A jövő reménysége - 34. fejezet

Hát, ez a pillanat is eljött... Megírtam a 2. könyv utolsó fejezetét. 15 oldal lett, úgyhogy most nem mondhatjátok, hogy rövid. :D

El vagyok maradva egy csomó mindennel... Ajándékküldés, előző havi nyertesválasztás, kérdezz-felelek rovat, alhonlap fejlesztés. Igyekszem mindegyiket pótolni mihamarabb, csak elkezdődött a vizsgaidőszak. :-/ Szóval, legyetek türelmesek. :) Az egyetlen, amit ígérni tudok, hogy a 3. könyv, A jelen boldogsága fejezeteivel nem fogok elmaradni. Azokat is ugyanígy a hsz. határ átlépésekor, vagy az egy hét leteltével kapjátok meg. :)

A hsz. határ egyébként, most 150 volt, és bőven átléptétek. :)

A korhatár 18 év!

Azt hiszem, ennyit akartam előzetesként... És akkor most jöjjön az utolsó fejezet... :)



34. A RÓZSA



AZ ABLAK ELÉ HÚZTAM EGY SZÉKET, rákuporodtam, és szürcsölgetni kezdtem a kezeim között melengetett bögréből a forró kakaót. Reméltem, hogy majd nyugtató hatással lesz rám, mert még így egy éjszakával a történtek után is remegtem, ha visszaidéztem, ahogyan Jasper a máglya felé sétál. Persze, nem én voltam az egyetlen, aki teljesen kiborult.

Azt hittem, hogy Alice-nek az lesz az első dolga a nagy ijedtség után, hogy dühöngve leszidja Jaspert az ostoba önfeláldozási kísérletéért, és minimum beveri Edward és Carlisle orrát, amiért hagyták ennyit szenvedni. Ehelyett nem tett mást, csak csendben Jasper mellett maradt. Valószínűleg, azóta sem volt hajlandó elereszteni őt – hazafelé is úgy jöttek, hogy Jazz hátára szökkent, és a nyakánál fogva magához ölelte.

Reméltem, hogy minél hamarabb túlteszi magát a megrázkódtatáson, de abban biztos voltam, hogy én soha az életben nem fogom elfelejteni a tehetetlenség érzését, és Alice sikolyait. Megráztam a fejem, hogy az a szívszaggató hang elhalkuljon a fejemben, aztán nagyot kortyoltam a bögréből.

Amint hazaértünk, Carlisle mindenkit beterelt a nappaliba, aztán letérdelt a kanapé elé, amin Alice ült, és a tenyere közé vette az egyik kezét. Rosalie, Emmett és Esme – karjában az öcsémmel, behúzódtak az egyik fal mellé, és onnan hallgatták Carlisle vallomását. Edward leültetett az egyik fotelbe, aztán a karfára ült, és bizonytalanul a vállamra fektette a karját, miközben lélegzetvisszafojtva várta a reakciómat. A hazafelé úton nem igazán beszéltünk, és az elmémet is lezártam előtte, mert a gondolataim össze-vissza csapongtak, ezért valószínűleg, azt hitte, hogy mérges vagyok rá. Talán, kicsit az is voltam…De az ölelésétől nem húzódtam el, bár nem is dőltem bele – egy kis bizonytalanságot megérdemelt azok után, ami történt.

- Annyira szörnyen sajnálom, amin keresztül kellett menned! – nézett fel Carlisle Alice-re bűnbánó arccal. Alice tekintete a földre szegeződött, mintha még mindig nem lett volna teljesen magánál, szabad kezével pedig Jasper ujjait markolta. Carlisle fájdalmas pillantással emelte a szájához az apró kezet, és egy csókot nyomott rá. – Bocsáss meg, kérlek! És te is, fiam! – fordult Jasper felé. – Sosem hagynám, hogy bajod essen – rázta meg a fejét. – Ez volt életem legnehezebb tette.

- Tudom – bólintott Jasper. – Semmi baj. Tudom, hogy ezt kellett tennünk.

- Valaki végre nekünk is elmondaná, hogy mi is történt pontosan? – szólaltam meg kissé bosszús hangon. Idegesített, hogy kihagytak minket a dologból, és még csak nem is tudom, hogy miért.

- Persze, persze – bólogatott Carlisle felém fordulva. Látszott rajta, hogy szörnyen érzi magát. – Sajnálom, hogy be kellett nyugtatózzalak, de nem akartuk, hogy beleavatkozz.

- Nem mintha így nyugton maradt volna… - húzta el a száját Edward.

- Te jobb, ha csendben maradsz! – pillantottam fel rá sértetten, mire lesütötte a szemeit. – Mibe nem kellett volna avatkoznom? – szenteltem ismét a figyelmemet Carlisle-nak. Tudni akartam, hogy mi is volt az a nagy terv, aminek nyomát sem láttam a határnál, mielőtt leordítom Edward fejét amiatt, hogy már megint mindenből kihagytak, és végignézték, ahogy halálra aggódom magam.

- Miután kiborultál, Jasper önként a farkasok felügyelete alatt maradt, akármennyire is tiltakoztam ellene. A határhoz indultam, hogy szóljak Alice-nek a történtekről, biztos voltam benne, hogy ő le tudja beszélni erről az őrültségről Jaspert – hunyta le fáradtan a szemeit Carlisle. – Jonathan is velem tartott kíséretképpen, hogy Alice nehogy megszegje a szerződést kétségbeesésében.

- De végül nem szóltatok Alice-nek… Miért nem?

- Mikor a határhoz értünk, Edward átvette tőlem a szót, mielőtt bármit is mondhattam volna. Tudta, hogy mi történt, hiszen, látta a gondolataimat, de csak félig adta elő Alice-nek. Elmondta, hogy egyezséget kötöttünk Jade-del, és hogy Mariáért cserében békén hagy minket, de a Jasperre vonatkozó részt elhallgatta. Nem tudtam, hogy mi oka lehet rá, de abból, ahogyan rám nézett, tudtam, hogy valamiért azt akarja, hallgassak. Bíztam benne, és megtettem – magyarázta Carlisle a fiára pillantva.

