Gyógyító pilleszárnyak - 27. fejezet

27. RAPHAEL

KÍNOS VOLT. Ahogy előre megjósoltam, a gyerekek úgy pislogtak felém időről időre, mintha valamiféle betolakodó lennék. Az is voltam. Az egyetlen, aki úgy tűnt, örül a jelenlétemnek, legnagyobb örömömre Isis volt. A mosolytól az arcán úgy éreztem, apró pillangók verdesnek a gyomromban.

Mellém fészkelődött a kanapén, és néha-néha lopott az ölemben tartott második adag kukoricából. Az alkarja ilyenkor az enyémhez súrlódott, amitől minden egyes idegszálam kiéleződött. Egyszerre vágyakoztam az újabb teljesen véletlen és ártatlan érintések után és szégyenkeztem ezen érzésem miatt.

- Édes istenem, mit tudnak ennyit bénázni? – rázta meg a fejét Dave a képernyőn nyüglődő szerelmespár láttán. Megforgatta a szemét, aztán áthajolt Isisen némi nassolnivalóért. Minden izmom megfeszült hirtelen és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne rántsam fel az ingénél fogva és tudassam vele, hogy ha még egyszer hozzá mer érni akár csak az ujja hegyével az én… Isishez, akkor tőből tépem ki a karját.

Az agresszivitás, ami elöntötte minden porcikámat, megijesztett. Persze, vámpír voltam. Előfordult, hogy olyasmikre gondoltam, amikre az emberek közül csak egy pszichopata szokott, de ezek a gondolatok általában a szomjúságból fakadtak. Életemben talán most először élvezetből akartam bántani valakit. Persze, tisztában voltam azzal, hogy ha megtenném, a mámor fél pillanat alatt elszállna és a helyén csak a szörnyű lelkifurdalás maradna. Éppen ezért ültem kővé dermesztve magam a helyemen, ahelyett, hogy Dave felé kaptam volna.

- Szerintem aranyosak – vonta meg a vállát Isis. Tetszett, hogy nem ért egyet a másik oldalán ülővel, de hamar letörte az önelégültségemet. – A szerelemnél nincs bonyolultabb dolog a világon. Ha az érzéseiddel tisztában is vagy, annyi akadály állhat az utadba – sóhajtott fel… elkeseredetten? Nem csak általánosságban beszélt a témáról, hanem úgy tűnt, a saját életére vetíti ki.

Akadályok… Na igen. Például mi, a családja. Mert abban biztos voltam, hogy egyikünk sem örülne, ha Dave-et választaná párjául. Tényleg ezek lennénk Isis szemében? A boldogsága elé álló akadályok?

Összerezzentem, ahogy Isis élesen beszívta a levegőt, majd felé kaptam a pillantásomat. Elkerekedett szemekkel nézett rám, én pedig hirtelen halálra rémültem a gondolattól, hogy esetleg tudja, mi járt a fejemben. A tekintete végül lekúszott a kezemre, aztán ismét az arcomra, mintha jelezni akarna valamit.

Az állkapcsom ösztönösen mozdult meg, és megéreztem a sós, gusztustalan ízt. Hogy a fenébe került kukorica a számba? – ráncolódott össze a homlokom. Aztán rádöbbentem, hogy a kezem még mindig a tálban matat és újabb szemeket keres. Korábban is vettem pár szemet, hogy ne keltsek feltűnést, de azok most mind a kanapé párnája és karfája közötti résben várakoztak arra, hogy amint kiürül a szoba, eltakarítsam őket.

Ez már a vég! Azt sem tudom, mit csinálok…

Fintorogva nyeltem egyet, mire Isis szemöldöke a magasba szaladt. Ő is azt hihette, hogy elment a józan eszem, mert halkan felkuncogott. A többiek biztosan azt hitték, hogy a filmen nevet, de én tudtam, hogy rajtam. Szánalmas vagyok. Még embernek is az lennék, de vámpírnak…

- Ott volt, nézd már meg!

