Gyógyító pilleszárnyak - 26. fejezet

26. PUBERTÁS

Biztos voltam benne, hogy megőrültem. Nem úgy, ahogyan az emberek viccesen megjegyzik, hogy: Jaj, azt sem tudom, hol áll a fejem, megőrülök!, hanem igazán. A legrosszabb pedig az volt, hogy ezt rajtam kívül mindenki más is pontosan tudta. Edward gyanakvó tekintettel méregetett – csakúgy, mint Edan -, Isabella, Alice és Rosalie aggódtak, Emmett és Jasper – valamint Edy, mivel még nem fogott fel semmit az egészből… Nos, ők egészen nyugodtan fogadták a tényt, hogy elment a józan eszem.

Megfigyeltem Isist, akár egy magánnyomozó. Hol jár, kivel van, mit csinál? A reggeli fürdőszobás beszélgetéskor nem árulta el az anyjának, hogy kit is szemelt ki magának leendő párjául, csak annyit mondott, hogy elég reménytelen a helyzet. Nekem viszont tudnom kellett! Ismerni akartam azt a valakit, aki elveszi, ami soha nem is volt az enyém, én mégis annak éreztem.

Isis a délelőttöt a hátsó kertben töltötte a bátyja és még néhány la push-i gyerek társaságában. Volt pár fiú köztük, aki korban illett volna hozzá, de úgy láttam, egyik iránt sem érdeklődik igazán. Csak barátként viselkedett velük. Nem voltak lopott pillantások vagy érintések. Az emeleti ablakból pont rájuk láttam – a szemem itta a látványt magába, mintha az létezésem múlna azon, hogy ne veszítsem Isist szem elől.

- Ezzel csak kínzod magad – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül. Kopogás nélkül jött be, mert tudta, hogy tisztában vagyok az érkezésével és várom. – Én már csak tudom…

- Tudnom kell. Egyszerűen muszáj! – ismertem el a gyengeségemet szégyenkezve, miközben elszakítottam a tekintetemet az udvar képétől és megfordultam. – Látnom kell, hogy jó embernek adta-e a szívét… - próbáltam meggyőzni mindkettőnket, hogy csak a rokoni szeretet és féltés vezérel, de tisztában voltunk vele, hogy ez nem igaz.

- Biztos lehetsz benne, hogy ha nem lenne megfelelő, már nem létezne – nézett Edward határozottan a szemembe.

- Tudod, hogy kiről van szó? – lettem izgatott.

- Igen, de nem fogom elárulni – jelentette ki azonnal. Az arcomról leolvadt a reménykedés – ismertem már annyira a fiamat, hogy tudjam, mikor eltántoríthatatlan.

Miért? – kérdeztem meg legalább az okát.

- A legfőbb ok, hogy nem árulom el senki kedvéért a lányom bizalmát. Megosztott velem egy titkot, bízott bennem annyira, hogy elárulja, nem tehetem meg, hogy szétkürtölöm másoknak.

- Értem – sóhajtottam fel. Legszívesebben tovább nyaggattam volna őt, de így is már épp eléggé túlfeszítettem a húrt. Nem kérhetem, hogy engem válasszon a saját lánya helyett. Visszafordultam az ablak felé. Isis éppen felkacagott valamin, amit az egyik kölyök mondott neki. Nem sokszor éreztem irigységet létezésem során, de most erőteljesen száguldott végig a megfagyott sejtjeimen. Csak én akartam mosolyt csalni a meggypiros ajkakra, csak én akartam őt boldoggá tenni, csak én akartam a közelében lenni. Ez nem igazság, annyira nem igazság!

- Be kéne menned a kórházba talán… Lefoglalni magad. – Megrezzentem Edward hangjától. Teljesen belemerültem a megfigyelésbe, és a tudatom épphogy csak észlelte még a jelenlétét.

Neked segített anno? – emlékeztettem arra az időszakra, mikor én akartam munkával elterelni a figyelmét. Nem válaszolt, úgyhogy biztos voltam az akkori tanácsom hiábavalóságában.

- Akkor sem lenne szabad ezt csinálnod… - változott a hangszíne aggódóvá, de tartottam tőle, nem engem félt. A lélegzetemet visszafojtva fordultam ismét felé, és bár tartottam a válaszától, mégis kimondtam, amit gondoltam.

