Gyógyító pilleszárnyak - 24. fejezet

Köszönöm szépen nektek azt a hatalmas türelmet és támogatást, amit az utóbbi hetekben, hónapokban kaptam tőletek! :) Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet, és kárpótol titeket egy kicsit a várakozásért...

És ígértem híreket is nektek... A Könyvhét nagyon jó volt! Sikerült új emberekkel megismerkednem, régi barátokat és olvasókat viszontlátnom, egy csomó könyv között lehettem, ami külön élmény, szóval nagyon élveztem. :) A suli... Arról inkább ne beszéljünk. :D A lényeg, hogy nyár van, túl vagyok rajta, és csak következő félévben kell megint rá gondolnom. :P Az egészségem... Kértem időpontokat a különböző orvosokhoz, megyek holnap és pénteken is, de szerintem még pár hétig vissza-vissza kell járnom. Remélem, hamar túl leszek mindenen. :)

És még egy hír... Sikerült beszélnem Katona Ildikóval a Démoni érintést illetően. Azt mondta, hogy ha végeztünk a Kígyók sziszegésének javításával, akkor küldjem el a szerkesztőmnek a Démoni érintés kéziratát is. :) Ha ő úgy véli, hogy elég jó történet ahhoz, hogy kiadják, akkor elég valószínű, hogy meg fog jelenni. :) Majd meglátjuk... :) Az azt jelenti, hogy 2-3 hetem van, hogy megírjam az utolsó pár fejezetet a DÉ-hez, de ez már nem fog korlátozni a blogos frissítésekben. :)

Azt hiszem, ennyit szerettem volna... Még egyszer köszönök nektek mindent! :) Jó olvasást! :)

24. MEGVILÁGOSODÁS

A NAPPALIBAN VÁRAKOZTUNK, mintha valami családi gyűlés lenne. Edward legalább olyan zavartnak tűnt, mint én. Valahogy eszünkbe sem jutott, hogy Isis… Hogy ez lehetséges lenne… Hiszen, félig vámpír. Mikor a fiam és Alice reggel hazaértek a vadászatból, már ez a meglepetés fogadta őket. Meg akartuk vitatni a kérdést, de még nem álltunk készen rá. A gondolat, hogy az a pici lány már nem gyerek, még túl ijesztő volt számunkra.

Emmett persze viccesnek találta a dolgot. Nem csak azért, mert igyekezett mindenből mókát csinálni, hanem mert tényleg jó kedve volt. Rose végre enyhülni látszott. Legalább valami jó is történt velünk. Alice szintén nem zavartatta magát. Ha így történt, hát így történt. Miért kell ebből problémát csinálni? Jasper volt az egyetlen, aki szintén feszültnek tűnt, de ő is valószínűleg csak a mi – Edward és az én – érzéseinket vette át.

A betegünk, Dave a számítógépasztal előtt ült, és valami lövöldözős játékkal játszott. Miután Edward nagyon csúnyán nézett rá, immár puffogó és zenélő hangok nélkül. Isis képességének köszönhetően el tudtuk hitetni vele, hogy a furcsaságok – nem eszünk, nem alszunk, az ikrek pedig úgy nőnek, akár a bolondgomba -, teljesen természetes dolgok. Elég volt, megparancsolni neki, hogy ne vegye észre ezeket, és a problémánk meg volt oldva.

Edan az ablak előtt ácsorgott. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Talán azért, mert önmagában is érzi a változásokat? Próbáltam egy kívülálló szemével vizsgálni, és megfeledkezni róla, hogy alig pár hónapja még csecsemőként tartottam a karjaimban. Egész magas lett és megizmosodott. Ha nem nagyapaként tekintek rá, már azt is mondhatnám, hogy megférfiasodott – már amennyire egy tinédzserfiú képes ilyesmire.

Mikor meghallottuk a lépcsők felől a lépteket, visszafojtott lélegzettel vártuk az érkezőket. Isis megtorpant a nappali ajtajában és majdnem az anyjának ütközött, mikor észrevette, hogy mind odabent várakozunk. Zavartan hajtotta le a fejét, mintha szégyenkeznie kéne amiatt, hogy nő lett.