- Hallucináltál! – Két la push-i srác – azt hiszem, testvérek – vitája zavarta meg a filmet. Megpróbáltam kivenni az egymáshoz intézett szavaikból, hogy min is kaptak össze. Valami olyasmiről veszekedtek, hogy a kosztümös film egyik szereplőjének a karján ott maradt-e a legújabb Rolex óra vagy sem. Mivel az utolsó negyed órában egyáltalán nem néztem a tévéképernyőre, így én sem tudtam a választ.

- Pörgesd vissza! – fordult hátra az idősebbik Isishez. Mire tiltakozhattam – vagy legalább is arrébb húzódhattam volna -, az apró kéz a combomra támaszkodva mászott át rajtam, hogy elérje a fotel karfáján lévő távirányítót. A vita megoldását már képtelen voltam megvárni. Ahogy Isis visszaült a helyére, azonnal felpattantam, és úgy viharzottam ki a házból, mintha üldöztek volna.

Arra a helyre menekültem, ami reméltem, hogy megnyugtat. Felöklendeztem a lenyelt emberi ételt, aztán felkapaszkodtam a létrán a faházba, és bevackoltam magam azok közé a párnák közé, amiken előző éjszaka Isis aludt. Csak akkor jöttem rá, hogy ez nem feltétlenül volt jó ötlet, amikor az illata bekúszott az orromba, és még erősebb vágyakozást keltett bennem.

Ez így nem jó! Nagyon nem jó! – dőltem hátra szétvetett tagokkal. Nem fogom kibírni Isis mellett, egyszerűen beleőrülök. Vagy a bűntudatba és a szégyenbe, vagy a tiltott vágyakozás lüktetve lobogó poklába. Szinte láttam magam előtt, ahogyan megkínzott testem egyszerűen sejtekre robban szét.

Ahogy meghallottam az ajtó nyitódását és a halk lépteket, minden porcikám kősziklává merevedett. El kellett volna futnom, de képtelen voltam rá. Az apró lábak surrogó hangot hallattak, ahogyan a füves részre értek, aztán fokonként vették a létrán felfelé az utat.

- Minden rendben? – A halk kérdés a faajtó felől jött, de nem néztem arra.

- Persze – feleltem rekedt hangon.

- Még nincs vége a filmnek… - fogalmazta meg finoman, hogy a közepén felpattantam, mint egy eszelős és kivágtattam a nappaliból.

- Tudom, de nem igazán érdekel.

- Nem tetszett? – jött közelebb a kísértő démonocska. Nem tudtam, mit felelhetnék, mert valójában egyáltalán nem koncentráltam a filmre. Persze, hallottam, láttam, de nem jutott el hozzám mégsem. – Nekem sem igazán. Bosszantó, hogy feladják, nem igaz? – A párnák megmozdultak mellettem, én pedig hirtelen vadásznak éreztem magam. Mellettem a zsákmány, ami enyhítheti a kínomat. Az ujjaim belemarkoltak a párnákba, mintha azok visszatarthatnának attól, amit tenni akarok. – Ha szerelmes vagy, igazán, nem adhatod fel… Még akkor sem, ha nehéz. Meghátrálhatsz, kivárhatod a megfelelő időt, de feladni… Soha – csacsogta.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy az oldalamon fekszem, szemközt Isisszel, és zihálva falom a tekintetemmel a barna szempár látványát. Abban a pillanatban nem érdekelt, mit gondol. Hogy tudja-e, mire vágyom. Vagy őrültnek tart-e. Csak szeretkezni akartam vele. Nem a megszokott módon, hiszen nem érhetek hozzá, azt egyszerűen tilos megtennem, hanem a lelkemmel. És egyetlen másodpercig éreztem is az illúzióját ennek a csodának.

- Carlisle! – Edward hangja dühösen, mégis visszafogottan csattant fel kiszakítva a képzelgéseimből. Isis felpattant mellőlem, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Lehet, hogy csak hallucináltam?

- Sajnálom… Sajnálom, sajnálom – fúrtam az arcomat a párnába. Ha tudtam volna, belefojtom magam, hogy soha többé ne okozzak gondot vagy fájdalmat senkinek.

