A jelen boldogsága - 2. fejezet

Igen, tudom, tudom, ígértem kérdezz-feleleket, de ma karácsonyoztunk a farkasfalkával, és az elmúlt pár napot ajándékkészítéssel töltöttem... Bocsánat... *pirul* És mivel számomra fontosabb, hogy a ficcel haladjunk, ezért inkább ezt írtam meg abban a pár órában, amikor volt egy kis időm. Remélem, hogy nem gond... Esküszöm, hogy holnap lesz kérdezz-felelek. Komolyan. Tényleg. Becsszó. :D

Jah, és elkészültek az ajándékok a nyerteseknek végre. :D Szóval, két ünnep között megy hozzájuk majd a postásbácsi, számítsanak rá. :D Bocsánat, hogy ezzel is ennyit késtem... *még jobban pirul*



2. TEÓRIÁK




ÚGY FALTAM BE AZ ELÉM TETT csirkecombokat, mintha ezer éve nem ettem volna már, pedig alig pár órája ebédeltem csak. De ezek az illatozó, fűszeres húsdarabok olyan tökéletesek és ínycsiklandóak voltak, hogy nem tudtam ellenállni nekik. Juliette és Saore isteni szakácsnő volt, és amúgy is lehetetlenség lett volna bármilyen a főzőkanaluk alól kikerült étel visszautasításával megpróbálkozni anélkül, hogy ne húznák fel az orrukat.

Az iskolából hazafelé jövet Edward kitett a határnál, hogy beugorhassak La Push-ba. Csak azért, mert most éppen tökéletesen boldognak éreztem magam, nem akartam elhanyagolni a másik családomat, és persze, el akartam újságolni a lánykérésem hírét is. Amióta Edward megkérte a kezemet, azóta nem vettem le az ujjamról a gyűrűt, de most, mielőtt megérkeztem volna Danielék házához, gyorsan zsebre vágtam. Úgy akartam közölni a nagy hírt, hogy mindenki jelen van, aki fontos szerepet játszik az életemben.

- Azt hiszem, sütök még egy adagot – állt fel az asztaltól Juliette, hogy a sütőhöz lépjen. Nyammogva néztem fel rá. – Ha így folytatod, mire ideérnek a fiúk, már csak a tál marad nekik – nevetett fel. Elpirulva pillantottam a már félig üres edényre. Saore is felkelt a helyéről, ahol eddig csendesen üldögélt, és kiment a kertbe, hogy hozzon még krumplit a püréhez. Bár még mindig nem beszélt túl sokat, jó volt látni, hogy végre reagál a jelenlétünkre, és kezd magához térni.

- Bocsánat…

- Semmi gond. Örülök, hogy értékeled a főztünket – mosolygott rám.

- Mostanában folyton éhes vagyok… Már tudom, hogy miért esznek a fiúk annyit… - emeltem a számhoz egy újabb ropogós combot, aztán a villámmal egy adag savanyú káposztát is utána küldtem. Juliette elgondolkozva fürkészte az arcomat.

- Szédelegsz, sokat eszel, és csak úgy falod a savanyú dolgokat… - ült vissza mellém, és zavaróan tovább bámult. – Nem veszed tolakodásnak, ha kérdezek valamit?

- Öhm… Kérdezz… - tettem le a villámat egy pillanatra, hogy igyak egy kortyot.

- Szóval, te és… Edward… Ti szoktatok? Egyáltalán a vámpírok képesek…? – Juliette elvörösödve kereste a szavakat, és mikor rájöttem, mit is akar kérdezni, az én arcom is kipirult, és egy pillanatra félő volt, hogy megfulladok a narancslétől.

- Ez miért lényeges? – tértem ki a válaszadás elől, miközben ösztönösen birizgáltam a gyűrűsujjamat a hüvelyujjammal, aztán mikor rájöttem, mit csinálok, gyorsan az asztal alá rejtettem a kezemet. A jegygyűrűm annyira az ujjamhoz nőtt, hogy a levétele hiányérzetet okozott.

