Gyógyító pilleszárnyak - 28. fejezet

28. SORS

EDWARDDAL a ház előtt toporogtunk. Összeszedtem pár cuccomat, és indulásra kész voltam, de még akadt néhány megbeszélni valónk. A gond csak az volt, hogy nem tudtuk, hogyan vágjunk bele. Az apa-fia kapcsolatot mindkettőnkben megsebezte egy kellemetlen érzés. Nem a szeretet múlt el, nem is a kötődés, csak a bizalom felém.

- Segíts a kórházban. Rád bízom teljesen – szólaltam meg végül. – Nokomisnak megmondtam, hogy te helyettesítesz és tegye, amit kérsz. A betegek már gyógyulófélben vannak, reméljük, nem lesz nagyobb gondod. Ha mégis szükséged lenne rám…

- Nem hiszem, hogy lesz – vágott közbe. Nagyot nyeltem, hogy eltűntessem a mostanra megszokottá vált csomót a torkomból, aztán bólintottam.

- Rendben. – Felmerült bennem, hogy külön megkérem, vigyázzon Isisre is, de végül mégsem tettem. Az apja volt, így biztos lehettem benne, hogy odafigyel rá, és nem akartam felzaklatni direkt azzal, hogy hangosan is kimondom, amire gondolok. – Hazatelefonálok majd, és amint lehet, visszajövök – ígértem. Egy részem, remélte, hogy ez a nap hamar eljön, egy másik pedig reménykedett benne, hogy minél tovább távol tarthatom magam az otthonomtól és Isistől.

- Sok sikert! – indított útnak Edward. Mély levegőt vettem, aztán elindultam kifelé La Push területéről.

Az erdő széléhez érve még egyszer hátrafordultam. Egy röpke megérzés késztetett erre, mintha csak a barna pillantás fizikailag is hozzámért volna. Isis az emeleti ablaknál állt, és engem figyelt. A hold fénye sápadttá tette a bőrét. Ujjai az üvegre simultak, nekem pedig halk sóhaj szakadt fel a számról. Erőszakkal fordítottam el a tekintetemet róla, aztán tovább mentem. Még jó ideig éreztem a jelenlétét, aztán mikor már biztonságos területen voltam, futni kezdtem.

Minél távolabb kerültem azoktól, akiket szeretek, annál inkább úgy éreztem magam, mint egy száműzött. Tudtam, hogy a küldetésem nem tart örökké, de a szomorúság erőt vett rajtam. A régi otthonom látványa pedig csak fokozta ezt az érzést. Az ajtó előtt megtorpantam, és csak bámultam a zárat.

- A látszat kedvéért - nyújtotta át Esme a zárszerkezetet. Alig két órája készültünk el teljesen a házzal Edward, Emmett és én, aztán hagytuk, hogy a lányok körbenézzenek. Az ő szemük jobb volt abban, hogy észrevegye az apróságokat. Mint például a zárat az ajtón. Vagyis annak hiányát…

Csak azért felejtettük ki, mert korábban nem volt szükség ilyesmire. Maximum egy kis reteszt szereltem fel. Na, nem azért, mert tartottunk volna a betörőktől – nekik nagyobb félni valójuk volt tőlünk -, hanem csak amiatt, ha valaki mégis felénk tévedne.

Ez más városokban elég ritkán fordult elő, de a forksi emberek mások voltak. Valahogy sokkal érdeklődőbbek. Az első napon, mikor megérkeztünk, a rendőrfőnök és három szomszédasszony is kijött ide az erdőbe, csak hogy köszöntsön minket. Mikor látták, hogy a házunknak még se híre, se hamva, muszáj volt azt füllentenem, hogy egyelőre táborozunk. Elég furcsán néztek rám, mert a nyár ellenére az időjárás nem nagyon kedvezett a természetjáróknak, de végül sikerült elterelnem a figyelmüket erről a tényről.

Az egyik nő – aki almás pitét hozott nekünk – még azt is felajánlotta, hogy a „gyerekek” alhatnak nála, de mikor meglátta Emmettet, az arcán elragadtatott rémület futott végig. Megköszöntük neki a kedvességét, de a legnagyobb megkönnyebbülésére elutasítottuk. Ennek a sűrű vendégjárásnak köszönhetően az új otthonunk is lassabban készülhetett el, mert furcsán vette volna ki magát, hogyha túl hamar egy kész házat találnak a tisztás közepén.