- Nem maradhatsz kettesben vele – hallottam az ítéletet. A kezem ökölbe szorult, de tudtam, hogy ez így helyes.

- Rendben – motyogtam az Isis illatú anyagba. Hallottam, ahogy Edward magamra hagy, de képtelen voltam felnézni. Csalódást okoztam neki, magamnak, arról nem beszélve, hogy valószínűleg halálra ijesztettem Isist a viselkedésemmel. Mi a fene ütött belém?

Estig nem mertem elhagyni a faházat, nehogy összefussak valakivel és a szemébe kelljen néznem, de végül kénytelen voltam lemászni a találkozó miatt. Csak hallgattam, ahogy Jasper kiadja az utolsó utasításokat, de nem szóltam senkihez, pusztán a földet bámultam.

Mikor elindultunk, megkönnyebbültem. Futás közben minden sokkal könnyebb volt. Az arcomba csapódó friss, éjszakai szellő kitisztította a fejemet egy kissé. Edward felé pillantottam, de ő nem nézett rám. A gondolattól, hogy mérges rám és csalódott bennem, összeszorult a torkom. Nem akartam, hogy gyengének higgyen vagy azt gondolja, nem tartom tiszteletben őt és a lányát.

Sajnálom, Edward! Nem tudom, mi ütött belém! Esküszöm, hogy soha többé…! – Edward leelőzve rohant előre, mintha nem is hallotta volna a gondolataimat, de biztosan tudtam, hogy pont azért hagyott magamra, mert észlelte őket.

Teljesen letörve fékeztem le végül a régi házunk előtt. A látványa csak még jobban megrogyasztotta a jelenleg amúgy is gyenge lelki világomat. Bármennyire is igyekeztem elnyomni, az emlékek önkéntelenül is a felszínre bukkantak. Esme mit szólna a mostani önmagamhoz? Az érzéseimet valószínűleg megértené, mert tudja, hogy nem tehetek róluk, és hogy mindentől függetlenül ugyanúgy szeretem őt, mint korábban. De vajon a tetteimről mit gondolna?

Marcus még csak a hegyekben járt, mikor észrevettük. Meglepetten néztem össze Jasperrel, mert nem volt egyedül, ahogyan vártuk. Mégsem ez volt, ami a legjobban megdöbbentett, hanem hogy halk szívdobogást hallottunk felőle. Nem láttunk embert a közelében, mégis ott volt a hang…

Mindketten Edwardra kaptuk a tekintetünket, mert csak ő tudhatta, mi is a helyzet. Egy ideig összevont szemöldökkel meredt abba az irányba, ahonnan a vendéget vártuk, aztán fordult csak felénk.

- Semmi gond – jelentette ki szűkszavúan.

Ahogy jobban megnéztem Marcus alakját, rájöttem a titokra. Valami a vállára volt kötve – mintha hátizsákot cipelne -, és két aprócska láb és kar is feltűnt a nyaka valamint a dereka körül. Egy embergyerek?

Hallottam, ahogyan az erdőben állók is felbolydulnak a felfedezés láttán. A Volturi egyik volt vezetőjének közelében tudni egy emberi apróságot… Ez mindenkit sokkolt. Rosalie aggódva osont közelebb elhagyva azt a helyet, amit Jasper kijelölt számára, de mi is feszültebbek lettünk.

Marcus tétovázva torpant meg az erdő határában – valószínűleg észrevette a többieket a fák között -, de mikor felé biccentettem, továbbjött. Úgy tűnt, bár mi nem bízunk teljesen benne, az ő hite töretlen bennem.

- Carlisle – állt meg előttem úgy három perccel később.

- Marcus… - Az üdvözlésem csak egy biccentés volt, de barátságos mosoly ült az arcomon. – Sikerült meglepned minket – pillantottam a nyaka mellett előbukkanó gyerekarcra, amin a kíváncsiság és a megszeppentség keveréke ült. A kisfiút olyan négy évesnek tippeltem. Fekete haja és szeme volt, a vonásai pedig tükrözték mexikói származását. Elkapta rólam a pillantását és szégyenlősen Marcus mögé húzódott ismét.