- Én… tudtam, hogy valami nem stimmel – hallottam meg Alice halk hangját. – Furcsán viselkedtetek. De aztán láttam, hogy Jasper épségben hazajön majd a farkasoktól, és bemeséltem magamnak, hogy csak képzelődöm. Tudnom kellett volna, hogy valami baj van… - remegett meg a szája, mintha sírással küszködne. Jasper karja kinyúlt felé, egyetlen mozdulattal az ölébe emelte Alice-t, és magához ölelte, hogy megnyugtassa.

- Azt láttad, ami történt. Visszajöttem – nyomta az ajkait a homlokára. – Mindenképpen ez történt volna – pillantott fel Carlisle-ra, aki bólintott.

- Hallottam Jade gondolatait – vette át a szót Edward. – Először komolyan gondolta, amit Jaspertől kért. Azt hitte, hogy Jasper azonnal visszakozni fog. De mikor látta, hogy képes lenne feláldozni magát értünk gondolkodás nélkül, elbizonytalanodott. Hogy szerethetne bárkit is egy lélektelen szörnyeteg annyira, hogy önként vállalja érte a halált? – nevetett fel keserűen. – Győzködte magát, hogy Jasper csak megjátssza az önfeláldozót, és az utolsó pillanatban meggondolja majd magát. Látnia kellett, hogy nem így van. Hogy tényleg képesek lennénk eldobni mindent a családunkért és azért, akit szeretünk – pislantott felém.

- De ezt miért nem lehetett elmondani nekünk? – préseltem össze a számat. – Megkímélhettetek volna minket egy csomó aggodalomtól.

- Jade ismeri a képességemet. Tudtam, hogy csak akkor gondolja meg magát, ha biztos benne, hogy nem mondom el senkinek, amit megtudtam a fejéből. Minket is tesztelt ezzel. Kíváncsi volt, hogy képesek vagyunk-e hallgatni azok előtt, akiket szeretünk, azért, hogy megvédjük őket. Iszonyatosan nehéz volt hagynom, hogy újra és újra benyugtatózzanak, csak hogy nyugton maradj. És Carlisle-nak is nagy teher volt a vállán a titkolózás miatt.

- És Carlisle meg Jonathanék azért tudhattak róla, mert megállították volna Jade-et, ha azt hiszik, tényleg máglyára küldené Jaspert – tettem helyére a kirakó utolsó darabját, miután mindent megértettem.

- Pontosan. Azok tudtak csak Jade tervéről, akiknek muszáj volt tudniuk. Ha Jade időközben mégis meggondolta volna magát, vagy az elméje ismét megbomlott volna, megállítjuk Carlisle-lal, még mielőtt árthatna Jaspernek. Folyamatosan figyeltem a gondolatait, de tartotta magát az ígéretéhez. – Ahogy Edwardra néztem, mintha a vonásai kisimultak volna. Eddig nem igazán jutott el a tudatomig, hogy vége van, de most hirtelen elsöprő erővel vágott fejbe a felismerés. A sok titkolózás, aggódás és összeesküvés után, nyugodtan élhetünk tovább. Nem kell elhagynunk az otthonunkat, nem kell elszakadnom a családom egyik felétől, és nem kell féltenem a másik felét. Bármennyire is haragudtam azért, hogy Carlisle-ék kihagytak a tervezésből, megkönnyebbültem. – Meg akartunk kímélni titeket az aggodalomtól, és nem akartuk, hogy bármi megváltoztassa a tervünket. Ha a legkisebb jelét adja valamelyikőtök is, hogy elárultuk Jade szabályait, meggondolhatta volna magát, és akkor kénytelenek lettünk volna közbelépni. Ami azt jelentette volna, hogy nem tudjuk elkerülni a harcot. Ezért nem szóltunk senkinek. Jade-nek tudnia kellett, hogy Jasper tényleg belesétált volna a tűzbe, nem csak megjátszotta.

- Szóval, minden rendben ment volna, ha a mi kis farkasunk nem üti bele a nóziját a dologba… - hümmögött Emmett. Elpirulva haraptam be az ajkamat.

Megállt a bögre a kezemben, mikor meghallottam az ajtónyitódást. Nem fordultam meg – tudtam, hogy Edward az. Tegnap még túl feldúlt és kimerült voltam ahhoz, hogy beszéljek vele, ezért csak korán ágyba bújtam, és igyekeztem elfeledkezni mindenről egy időre, de nem halogathattam tovább a dolgot.

Még mindig bosszús voltam a történtek miatt, de megértettem Edward érveit. Én is képes lettem volna bármit megtenni, hogy megvédjem őt, ahogyan a határnál is tettem. Az, hogy akkor pillanatnyi szenvedést okoztam neki, elviselhetőbb volt, mint a tudat, hogy baja eshet. Ő is valami ilyesmit érezhetett, mikor belement abba, hogy szobafogságban tartsanak, és Carlisle nyugtatókat adjon nekem. Nem volt jogom tovább kínozni és hagyni, hogy a lelkiismeretével viaskodjon.

A levegőbe szimatoltam, és a szalámis zsemle illatán kívül, amit reggelire hozott nekem, éreztem még valamit…

- Ügyes próbálkozás, de egy rózsa nem lesz elég… - fojtottam el egy mosolyt. – Háromnapi aggódás, nyugtatózás és egyéb megpróbáltatások után, minimum háromszáz szál járna… - fordultam felé, miután a kakaómat letettem a párkányra.

- Igazad van – bólintott, miközben felemelte a rózsaszálat, és görgetni kezdte a mutató- és középsőujja között a szárát. – De ez különleges rózsa – nézett le rám, aztán hozzám sétált, és átnyújtotta.

- Tényleg csodaszép – simítottam végig a külső szirmokon.

- Sajnálom, ami történt. Ha nem gondoltam volna úgy, hogy ez szolgálja a biztonságodat, sosem hagytam volna, hogy ezt tegyék veled. Csak… Te annyira… - felsóhajtott, de nem fejezte be a mondatot.

- Makacs, önfejű, kíváncsi vagyok? – soroltam fel a rám jellemző jelzőket, amik most valószínűleg megfordultak a fejében.