- Meg kell tiltanod ahhoz, hogy abbahagyjam. – Ez volt az egyetlen, ami nyomást gyakorolhatott volna rám. Ha ő, mint Isis apja eltilt, kénytelen vagyok betartani a parancsát. Egyébként, magamtól, nem voltam elég erős ahhoz, hogy megtegyem.

Edward tétovázó tekintete még jobban megijesztett. Bár az úriemberségem és a lelkiismeretem azt követelte tőlem, hogy adjam meg Edwardnak a lehetőséget az apai kérések kinyilvánítására, mégis pánikba estem a gondolattól, hogy esetleg tényleg kimondja, hagyjam békén a lányát.

- Sosem bántanám őt. Sosem tennék… rosszat vele – szorult össze a torkom, miközben eszembe jutott az éjszaka. Edward végig Isis mellett volt, mert nem bízott bennem.

- Nem azért – szaladt össze Edward szemöldöke. – Bízom benned. Tudom, hogy a helyzet ellenére sosem ártanál a lányomnak.

Mégis őrködtél mellette.

- Nem… őrködés volt. Én csak… - A szépen faragott vonásokon fájdalom suhant át. – Isis nemrég még az én kicsi lányom volt. Csak engem szeretett. Én voltam A Szerelem számára. Apuci szeme fénye – mosolyodott el keserűen. – Nemrég pedig rájöttem, hogy alig pislantottam párat, és már fel is nőtt. El fogom őt veszíteni. Egy másik férfit csodál majd helyettem. Ellopják a helyemet a szívében… Vele akartam lenni még egy kicsit. Vigyázni az álmát, figyelni őt. A kisbabámat. Bolondság, de halálra rémülök, ha arra gondolok, hogy egyszer majd, nem is olyan sokára, elhagy – nevetett fel halkan.

- Egyáltalán nem bolondság – ráztam aprót a fejemen. Én is pont ugyanezt érzem.

- Nem fogok semmit megtiltani neked. De aggódom. Nem akarom, hogy neked, de legfőképpen Isisnek bármi baja essen. Mindketten törékenyek vagytok még… Ő a tapasztalatlansága miatt, te pedig…

- Esme miatt… - kezdett lüktetni az ismerős űr a mellkasomban. Edward bólintott.

- Legyél megfontolt, bármit is érzel. Kérlek! – lépett elém, és megérintette a vállamat.

- Igyekszem. – Ez volt a legtöbb, amit ígérhettem, mert az utóbbi időben néha magam sem voltam biztos abban, mit is teszek. Vagy mi lenne a helyes.

- Beszélek Jasperrel az esti akcióról – vett mély levegőt, aztán az ajtó felé lépett.

- Várj! – állítottam meg. Kérdőn nézett ismét rám várva, hogy mit szeretnék. – Edannek említetted… Hogy én… Isist…

- Nem.

- Furcsán viselkedett velem tegnap, és nem értem az okát – jelent meg a gondterheltség újabb felhője a fejem fölött.

- Ha nem akarja, nem láthatok bele a fejébe, úgyhogy nem segíthetek… - tárta szét a karját. – De ha szeretnéd, beszélek vele.

- Nem, nem kell – tiltakoztam azonnal. Jobb ötletnek tűnt, ha nem közvetítőt küldök, hanem én magam beszélem meg vele a dolgot.

- Rendben, akkor este… - hagyta rám Edward, aztán tényleg távozott. A léptei egyenesen Alice és Jasper közös hálószobájához vezették, de a beszélgetésüket már nem igazán hallgattam, mert a figyelmem ismét Isis felé fordult. Érdeklődve rándult meg az arcizmom az újonnan érkezőtől. Dave sétált ki az udvarra és leült közvetlenül Isis mellé a földre. A mozdulatai kissé még darabosak voltak a gyógyulófélben lévő bordái miatt.

- Na, az öregeid még mindig olyan nagy felhajtást csinálnak a tudod mi körül? – érdeklődött. Azt hittem, Isis kifakad és elkergeti, ehelyett felé fordította az arcát és cinkos mosolyt váltott vele.