- Csak mert egy nő akkor produkál ilyen tüneteket… nos… ha várandós – bökte ki, miközben az ajtót figyelte – valószínűleg, nem akart Saore előtt beszélni erről a témáról. Egy másodpercig csend volt a konyhában, aztán kitört belőlem a zavart nevetés.

- Mi? Hogy terhes? Én? – halkítottam le a hangomat, és közelebb hajoltam hozzá. – Hidd el, az lehetetlenség… - ráztam meg a fejemet.

- Akkor ti nem…? – vonta fel a szemöldökét Juliette.

- Hát… de… - ismertem be lesütött szemekkel. – De a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha lehetne, Esme és Rosalie már rég szültek volna. A testük nem képes arra, hogy megfoganjon és kihordjon egy gyereket – magyaráztam azt, amit a nagyi naplójában olvastam még régebben.

- De ez nem jelenti azt, hogy a vámpírférfiak nemzőképtelenek… - Összevont szemöldökkel néztem rá.

- Nem, de Edward mindig úgy beszélt, mint aki biztos abban, hogy nem lehet gyereke – emlékeztem vissza néhány beszélgetésünkre. Edward akkor még folyton arról győzködött, hogy nem illünk össze, mert ő nem tud megadni nekem mindent – ebbe beleértve a saját gyerekeket is -, amire vágyom. – Szóval, teljesen biztos, hogy nem várok kisbabát.

- Értem – bólintott Juliette. – És ha más oka van ezeknek a tüneteknek, ami ezzel kapcsolatos? – fűzte tovább az elmélkedésének fonalát.

- Mi más?

- A vámpírméreg halálos a farkasokra.

- Rám nem.

- Igen, pont ez az… - állt fel ismét a székről Juliette, és a polcról levéve a fűszereket, nekiállt a húsok ízesítésének. – Mi van, ha nem csak a szájukban lévő… testnedvek vannak hatással az emberi és farkas szervezetre? Nem feltétlenül halálos hatással, hanem csak… gyengítő hatással. Ez magyarázná, hogy mitől szédülsz, és hogy miért akar a tested folyamatos energia-bevitelt.

- Gondolod, hogy Edward… izé… mérgező hatással van rám? – haraptam be a számat.

- Nem tudom. De nem ártana beszélned a dokival, nehogy valami gond legyen belőle – pislogott aggodalmasan rám Juliette. A befűszerezett húsokat egy olajos tepsire helyezte, aztán betette a sütőbe.

- Ha Carlisle talál valamit, Edward soha az életben nem ér hozzám többé – sóhajtottam fel elkeseredetten. Eddig eszembe sem jutott, hogy az éhségem és a szédelgésem bármi kapcsolatban lenne a nem régóta aktív szexuális életemmel, de Juliette elmélete hihetőnek tűnt – valóban azóta kezdődtek a tüneteim, amióta a réten először szerelmeskedtünk Edwarddal.

Éppen elég akadályt hágtunk már át Edwarddal ahhoz, hogy végre együtt lehessünk, miért kell a sorsnak egy újabbat elénk gördítenie? Bosszúsan toltam el magam elől a tányéromat, és legszívesebben azonnal hazamentem volna, hogy beszéljek Carlisle-lal. Mielőtt végső kétségbeesésemben elrohanhattam volna, meghallottam a fiúk kurjantás szerű hangjelzését, amivel azt közölték a házban lévőkkel, hogy hazaérkeztek – ez egy bevett szokás volt a quileute-ok körében -, rá pár pillanatra pedig kinyílt az ajtó, és Joshua kivételével mind besereglettek a konyhába.

- Isabella! – Jonathan azonnal hozzám lépett, és felhúzva a székről megölelt. Azóta, hogy benyugtatózva házi őrizetben tartottak, csak egyetlen egyszer beszéltem vele telefonon, amikor is bocsánatért esedezett a történtek miatt. Természetesen, ahogyan Carlisle-t és Edwardot, őt is biztosítottam arról, hogy megértem a tetteit és nem haragszom rá. – Örülök, hogy itt vagy… - mosolygott rám eltolva magától egy kicsit. – Féltem, hogy… - hagyta félbe a mondatát zavartan.