- Én inkább a vakmerő szót használnám… - simított végig az arcomon. – Megbocsátasz nekem? – hajolt fölém, és tekintetét az enyémbe fúrta.

- Azt hiszem, nincs más választásom – pislogtam rá elkábulva, aztán lesütöttem a szememet. – És te nekem? – vörösödtem el.

- Én? – A hangja meghökkentnek tűnt.

- Hogy nem engedtelek át a határon, és hogy majdnem elrontottam mindent, mert nem tudtam megülni a fenekemen – emlékeztettem a bűneimre.

- Azt hiszem, nincs más választásom – nyúlt az állam alá, és megemelte a fejemet, hogy ismét a szemeimbe tudjon nézni. – Nem is érdekel, mitől olyan különleges ez a rózsa? – kérdezte. Az arcát fürkészve vettem csak észre, hogy izgatottnak tűnik. Összevont szemöldökkel pillantottam a kezemben lévő virágra, de semmit sem láttam rajta, azon kívül, hogy igazán szép példány volt. – Nézd meg a bimbót… - segített Edward.

Az ujjaimmal óvatosan széthúztam a szirmokat, és a levegő hirtelen bent akadt a tüdőmben.

- Ez… mi? – nyögtem, miközben kiemeltem az apró, csillogó gyűrűt. A szív alakú gyémántot bámulva, mintha az agyam teljesen kikapcsolt volna. Csak akkor tértem kissé magamhoz, mikor Edward megmozdult, és fél térdre ereszkedett előttem.

- Várni akartam vele a születésnapodig, de azok után, ami történt, rájöttem, hogy egy másodpercet sem szabad elvesztegetnem többé – fogta meg a kezemet, és óvatosan kivette az ujjaim közül a gyűrűt.

- Edward… - motyogtam döbbenten magam elé, miközben önkéntelenül is könnyek öntötték el a szemeimet.

- Isabella Black… Hozzám jönnél feleségül? – A szívem felugrott a torkomba, és alig bírtam lélegezni. Elképzeltem, ahogyan hófehér ruhában az oltár elé vonulok, hogy kimondjam azt az igent, ami hivatalosan is összekötné az életemet Edwardéval az örökkévalóságig. Ez volt minden, amire vágytam, és hihetetlennek tűnt, hogy tényleg valóra válhat. – Isabella… - Edward hangja megremegett.

- Edward, én… - A hangos telefoncsörgés miatt összerezzentem. Edward pár másodpercig mozdulatlanul nézett rám, aztán halkan felmordulva a zsebéhez nyúlt.

- Halló – szólt bele a mobiljába, miközben én felálltam a székről, és feldúltan elsétáltam az ágyig. Megdörzsöltem a szemeimet, és egy másodpercig arra gondoltam, hogy megfojtom azt, aki megzavart minket, de mikor meghallottam Joshua hangját a vonal másik végén, elmúlt a bosszúságom. – Veled akar beszélni – nyújtotta át Edward nekem a telefont, aztán az ablak elé sétált, és egy gyors mozdulattal zsebre vágta a gyűrűmet. Összeráncolt homlokkal próbáltam kitalálni, hogy ez mit is jelenthet, és csak remélni tudtam, hogy nem azt, hogy meggondolta magát.

- Igen? – szóltam bele a mobilba.

- Isabella… Én… Tudom, hogy semmi jogom nincsen bármit is kérni tőled… - Joshua hangja halk volt és kétségbeesettnek tűnt.

- Mi a baj? – kérdeztem, bár szinte biztos voltam benne, hogy már megint Jade van a háttérben. Csak remélni tudtam, hogy nem készül megint valamire az a perszóna.

- Jade elment. Egyszerűen csak elment. Hagyott pár sort, és… Kérlek… Meg kell mondanotok neki, hogy maradhat. Hogy megbocsátotok neki.

- Joshua, én nem hiszem, hogy… - kezdtem volna, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Könyörgöm, Isabella, mindenre, ami szent neked! Nem tudom elhagyni a családomat végleg, de nélküle sem akarok élni.

- Hol vagy most? – szólaltam meg félpillanatnyi hallgatás után, miközben megdörzsöltem a halántékomat. Jade képes még a távolból is tönkretenni mindent – pillantottam az ujjamra, amin már ott kellett volna lennie a jegygyűrűnek, aztán csalódott sóhajjal visszaejtettem magam mellé a karomat.

- A hegyekben, nem messze onnan, ahol… - hallgatott el hirtelen. Tudtam, hogy arra a helyre gondol, ahol Jade fogva tartott minket Carlisle-lal és az öcsémmel. – Siessetek, utol kell érnünk! Számítok rád, és… Köszönöm, Isabella… - Halk kattanás jelezte, hogy megszakadt a vonal.

- Tényleg oda akarsz menni? – hallottam meg Edward hangját.

- Joshuának szüksége van rám – fordultam felé.

- Ő sem foglalkozott a családjával és veled, mikor szükségetek volt rá…

- Nem számít – ráztam meg a fejem. – Joshua a testvérem, és a szerelem sokszor őrültségekre is ráveszi az embert.

- Értem – keményedtek meg a finom arcvonások. Nem akartam, hogy Edward haragudjon rám, főleg nem egy olyan pillanat után, amit az előbb átéltünk, de nem hagyhattam szenvedni Joshuát. – Veled megyek – szólalt meg végül, mire ellenkezés nélkül bólintottam.

- Edward – torpantam meg az ajtóban egy pillanatra, de aztán gondolatban rögtön fejbe is vágtam magam. Nem kérhetem meg, hogy később tegye fel ismét a nagy kérdést, csak remélhetem, hogy megteszi majd.

- Igen? – nézett rám felélénkülő tekintettel.

- Semmi – ráztam meg gyorsan a fejemet, aztán kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra.

Carlisle a földszinten várt minket, és még mindig olyan mértékű bűntudat ült a vonásain, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott nekem is. A tegnapi nap során már vagy ezerszer bocsánatot kért tőlem és Alice-éktől, és mikor reggel lementem a konyhába, akkor is kaptam tőle egy ölelést és némi kiskutyatekintetet.