A pár pillanatnyi kínos csend, mintha visszhangzott volna a fülemben. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom vagy tennem, és valószínűleg a többiek is pont ennyire bizonytalanok voltak.

- Ó, ugyan már! – Emmett vidám hangja kettéhasította a szoba levegőjét. – Még csak menstruálni kezdett. Majd akkor boruljatok ki, ha a szüzességét veszi el valaki! – vigyorodott el. A szobában tartózkodók egy emberként szisszentek fel. Edward olyan pillantással meredt Emmettre, mintha legalább is ő ajánlkozott volna a cselekedetre, amelyről beszélt, Isabella elsápadt, Isis pedig elpirulva emelte rám a tekintetét. Edward felé kapta a pillantását megfeledkezve a testvéréről, aztán felállt mellőlem a kanapéról.

- Én most megyek és… Megyek – jelentette ki, aztán átsietett a nappalin. Hallottam, ahogy feltépi a kijárati ajtót és lecsörtet a veranda lépcsőin. A gondolat, hogy egyszer Isist… Hogy valaki… hozzáér… Nem csodálkoztam azon, hogy ez a felvetés teljesen kiborította a fiamat, mert én is pánikot éreztem, valahányszor felderengett előttem a kép.

Emmett felpattant a helyéről, aztán Isis mellé sétált és megütögette a vállát.

- Gratulálok, kishölgy! – sétált el mellette magában kacarászva.

- Igaza van Emmettnek, ez végül is jó dolog… - mosolyodott el Alice, aztán Jaspert magával rángatva az „ünnepelthez” táncikált, és két puszit nyomott az arcára. – Na, adj neki te is! – lökte oldalba a párját, mikor látta rajta a tétovázást. Jasper lassú mozdulatokkal lehajolt, és teljesítette a parancsot. Miután felmentek az emeletre, Rose megköszörülte a torkát, aztán mély levegőt vett.

- Gratulálok! – közölte nem túl lelkesen. Tartottam tőle, hogy az új hír megint visszarántja a depresszióba. Szerette Isist, de ösztönösen irigykedett mindenkire, aki megkapta azt az ajándékot, amitől én megfosztottam. Bűnbánóan hajtottam le a fejemet, miközben igyekeztem kitalálni, nekem mit is kéne mondanom.

- Ekkora felhajtást egy kis havibaj miatt – horkant fel a sarokban Dave hitetlenkedve, aztán visszafordult a számítógéphez. Ő nem érthette, hogy számunkra ez ezerszer nagyobb dolog, mint egy átlagos ember számára. Isis így esélyt kapott, hogy átélhesse a világ egyik legnagyobb csodáját, az anyaságot. Persze, majd csak úgy száz év múlva… Amikor megtalálja az Igazit.

Kelletlenül döbbentem rá, hogy én jövök, de még mindig fogalmam sem volt, mik lennének a helyes szavak. Annyira kusza volt minden, hogy automatikusan előjött belőlem az orvos megmentve a kellemetlen helyzettől.

- Én… Megvizsgálnálak majd, hogy tudjuk, minden… normálisan működik-e… - nyeltem nagyot.

Annyi beteggel beszélgettem már hasonlókról a kórházban, és még sosem éreztem magam zavarban. Általában inkább a nők vörösödtek el, amiért velem kell megtárgyalniuk a legintimebb gondjaikat. Most viszont biztos voltam benne, hogy ha vér folyna az ereimben, az arcom már rég felforrósodott volna a pírtól. Az unokámra nőként gondolni, igazán furcsa volt. Persze, tisztában voltam azzal, hogy egyszer felnő majd, de ez most egy valós határ volt, amit átlépett. Többé nem kezelhetjük gyerekként, mert már biológiai szempontból nem az.

- Igen, az jó lenne – bólintott rá Isabella.

- Nem! – Isis felcsattanó hangja meglepetten rántotta össze az izmaimat. Hevesen rázta a fejét, miközben az ajkait összepréselte.