- A testvéreim vagytok még mindig… Hogyne jöttem volna – szorítottam meg a kezét. Megnyugodva bólintott, aztán mikor elengedtem, leült az asztalhoz a megszokott helyére. Mikor a többiek látták, hogy szent a béke, tovább beszélgetve követték az alfájuk példáját.

- És mi újság vámpírfalván? – vigyorgott rám Daniel.

- Megvagyunk – mosolyodtam el halványan.

- Alice jobban van? – érdeklődött Jonathan. Meglepődtem, mikor felnéztem rá, és rájöttem, hogy nem csak egy udvariassági kérdést tett fel, hanem tényleg aggodalmat látok a szemeiben.

- Fogjuk rá… Kell egy kis idő, mire kiheveri az egészet… - szomorodtam el hirtelen.

- Sajnálom, hogy ezen át kellett esnie. Szörnyű volt úgy látni… - A hirtelen csendből, ami átjárta az egész szobát, érezhető volt, hogy mindenkire nagy hatással volt az a pár perc.

- És a doktor? – Benji hangja törte meg a hallgatásunkat. – Szörnyű lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem mondhatta el neked az igazat. Legalább akkora, mint nekünk… - Egyik meglepetésből a másikba estem alig pár perc alatt. Jonathan aggódik Alice miatt, Benjamin pedig Carlisle lelkiismeret-furdalásáról beszél – ami azt jelenti, hogy hinnie kell a lelke létezésében, hiszen, ami nincs, az nem is érezhet bűntudatot. Persze, Benji már korábban is nyitott a vámpírok felé, de akkor csak miattam tette – hogy engem támogasson.

- Még mindig lelkiismeret-furdalása van, de majd ő is megnyugszik idővel.

- És… átjön még La Push-ba? – harapdálta a száját Benjamin. Furcsálló pillantást küldtem felé.

- Benjamin hódítási tanácsokat kért a dokitól – válaszolt a kimondatlan kérdésemre Daniel röhögcsélve. – Azt hiszi, hogy egy felnőtt nő majd odafigyel rá, ha megtanulja a régimódi udvarlás szabályait.

- Igenis használni fog! És akármit is mondtok, akkor is megpróbálom! – vágott duzzogó arcot Benji. –A doktor azt mondta, hogy vigyek neki valami kedves ajándékot, amivel kifejezem az iránta való érzéseimet. Csak még ki kell találnom, hogy mit… - gondolkozott el.

- Vigyél neki egy csörgőt, azt majd rázogathatja az ő babucija előtt – rázott meg egy csirkecombot Benjamin orra előtt Daniel gúnyolódva.

- Szerintem, az ajándékozás nagyon jó ötlet – szóltam közbe ellökve Daniel kezét az útból, és Benjire néztem. – A lányok örülnek az ajándékoknak. Nem kell semmi drága, inkább valami olyasmi, amiből látja, hogy fontos neked. Valami szimbolikus… – magyaráztam.

- Értem – harapott bele eltöprengve Benjamin az ételbe. Aidan azonnal felpattant a helyéről, mikor Saore belépett a házba, és átvette tőle a kisebb kosárnyi krumplit.

- Segítsek megpucolni? – ajánlottam fel, de Saore nemet intett, és leülve a fal melletti padocskára, kezébe vette a kiskést. Aidan vállalva a kockázatot, hogy a testvérei felfalják előle az összes húst, mire végez, leült a kedvese mellé, és ő is dolgozni kezdett. Pár percig csak az evőeszközök csörgése hallatszott, aztán Jonathan lenyelve az utolsó falatot is megtörölte a száját.

- Lassan mennem kell… Betanítom az újoncokat.

- Ne! Még ne… - kértem gyorsan, mikor fel akart állni a helyéről. Mozdulat közben megdermedt, aztán visszaült a székre. – Előtte mondanom kell valamit… Szerettem volna, ha Josh is itt van, ő is jönni fog?