- Akarod, hogy én is menjek? – kérdezte tőlem, de nemet intettem. Csak le akartam végre zárni ezt az egészet, és ebbe minél kevesebb embert belerángatni. – Biztos?

- Tökéletesen. Hamarosan jövünk – ígértem. Edwarddal elsétáltunk a fákig, ahol automatikusan elfordult, amíg levetkőztem, és magamra kötöttem a ruhámat, aztán megrázkódtam, és átváltoztam.

Amíg Edward mellett futottam, a gondolataim visszatértek a leánykéréshez. Megdöbbentő volt és szörnyen hirtelen. Nem mintha, nem gondolkoztam volna még rajta, de mindig úgy hittem, hogy még bőven a távoli jövőről álmodozom. Edward egészen eddig semmi jelét nem adta nekem, hogy feleségül szeretne venni. Mikor pár éve a házasságról beszélgettünk a régi barátaimmal, még megrémisztett a gondolat. Túl véglegesnek tűnt, és azt hittem, olyan lemondásokkal jár majd, amikre még nem vagyok készen, de most egyáltalán nem féltem. Biztos voltam benne, hogy Edwarddal akarom tölteni életem minden egyes pillanatát, és cseppet sem tartottam attól, hogy ez örökké fog tartani.

Mikor a hegyek közelébe értünk, igyekeztem a jelenre koncentrálni. Nem tartott túl sokáig megtalálni Joshuát, mivel felnyitotta előttem az elméjét, és megmondta, merre felé van. Izgatottan mászkált fel-alá a hegyoldalban, és mikor észrevett minket, azonnal futásnak eredt arra, amerről Jade illatát hozta a szél. Edward és én utána iramodtunk, és követtük őt át a hegyeken.

Köszönöm, köszönöm, Isabella! És annyira sajnálom! Sajnálok mindent! – hallottam a fejemben Joshuát. – Tudom, hogy minden okod meglett volna, hogy soha többé ne beszélj velem, és ne segíts. Bocsáss meg nekem! – pillantott oldalra rám egy másodpercre, és a tekintetében láttam, hogy komolyan gondolja, amit az elméjéből kiolvastam.

Nem kellett sok idő, hogy beérjük Jade-et – még nem volt olyan gyors, mint az agyvérzése előtt. Amikor meglátott minket, megállt, és megrázta a fejét, mintha bosszús lett volna. Nehezemre esett túllépni azon, amit éreztem iránta, és előtérbe helyezni a Joshua iránti szeretetemet, de végül sikerült. Jade megrázkódott, és emberi alakot vett fel, aztán zavartalanul belebújt a lábáról leszedett ruhába. Joshua követte a példáját, míg én kerestem egy fát, ami rejtekhelyül szolgálhatott pár másodpercig.

- Megmondtam, hogy ne gyere utánam, Joshua… - Jade hangja magabiztosnak tűnt, de a szemei mintha ellágyultak volna, ahogyan Josh-ra pillantott.

- Tudom, de muszáj volt. Cullenék megbocsátanak. Nem kell elmenned. Velem maradhatsz! – hadarta Joshua szinte könyörögve.

- Ha Joshuát ez tenné boldoggá, akkor maradj – szólaltam meg. Josh hálásan pillantott felém, aztán újra Jade-hez fordult.

- Hallod? Gyere! – Jade egy másodpercig csak nézte a felé nyújtott kezet, aztán megrázta a fejét. – De hát, miért nem? Tudom, hogy szeretsz.

- Így van. Szeretlek… A magam módján. Pont ezért megyek el – hajtotta le a fejét Jade. Vett egy mély levegőt, aztán Joshua elé sétált. Idegesen rándultam össze, ahogy a közelünkbe ért, de próbáltam nem elveszíteni az önuralmamat. – Értsd meg, mi nem vagyunk egymáshoz valók – fúródott a kék tekintet a fekete szemekbe. – Én már öreg vagyok, és…

- Ez nem igaz! – csattant fel Joshua. – Alig látszol idősebbnek, mint én, és különben is, nem a kor számít. Nézd meg őket! – intett felém és Edward felé a fejével.

- Nem hallgattál végig… - mosolyodott el keserűen Jade. – Öreg vagyok. Nem a testem, hanem a lelkem. Majdnem az egész életemet azzal töltöttem, hogy a bosszúra gondoltam. Áttapostam mindenkin, akin kellett. Belefáradtam. Elfogyott minden erőm.

- De már vége. Békében és boldogan élhetnénk. Együtt. – A hatalmas férfikezek kinyúltak, és megragadták a kisebb női kezeket, de azok alig egy szemvillanás múlva kihúzták magukat a fogásból.

- Joshua… Nem élhetek együtt valakivel, amíg nem tudok együtt élni saját magammal. Már azt sem tudom, ki vagyok. Fogalmam sincs, miért élek, mik a céljaim. Minden olyan kusza, sötét és fojtogató – zihálta Jade, mintha tényleg fuldokolna valamitől.

- Együtt találunk célokat. – Joshua olyan kétségbeesve próbálkozott újabb és újabb érveket találni, hogy bármennyire is utáltam Jade-et, összeszorult a mellkasom.

- Nem foglak magammal rántani – fonta össze maga előtt a karjait Jade, miközben hevesen rázta a fejét. Az volt az érzésem, hogy nem csak Joshuát próbálja meggyőzni, hanem saját magát is. – Így is gyűlölöm azt a nőt, akivé váltam, ha téged is tönkre tennélek, nem tudnék tovább élni. Talán… Talán, majd egyszer visszajövök… Ha sikerül megtalálnom azt, aki egyszer régen voltam, még mielőtt… Mielőtt a lelkem elveszett volna útközben. De addig egyedül kell lennem.

- De nekem szükségem van rád! – Félrefordítottam a fejem, ahogy Joshua térdre rogyott, és átölelte a vékony derekat, de a fülemet sajnos, nem foghattam be, pedig úgy éreztem, nem kéne nekem ezt hallanom.

- Nekem viszont, nincs szükségem rád! – Jade hangja olyan kemény lett, hogy még engem is szíven ütött.

- Ezt nem mondod komolyan. Tudom, hogy nem mondod komolyan. – Hallottam a hitetlenkedő választ. A kezeim ökölbe szorultak.