- Az igazság az, hogy miatta jöttem… Esetleg a lányod tudna vigyázni rá, míg beszélünk? – fordult arra, amerre Rosalie várakozott. A képességével biztosan máris kiszúrta, hogy Rose azonnal kötődni kezdett a kicsihez így ismeretlenül is, és emiatt biztonságban van vele.

- Rosalie, kérlek… - intettem felé. Marcus egy mély levegő után visszatartotta a lélegzetét, aztán elkezdte lehámozni magáról a gyereket.

- Bevallom, elég nehezemre esik… visszafogni magam… - helyezte a kicsit a földre maga elé, aztán hátrébb lépett egyet. Rose lassú mozdulatokkal, óvatosan közelítette meg az apróságot, és csukott szájjal mosolygott rá, nehogy megrémissze a pengeéles, hófehér fogsorral.

- Szia… - nyújtotta ki felé a karjait. – Eljössz velem sétálni egy kicsit? – érdeklődött. Mind némán figyeltük a barátkozási kísérletet. A nagy, fekete tekintet felvándorolt Marcusra, mintha tőle várna valamiféle engedélyt vagy bátorítást.

- Menj csak, Raphael – mosolyodott el a barátom.

Rose finoman megfogta az apró kezet, ami felé nyúlt, aztán elindult a kisfiúval a fák közé.

– Csak három napja próbálkozom, de máris a határaimat feszegetem. Fogalmam sincs, hogyan csináljátok. Most még nagyobb elismerést érzek irántatok… - nézett utánuk Marcus elkínzott arccal. – Igyekeztem szemben haladni a széliránnyal, de még így is mindjárt szomjan halok.

- Marcus…

- Tudom, itt nem vadászhatok. Nem is fogok – biztosított róla.

- Hogy kerül hozzád egy embergyerek? – érdeklődtem másra terelve a figyelmét. Megköszörülte a torkát és zavartan nézett félre.

- Megöltem az apját – mondta el végül, aztán mély levegőt vett. – Tudod, ott Volterrában… Törvényeket hoztunk, betartattuk, irányítottunk és ítélkeztünk. Legfőképp Aro – tette hozzá, de mikor megrándult az arcom, nem feszegette tovább ezt a témát. – Fogalmam sem volt, mennyire nehéz idekint élni. Az emberek között. Rejtőzködni, vadászni, vigyázni, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után… Igyekszem minél kevesebbszer táplálkozni, de van, mikor egyszerűen képtelen vagyok… megállni. Szomjas voltam, tettem, amit tennem kellett… De gyerekeket nem bántok.

- Miért hoztad magaddal? – értetlenkedtem.

- Bevallom, igazából fogalmam sincs. Ott akartam hagyni, de ahogy rám nézett és sírni kezdett… Nem is… Nem is tudom… - hallgatott el egy pillanatra. – Azt hiszem, elgyengültem. Nem érdekelt semmi és senki, mióta… - utalt a felesége elvesztésére, mire engem is elöntött a fájdalom érzése. Valószínűleg ez mindig így lesz. Akár egy, akár ezer év telik el a tragédia óta. – Raphael érdekel. Tudni akarom, hogy jó helye lesz – nézett fel rám kérlelő tekintettel.

- Azt akarod, hogy fogadjuk be? – lepett meg a kérése.

- Nincsen jobb ötletem… - tárta szét a karjait. – Már van egy embergyerek nálatok, ha jól tudom. Tudtok vele bánni. Biztonságban van mellettetek.

- Én nem is tudom… - vártam a többiek véleményét.

- Szerintem már így is túl sokan vagyunk – szólalt meg elsőként Jasper. – Gondolkozzunk logikusan. Nem sokára az ikreknek is családja lesz, és húsz-harminc év múlva Edynek. Így is félő, hogy kinőjük La Push-t rövid időn belül… Persze, lehet, hogy majd lesz, aki külön akar költözni, de ezt nem tudhatjuk előre – fejtette ki a véleményét.