- Muszáj tudnunk, hogy minden rendben – hajolt le hozzá Isabella, hogy meggyőzze.

- Inkább apa vizsgáljon meg – nyíltak tágra a könyörgéstől a barna szemek. Kellemetlen érzés szállta meg a gyomromat. Isis nem bízik bennem? Nem mintha nekem nem lett volna bizarr egy ilyen vizsgálat, de számára az apjával is ugyanolyan kínos lenne, mint velem. Ha nem kínosabb. Mégis Edwardot akarja.

- Biztosan ezt szeretnéd? Carlisle nagyon jó orvos és…

- Apa is az! – védte meg. – Kérlek, őt akarom! – Isabella bocsánatkérően pillantott rám, aztán mély lélegzetet vett.

- Rendben, majd beszélek apáddal – egyezett bele. A torkom összeszorult a visszautasítástól. Azt hittem, hogy az előző esti beszélgetésünk után Isisszel megint közelebb kerültünk egymáshoz, de úgy tűnt, tévedtem.

- Ha ezt szeretnéd… - biccentettem, aztán el akartam sétálni mellettük.

Nem állt szándékomban lelkifurdalást okozni Isisznek a döntése miatt, épp ezért egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Mostanában mintha egy nyitott könyv lettem volna. Annyi mindenre kellett koncentrálnom – a kórházra, Isisre, Vaniára, hogy ne akarjak meghalni minden percben -, hogy arra már nem jutott elég erőm, hogy leplezzem a bennem dúló viharokat.

- Várj! – Isis apró ujjai a csuklómra fonódtak. Felnézett az anyára, mintha néma kérést intézne felé, és csak azután kezdett újra beszélni, hogy Isabella átsétált a konyhába. – Feljönnél velem a szobámba? – kérdezte hátrapillantva a testvérére és Dave-re.

- Persze – egyeztem bele.

Ahogy elengedte a kezemet és ellépett mellettem a nyitott ablakon át bekukkantó szél meglibbentette a haját. Az illata ismerős volt, mégis más. Mintha a nővé válásával valami alapvetően megváltozott volna benne. Mélyen beszívtam az új esszenciát, és hirtelen izgatottság lett úrrá rajtam. Nem értettem az okát, mégis ott pezsgett a gyomrom mélyén, felmelegítette a bőrömet és elakadt tőle a lélegzetem egy pillanatra.

- Car… Nagypapa, nem jössz? – Csak most döbbentem rá, hogy megtorpantam és még mindig a lépcső aljában állok és megbabonázva bámulom őt. A rettenet úgy tört rám, akár egy váratlan villámcsapás. Elemi erővel hasított keresztül rajtam. Megvilágosítva mindent, amit talán eddig is tudtam, csak nem akartam elhinni és beismerni még magamnak sem. Az arca, a tekintete, az ajkai, a haja, az alakja… Ez nem lehet! Én nem érezhetek ilyesmit… Én nem…

- Elhalaszthatnánk? – kérdeztem, de anélkül fordítottam neki hátat és siettem el, hogy megvártam volna a választ. Zihálva rontottam ki az ajtón, és a hajamba túrva indultam el az orrom után.

- Carlisle? – riadtan kaptam Edward felé a fejemet, aztán rohanni kezdtem. Gyorsabban, mint valaha. Ki La Push-ból, ki az erdőből, ki a világból. Nem tudhatja meg! Nem olvashatja ki ezt a szörnyűséget a gondolataimból!

Csak a hegyek lábánál torpantam meg. A levegőt kapkodva dőltem neki a sziklafalnak, pedig a futás egyáltalán nem fárasztott ki.

- Nagypapa, milyen a szerelem? – Isis az ölemben ült. Eddig a mesekönyvet figyelte, amiből felolvastam neki, de most a csokoládétekintet rám szegeződött. Elkaptam Esme pillantását a kanapéról – ő éppen Edyt etette Edan segítségével.