- De komolyan mondom, csak nem figyelsz rám! Nincs szükségem rád! – nyomott meg minden egyes szót Jade, hogy tudatosítsa a másikban. – Nincs szükségem senkire sem. Egyedül akarok maradni. Jó volt veled, mert megértettük egymás elveit, és a szex is isteni volt, de ennyi. Fiatal, életerős férfi vagy. Jól éreztem magam veled, de itt most vége van. Fogd fel! – Remegve próbáltam visszafogni magam, és csak azért nem ugrottam ennek a szukának, mert nem akartam újabb háborút kirobbantani. Csak takarodjon el végre, és hagyjon békén minket. Joshua is elfelejti majd – győzködtem magam. Most már látnia kell, hogy milyen nővel is állt össze.

- Ég veled, Joshua! – Pár másodpercig csend volt, és bár még mindig nem néztem fel, szinte biztos voltam benne, hogy ha megtenném, akkor egy búcsúcsók szemtanúja lennék. Aztán halk suhogó hangot hallottam, amit végül Joshua mély nyüszítő-morgó hangja követett. Amint felpillantottam, azonnal vittek is a lábaim a testvéremhez.

- Sajnálom, Josh… - suttogtam, miközben letérdeltem mellé a földre. – Annyira sajnálom. – A mindig erős és dacos férfi úgy fúrta a fejét a vállamba, ahogyan egy kisfiú bújik oda kétségbeesésében az édesanyjához. Tudtam, hogy Joshua vagy ezerszer megbántott, elárult és cserben hagyott, én mégis egyetlen másodperc alatt megbocsátottam neki, és biztos voltam benne, hogy Jonathan és a falka többi tagja is ezt teszi majd. – Gyere, a többiek már biztosan aggódnak – szólaltam meg lágyan pár perc múlva, mikor Joshua izmai ellazultak az ölelésemben. Lassan emelte fel a fejét, és azonnal megtörölte az arcát, mintha szégyellnie kéne a könnyeit előttem. Bólintott, aztán hátrébb húzódott tőlem, megrázkódott, és átváltozott. Követtem a példáját.

Edward tapintatosan megvárt minket kissé távolabb, és mikor futni kezdtünk, utánunk vetette magát. Mikor az ismerős hang megszólalt a fejemben, hirtelen majdnem megtorpantam a meglepetéstől, de végül tovább rohantam.

Vigyázz rá kérlek… - Jade hangja addig visszahangzott az elmémben, amíg fel nem húztam a mentális pajzsomat.

Úgy lesz – ígértem meg kissé döbbenten. Vártam valami választ, de minden csendes maradt.

Joshuát egészen La Push-ig kísértem, aztán visszamentem Edwardhoz, aki a határnál várt rám. Egész oda-vissza úton azon gondolkoztam, hogyan kéne megmondanom neki, hogy a válaszom a nagy kérdésére, igen. Abban biztos voltam, hogy nem a Cullen házban szeretném ezt a bizalmas pillanatot megejteni, ahol csak az nem hallja, miről beszélünk – vagy épp, mit csinálunk utána -, aki nem akarja.

Várj meg itt! – kértem Edwardtól, aztán ismét egy fa mögé vonultam, átváltoztam, és felkaptam magamra a ruhámat.

- Van kedved sétálni egyet? – kérdeztem mosolyogva, miközben kinyújtottam Edward felé a kezemet. Kissé érzéketlennek éreztem magam, hogy Joshua szerelmi drámája után, csak arra tudok gondolni, hogy végre hivatalosan is Edward menyasszonya legyek, de nem tehettem róla. Egyszerűen, nem bírtam volna tovább várni, hogy a gyűrű végre felkerüljön az ujjamra.

Edward tétován megfogta a kezemet, és hagyta, hogy vezessem.

- A ház az ellenkező irányban van – szólalt meg pár perc múlva.

- Tudom – kuncogtam fel. – Máshová megyünk – húztam magam után a fák között. Egy évvel ezelőtt még menthetetlenül eltévedtem volna a sűrűben, de most olyan könnyen ment a tájékozódás, mintha egész életemben cserkész lettem volna. Élveztem, ahogy a szél felénk fújja a természet illatait. Sokkal energikusabbnak és élettelibbnek éreztem magam hirtelen tőle.

Biztos voltam benne, hogy Edward már pontosan tudja, merre is tartunk, de nem törte meg a varázst azzal, hogy hangosan is kimondja. Ahogy a fák ritkulni kezdtek, a szívem vadul dobogott a torkomban. Fogalmam sem volt, hogyan veszem rá Edwardot, hogy kérje meg ismét a kezemet, de reméltem, hogy erőfeszítések nélkül, simán menni fog. Éreznie kell, hogy mit szeretnék tőle…

Kilépve az utolsó fa mögül egyenesen a tisztás közepére vezettem, aztán megálltam, és szembefordultam vele.

Régen, azt hittem volna, hogy csak a mesékben vannak ilyen pillanatok. Mikor az ember lánya úgy érzi, az idő megáll, és szerelme tekintete egyszerűen magába szippantja őt, mint valami kavargó örvény. De ez most a valóság volt. Csak figyeltem Edwardot, és elöntött valami furcsa földöntúli boldogság. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a gyönyörűséges angyal tényleg engem szeret, és akar engem nem csak egy rövid kis életen át, hanem egy egész örökkévalóságig.

Olyan hevesen csókoltam meg Edwardot, hogy egy másodpercig azt hittem, mindketten hátra esünk, de aztán megtartotta az egyensúlyunkat. A testemen végigfutott az ismerős bizsergés, de sokkal erősebben, mint eddig bármikor. A következő, amire emlékszem, Edward halk kuncogása és egy lágy, hűvös érintés az arcomon.

- Mi történt? – sóhajtottam fel, miközben megemeltem a fejemet. Fogalmam sem volt, mikor és hogyan kerültem a földre.

- Elájultál – közölte velem Edward sugárzó vigyorral az arcán.

- Ó… - nyögtem fel elvörösödve. – Bocsánat. – Pár pillanatig csend volt, én pedig próbáltam összeszedni magam, amin nem sokat segített, hogy Edward gyengéden simogatta az arcomat pont ott, ahol a tűzrózsákat sejtettem.