- Á, dehogy is! Csak apa folyton úgy néz rám, mintha nemsokára meghalnék. Elég idegesítő – forgatta meg a szemét. Dave felkuncogott, nekem pedig halk morgás hagyta el a számat. Mióta vannak ezek ilyen jóban? Nemrég még úgy marták egymást, mint a kutya meg a macska.

- Mert az ő édibédi, icipici lánykája megszűnt létezni – csipkedte meg Dave gonoszkodóan Isis arcát, aki ahelyett, hogy eltörte volna a kezét, - vagy legalább is arrébb ütötte volna -, elpirult. Az ujjaim összeszorultak az ablakpárkányon, de csak akkor vettem ezt észre, mikor egy darab fa recsegve letört belőle. Hozzáért. Miért érintette meg? És Isis miért hagyta? A gyanú az őrületem szikráiból lángokat csiholt. Ő lenne az? Ez a kis suhanc? Na nem! Arról szó sem lehet! Ki van zárva! Edward ezt egyszerűen nem hagyhatja!

A telefoncsörgésnek volt csak köszönhető, hogy nem rohantam le azonnal a kertbe és tekertem ki annak a nyomorult ficsúrnak a nyakát. Dühösen léptem az asztalomhoz, és kaptam fel a mobilomat

- Ki az? – szóltam bele idegesen.

- É… én… - Vania hangjától egy kicsit elszégyelltem magam a durvaságom miatt.

- Sajnálom… Én csak… Sajnálom – adtam elő létezésem legpocsékabb magyarázkodását, miközben visszaléptem az ablakhoz. Szép kis nap…

- Nem akarlak zavarni, csak… Hiányoztál. – A női hang feszültnek tűnt, mintha megérzett volna valamit. Isis felállt a fűből, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Végre otthagyja azt a fiatalkorú bűnözőt! – Carlisle?

- Tessék?

- Hiányzol. Nem akarsz átjönni? – Dave is felkászálódott, aztán Isis után indult. Mi a fenét akar tőle? A múltkor még rusnya kis vakarcsnak hívta, most meg édeleg vele? Isis is… Hogy felejthette el azt, ahogyan beszélt vele? Én ebbe beleőrülök! Bele fogok őrülni! – Vagy sok a munkád?

- Igen. Nem. Itthoni problémáim vannak – fogalmaztam kicsit eufemisztikusan.

- Ó! – Most meg bizalmasan sutyorognak… - A fejemhez emeltem a kezemet, mintha kezdődő migrént akarnék kimasszírozni a halántékomból. – Tudok segíteni?

- Nem. Nem igazán. Sajnálom, de most le kell tennem. Holnap majd kereslek, rendben? – ígértem.

- Rendben – halkult el Vania hangja. Biztosan megbántottam…

- Tényleg sajnálom. Majd beszélünk, szia! – köszöntem el, aztán kinyomtam a telefont, mielőtt még inkább az önérzetében taposnék azzal, hogy még a beszélgetésünkre sem tudok rendesen odafigyelni.

- Fáj? – jutott el Isis kérdése hozzám, bár Dave-nek tette fel. Elindultak a ház mentén, és mikor befordultak a sarkánál, zaklatottan csuktam be az ablakot. A hangjukat még tisztán hallottam, de nem láthattam őket. Vajon megint hozzáér? Megsimogatja? Az is lehet, hogy kézen fogva sétálnak, akár egy szerelmespár… A homlokomat a hűvös üvegnek döntöttem, és mély lélegzetet vettem. Nem borulhatok ki.

- A sérülésem? Nem, nem igazán… - jött a felelet. – De el ne mondd a dokinak meg apádnak, mert hazaküldenek! – Haza. A szám önkéntelen mosolyra húzódott. Csak most jutott el a tudatomig, hogy Dave valójában nem is a mi felelősségünk. Főleg, hogy orvosilag már semmi okunk arra, hogy itt tartsuk ápolásra. Egyszerűen csak hazaküldjük. Végül is ezt tettük volna amúgy is, nem igaz? Az, hogy ezáltal távol tarthatom… tarthatjuk Isistől, csak egy mellékinformáció. Még a mai nap során kiteszem… tesszük a szűrét!