- Nem hiszem… - rázta meg a fejét Jonathan. – Próbáltam beszélni vele, de eléggé maga alatt van.

- Értem. Sajnálom… Lehet, hogy ki kéne várnom, amíg jobban lesz… - bizonytalanodtam el. Joshua ugyanúgy a családhoz tartozott, mint a többiek, és nem akartam kihagyni az életem egy ilyen fontos híréből.

- Jaj, ne már! Most már nem hagyhatod félbe! – panaszkodott Dan, aztán azonnal ösztönösen fel is jajdult, mikor Juliette a háta mögött elmenve finoman üstökön legyintette. A fiúk arcát elnézve felsóhajtottam.

- Na jó, rendben… - adtam meg magam. – Nem akarom, hogy álmatlan éjszakáitok legyenek, és ezen elmélkedjetek – kuncogtam fel, aztán felálltam, hátat fordítottam a többieknek, és a zsebembe nyúltam. Jó érzés volt újra visszahúzni az ujjamra a gyűrűt, mert már hiányzott.

Mikor újra a többiek felé fordultam, kinyújtottam magam elé a kezemet, hogy lássák a meglepetésemet. Juliette úgy sikkantott fel, mintha őt magát jegyezték volna el. Azonnal izgatottan hozzám sietett, és átölelt, míg a fiúk először kissé értetlenkedve meredtek a csillogó gyémántra, és csak lassan jutott el a tudatukig, hogy mit is jelent.

- Hozzámész Cullenhoz? – tette fel a bizonyosság kedvéért a kérdést Daniel. Kissé félve bólintottam.

- Huhh… - simított végig a tarkóján gondterhelten. Reszketni kezdett a kezem az idegességtől, míg vártam a folytatásra. – Kinek van ötlete, milyen nászajándékot lehet adni egy vámpírnak? – nézett végül körbe. Pár másodperc múlva mindenki rázkódott a nevetéstől. Mindenki végigölelgetett és gratulált végül, aztán Juliette és Saore megkért, hogy meséljem el, hogyan is történt a leánykérés. Zavartan próbáltam meg kihagyni a kényes részleteket úgy, hogy mégis átadjam, milyen varázslatos is volt a pillanat. Csak akkor vettem észre, hogy eggyel kevesebben vagyunk a kis helyiségben, mikor befejeztem a sztorit.

- Egy pillanat, és jövök – mosolyogtam Juliette-re, aztán kilopóztam a házból. Jonathan az egyik almafa mellett állt, és lehunyt szemekkel szívta magába a koraesti, friss levegőt. Tudtam, hogy hallja a jöttömet, de nem reagált semmit, míg meg nem érintettem a karját.

- Biztos, hogy ezt akarod? – jött a kérdés teljesen érzelemmentes hangon, de tudtam, hogy ez csak színjáték. Sokkal több érzés kavaroghatott most Nate-ben, mint amit fel tudtam volna sorolni.

- Szeretem őt.

- És biztos, hogy most akarod? Annyira… fiatal vagy. Rengeteg időd van még… - fordult felém. Ahogy rám nézett, a szemeiben olyan vihar kavargott, ami kissé megijesztett.

- Szeretem őt – ismételtem meg önmagamat. – És amíg csak élek, szeretni fogom. Akkor meg mire várnék? – pillantottam rá könyörgő szemekkel. Annyira szerettem volna, ha megérti és áldását adja rá.

- Értem – bólintott. – Ajánlom neki, hogy vigyázzon rád, mert ha nem… - hirtelen két meleg kar fonódott körém, és az arcom Jonathan mellkasához simult. – Szeretlek – suttogta a mély hang a fülembe.

- Én is szeretlek téged. – Jó pár percig csak álltunk egymást ölelve, aztán Nate egy sóhajjal elengedett. Mikor ismét rám nézett, már halvány mosoly játszott az ajkain.

- Szóval, férjhez kell adnunk… - gondolkozott el.

- Hát, nagyon úgy tűnik – fogtam meg a kezét, miközben a ház felé húztam. – Szeretném, ha Carlisle és te kísérnétek majd Edwardhoz – pislogtam fel rá visszafojtott lélegzettel.