- Miért hoztál ide? – törte meg a csendet.

- Én csak… gondoltam, szeretnél velem egy kicsit kettesben lenni… - haraptam be az alsó ajkamat. Ennél tökéletesebb lehetőséget az újbóli lánykérésre kívánságra sem adhattam volna Edwardnak. Várakozva néztem fel rá, de ő csak abbahagyta a cirógatásomat, és a hátára fordulva elfeküdt a fűben.

- Jó ötlet volt… - fürkészte a tekintete az eget, miközben én durcásan felkönyököltem, hogy jobban láthassam az arcát. Nyoma sem volt rajta annak, hogy bármi fontosra készülne.

- Igen, néha vannak jó ötleteim – ültem fel, és törökülésbe húztam a lábaimat. – De neked is. Az a rózsa tényleg csodaszép volt… - próbálkoztam ismét. Ujjaim idegesen markoltak bele a fűbe.

- Vagy egy percet keresgéltem Esme kertjében, mire megtaláltam a tökéleteset – kuncogott fel, de engem most tökéletesen hidegen hagyott a vámpírpoén. Bosszús sóhaj hagyta el a számat. – Valami baj van? – érdeklődött Edward.

- Semmi – préseltem össze szorosan a számat. Körülbelül két percig bírtam, és csak aztán fakadtam ki. – Na jó, hazamegyek! – pattantam fel, de még mielőtt egy lépést tehettem volna, Edward már előttem állt.

- Csak miután válaszoltál… - lágyult el a hangja.

- Mire? – vontam fel durcásan a szemöldökömet. Edward mosolyra húzta az ajkait, aztán megfogta a kezemet, magához húzott, és a fülemhez hajolt.

- Akarsz velem lenni, amíg világ a világ?

- Igen… - motyogtam. A bosszúságom azonnal tovaszállt, mintha sosem lett volna.

- És mindezt Mrs. Cullenként? – jött az újabb kérdés, amitől remegni kezdtek a lábaim. Az ujjaim közt összegyűrődött Edward inge, ahogy kapaszkodtam belé. – Isabella, kérlek, válaszolj, mert most már nem tartom lehetetlennek, hogy hamarosan én is elájulok… - rezegtette meg a halk, kétségbeesett nevetés a fülem mellett lógó tincseket.

- Igen, szeretnék Mrs. Cullen lenni. Szeretnék a feleséged lenni – hadartam el gyorsan még mielőtt megint bármi közbejöhetne, és megakadályozhatná, hogy kimondjam a válaszomat. Homályosan érzékeltem, hogy Edward eltol magától, aztán a könnyeimen keresztül láttam a csillogó, apró gyűrűt, ahogyan felkerül az ujjamra. – Hűha… Tényleg össze fogunk házasodni… - szipogtam meghatódva. Valójában még csak most kezdett tudatosulni bennem az egész.

- Igen, ez általában így szokott menni a leánykérés után – kuncogott fel Edward.

- És mikor? – jutott eszembe hirtelen. – Szükségem… szükségem lesz ruhára, és… Hol fogjuk tartani? Jonathanéknak is ott kell lenniük! – kötöttem ki.

- Ez természetes – bólintott Edward. Elgondolkozva léptem távolabb tőle, és az agyamon átfutott egy újabb adagnyi kérdés.

- Hol fogunk lakni utána? A házatokban? Talán, a városban találhatnánk egy házat… Elég egy kicsi, csak legyen kert, ahol a testvérem majd játszhat… - gondolkoztam el. Szinte láttam magam előtt a fehér léckerítést, és ahogy az öcsém futkározik a fűben, miközben Edward labdázni tanítja.

- Még van elég időnk megbeszélni mindent, nem holnap akarlak elvenni – vigyorgott rám Edward lelkesen, mire zavarba jöttem.

- Persze, persze, tudom. Csak… Mindegy, ne is figyelj rám – ráztam meg a fejem.

- Nem tudok nem rád figyelni – simított végig az arcomon. – A menyasszonyom vagy… - nézett rám olyan csillogó tekintettel, hogy a szívem vadul dörömbölni kezdett a bordáimon.

- Az vagyok… - suttogtam magam elé, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Az ajkai először lágyan értek az enyémekhez, aztán hevesen kapott utánuk. Most nem az ájulástól rogytam a földre, hanem mert Edward óvatosan magával húzott oda. Kezei végigsimítottak a combjaimon, hogy aztán egyre feljebb kalandozzanak. Hirtelen jött a kijózanító pofon. – Ne… - ültem fel, és a lábaim köré fonva a karjaimat lehajtottam a fejemet.

- Mi a baj? – hallottam Edward ziháló hangját.

- Semmi – ráztam meg a fejem.

- Isabella… Épp most mondtál igent nekem egy egész örökkévalóságra – éreztem meg a hűvös ujjakat a vállamon. – Ezek után bármit elmondhatunk egymásnak.

- Ronda a sebem – hadartam el a lehető leghalkabban. – Ne… - szorítottam még erősebben a karjaimat a lábaimhoz, mikor Edward megpróbálta lefeszegetni őket. Végül persze, ő volt az erősebb…

- Bolond vagy. Hányszor mondjam még el, hogy nem érdekel az a heg?

- Tudom, hogy csak azért mondod, mert nem akarsz megbántani – sütöttem le a szemeimet.

- Ha rajtam lenne egy sebhely, te azért mondanád? – Edward hangja szigorúnak hangzott.

- Nem, dehogy is – vágtam rá azonnal.

- Akkor miért hiszed, hogy én hazudnék neked? – nézett rám kutakodó tekintettel.

- Nem hiszem… Csak… Te olyan gyönyörű vagy. Én meg annyira tökéletlen – komorult el az arcom. Edward tekintete egy másodpercre elbújt a szempillái rejtekében, aztán ismét rám nézett.

- Nézz a szemembe! – nyúlt az állam alá. – Mondd el, hogy mit látsz! – kérte. Összezavarodva pislogtam rá. – Gyerünk, Isabella, mit látsz?