- Biztos, hogy szükséges ez? – forgattam meg a kezemben a fémszerkezetet.

- Minden ház bejárati ajtaján van. Megfigyeltem, mikor bementünk a városba bevásárolni – magyarázta Esme. – Csak tedd fel, ártani nem árthat – vonta meg a vállát.

- Hát jó – egyeztem bele. A következő pillanatban már volt zár az ajtónkon. – Parancsolj! – simult a kezem a kilincsre. Kinyitottam az ajtót, de mielőtt Esme beléphetett volna, a karomba kaptam őt. Nem ijedt meg, csak felkacagott. Pontosan tudta, hogy mire készülök. Minden egyes új házunk küszöbén úgy vittem be, mintha az lenne az első közös otthonunk.

Végül lenyomtam a kilincset az ajtón, a zár azonnal engedett. Mikor elmentünk, nem láttuk szükségesnek a ház védelmét bármivel vagy bárkivel szemben. Egyszerűen csak hátrahagytuk a múltat, mint mindig. Bár most a szívünk szakadt bele kivételesen. Ez volt az első és egyetlen otthon, amihez igazán kötődtünk. Nem véletlenül tértünk vissza harmadszorra is.

Odabent csend volt. Éreztem Marcus illatát, de fogalmam sem volt, merre van. Nem volt semmilyen hang, ami jelezhette volna. Körbejártam először a földszintet, aztán az emeletre mentem. A régi irodám ajtaja félig nyitva volt.

- Megjöttem – közöltem a nyilvánvalót. Marcus az ablaknál állt teljes mozdulatlanságba fagyva és csak bámulta a tájat. A közeledtemet már hallhatta egy ideje, de csak a hangomra fordult meg.

- Raphael jól van? – bukott ki azonnal a kérdés a száján.

Tényleg kötődött ahhoz a kisfiúhoz. Velünk, vámpírokkal ritkán fordult elő, hogy elsőre valamiféle kötelék alakuljon ki közöttünk és egy másik személy között, de ha megtörtént, az hihetetlenül erős érzelem volt. Nem feltétlenül szerelem, mint a családom tagjai között, hanem barátság vagy akár szülői kötődés.

Mikor Edwardot először megláttam a kórházban a láztól nyirkos homlokkal, szinte önkívületi állapotban, azonnal tudtam, hogy rendkívüli szerepet fog betölteni az életemben. Persze, nem gondoltam rögtön az átváltoztatására, de egyszerűen éreztem, hogy ha meg is hal, sosem fogom őt elfelejteni. Nem a vámpírmemória miatt, hanem mert emlékezni akarok rá. Sok olyan emlékem volt, amit szívesen kitöröltem volna, de őt nem akartam. Az első pillanattól az apja voltam.

- Jól. Ne aggódj érte! – nyugtattam meg. – Hiányzol neki, de sikerült nagyjából megnyugtatni. Annál a családnál fog lakni egy ideig, akikről meséltem. Jól bánnak majd vele.

- Köszönöm. – Marcus olyan kimértnek tűnt, mint mindig. A korábbi érdeklődés, mintha kihunyt volna belőle azonnal, ahogy a gyerek elkerült a közeléből. – És most, hogyan tovább?

- Először is elmegyünk vadászni. Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér… - néztem bele a sötétvörös szemekbe, amik már szinte feketének tűntek. – Van a közelben szarvas, oroszlán és medve is… Én az oroszlánt ajánlanám, annak az íze hasonlít a leginkább az emberi vérhez.

- Rendben. – Marcus megvárta, amíg elindulok, aztán követett.

A vadászat jól esett, mert elterelte a figyelmemet. Főleg, hogy nem csak a prédára kellett figyelnem, hanem a társamra is. Bár a hegyekben voltunk, messze a várostól, figyelnem kellett, nehogy elragadja a vérszomj. Számunkra a távolság, mint visszatartó erő, nem igazán létezett. Bármikor eltűnhetett volna a város irányába, hogy új, ínycsiklandóbb falatokat keressen az emberek között, és ezt nem hagyhattam.