- Sajnos egyet kell értenem – bólintott Edward. – Ilyen létszám mellett egyetlen fő is hatalmas teher lehet, főleg, hogy szaporodóképes. De… talán kereshetnénk neki másik családot – vetette fel, aztán a szemében egy új ötlet fénye villant. – Saore és Aidan?

- Kik? – Hiába volt Edwardé az ötlet, Marcus tőlem várt választ. Régen is szeretett pár személyre koncentrálni, és csak kevesekkel kommunikált ok nélkül, pusztán a beszélgetés öröméért. Ez a tulajdonsága a mai napig megmaradt.

- Egy pár La Push-ban. A férfi a farkasokhoz tartozik – mondtam. – Rendes emberek és nagyon szeretnének gyereket. Nemrég Saore elvetélt, úgyhogy talán mindenki számára hasznos lenne az örökbefogadás.

- Farkasok… Nem is tudom… - vált bizonytalanná Marcus hangja.

- Mint említettem rendes emberek és veszélytelenek Raphaelre nézve – adott neki garanciát a szavam.

- Nem is ezért… - Egy pillanatig zavart csend volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy kimondja-e, ami a fejében jár, de aztán mégis sikerült eldöntenie. – Arra gondoltam, hogy ha nálatok lenne Raphael, akkor időről időre meglátogathatnám. De ha a farkasoknak adom…

- Tartani akarod vele a kapcsolatot? – hökkentem meg. Raphael volt az első, aki igazi érdeklődéssel töltötte el őt. Persze, rám is odafigyelt, sokat beszélgettünk, a barátomnak tartottam és nem akart bántani, mégis úgy véltem, ha nem léteznék, Marcust az sem nagyon zavarná.

- Van benne valami… - rázta meg a fejét. – Szeretném még látni őt.

- Beszélünk ez ügyben Aidanékkal – ígértem. – Addig is magunkkal visszük a gyereket, te pedig itt megvárhatsz minket – néztem hátra a házra, ami nemrég még az otthonom volt.

- Rendben – egyezett bele. – Vigyázzatok rá, és ezt adjátok oda neki – nyújtott felém egy kis játékautót. – Megnyugtatja, ha játszhat vele – magyarázta zavartan.

- Rosalie – szólalt meg Edward teljesen normális hangerővel, ennek ellenére a testvére pár perc múlva kisétált a fák közül legújabb játékbabájával együtt.

Marcus oldalra fordítva a fejét mélyeket lélegzett, aztán utoljára megtöltötte a tüdejét oxigénnel. Raphael azonnal eleresztette a női kezet és odasietett hozzá felemelt karokkal. Mikor nem emelték fel, nyögő hangot hallatva még magasabbra nyújtózkodott. Marcus valószínűleg észrevette, hogy furcsállom ezt a viselkedést. Isis ilyen idősnek kinéző korában, ha akart valamit, és nem kapta meg, magyarázni, tiltakozni, kérlelni kezdett minket, Raphael viszont hallgatott.

- Tud beszélni, csak nem nagyon szeret – biztosított róla minket, aztán leguggolt a gyerek elé. – Most a barátaimmal mész, rendben? Nekem pedig itt kell maradnom – mutatott a házra. A gyermeki tekintet abba az irányba fordult egy pillanatra, aztán mint aki nem értette az előbb elhangzottakat, ismét Marcus karjaiba kéretőzött. Mikor látta, hogy támogatója nem mozdul, belekapaszkodott a vállába, és megpróbálta felhúzni magát rá. – Nem, most nem jöhetsz velem – akasztotta le magáról a gyereket, de az nem adta fel.

A morgó-vicsorgó hangra mind megfeszültünk. Marcus a fogait kimutatva meredt eddigi utazótársára, aki nagy szemekkel nézett vissza rá. Azt vártam, hogy majd sírva fakad vagy elrohan ijedtében, de pár pillanatnyi döbbent csend után sem mozdult.