- El sem tudom képzelni, milyen lehet… - Isis, mintha elszomorodott volna. A szoba falához sétáltam, és ráfektettem a tenyeremet. Látni akartam az arcát, hogy megbizonyosodjak arról, mit is érez.

- Micsoda?

- Hát, hogy nincs igazi családod… Néha szörnyen idegesítő, hogy mindenki velem foglalkozik, de nem is tudom, mi lenne velem egyedül – sóhajtott fel.

- Megszokja az ember. – Torokköszörülést hallottam, Dave-et valószínűleg zavarba hozta ez a beszélgetés. – Igazából egész jó, hogy senki sem parancsolgat, és azt csinálhatok, amit csak akarok – bújt elő belőle a keményfiú, aki tagadja a gyengeségeit. Vajon Isist is ez vonzza benne? A lányok általában odavannak az érzékeny lelkű rosszfiúkért.

- Hát, persze. – Szinte láttam magam előtt, ahogy Isis megforgatja a szemét. – Akkor pusztán nagy boldogságodban keveredsz balhékba, csinálsz hülyeségeket és viselkedsz úgy, akár egy sündisznó.

- Jól van, te kotnyeles, szar az életem! Ezt akartad hallani? – csattant fel Dave. Reménykedtem benne, hogy Isis a hangnem miatt végre tényleg otthagyja, de hiába.

- Igen.

- Igen? Te mások bajain élvezkedsz?

- Az nem én vagyok… - érkezett meg a jogos visszavágás. Pár pillanatig csend volt, de Isis végül mégis csak folytatta. – Azért örülök, mert ha elismered, hogy ez így nem oké, akkor talán képes leszel változtatni rajta.

- És ha nem akarok?

- Ha nem akarnál, már rég elmentél volna tőlünk.

- Lehet, de… Isis? – Odakint csend lett, amit az emeletről jövő vita válthatott ki. Bármennyire is érdekelt Isis, ezt még én sem tudtam kizárni.

- Mennem kell, később majd beszélünk – közölte Isis, aztán hallottam a lépteit a ház felé közeledni. Tudtam, hogy hová tart, és azt is, hogy nekem is részt kell vennem a kicsit hangos eszmecserében, hátha Edwardnak szüksége van a támogatásomra. Kisiettem a folyosóra, és pont akkor értem a lépcsők mellé, mikor Isis felért az emeletre. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, én pedig teljesen megfeledkeztem arról, hová is indultam. Ha nem szakítja el a pillantását az enyémtől, valószínűleg örökre elvesztem volna benne és ott ragadok a folyosó közepén megkövülve. De végül elfordult és a folyosó vége felé igyekezett. Ráztam egyet a fejemen, hogy kitisztuljon, aztán követtem.

A zűrzavar Jasperék szobája felől jött, ahová Isis kopogás nélkül nyitott be. A szoba két tulajdonosa az ágyon ült és figyelte, ahogyan alig másfél méternyire előttük apa és fia villámló szemekkel mered egymásra.

- Én is menni akarok! – Edan hangja határozott volt. Nem gyakran hallottam így beszélni. A viselkedése nagyon meglepő volt az utóbbi időkben. Mintha teljesen kicserélték volna.

- Arról szó sem lehet! – Edwardot sem kellett félteni, pontosan tudta, hogyan vívja ki mások tiszteletét. A testtartása, a tekintete és a hangsúlya is tekintélyt parancsoló volt.

- Miért nem? Ha Volterrába elmehettem, miért ne mehetnék, mikor az egyik legyőzött Volturival találkoztok? Jobban tudok magamra vigyázni, mint bármelyikőtök, nem lennék veszélyben! – próbálkozott Edan az érveléssel, de még mindig túl dacosnak tűnt a modora.

- Lehet, hogy veszélytelen lenne számodra. Az is lehet, hogy nem. Nem igazán érdekel! Nem jöhetsz! – jelentette ki Edward.

- Mondd meg, miért! – jött a követelés.

- Mert felesleges titeket, gyerekeket is belekeverni, ha nem muszáj – vonta meg a vállát a fiam. Edan ajkai összepréselődtek, a kezei ökölbe szorultak és remegni kezdett. Isis ijedten szívta be a levegőt egy halk nyikkanást hallatva, aztán beljebb lépett a szobába, és megérintette a testvére kezét.