- Nos, hogy érzed magad? – érdeklődtem, mikor már hajnalodott. Mellettünk négy oroszlán és két őz teste hevert kivéreztetve – ebből csak kettővel végeztem én. Marcus egy sziklán ült, én pedig elheveredtem mellette.

- Nem olyan erős a szomjúság. De nem is nyugodtam meg annyira, mintha emberi vért ittam volna – mondta el az igazat, amit én is pontosan tudtam.

- Ezt meg kell szoknod. Idővel nem lesz ennyire zavaró – biztosítottam róla. – Mi szinte minden pillanatot emberek között töltünk, és egész jól viseljük, úgyhogy menni fog.

- Csakhogy nektek évszázadok, évtizedek álltak a rendelkezésetekre – emlékeztetett.

- Ez igaz. De a motiváció segít. Edwardnak énekelt anno egy lány vére, mégsem bántotta őt, sőt, a közelében volt nap mint nap.

- Hihetetlennek tűnik… - pillantott az élettelen testek felé.

- Pedig igaz. Ha van egy emberi lény, akit szeretsz, aki miatt megéri küzdeni, akkor könnyebb. Szomjas vagy még? Vagy menjünk haza? – adtam meg neki a választás lehetőségét.

- Azt hiszem, mehetünk – bólintott.

Hazafelé futva lassabbak voltunk. Talán húzni akartuk mindketten az időt. Fogalmam sem volt, mivel köthetném le a figyelmünket az üres órákban. Marcusért csak annyit tehettem, hogy felügyeltem őt, kivittem vadászni és elláttam a jó tanácsaimmal. Vagyis hozzászoktattam az életmódunkhoz. És bár ez állandó megfigyelést igényelt, nem járt együtt folytonos aktív tevékenységekkel.

A délelőtt és a délután is azzal telt végül, hogy egyhelyben ültünk és bámultunk magunk elé. Persze, biztos voltam benne, hogy a mozdulatlanságunk ellenére, Marcusnak is ezernyi dolog jár a fejében, akárcsak nekem. Ennek a tétlenségnek ez volt a hátulütője. Túl sok időnk maradt gondolkozni.

Alkonyatkor vettem csak rá magam, hogy megmozduljak. Felálltam és kisétáltam a hátsó kertbe. Arra gondoltam, hogy egy kis mozgás jót fog majd tenni, de a szemem elé táruló látványtól csak összeszorult a mellkasom. A kert, amin Esme olyan gyengédséggel dolgozott, kezdett elgazosodni. Alig pár hónapja hagytuk csak itt a házat, de ez elég volt hozzá, hogy a korábbi gondoskodás hiánya pusztításba kezdjen.

- Esme… - Ahogy beléptem a házba, azonnal megéreztem a hiányát, és ez nyugtalanná tett. A többiek a nappaliban üldögéltek, de ahogy beléptem, mind rám néztek. – Hol van Esme? – érdeklődtem, miközben a kanapéra helyeztem a táskámat.

- Elment vadászni – közölte Edward.

- Egyedül? – szaladtak végig ráncok a homlokomon.

- Gyere… - sóhajtott fel, aztán felállt a fotelből és a hátsó ajtó felé vezetett. Ahogy kiléptünk, azonnal tudtam, hogy mi a baj. A pár hónapja ültetett virágpalántákat apró kártevők támadták meg.

- Utána megyek – sóhajtottam fel. Edward egyetértően bólintott.

- Én is megtettem volna, de úgy tűnt, most rád van szüksége – hajtotta le a fejét.

Mély levegőt vettem, hogy Esme illata megmutassa merre is ment, aztán útnak indultam. Jó tíz percembe került megtalálni. Nem ment messzire, valószínűleg pont azért, hogy könnyen ráleljek.

Egy fa mellett állt, bal keze a törzsre simult, a válla pedig meg-megrázkódott. Olyan halkan közelítettem meg, hogy tudja, itt vagyok, de ne zavarjam. Nem voltam biztos benne, hogy akar-e beszélni vagy csak a közelségemre vágyik. Végül nem maradt időm ezen elmélkedni, mert megfordult és a karjaimba vetette magát.