- Ez természetes – szorította meg finoman az ujjaimat. Ahogy fel akartam lépni a veranda lépcsőjére, a szédülés hirtelen tört rám megint. Lehunytam a szemem, és kissé előrehajolva igyekeztem összeszedni magam, miközben megéreztem Jonathan engem tartó kezét a derekamon.

- Isabella… Mi a baj? – A hangja aggódó volt.

- Semmi… Semmi baj – feleltem, miközben igyekeztem nem tudomást venni a szemeim előtt táncoló villogó fénykarikákról. – Ez csak egy kis szédülés…

- Szédülés? – Ahogy felnéztem, egy aggodalmasan csillogó, sötétbarna szempár nézett vissza rám.

- Igen, de ez normális. Benji is szédeleg, mikor nagyon kimerült – próbáltam meg semmiségnek feltűntetni a dolgot.

- Kimerült vagy? – A hüvelykujjával végigsimított a szemeim alatti bőrfelületen.

- Egy kicsit… - ismertem be. Nem sokat aludtam az elmúlt pár napban, bár ezt nem igazán bántam. De lehet, hogy ez is közrejátszott a rosszullétekben. Legalább is, ebben reménykedtem. Jobb teóriának tűnt a fáradtság, ha a másik lehetőség a mérgezés volt.

- Akkor menj… - Jonathan egy másodpercre megakadt, aztán folytatta. - … haza, és pihenj. Megmondom a többieknek, hogy elfáradtál – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Rendben – bólintottam.

- Elkísérjelek? – kaptam egy újabb féltő pillantást.

- Nem kell, rendben leszek – egyenesedtem ki, miután a szédülés elmúlt. Jonathan lassan elvette a kezét a derekamról, figyelve, hogy nem akarok-e megint összecsuklani. Mikor látta, hogy rendben leszek, a karja maga mellé hanyatlott.

- Biztos, hogy…

- Teljesen – mosolyodtam el. – Jó éjt! – Még intettem egyet, aztán elindultam. Tényleg rám fért volna már egy kiadós alvás… De azért egy órácskát adhatok magamnak és Edwardnak – kuncogtam fel halkan, ahogy elértem a fákat, aztán azonnal el is komorultam. Direkt nem változtam át, hogy át tudjam gondolni sétálás közben a délutáni beszélgetésemet Juliette-tel. Vajon, tényleg lehetséges lenne, hogy amiatt vagyok gyengébb és éhesebb, amit mondott? Nem akartam, hogy ez legyen az oka. Már előre hallottam, ahogy Edward magát vádolja a történtek miatt, és megfogadja, hogy soha többé nem szeretkezik velem a testi épségem védelmében.

Mire elértem a Cullen házat, annyira beleéltem magam ebbe a lehetőségbe, hogy megfájdult a fejem.

Edward éppen akkor lépett ki a verandára, mikor én elsétáltam az utolsó fa mellett, és mosolyogva figyelte, ahogyan közeledek felé. Igyekeztem én is a lehető legvidámabbnak látszani, bár a feszültségtől összeszorult a gyomrom.

- Valami baj van? – kérdezte azonnal. – Rosszul fogadták? – nézett a kezem felé pillantásával a gyűrűmet keresve.

- Nem… Nem, egész jól fogadták, csak elfáradtam – bújtam a mellkasához, mikor magához húzott egy ölelésbe.

- Akkor ágyba kéne bújnunk… - simítottak végig a hűvös ujjak a hátamon, mire halkan felnevettem.

- Még a végén megunsz az esküvőnkig...

- Sosem foglak megunni – csúsztak a hosszú ujjak az arcom két oldalára, aztán Edward lehajolt, és megcsókolt. Egy halovány szédelgés emlékeztetett arra, hogy még el kéne intéznem valamit azelőtt, hogy engedek a csábításnak. A mézarany szemek kérdőn pislogtak rám, mikor elhúzódtam.

- Előbb beszélnem kell Carlisle-lal – magyaráztam.

