Gyógyító pilleszárnyak - 25. fejezet

Nagyon örülök, hogy a hosszú kihagyás után is ennyire vártátok az új fejezetet és nagyon hálás vagyok a sok-sok igazán hosszú, érdekes és izgalmas hozzászólásért. :) Nagyon feldobtatok velük és feltöltöttetek energiával, úgyhogy gyorsan sikerült megírnom a következő fejezetet is. :)  Köszönöm szépen a támogatásotokat és érdeklődéseteket! :)

25. CSÁBÍTÓ

A CSEND KEZDETT egyre jobban elnyúlni. Bár a körülöttünk lévő levegő hőmérséklete egyáltalán nem emelkedett, én mégis úgy éreztem, mintha forrásban lenne. Próbáltam tisztára mosni az agyamat, elfelejteni, amire alig néhány órája rádöbbentem, de képtelen voltam rá. Mintha kivágták volna a szemgolyómat, ami eddig gyerekként láttatta velem Isist, hogy egy újat nyomjanak a helyébe, ami teljesen más képet ad. Egy igazán csinos, fiatal nőpalánta képét.

Legalább harmadszorra köszörültem meg a torkomat, de képtelen voltam megszólalni. Ki kellett volna előre találnom, hogy mit is fogok mondani, de annyira zavaros volt minden, hogy csak későn jutott eszembe.

- Haragszol rám? – A barna tekintet egyenesen az arcomra szegeződött, mintha csak belém akarna látni. Paranoiásan fordítottam az ablak felé a fejemet.

- Nem, miért haragudnék? – érdeklődtem fesztelennek tűnő hangon.

- Amiért azt akarom, hogy apa végezze el a szükséges vizsgálatokat – juttatta eszembe a délelőtti beszélgetést. Még mindig kicsit rosszul esett ez a döntés, de meg is könnyebbültem. Ha Isis nem mondott volna nemet az ajánlatomra, életem legkínosabb pillanatait kellett volna átélnem.

- Ez egy nagyon… intim dolog. Tiszteletben tartom a döntésedet – biccentettem felé. Ahogy felkelt a párnákról, minden izmom megmerevedett.

- Akkor más miatt neheztelsz rám? Még mindig bánt, hogy elkerültelek az utóbbi időben? – lépett elém. Korábban sosem éreztem a közelségét ennyire felkavarónak. Jól esett, kellemes volt, megnyugtató, de ezek a szikrák most teljesen mások voltak. Ő csak egy gyerek – emlékeztettem magam gyorsan a tényekre.

- Semmi miatt nem haragszom rád – szedtem össze magam annyira, hogy felé forduljak és a szemébe tudjak nézni.

- Valami akkor is van… - harapta be az alsó ajkát aggodalmasan. – Talán… más az oka?

- Más? – szaladt össze a szemöldököm.

- Vanessa? – vékonyodott el a hangja, mintha elbizonytalanodott volna abban, fel merje-e tenni a kérdést.

- Nem beszéltem azóta vele – sóhajtottam fel.

Annyira megrázott a mai felismerésem, hogy szinte eszembe sem jutott. Ez csak tovább bonyolította a dolgokat. Mit mondjak neki? Amíg azt hittem, a szerelem érzése számomra már csak egy emlék, megtehettem, hogy főleg a testi kötődésre koncentráltam vele kapcsolatban. De hogy bújhatnék az ágyába úgy, hogy a szívemet egy még nagyon is élő személy birtokolja?

- Miattam? – jött a következő kérdés.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Tényleg butaság volt, amiket tegnap mondtam. Annyira sajnálom, ha megbántottalak. Nem szeretném, hogy miattam elromoljon, ami köztetek van – jelent meg bűnbánat a vonásain. Tegnap még aggódtam, amiért féltékenykedik Vania miatt, most viszont rosszul esett, hogy már nem teszi. Ez azt jelenti, hogy csak a gyermeki akaratosság és birtoklási vágy vezérelte őt. Az egész nem nekem szólt, bárki iránt érezhette volna, akiről úgy hiszi, elveszítheti.

- Neked emiatt nem kell aggódnod – biztosítottam róla.

- Persze. Ez a te dolgod, nem akartam beleszólni – helyeselt halkan, aztán felnyögve a hasára szorította a kezeit.