- A szerelem? – kérdeztem vissza úgy, mintha nem hallottam volna jól. Esme kuncogva hajtotta le a fejét és a bébiételes üveg aljáról megpróbálta kikaparni az utolsó falatokat.

- Igen, amit a szőke herceg érzett a szép királylány iránt… Vagy, amit te érzel a nagyi iránt… Milyen érzés? – kíváncsiskodott tovább. Már épp összeszedtem magam, hogy feleljek, mikor mind az ablak felé kaptuk a pillantásunkat.

- Megjött apa! – ragyogott fel az öröm Isis arcán. Izgatottan kéretőzött le a karjaim közül a padlóra, és tipegve indult meg az ajtó felé. Edan is követte. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mire a szeretett nő kacaja betöltötte a nappalit. A mellkasomat azonnal forróság öntötte el. Bár szavakba önteni nehéz volt, pontosan tudtam, milyen is igazán szeretni valakit.

Ez valami más. Másnak kell lennie. Kötődés, rokoni szeretet, elmebetegség, ösztönös reakció, bármi… Egyszerűen csak volt valami az illatában, amire reagáltam. Mint mikor egy egyáltalán nem vonzó nő parfümje mesterséges hatást vált ki. Nem… szerethetem.

Persze, nem tudnék élni nélküle. Ő a mindenem. Az a valaki, aki a gondolataimban van minden egyes percben. Izgatottá tesz és megnyugtat. Alig várom, hogy a közelében lehessek. Szeretem, ahogy rám néz, ahogy megérint, ahogy beszél hozzám. Ó, édes istenem!

A szikla hangos reccsenéssel repedt meg az öklöm alatt.

Isis az unokám. Még gyerek. Persze, az én időmben, mikor még ember voltam, már akár feleségül is vehettem volna. Felnőtt nőnek számított. De itt és most… Csak egy kislány. Ártatlan, tiszta lelkű, szeretettel teli… Aki bízik bennem. Bízik a nagyapjában.

- Carlisle… - Megmerevedtek az izmaim és a tüdőm görcsösen rándult össze bent tartva a levegőt.

- Menj innen! – szóltam hátra Edwardnak anélkül, hogy megfordultam volna. – Menj, kérlek! – A halántékomra szorítottam a tenyeremet, mintha a kiszökő képeket visszatuszkolhatnám.

- Nem mehetek, te is tudod. – Lehunytam egy pillanatra a szemem, és mély lélegzetet vettem. Igaza van, vállalnom kell a következményeket. Ha már elkövettem létezésem legnagyobb bűnét, legalább most legyek férfi!

- Tudom… - feleltem halk hangon. Lassan megfordultam, de képtelen voltam Edward arcára nézni. Csak a cipőjét bámultam, ami kissé poros volt. – Tedd, amit tenned kell, nem fogok védekezni – tártam szét a karomat megadóan. Pár pillanatig csend volt, amitől csak még feszültebb lettem. Csak legyünk túl rajta minél előbb.

- Carlisle én nem foglak bántani. – Edward hangja meghökkentnek tűnt, engem viszont a válasza döbbentett meg. Persze a fiam volt, jó lélek, ezért abban biztos voltam, hogy nem lenne képes elpusztítani, de egy jobbegyenest megérdemeltem volna. Annál még többet is. Talán jól is esne, mert a büntetés megtisztítana. Apám is mindig ezt mondta, mikor egy-egy csíny után ellátta a bajomat.

- Elmegyek – jutottam elhatározásra.

- Tessék?

- Nem kell aggódnod miattam. Többé nem megyek a közelébe, nem is beszélek vele. Egyszerűen csak elmegyek… valahová… - nem mondtam ki a tervemet. A fiam így is, úgy is tisztában volt vele. – Már felnőtt, már nincs szüksége rám. El fog felejteni és… Ti is rendben lesztek. Én úgyis ezt terveztem, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar… - próbáltam megmagyarázni. Halálra rettenve néztem fel végül Edwardra. Nem attól féltem, amit tenni készülök. A halál maga lesz a megváltás számomra. A saját érzéseim ijesztettek meg és a gondolat, hogy többé nem láthatom őt.

