mostanában… - meredt a tálcámra. Ahogy lepillantottam, elkerekedtek a szemeim. Vagy három embernek elengedő étel sorakozott rajta.

- Uh… Észre sem vettem, hogy ennyi mindent hoztam… - kuncogtam fel. – Azt hiszem, előtört belőlem a farkas – suttogtam oda Edwardnak. – A fiúk is mindig rengeteget esznek… - emeltem fel a késemet és a villámat, majd nekiálltam a rántott húsnak és sült krumplinak.

- Igen, ez igaz – bólintott Edward kisimult vonásokkal.

- Nyugi, nem fogok elhízni – vigyorogtam rá, és nagyot haraptam a savanyú uborkából. Válaszul egy szemforgatást kaptam.

- Bolond.