- Fáj? – szorult össze a torkom.

- Aham. – A pír, ami elöntötte az arcát, igazán gyönyörűvé tette őt. Aggódva tettem meg a két lépést, ami elé vezetett.

- Gyere, feküdj le! – nyomtam vissza a párnákra. Csak most tűnt fel, hogy a homlokán apró verejtékcseppek ülnek. Engedelmesen hagyta magát mozgatni. Ledöntöttem a puha díszpárnákra, aztán az egyiket a hasa elé fektettem. A karja megint ösztönösen ölelte magához. – A meleg jót tesz neki – akartam felegyenesedni, de elkapta a kezemet.

- Maradj velem… - A kérés felmelegítette a szívem környékét. Ösztönösen nyúltam ki és simogattam meg az arcát, aztán mikor rájöttem, mit csinálok, az ujjaim kényszeredetten fújtak visszavonulót.

- Hozok neked gyógyszert, mindjárt visszajövök – ígértem.

Bár senki nem volt a környéken, mégis ahelyett, hogy visszaugrottam volna a gyerekszobába, lemásztam a kisház létráján. Példát akartam mutatni Isisnek, és ki kellett egy kicsit szellőztetnem a fejemet. Gyors léptekkel haladtam a bejárat felé – nem akartam, hogy a kelleténél tovább szenvedjen -, aztán egyenesen a szobámba indultam. A táskámban kell lennie görcsoldónak…

Ahogy elhaladtam az emeleti folyosón, a gyerekszoba ajtaja halkan kinyílt. Megtorpanva fordultam Edan felé, aki fürkésző pillantással méregetett.

- Tehetek érted valamit? – kérdeztem.

- Isis jól van? – érdeklődött.

- Persze, minden rendben – bólintottam. – Csak egy kis hasfájás, semmi több – magyaráztam neki. Kinyúltam felé, hogy megborzoljam a haját, de a mosoly végül leolvadt az arcomról, mikor ellépett az érintésem elől. A viselkedése valahogy furcsa volt. A merev testtartása és az, ahogyan rám nézett… Hiányzott belőle az a kedvesség, amit korábban az unokámként sugárzott felém. Támadt egy olyan igazán kínos megérzésem, hogy mindent tud, de aztán el is hessegettem gyorsan ezt a gondolatot. Edward sosem árulna el, Edan pedig szerencsére nem örökölte a képességét.– Megyek, megkeresem neki a gyógyszert – mutattam a szobám felé, aztán tétován továbbmentem.

Amíg a táskámból előkerestem a megfelelő tablettákat, végiggondoltam, mivel is bánthattam meg Edant, de semmi nem jutott eszembe. Nem tettem vagy mondtam olyat, ami miatt jogosnak érezném a távolságtartását. Persze, ha tudná, mit érzek a húga iránt, érthető lenne a viselkedése, de így…

A markomba szorítottam a gyógyszeres dobozt, aztán a konyhából szereztem egy pohár vizet, és visszamásztam velük a kisházba.

- Itt a… – mosolyodtam el, ahogy észrevettem a csukott szemeket és a nyugodt szuszogás hangja tudatosította bennem a helyzetet. Letettem az asztalkára a poharat és a görcsoldókat, aztán odasétáltam a párnákhoz.

Halkan letérdeltem Isis mellé, mert bár messziről is tökéletesen láthattam minden egyes apró vonását, jó volt a közelében lenni. A karjai még mindig átölelték a párnát, amit adtam neki. Sosem hittem volna, hogy egyszer irigy leszek egy élettelen tárgyra, de most így volt. A vágyamban, hogy magához öleljen, nem volt semmi rossz. Tényleg csak érezni szerettem volna a bőre melegét, az illatát, tudni, hogy mellettem van. Ennél többre sosem vetemedtem volna.