- Nyugodj meg, kérlek! – próbálkozott, de Edan lerázta magáról az érintést.

- Isist már felnőttként kezelitek. Azt csinálhat, amit akar. Azzal lehet, akivel akar! – fordult az ajtó felé, ahol álltam. Lehet, hogy hallotta a beszélgetésemet Edwarddal Isisről és a választottjáról. Ha igen, tökéletesen megértettem a dühét. Csak azt nem tudtam, miért felém irányul. Én éppúgy ellenzem ezt az egészet, ahogyan ő. Bár tény és való, hogy ráhagytam Edwardra a döntést, de hát, mi mást tehettem volna? Ő az apja. Én pedig… Csak egy nagyapabőrbe bújt idegen vagyok.

- Isis is gyerek még, ahogyan te is. Semmi keresnivalótok a veszély közelében!

- Én férfi vagyok, csak te vak vagy észrevenni! – húzta ki magát büszkén az alig tizenkét évesnek kinéző fiú.

- Ha férfi lennél, tudnád, hogy milyen stílusban kell beszélned az apáddal. Nem is értem… Mióta lettél ennyire szemtelen? – szaladt össze a bronzvörös szemöldök gondterhelten. – Szerencséd, hogy anyád átment Saoréékhez, mert ha ezt látná, szörnyülködne! – Edan arca hirtelen változáson ment keresztül. A szeme rémülten elkerekedett, mintha Isabella máris ott állna előtte. Az anyjához állt a legközelebb, biztosan nem akart neki csalódást okozni.

- Anya megértene! – fordult sarkon hirtelen. Ha nem lépek arrébb, biztosan nekem jön – mert feldönteni még nem lett volna elég ereje. Isis gondolkodás nélkül rohant utána.

- Mi a fene ütött ebbe a gyerekbe? – fonta össze maga előtt a karjait Edward. A vonásain látni lehetett, hogy most igazán dühös.

- Tesztoszteron. – Jasper hangjára mind meglepetten fordultunk az ágy felé. – Vagy legalább is valami ahhoz hasonló, amit a félvérek termelnek.

- Az nem lehet. – Edward heves fejrázásba kezdett, de végül is logikusnak tűnt, amit hallottunk. Ha Edan teste változásokba kezdett – nem csak, mint alakváltó, hanem mint ember is -, az a személyiségére is kihatással lehet ideiglenesen. Mint bizonyos nők esetében a menstruációs stressz. Főleg, hogy ezek a változások az ő esetében sokkal gyorsabbak voltak. Még egy embergyerek számára is nehéz feldolgozni a tinédzserkort, pedig van rá jó pár éve, hogy elfogadja önmagát, bele sem akartam gondolni, milyen lehet alig pár hónap alatt túlesni ezen az egészen.

- Érzem, amit ő. Serdülni kezdett, és hát… Valahogyan le kell vezetnie a benne felgyülemlett… stresszt – foglalta össze a helyzetet Jasper némi zavart torokköszörüléssel kísérve.

- Mit vétettem? – rogyott le Edward a fésülködőasztal székére és a fejét a tenyerébe hajtotta.

- Gyerekeket csináltál – kuncogott fel Alice.

- Ez nem vicces! – nézett fel rá a testvére sértődötten.

- Előbb vagy utóbb ennek be kellett következnie – emelkedett a magasba a női váll, hogy aztán visszasüllyedhessen a helyére.

- De miért előbb? – A siránkozó Edward képe újabb nevetést váltott ki Alice-ből. Egyáltalán nem értette meg a gyermekei kirepülésétől tartó szülő szenvedéseit.

- Szerintem koncentráljunk egyelőre az estére – vetette fel Jasper, miközben az arca kínlódva megrándult. Valószínűleg nem igazán élvezte a felé áramló érzéseket. A helyében magammal sem maradtam volna egy légtérben, amilyen lelki állapotban voltam az utóbbi időben, de Edward csak hab lehetett egy a számunkra undorító torta tetején.

Ha már ott voltam, végighallgattam Jasper mondandóját, de nem igazán foglalkoztatott a találkozó. Bár elképzelni sem tudtam, mit akarhat, Marcusnak semmi oka nem volt arra, hogy ártson nekünk. Ebben teljesen biztos voltam.