- Ugye, ezt nem gondolod komolyan? – Edward nagyra kerekedett szemekkel meredt rám.

- Így lesz a legjobb mindenkinek. – Az eddig döbbent vonások hirtelen megkeményedtek. Edward előrébb lépett és a testtartásából ítélve úgy hittem, most mégis megkapom azt a pofont, amit már rég kiérdemeltem.

- Mindenkinek? Ki az a mindenki? Te? – vicsorgott rám. Még sosem hallottam így beszélni velem. Persze, volt már rá példa, hogy vitáztunk, de mindig éreztem az apának szóló tiszteletet. Most viszont egyenrangú felek voltunk.

- Edward, hallgass meg… - kezdtem bele egy fáradt sóhajjal.

- Nem! Most te hallgatsz meg engem! – csattant fel, aztán elkezdett fel-alá masírozni előttem. – Tudom, hogy min mész át. Persze, nem teljesen, de nagyjából. És sajnállak! Igazán! Az, ami Esmével történt… - akadt el a hangja. A fájdalomtól egy pillanatra teljesen lebénultam és újult erővel tört rám a lelkiismeret-furdalás. Újra és újra elárulom őt. Először a testem, aztán pedig… - Igyekszünk óvni téged, vigyázni, hogy minél kevésbé fájjon. Figyelünk minden pillanatban, hátha megint összeomlasz, és melletted kell lennünk. Mert szeretünk téged – állt meg előttem. – Pont ezért, ha nem lennél velünk, az szörnyű lyukat okoznak mindannyiunkban. Főleg Isisben.

- El fog felejteni – szóltam közbe. Edward kétségbeesett nevetést hallatott.

- Ha tényleg ezt hiszed, ostoba vagy – jelentette ki.

Bár tudtam, hogy nem gondolja komolyan, mégis fájtak a szavai. Önzőségnek tűnt, de jó érzéssel töltött el, hogy a családom tagjai felnéznek rám, és igazi családfőként követnek. Mikor egyedül voltam, utazgatással és tanulással próbáltam lekötni magam, de nem ment. Aztán jött az orvoslás. Szerettem segíteni másokon, de valami akkor is hiányzott. Akkor kezdtem kiteljesedni, mikor Edward a fiam lett, és a családom létrejöttével váltam tényleg teljessé. A Férj, az Apa, a Vezető. Ez voltam én. Ez határozott meg. Mostanra viszont megint semmi sem maradt…

Elvesztettem a nőt, akinek a férje voltam. A gyermekeim bizalma irányomban teljesen megrendült. Az pedig, hogy példakép legyek a körülöttem lévők számára, mostanra elképzelhetetlennek tűnt. Elveszítettem önmagamat.

- Isisnek szüksége van rád. Most és mindig. És tudod mit? – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Az apám vagy, szeretlek téged. De ezerszer inkább te szenvedj, mint a kislányom.

- Igazad van – nyeltem vissza a torkomba felgyülemlő keserűséget. – Teljesen igazad van. De nem tudom, képes leszek-e rá… Visszamenni, miközben tudom, hogy… Edward, én… - összeszorítottam a szemhéjamat, és egyszerűen képtelen voltam kimondani.

- Szerelmes vagy Isisbe.

- Ne! – emeltem magam elé védekezően a kezemet. Így kimondva olyan szörnyűségnek tűnt. Mintha máris meggyaláztam volna, pedig még csak eszembe sem jutna ilyesmi. Képtelen lennék bemocskolni őt, akármit is érzek.

- Tudod, a gondolattól is rosszul vagyok – préselte ki Edward a fogai közül a szavakat. A szégyentől, ha ember lettem volna, biztosan térdre rogyok, de ezek az átkozott vámpírlábak biztosan tartottak. – Bárki is érezne ilyesmit a lányom iránt, rosszul lennék. Az, hogy egyszer majd… - mély levegőt vett, mintha ő sem tudna kiejteni bizonyos szavakat. Vagy fél percig csend volt, aztán Edward összeszedte magát.