Isis halk sóhajtása felkeltette a figyelmemet. Mikor látni sem akart engem és csak éjszakánként figyelhettem őt, mindig azon elmélkedtem, vajon miről álmodik. Néha nyöszörgött, de olyan is volt, hogy elcsíptem tőle egy-két szót. Bele akartam látni a fejébe, hogy tudjam, vajon én is ott vagyok-e, és ha igen, mit álmodhat rólam…

Nem tudtam, hogy fogom kibírni mellette úgy, hogy nem beszélhetek neki az érzéseimről. Fuldokoltam. Mintha a torkomon akadt volna egy falat étel, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudok. A vérnek ellenállni mostanra már olyan könnyű volt. Megszoktam és bár szükségem volt rá, mégis könnyedén el tudtam sétálni egy-egy jobb illatú ember mellett. Csak remélni tudtam, hogy Isisszel kapcsolatban is ez lesz. Pár hét, hónap, év vagy évtized múlva már úgy ülök mellette, mintha csak a nagyapjaként éreznék iránta. Csak túl kell élnem ezt az időszakot.

- Carlisle… - Edward hangjától összerándultam. A kezemet úgy rántottam vissza magam mellé, mintha bűnös helyen járt volna, pedig csak Isis kézfejét cirógattam szinte teljesen öntudatlanul.

- Elaludt – közöltem a nyilvánvaló tényeket.

- Tudom – lépett beljebb, miközben körülnézett. Valószínűleg még nem járt idefent, mert az újdonság általi kíváncsisággal vizsgálta meg a kis helyiséget. – Hoztam neki takarót, hogy ne fázzon az éjszaka… - emelte feljebb a kezében tartott pokrócot. Érte nyújtottam a kezemet, de megrázta a fejét. – Azt hiszem, jobb, ha most magára hagyod. – A hangjában nem volt vád vagy ellenségesség, egyszerűen csak atyai határozatot hozott. Isisre pillantottam, aztán bólintottam. Nem vetett meg engem, nem űzött ki az életükből, az a legkevesebb, hogy tiszteletben tartom a szabályait. Így is hálás lehetek, hogy egyáltalán Isis közelébe enged még.

Felnyomtam magam a földről, aztán elsétáltam Edward mellett.

- Jó éjt! – szólt utánam. Megálltam egy pillanatra még az ajtóban – figyeltem, ahogy betakargatja a lányát, majd leül mellé -, aztán végül elhagytam a faházat.

Irigyeltem Edwardot. Hogy bármikor csak úgy Isisszel lehet. Akár az egész éjszakát mellette töltheti, ha úgy akarja. Figyelheti és őrizheti az álmát. Mindent odaadtam volna azért, hogy a helyében lehessek.

Belesüppedtem a fotelembe, lehunytam a szememet, és csak hallgattam az ablakon át beszűrődő halk szuszogást. Ennyi jutott. Egy hang, ami biztosít arról, hogy a közelemben van, ha nem is láthatom. Beszív, kifúj, beszív, kifúj, halk nyöszörgés… Talán még mindig fáj a hasa? Fel kellett volna keltenem, hogy bevegye a gyógyszert, de olyan mélyen aludt, nem volt szívem hozzá.

A mobilom csörgése szakított ki az édes hallgatózásból. Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Hozzám képest kicsit lassú mozdulatokkal vettem elő a készüléket, de a kijelzőből nem sokat tudtam meg. Egy ismeretlen magánszám volt, amin még sosem kerestek.

- Igen? – szóltam bele, miután megnyomtam a hívásfogadás gombját.

- Carlisle? – A hangot azonnal felismertem, mégis csak arra voltam képes, hogy döbbenten meredjek magam elé.

- Nem akarsz belenézni? – érdeklődtem. Marcus teljesen érdektelen volt az új szerzeményem iránt, de azért odahajolt a távcsőhöz és belepillantott.

- Igazán érdekes – felelte rezzenéstelen arccal. Nem akart megbántani, hiszen talán én voltam az egyetlen, akivel nagyon hosszú idő óta igazi kommunikációt folytatott, egyszerűen csak nem volt semmi, ami tényleg kizökkenthette volna a mélabússágából.

- Aro mindig azt mondja, az emberek buták, de szerintem téved – mondtam halkan. Marcus volt az egyetlen, akinek ilyesmit merészelhettem mondani, a Volturi többi tagja biztosan valamiféle istengyalázásnak tartotta volna a véleményemet. – Persze, gyengébbek, mint mi. Sok mindenben. De a gyengeségeik kiküszöbölésére az eszüket használják. Ezzel messzebbre láthatnak, mint mi valaha – fejtettem ki lelkesen a gondolataimat. – Létrehozhatnak majd olyan járműveket, amik lehagynak minket és egy szerkezetet, ami által messzebb hallhatnak. A lehetőségeik végtelenek.