Délután be akartam menni a kórházba, de végül meggondoltam magam, mikor Isis a barátaival befészkelte magát a nappaliba valami romantikus filmet nézni. Ezzel nem lett volna gondom, de mielőtt még elindulhattam volna, Dave is csatlakozott a kis társasághoz.

Miközben elhelyezkedtek a párnákon, gyorsan bevonultam a konyhába, és megpróbáltam rájönni, hogyan kell pattogatott kukoricát csinálni. Azzal tisztában voltam, hogy a fiatalok általában ezt nassolják az ilyen programok esetén, de még sosem kellett ilyesmit készítenem. Tudtam, hogy kellemetlen lesz beülni a fiatalok közé a privát mozizásra, de nem érdekelt. Egy pillanatra sem hagyom, hogy Isis felnőtt felügyelet nélkül legyen azzal a fiúval. Akkor sem, ha társaságban vannak.

- Te meg mit csinálsz? – Éppen a mikróban forgó tálat bámultam, mikor Isis megjelent a konyhabejáratban.

- Gondoltam, készítek egy kis kukoricát nektek, aztán megnézhetjük azt a filmet – motyogtam magam elé anélkül, hogy megfordultam volna. Azt hittem, Isis majd tiltakozni fog – minden a barátaival szórakozó gyerek ezt tette volna -, de tévedtem.

- Oké, én meg készítek innivalót – lépett el mellettem a hűtőhöz. Ahogy kinyitotta az ajtaját, és behajolva a polcok közé keresni kezdte citromot, lopott pillantást vetettem felé. A haja már egész hosszú volt. A háta közepénél pontosan három centi kilenc milliméterrel ért lejjebb, de gyanítottam, hogy ha az ingerlő loknikat kisimítanánk, majdnem a fenekéig érnének. Zavartan fordítottam a fejem vissza a mikrohullámú sütőhöz, miközben nagyot nyeltem.

A következő pillanatban ösztönösen kaptam Isis felé. Nem tudtam, hogy a hangos robbanásoktól ijedt-e meg vagy én rémisztettem halálra, mindenesetre felsikkantott, ahogy a hűtőszekrényhez préseltem, miközben a testemmel igyekeztem megóvni őt a… fogalmam sem volt, mitől…

A durranások elég sokáig tartottak, de egyáltalán nem bántam. Olyan jó volt Isist ilyen közel érezni magamhoz. Mikor végül csend lett, kelletlenül húzódtam hátrébb egy kicsit, de még mindig nem eresztettem el.

- Jól vagy? – érdeklődtem, miközben hálát adtam az égnek, hogy nem remegett meg a hangom.

- Pe… persze… - dadogta. Az arca pirossá vált, a szemei pedig csillogtak a riadtságtól. Istenem, olyan gyönyörű!

- Ez meg mi volt? – Lassan fordítottam oldalra a fejemet, de amint rájöttem, hogy gyerekek sokasága tömörül a konyha küszöbén és minket bámul, azonnal hátrébb léptem. – Mintha géppuskával lőttek volna…

- Ez csak… - Isis tekintete a mikró felé vándorolt, amin belül szénné égett kukoricadarabok hevertek mindenfelé. – Elfelejtettem, hogy zacskóstul kell betenni a pattogatott kukoricát – intett végül a fejével a gondot okozó gép felé. – A tálból szanaszét pattogtak…

- Szóval… A papírzacskóban kell hagyni? – hajoltam Isishez kicsit bűntudatosan, mikor a vendégei kuncogva visszavonultak a nappaliba.

- Aham – pislogott rám.

- Nem kellett volna magadra vállalnod a dolgot… - fürkésztem az arcát.

- Könnyebben elhiszik, hogy egy korombeli elkövethet egy ekkora bén… hibát – javította ki magát, hogy ne bántson meg. -, minthogy egy felnőtt. Így egyszerűbb.

- Köszönöm – mosolyodtam el.

- Igazán nincs mit. De most segíts kitakarítani a széndarabokat, hogy új kukoricát tudjak csinálni – vonszolt egy széket a szekrény elé, hogy elérje a felső polcon lévő gépezetet. Örömmel álltam a rendelkezésére.