- Mindig arra tanítottál minket, hogy harcoljunk. Nem egymással, nem másokkal, hanem önmagunkkal. Elhittük neked, hogy képesek vagyunk rá, és nézd meg, még mindig együtt vagyunk. Még mindig emberiek vagyunk – tárta szét a karját. – Ha mi képesek voltunk legyőzni a bennünk élő vágyakat, te miért ne tudnád? – Villant meg a tekintete egyszerre könyörgően és parancsolóan. – Nem érdekel, ha nehéz lesz, az sem, hogyha fáj. Együttérzek veled ezek miatt, és hidd el, én is szenvedek a gondolattól, hogy… De nekem csak az számít, hogy Isis boldog legyen. Akkor is, ha te és én is szenvedünk. Semmi más, érted? – szorultak ökölbe a kezei. Megköszörülte a torkát, aztán hátrébb lépett.

- Most hazamegyek, te pedig összeszeded magad. Este várunk otthon – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- És ha nem megyek? – A kérdés halkan csusszant elő a számból.

- Akkor nem az vagy, akinek ennyi időn át hittelek. – Lassan bólintottam, aztán lehajtott fejjel vártam, hogy magamra maradjak. Az érintés a vállamon meglepett, ahogyan az utána következő ölelés is. Egy pillanatra ledermedtem, aztán a kezem Edward hátára csúszott. – Kérlek, apa, ne hagyj cserben! – suttogta alig hallhatóan, de az én fülembe eljutott a kérés.

Ahogy hirtelen eleresztett és rohanni kezdett, iszonyatos erővel tört rám a magány és elkeseredettség érzése. Most, hogy rájöttem, mit is érzek, lehetetlenségnek tűnt úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Hogyan legyek így Isis közelében? Hogyan beszéljek vele? Hogyan öleljem vissza, ha nagyapai közelségre vágyik?

Egy ember talán képes lenne kiirtani magából a tiltott érzelmeket, de mi mások vagyunk. Ha egyszer igazán megszeretünk valakit, az örökre a szívünkben marad. Biztos voltam benne, hogy Esme mindig a szívem lakója lesz, ahogyan abban is, hogy bár Edward a létezésénél is jobban szereti Isabellát, Bella emléke benne él kitörölhetetlenül. Isis pedig… A részemmé vált. Hogyan vághatnám ki a lelkem egy részét?

Két választásom volt. Az egyik a halál. Ezáltal fájdalmat okoznék mindenkinek, akit szeretek, de a saját terheim elmúlnának – vagy így, vagy úgy. Lerombolnék mindent, amit az évtizedek alatt tanítottam a fiaimnak és lányaimnak, ám az engem emésztő fájdalom megszűnne.

Tisztán láttam magam előtt Edward csalódott arcát. Bízik bennem. Még azok után is, hogy tudja, mit érzek a lánya iránt. Nem értem, hogy lehetséges ez, miért nem gyűlöl úgy, ahogyan én magamat, de ez is csak azt bizonyítja számomra, hogy sokkal jobb ember, mint én. Egész létezésünk alatt próbált felérni hozzám, küzdött, hogy megfeleljen az apai elvárásoknak, és közben észre sem vette, hogy már rég túlnőtt rajtam erkölcsileg. Hiába ölt embert, én pedig hiába nem, mégis fölöttem állt.

A másik lehetőséget az jelentette, hogy fogom magam és hazamegyek. Maszkot öltve élem tovább az életemet, mert ami után vágyakozom, az egyszerűen lehetetlen. Igaz, Isis előbb vagy utóbb fel fog nőni és nem a vérszerinti unokám, ő mégis a nagyapjaként szeret. Sem most, sem később nem zúdíthatom a nyakába, hogy… Amit valójában érzek – javítottam ki magam. Még gondolni sem akartam arra a szóra.

Valaki mindenképpen szenvedni fog, a kérdés csak az, hogy a szeretteim vagy én.