- Kavargó mézet – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Edward elmosolyodott.

- És még?

- Apró világosbarna pöttyöket, amik vonzzák az ember tekintetét – sóhajtottam, mire újabb kuncogást kaptam válaszként.

- Nézd meg jobban! – hajolt kissé hátrébb Edward, de nem vette le rólam a pillantását.

- Magamat? – kérdeztem bizonytalanul.

- Igen, és még? – Már majdnem bosszúsan felcsattantam a keresztkérdések miatt, mikor hirtelen a tüdőmben akadt a lélegzet. Rájöttem, hová akar kilyukadni.

- Csillogást… Boldogságot. – Tudtam, hogy megfejtettem a rejtvényt, mert Edward szeme még ragyogóbbá vált.

- Te vagy az oka, hogy ezt láthatod benne. Valahányszor rád nézek, úgy érzem, Carlisle-nak mégis igaza van, és a mennyország kapui a számomra is kinyíltak annak ellenére, ami vagyok. – Edward felhőtlen nevetésétől könnyekkel teltek meg a szemeim. Azt már régóta tudtam, hogy ő jelenti számomra a boldogságot, de hogy ez fordítva is pontosan ugyanígy van, csak most tudatosult bennem teljesen. – Jaj, ne! Nem akartalak elkeseríteni ezzel a butasággal… - emelte Edward a kezét az arcomhoz, hogy letörölje a nedvességet. – Sajn… - folytatta volna tovább a bocsánatkérést, de semmi szükség nem volt rá, így a számat az övére nyomtam, hogy elhallgattassam.

Addig csókoltam őt, amíg csak bírtam levegővel, aztán zihálva elhúzódtam tőle. Kezeimet óvatosan a ruhám széle alá csúsztattam, és egy mély levegővétel után áthúztam a fejemen. Lehunytam a szememet, ahogy finoman hátradöntött, és reszketni kezdtem, mikor megéreztem az ajkait a vállamon.

Halk mormogó hangot hallatott, miközben áthaladt a melleim völgyén, és elérte a hasamat, aztán ahelyett, hogy folytatta volna az eddigi útvonalát, kitért oldalra. Megfeszült a testem, és összeszorítottam a fogaimat, ahogy közeledett a sebhelyemhez.

- Semmi baj… - éreztem meg a hűvös leheletet a bőrömön, amit egy még hűvösebb ajak simogatása követett. Edward úgy csókolta végig a száraz és érdes területet, mintha a világ legcsodásabb érzése lenne számára, hogy megérintheti. Hitetlenkedő megkönnyebbüléssel fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt.

Mikor ismét visszatért a számhoz, az én kezem is vándorolni kezdett. Kapkodva igyekeztem megszabadítani Edwardot az ingétől, hogy aztán végigcsókolhassam a nyakát.

- Akarlak… - hallottam meg a sóhajt a fülem mellett, miközben Edward hosszú ujjai végigsimítottak a combomon, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal a derekára emelje a lábamat. Halk, önkéntelen nyögés szakadt fel belőlem, ahogy az ágyékunk egymáshoz nyomult. – Most azonnal akarlak – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Kissé meglepetten értettem meg, mire is gondol. Szédelegve próbáltam meg összeszedni a gondolataimat, de csak nehezen ment.

- Úgy érted, hogy…

- Szerelmeskedni akarok veled – erősített meg Edward abban, hogy nem értettem félre.

- Eddig nem akartad… Mármint… - pirultam el, mikor rájöttem, hogy Edward hasamnak feszülő férfiassága jelenleg is megcáfolja a szavaimat. – Mármint, várni akartál… - pontosítottam magam.

- A feleségem leszel… – simítottak ki a fehér ujjak egy tincset az arcomból. – Most már biztos vagyok benne, hogy így lesz. És boldoggá akarom tenni teljesen az én asszonyomat. Ha te is akarod… - Most rajta volt a bizonytalanság sora. Válaszként gondolkodás nélkül megcsókoltam. Éreztem, ahogy a szája mosolyra húzódik csók közben.

A következő percek kissé összemosódtak. Csak arra emlékeztem később, hogy reszketve kapkodok levegő után, és igyekszem még közelebb húzni magamhoz Edwardot. Ahol megérintett, mintha a bőröm szinte sisteregni kezdett, a kezei pedig mindenhol ott voltak. Mire segítettem neki megszabadulni a nadrágjától és az alsójától, már csak egy könyörgő, szétolvadt vágypaca voltam. Máskor valószínűleg, szégyelltem volna a viselkedésemet, és biztos voltam benne, hogy jó ideig pirulva tudok majd csak Edwardra nézni, de ez jelenleg nem érdekelt. Az egyetlen, amivel foglalkoztam, az volt, hogyan szerezzek még nagyobb örömet neki.

- Ha… Ha valamit nem jól csinálnék, vagy… - hagyta abba egy pillanatra Edward a bőröm kóstolgatását, miközben a keze a térdhajlatomba csúszott.

- Minden rendben lesz – emeltem meg önként a csípőmet kissé.

- Csak szólj… Szólj, ha mégsem, és… megállok – nézett rám komoly tekintettel.

- Csak csináld már… - tapasztottam be ismét a száját. Nem akartam gondolkozni, nem akartam előre félni, egyszerűen csak azt akartam, hogy történjen meg végre, amire most mindennél jobban vágyom.

Lehunytam a szemeimet, ahogy megéreztem Edward kezét a combom között, aztán a hirtelen feszítő érzéstől a tüdőmben rekedt a levegő. Az egész csak egy pillanatig tartott, de a fölöttem lévő test egy halk morgás után mozdulatlanná dermedt. Kissé riadtan néztem fel a szeretett arcba a kín nyomait keresve rajta, amit a vérem illata okozhat, de ehelyett csak egy vágytól fátyolos szempárral találtam szemben magam.

- Minden rendben – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, és hogy bizonyítsam, megmozdítottam a csípőmet. Edward szemhéja lecsukódott, a nyaka ívbe hajlott, és mély nyögés hagyta el a torkát – ez volt a leggyönyörűbb látvány, amiben valaha részem volt. Megismételtem a mozdulatot újra és újra, miközben a másik test is mozogni kezdett felvéve a ritmust, amit adtam neki.