- Talán egyszer feltalálnak majd valamit, ami végez velünk is… - A hangja nem volt aggódó, inkább csak közölt velem valamit, ami éppen átsuhant az agyán.

- Talán… - vontam meg a vállamat. Engem sem igazán aggasztott ez a lehetőség. Ha úgy kell lennie, úgy lesz. Isten kezében vagyunk még mi is.

- Reméltem, hogy tényleg működik ez a telefon… Még sosem láttam olyat, ami drót és áram nélkül működik. Bár a vonalasat sem használtam, arra megvolt a külön emberünk. – Marcus csevegése szokatlan volt számomra. A hangja ugyanaz volt, de valami mégis mintha hibádzott volna.

- Honnan tudtad meg a számomat? – vontam össze a szemöldökömet.

- Még megvannak a kapcsolataim… - közölte egyszerűen.

- És miért… miért hívtál? – köszörültem meg a torkomat. Bár Marcust kedveltem, rossz emlékeket juttatott eszembe. És Esmét…

- Meg akartalak látogatni, de megtudtam, hogy elköltöztetek. Olyan területre, amire nem lenne ildomos belépnem engedély nélkül. – Meglepetten ráncoltam össze a homlokomat. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat Marcus. Azt hittem, örökre eltűnik majd, ahogyan az a maréknyi ex-Volturi tag, akik nem akartak harcolni velünk, de az új Volturiban sem volt maradásuk.

- Miért akarsz meglátogatni? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Pár pillanatig csend volt a vonal másik végén.

- Beszélnem kell veled. Személyesen. Te vagy az egyetlen megmaradt barátom… Még barátok vagyunk, Carlisle, ugye? – bizonytalanodott el.

- Igen, azok – feleltem azonnal. Ezen nem kellett gondolkoznom. Annak ellenére, hogy Marcusról mindig Aro jutott eszembe, tisztában voltam vele, hogy ő más. Teljesen más. – Holnap este a régi házunknál? – tanácsoltam.

- Rendben, ott leszek. És köszönöm! – szakadt meg a vonal. Alighogy eltettem a telefont, máris hallottam a halk kopogást az ajtómon.

- Gyere! – Nem lepett meg Jasper látogatása. Ő a legóvatosabb köztünk, és a Volturi egyik volt vezetőjének felbukkanása épp elég ok arra, hogy nyugtalankodni kezdjen.

- Edward és én veled tartunk, a többiek az erdőben elfoglalnak egy-egy megfigyelő pontot – ült le velem szembe, és azonnal belevágott a részletek ismertetésébe. Biztos voltam benne, hogy fejben már azt is kitalálta, hol legyenek pontosan azok a megfigyelőpontok.

- Nem hiszem, hogy szükség lenne nagy készülődésre – fűztem össze az ujjaimat az asztalra könyökölve. – Marcus mindig is a barátom volt. Azok után pedig, amit Aróról megtudott, nincs oka neheztelni ránk a tetteink miatt. Én bízom benne!

- Azért sosem árt az óvatosság.

- Rendben, legyen, ahogy akarod – mosolyodtam el a makacs paranoiáján. – Csak finoman, mert nem akarom megbántani őt azzal, hogy nem bízom benne.

- Majd megmondom, hogy én vagyok az értelmi szerző és nem értettél velem egyet – vonta meg a vállát, aztán felállt a székből. Már az ajtókilincsen volt a keze, mikor tétovázva visszafordult felém.

- Segíthetek még valamiben?

- Én csak… - köszörülte meg a torkát. Nem gyakran láttam Jasper zavarba jönni, de most határozottan ez volt a helyzet. – Azt szeretnénk Alice-szel, ha tudnád, hogy támogatunk és megértünk téged. És örülünk, hogy visszajöttél – mondta ki végül. A kezem önkéntelenül ökölbe szorult. Hát, persze… Jasper érzi, amit én, Alice pedig biztosan mindent látott. Mostanra az egész család tisztában van a vétkeimmel, és bár szeretnek, biztosan sosem nyerhetem vissza a tiszteletüket. Ennyi volt.