A döntés igazából nem volt kérdéses. Ahogy Edward kimondta, mit vár el tőlem, azonnal tudtam, melyik a helyes út, csak rálépni volt nehéz. Képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy a családomnak – legfőképpen Isisnek és Edwardnak – fájdalmat és csalódást okozok. Ők nem érdemelik meg a gyötrelmet, én viszont igen. Miért ők cipeljék az én keresztem terhét?

Sóhajtva löktem el magam a sziklától. Képes leszek rá! Valahányszor úgy érzem majd, nem bírom tovább, Edward és Isis lesz az, akire gondolok. Értük megéri. Én leszek a világ legjobb nagyapja. Megadok az unokámnak mindent, amire csak vágyik vagy szüksége van. Mellette leszek, mikor megismerkedik valakivel, mikor elmondja, hogy beleszeretett, mikor hozzámegy és gyereket szül neki. Ott fogok állni mellette egy boldog mosollyal az arcomon, akkor is, ha belül belehalok.

Mikor beléptem a házunk ajtaján, az emeletről hallottam Edward halk, megkönnyebbült sóhaját. Hazajöttem, legalább emiatt nem kellett csalatkoznia bennem, ha már más szempontból elárultam őt.

Tisztában voltam vele, hogy az első utam a gyerekszobába kell vezessen. Bele egyből a mélyvízbe. Érezni azonnal a kínt, hogy később el tudjam viselni a folyamatos szenvedést. Ez is pont olyan lesz, mint a torkom lángjait lecsillapítani. Egy ideig majd beleőrül az ember, aztán szép lassan egyre könnyebb és könnyebb lesz majd. Végül pedig el tudom zárni az agyam és a szívem egy hátsó zugába, és csak néhanapján fog a felszínre törni, mikor megkapom az élet természetes sebeit Isistől.

Mély levegőt vettem, mielőtt kopogtattam volna az ajtón. Edan tárta ki, ami hirtelen meglepett. Bár hallottam a szívverését, a mozgolódását, mégis valahogy megfeledkeztem arról, hogy ő is odabent van. Csak Isisre koncentráltam.

- Beszélhetnék a húgoddal? – érdeklődtem, mire Isis is megjelent mellette. A látványa összezavart. Mintha két filmet egymásra vetítettek volna összemosva ezzel a képet. Az egyik egy kislány vonásait mutatta, a másik viszont egy felnőtt nőét. – Bemehetek? – érdeklődtem most már tőle magamra kényszerítve a nyugalom álarcát.

- Inkább menjünk ki a kisházba – tanácsolta. Tiltakozni akartam, de mielőtt megtehettem volna, elindult az ablak felé. Ahogy a párkányra mászott és elrugaszkodott tőle, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Átsiettem a szobán és kicsit aggódva pillantottam ki a kertbe, de Isis már a faház ablakán kihajolva integetett nekem, hogy menjek. Körbepillantottam, hogy nem lát-e valaki, aztán követtem őt.

- Nem kéne így átugrálnod, mi van, ha észreveszi valaki? – feddtem meg. Leült a földön lévő párnakupacra, és az egyiket a hasához szorítva megölelte. Máskor ezt csak egy egyszerű mozdulatként értelmeztem volna, de most attól tartottam, hogy esetleg női fájdalmai lehetnek. A gondolat, hogy valamitől rossz neki, számomra is rossz volt. Legszívesebben mindentől megóvtam volna. Még az olyan apróságoktól is, mint egy menstruációs görcs.

- Te is átugrottál – nézett rám cinkos tekintettel, mintha valami közös csínyt követtünk volna el. Zavartan megköszörültem a torkomat.

- Az más. Én figyelek.

- Én is – vonta meg a vállát, aztán a rosszallást látva rajtam felszusszantott. – Oké, többé nem ugrálok át.

- Helyes – mosolyodtam el.

- Akkor… Beszélünk? – emelkedett rám a sötét szempár. Megdörzsöltem a halántékomat, mintha a fejem fájna, aztán bólintottam.

- Beszélünk.