A furcsa-kellemetlen érzés hamar elmúlt, és a helyét átvette valami bizsergés. Edward hőmérséklete ellenére, meglepően forrónak éreztem mindent, mintha a teste átvette volna az én melegségemet. Az ajkaink újra és újra összekapcsolódtak, miközben az ujjaim egyre erősebben szorították őt magamhoz.

Az érzékeim felerősödtek, és minden mintha azért létezett volna, hogy az én vágyaimat gerjessze. A fű illata csiklandozta az orromat, a szél pedig olyan lágyan simogatott, mint Edward keze. A hangok visszhangozva vibráltak végig a testemen. Edward morgásai és nyögései mind azt bizonyították nekem, hogy legalább akkora gyönyöröket él át, mint én.

Edward egyre hevesebben ostromolt, mégis én voltam a szenvedélyesebb. Karjaim olyan erősen szorították, hogy féltem, fájdalmat okozok neki, mégsem bírtam enyhíteni az ölelésemen. Muszáj volt minden egyes porcikámmal éreznem őt.

A lüktetés egyre erősebb hullámokban szaladt végig rajtam, koncentrálódva a combjaim közé. Éreztem, hogy a homlokom nedvessé válik a verejtéktől, és a levegővétel is egyre nehezebben ment, mégis gyorsabb mozgásra ösztönöztem Edwardot. A morgása hangosabb lett, ahogyan az én szégyentelen zihálásom is.

A gyönyör alattomos módon, hirtelen csapott le rám, időm sem volt felkészülni a lehengerlő élményre. A hüvelyem lüktetve szorult Edward férfiassága köré, miközben nyüszítve vájtam bele a körmeimet a talajba, hogy képes legyek ép ésszel elviselni az egész testemen keresztülsöprő érzést. A hideg férfikéz érintése rántott vissza az öntudatlanság határáról az ébrenlétbe.

Halk sóhajjal löktem újra előre a csípőmet, mire Edward a tekintetét az enyémbe fúrva ismét mozogni kezdett. Beletúrtam az ujjaimat a hajába, és a tarkóját simogattam, miközben az írisze egyre sötétebbé vált. Sejtettem, hogy nem sokára ő is átéli majd azt, amit én, és nem tévedtem. Alig pár pillanattal később a teste megfeszült, a torkából előtört az eddigi leghangosabb morgás, amit eddig hallottam, a keze pedig hangosan puffanva csapódott a földnek a vállam mellett. Éreztem a langyosságot, ami elöntötte a testemet, aztán Edward izmai ellazultak, és halkan zihálva fúrta a fejét a nyakamhoz.

Fogalmam sincs, meddig feküdtünk pontosan összeölelkezve, de akár örökre is így tudtam volna maradni. Edward lélegzete az államnál, a szél zúgása és az esőillat, amit magával hozott, teljesen elálmosított.

- Mindjárt esni fog – dünnyögte Edward a fülembe, amitől apró borzongás futott végig rajtam.

- Nem érdekel – sóhajtottam fel. – Úgysem tudok megfázni…

- Tudom. De érdekesen fogunk kinézni, miután a sárban dagonyázás után visszamegyünk – nevetett. – Bár, ha jobban meggondolom… Legalább lenne okunk egy közös zuhanyzásra – simított végig a karomon. – És Emmett heti poénadagja is meglenne – vigyorgott rám szégyentelenül.

- Hazamegyünk. Most – közöltem nemes egyszerűséggel, miközben igyekeztem összeszedni magam annyira, hogy fel tudjak ülni. Láttam, hogy Edward igyekszik elfojtani egy mosolyt, de nem tettem szóvá – ahhoz most túlságosan boldog voltam.

Miközben felvettem a ruhámat, igyekeztem nem Edwardot bámulni, bár nagyon nehezemre esett. Hogyan is lenne képes egy ember elszakítani a tekintetét egy angyalról… Egy gyönyörű, meztelen angyalról. Nagyot nyeltem, és le kellett egy pillanatra hunynom a szemeimet, hogy ne gondoljam meg magam, és húzzam vissza Edwardot magam mellé.

- Gyere… - nyújtotta felém Edward a kezét, és felsegített a földről. Hirtelen elhomályosult előttem a világ, és meg kellett kapaszkodjak Edwardban, hogy ne essek össze. – Hé, hé, minden rendben? – nézett rám aggódó tekintettel.

- Uh, igen – pislogtam rá. – Csak megszédültem. Túl sok energiát kivettél belőlem – mosolyogtam rá kacéran, aztán felfelé döntöttem a fejem, hogy jelezzem, csókot szeretnék.

- Biztos, hogy…

- Tökéletesen jól vagyok! – mordultam fel, és átvéve az irányító szerepét, megcsókoltam. A lábaim ismét rogyadozni kezdtek, de ezúttal biztos voltam benne, hogy Edward a hibás – bár ezt sosem vallottam volna be neki, nehogy túlságosan elbízza magát.

- Mennünk kéne, mindjárt itt az eső… - hallottam meg a hangját, de az íze túlságosan jó volt ahhoz, hogy elég erőm legyen elszakítani az ajkaimat az állától.

- Meggondoltam magam. Ha Emmett beszól, most már elég erős vagyok, hogy megverjem – kezdtem ismét gombolgatni a fekete inget, amit Edward épp az előbb vett fel.

Alig egy perc múlva az esőcseppek záporozva hullani kezdtek, de egyáltalán nem zavart, hogy bőrig ázunk. Nem akartam semmi másra gondolni, csak arra, hogy a vőlegényemmel ismét együtt lépjük át majd a gyönyör kapuját. Felemeltem a kezemet, és a pillantásom az apró gyűrűre esett az ujjamon. Mosolyogva sóhajtottam fel, ahogy Edward szája egyre lejjebb haladt rajtam. Ujjaimat a bronzos tincsekbe fúrtam, és tökéletesen biztos voltam benne, hogy jelenleg nem történhet olyasmi, ami ki tudna zökkenteni. Minden ráér holnapig… Az egyetlen, ami most fontos az a jelen boldogsága.