- Miről? – húzta fel kíváncsian a jobb szemöldökét Edward.

- Az titok… Az esküvővel kapcsolatos. De nem ér hallgatózni! – pirítottam rá előre, remélve, hogy elég meggyőző vagyok ahhoz, hogy bevegye a kis füllentésemet. Nem kell, hogy ő is előre aggodalmaskodjon, mikor még semmi sem biztos.

- Rendben, ígérem, hogy nem fülelek – bólintott.

- Köszönöm – nyomtam ismét egy röpke csókra az ajkaimat a szájára, aztán beléptem a házba, és felsiettem az emeletre. Abban a másodpercben, hogy kopogtam, már hallottam is Carlisle hangját. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a dolgozószobájába.

- Isabella… - nézett rám még mindig túl bűntudatos szemekkel. – Ülj le… Mit tehetek érted?

- Nos… Először is lenne egy kérésem… - léptem közelebb hozzá kikerülve a székeket.

- Miről lenne szó?

- Nos… Az esküvőről. Jonathannal már beszéltem, és megkértem, hogy kísérjen az oltár elé, és veled is beszélni szerettem volna… - kezdtem. Carlisle szemeiben hirtelen kihunyt a csillogás, és egy halk sóhaj hagyta el a száját.

- Mi az? – kérdeztem kiesve a szerepemből.

- Semmi… Végül is, számítottam erre… - rázta meg a fejét, és halvány mosollyal nézett fel rám. – Csak… valamiért… szerettelek volna én átadni a fiamnak. De érthető, hogy egy testvéredet választod.

- Nem, nem, félreértettél! – tiltakoztam azonnal. – Én azt szeretném, ha ketten vállalnátok el ezt a feladatot. Jonathan és te. Mert nem tudnék választani… - sütöttem le a szemeimet. – Nate olyan, mint a testvérem, te pedig… - pillantottam fel végül. - ...mintha az apám lennél. Ugye, elvállalod?

- Persze, persze, hogy el! – Carlisle tekintete ismét ragyogóvá vált, keze finoman végigsimított az arcomon. – Bevallom, elszomorított volna, ha nem én kísérhetem az oltárhoz a lányomat… - Anélkül, hogy akartam volna, kicsordult egy könnycsepp a szememből, de Carlisle ujjai azonnal letörölték.

- Köszönöm – léptem közelebb hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. Megköszörültem a torkomat, hogy visszanyerjem a hangomat, aztán folytattam a kellemetlenebb résszel a beszélgetést. – Lenne itt még valami… - emeltem fel egy tollat az asztalról, és a szokásos módszerhez folyamodtam. A Cullen házban csak akkor lehettem biztos abban, hogy négyszemközt marad a mondandóm, ha írásban kommunikáltam.

Szükségem lenne az orvosi tudásodra… - írtam. – De nem akarom, hogy Edward tudjon róla. Csak feleslegesen idegesítené magát…

Carlisle szemei végigfutották a sorokat, aztán beleegyezően bólintott, de a tekintetéből sütött az aggodalom.

Néhány napja folyamatosan szédülök, és szörnyen éhes vagyok. Többet eszek, mint a fiúk, pedig az nagy szó… - próbáltam meg kissé elviccelni a dolgot, hogy Carlisle ne aggódjon túlságosan értem, és egy mosolyjelet tettem a papírra, mintha csak chatelnénk.

Egy pár napja? – fürkészte az arcomat, miután leírta a kérdését.

Mióta én és Edward… - vörösödtem el. – Juliette-nek az jutott eszébe, hogy talán, a testem így reagál a… méreganyagra… - reméltem, hogy Carlisle anélkül is megérti, hogy pontosan megmagyaráznám, mire is gondolok pontosan. – Lehetséges, hogy igaza van? – Carlisle összeráncolt homlokkal meredt a papírlapra, és elég gondterheltnek tűnt.

- Carlisle… - szólaltam meg, mikor már vagy két perce vártam a válaszra.

- El kell végeznem néhány vizsgálatot – közölte olyan arccal, amitől a gyomrom diónyi nagyságúra zsugorodott.