- Én… nem tudom, mit mondhatnék – ismertem be lehajtott fejjel. Hangos sóhajjal álltam fel a székemből, aztán az ablakhoz sétáltam. Hogy nézzek így a családtagjaim szemébe?

- Hidd el, én ismerem az érzéseket. Tudom, hogy milyen önkéntelenül keletkeznek és mennyire zavarosak – kezdte Jasper halk hangon. – Mi még egy másik világban nőttünk fel. Anyám húga a saját unokatestvéréhez ment hozzá, mikor tizenkét éves volt. A világ és a normái mindig változnak, de ez nem jelenti azt, hogy az érzéseid helytelenek lennének. Csak az lehet helytelen, amit kezdesz velük. De ismerünk téged. Tudjuk, hogy a lehető leghelyesebben fogod kezelni őket. Ahogyan mindig is. Eddig is bíztunk benned, ahogyan ezek után is fogunk.

Ha lettek volna könnyeim, most biztosan elerednek. Elérzékenyülve bólintottam, hogy köszönöm, bár egyáltalán nem értettem egyet Jasperrel. Igenis bűn, amit érzek. Akár normális volt régebben, akár nem. Nem is Isis korával vagy a fogadott nagyapasággal van a legnagyobb probléma, mindkettő legyőzhető akadálynak számít. Isis egyszer majd felnő, és a vérfertőzés lehetősége sem áll fenn.

A bűnöm abból áll, hogy olyasvalakibe szerettem bele, aki másféle, teljesen ártatlan szeretetet érez irántam. Aki sosem lehet az enyém, mert nem úgy vágyik rám, ahogyan én őrá. Ezt a tiszta érzelmet árultam el bemocskolva vele az Edwarddal és a többi gyermekemmel való kapcsolatomat is.

Arra gondolni sem mertem, mi lenne, ha Isis is rájönne egyszer. Biztosan úgy érezné, becsaptam őt. Hogy csak egy perverz vénember vagyok, aki a bizalmába férkőzött, hogy kiélhesse a vágyait. Megborzongtam, bár a nyitott ablakon beáramló levegő egyáltalán nem volt hűvös a bőröm számára.

- Isisnek ne szóljatok erről, ő nem tudhatja meg, hogy… - fordultam könyörgő pillantással Jasper felé. Egy pillanatig tétovázott, mintha mondani akarna nekem valamit, de végül beleegyezően biccentett.

- Jó éjt, Carlisle! – hagyott végül magamra a borús gondolatokkal.

Az ég felé emeltem a tekintetemet, és a csillagokat bámultam. Mikor a Volturival éltem, Aro sokszor igyekezett meggyőzni arról, hogy mi valamiféle istenek vagyunk, az emberek pedig hozzánk képest semmit sem érnek. Ez a látvány volt az, ami a földön tartott. A csillagok látványa. Hiszen olyan hatalmas a világegyetem, mi pedig olyan aprók vagyunk ehhez képest. Hogyan is lehetnénk istenek? Miért lennénk jobbak vagy többek, mint az emberek?

Erre tanítottam a családomat is. Hogy semmivel sem érünk többet. El tudunk gyengülni, meg tudunk halni, tévedhetünk és hibázhatunk. Esendőek vagyunk. Sokkal emberibbek, mint azt a legtöbb vámpír beismerné. Ami persze nem ment fel minket semmi alól. Ugyanúgy felelősek vagyunk a cselekedeteinkért, mint bárki más.

Edward egész éjszaka Isisszel maradt. Bántott a gyanú, hogy azért, mert nem bízik meg bennem. Nehezemre esik a távolmaradás, de ha ezt várják el tőlem, betartom magamtól is. Ettől a felesleges ellenőrzéstől csak még rosszabbul éreztem magam. Mint egy pedofil, aki bármikor rávethetné magát a közelébe kerülő gyerekekre, ezért megbélyegzik jelezve a szülőknek, hogy vigyázzanak vele. Ez lennék? Ilyennek látnának? Ilyennek vél Edward?

- Isis, a létrán! – Edward kiáltásától összerezzentem – úgy tűnik nem én voltam az első, aki szólt az ugrándozás miatt.