- Menj már! – mordult fel Marcus újra. Úgy tűnt a pártfogoltja egyáltalán nem fél tőle, de a vörös szemekben rettegést láttam. Edward is észrevehette a vérszomj erősödését, mert előrébb lépett.

- Rose, fogd meg a gyereket és vidd! Gyerünk! – parancsolt rá. A sivalkodó hang, amit Raphael hallatott, miközben menekülni próbált az őt ölelő karok közül, szívszorító volt. Marcus hátat fordított a jelenetnek – talán, hogy a vérszomját elfojtsa, talán mert látni sem bírta a kis kezeket, amik még mindig felé nyújtózkodnak. Aztán Rosalie rohanni kezdett, és hirtelen túl nagy lett a csend.

- Nagyon ragaszkodik hozzád – szólaltam meg. Ahogy megfordult, tudtam, hogy ez fordítva is igaz. – Biztos, hogy oda akarod adni valakinek? – Jasper úgy nézett rám, mintha megőrültem volna már csak azért is, mert eszembe jutott ez a kérdés. Hogy is maradhatna egy embergyerek egy nomádnál?

- Nincs más választásom – szűrte a fogai közül a szavakat Marcus. A hidegvére teljesen eltűnt. Mindig olyan volt, akár egy kőszobor – mozdulatlan test, megfagyott arcizmok, halk és kimért hang -, de ez a kisfiú valami furcsa varázserőnek köszönhetően életre keltette.

- Megtaníthatnám, hogyan fogd vissza magad.

- Azt mondod, képes vagy megmutatni, hogyan legyek immunis Raphael vérére? – nézett rám izgatottan. Edward felhorkant, ő már tudta, hogy nem erre gondoltam.

- Nem tudlak egy valaki vérére immunissá tenni. De talán megpróbálkozhatnál a mi életmódunkkal… - vetettem fel. Egy pillanatig nem válaszolt, aztán keserűen felnevetett.

- Kétlem, hogy menne ez ennyi idő után. Elképzelni sem tudom – ismerte be.

- Szerintem menne. Ha elég erős a motivációd… - néztem a szemébe.

- Mennyi idő alatt?

- Fogalmam sincs – ismertem el, aztán megvontam a vállamat. – De ráérünk… És bevallom, nekem is jót tenne egy kis elfoglaltság. – A kórházban lassan helyre jönnek a betegek, Vaniával fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék. Legalább távol tudnám tartani magam Isistől anélkül, hogy megsérteném. – Egy próbát megér, ha akarod a fiút…

- Igaz – bólintott rá azonnal. – Fogalmam sincs róla, sikerül-e, de próbáljuk meg.

- Helyes – derült fel az arcom. Nem csak az önző okaim miatt, hanem mert jó volt Marcust „élőnek” látni. Mindig sajnáltam őt, mert semmit sem tudott élvezni igazán, fogalma sem volt arról, milyen az öröm vagy a jókedv. Talán ezen most változtathatok. Korábban is próbálkoztam vele, de úgy tűnik, csak most találtam meg hozzá a megfelelő ösztönzést. Ez pedig nekem is reményt adott. Ha ő képes volt összeszedni magát és ismét élni, akkor talán nekem is menni fog idővel. – Hazamegyek, összeszedek egy pár dolgot, aztán visszajövök. Te addig ne mozdulj, sietek! – ígértem.

- Mi maradunk – szólt közbe Jasper. Őrizni akarta Marcust. Nem bízott benne, főleg most, hogy láthatóan küzdött a szomjúságával. A környéken pedig nem lett volna jó ötlet emberre vadásznia.

Csak Edward kísért vissza a házhoz, ami egy kissé kellemetlen érzés volt. Feszengtem a történtek miatt, és ez az érzés csak még erősebbé vált attól, hogy tudtam, Edward is tisztában van vele.

- Biztos, hogy ezt akarod csinálni? – szólalt meg Edward a határ előtt néhány méterrel.

Így mindenki megnyugodhat. Átgondolhatjuk, mi lenne a legjobb Isisnek… - szorult össze a torkom.