Már hajnalodott, a nap sugarai narancssárgára festették az ég alját. A tekintetemet azonnal a faház felé kaptam, aminek az ajtaján Isis bukkant elő. Gyors mozdulatokkal mászott le a fűbe, aztán futva indult a ház felé. A sarka felcsapott pár földdarabot a sietség miatt és kétszer megcsúszott a nedves fűszálakon is. Mindkétszer összerándultam, és a kezem ösztönösen mozdult, hogy elkaphassam, ha hasra találna esni, de nem volt szükség a segítségemre. Pár másodperc múlva hallottam a mosdó ajtaját becsapódni.

- Anya! – A hívó hang halk volt, mégis az egész ház hallotta. Azt már megszoktam, hogy a családom intim pillanatai eljutnak a fülemig, de ez egészen új és igazán zavarba ejtő volt. Isabella előcsoszogott a hálószobából – valószínűleg álmából kelthették fel -, aztán eltűnt a mosdó ajtaja mögött. A balesetet meg kellett oldani valahogyan…

Miközben Isabella a csapnál tűntette el a nyomokat a rövidnadrágból, amit Isis viselt tegnap este, addig ő szipogva zuhanyozott le és öltözött át. Csak most döbbentem rá, hogy korábban is milyen érdeklődve figyeltem a reakcióit. Már megtanultam, mi mit jelent nála. A szipogását vélhettem volna a hasfájás következményének, de én pontosan tudtam, hogy most nem erről van szó. Isis dühös, és emiatt sír. Túl nagy nyűgnek találja ezt az új élményt és a háta közepére kívánja.

Nem akartam kihallgatni az anya-lánya beszélgetést, de képtelen voltam másra koncentrálni.

- Tudom, hogy kellemetlen, de ez végső soron jó dolog… - próbálta Isabella meggyőzni a lányát. Pár pillanatig csend volt, aztán fáradt sóhajt hallatott. – Tudod, ez jelzi, hogy igazi kis nő lettél. Hogy lehet majd később egy kisbabád. Szeretnél kisbabát, igaz?

- Igen, de ezt akkor sem akarom – jött a sírós, nyűgös válasz. A fél karomat odaadtam volna, hogy mosolyt varázsolhassak Isis arcára. – Különben is mindenki tudja… Ebben a házban semmi sem maradhat titok. Emmett bácsi is folyton kinevet – duzzogott, miután felhangzott a ház túlsó végéből a dörmögő kuncogás, amit csattanó hang követett. Rose Isis pártjára állt, és egy taslival elhallgattatta a zavaró komolytalankodót.

- Az elején én is utáltam ezt. Hogy mindenki hall mindent – jött a meglepő válasz. Sosem vettem észre, hogy Isabella emiatt kényelmetlenül érezte volna magát. Na jó, talán, mikor Edwarddal először egymásra találtak, akkor néha-néha láttam a pírt kiülni az arcára.

- És hogy szoktad meg?

- Nem is tudom… Egy idő után már nem érdekelt. Természetesnek tűnt – hümmögte, aztán halkan felnevetett. – És hát, nem volt választásom. Ahhoz, hogy egy különleges család tagja legyél, el kell viselni néhány apróságot. Inkább ez, mintsem hogy elveszítsem a szeretteimet.

- Így még sosem gondoltam át. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Isis elgondolkozik. Az orra a magasba emelkedik egy kissé, beharapja a száját és megjelenik egy apró ráncocska a homlokán.

- És ha végül megtalálod majd azt a fiút, aki elnyeri a szívedet, akkor a női átok majd áldás lesz számodra, hidd el! Elég lesz feldolgoznia, hogy mik is vagyunk, az hogy nem kell lemaradnia az apaságról, talán egyszerűbbé teszi majd neki a dolgokat. – Isabella szavai feldúlttá tettek. Hiába tudtam, hogy eljön majd egyszer ez az idő is, nem akartam gondolni rá.

- Tudod… Lehet, hogy már megtaláltam azt a… fiút… - A levegő hangos nyögéssel hagyta el a számat, miközben a pánik végighullámzott rajtam. Isis szerelmes? Máris? De hát, kibe? Az agyamban végigpörgettem az összes lehetséges személyt, és az összeállított listán szereplő pár név egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Így is, úgy is le kell mondanom Isisről, de legalább olyasvalaki miatt tegyem, aki megérdemli őt. Aki boldoggá tudja tenni. Ki kell derítenem, hogy ki csábította el!