- Elpusztulnak. Az összes – sírta a nyakamba könnyek nélkül.

- Sajnálom – simogattam a hátát gyengéden. Az a kert sokat jelentett neki. Mintha a virágok a gyerekei lennének. Ő vetette el a magokat, gondozta, szeretgette őket, látta, ahogy nőnek és fejlődnek. Most pedig végig kellett néznie a halálukat is. – Szerzünk valami irtószert, helyre hozzuk – próbáltam megnyugtatni.

- Ezt nem lehet – rázta a fejét.

- Akkor előröl kezdjük. Segítek – jelentettem ki, bár nem sokat tudtam a kertészkedésről. Ez valahogy kimaradt az olvasmányaim közül. Eddig. Most majd utánanézek mindennek.

- Az már akkor sem lesz ugyanaz – sírt fel újra.

A lépések hangja visszarántott a valóságba. Marcus megállt mellettem és a tekintetét körbejáratta az elhanyagolt kerten.

- El fog ez valaha múlni? A fájdalom… A hiánya… - törtem meg a csendet rekedt hangon.

- Nem – kaptam meg az őszinte választ. – De enyhülhet…

- Nálad mikor lett elviselhető? – Nem nagyon reménykedtem, de Marcus még a maradék illúziómat is szertefoszlatta.

- Még most sem elviselhető – halkult el a hangja. – Egyszerűen csak túlélek, nem élek. Volterrában… próbáltam kikapcsolni az agyamat. Csak azzal foglalkoztam, amivel muszáj volt. Táplálkozás, vámpírügyek. Ennyi. Tudod, mivel töltöttem a napok nagy részét? – nézett rám kissé izgatottan. Úgy sejtettem, ezt még sosem árulta el senkinek, én leszek az első, akit beavat. – Elképzeltem, hogy Didyme mellettem van. A kacagását, az érintését, a vonásait, az illatát, mindent… Néha szó szerint láttam őt. Akár egy szellemet – nyújtotta ki maga elé a kezét, mintha meg akarna érinteni valakit. – Nem voltam képes megérinteni, de ott volt előttem. Őrültség, igaz?

- Talán… De megértem.

- Az a fiú… Raphael… - szólalt meg újra. – Mikor vele vagyok, nem képzelődök. Azt hiszem, a róla való gondoskodás, eltereli a figyelmemet. Lefoglal.

- Szerelmes… sosem voltál másba? – Marcus szempillái megrebbentek.

- Nem.

- Az árulás lenne Didymével szemben… - értettem egyet. Én magam elkövettem ezt a bűnt, és a lelkifurdalás még mindig gyötört miatta.

- Dehogyis! – Marcus hangja tiltakozóvá vált. – Ha Didyme tényleg itt lenne – nézett ismét arra, amerre az előbb. -, azt mondaná, keressek valakit, legyek boldog, szeressek. Én vagyok az, aki saját magam előtt akadályt állítottam. Egyszerűen nem akarok mást szeretni. Szinte rá sem nézek egyetlen nőre sem. Megkockáztatni sem akarom, hogy véletlenül érezni kezdjek.

- Miért? – A bűntudaton kívül nem találtam más okot a szerelemtől való elzárkózásra.

- Hogy soha többé ne fájhasson ennyire – felelte úgy, mintha tudnom kéne. – Mi van, ha beleszeretek egy nőbe, de történik vele valami? Azt nem élném túl. Egyszerűen képtelen lennék elviselni… Ezért nem is adom meg a Sorsnak a lehetőséget. Egyszerű túlélés.

- Szóval, hiszed, hogy az ember kétszer is szerethet igazán, csak félsz tőle? – foglaltam össze röviden.

- Így van.

- És ha véletlenül mégis megtörténik? Ha az ember akarata ellenére szerelmes lesz? – Marcus tágra nyílt szemekkel mért végig engem.

- Most magadról beszélsz?

- Én… Csak… Elmélkedek – jöttem zavarba.

- Szerelmes vagy – állapította meg a nem túl hihető tiltakozásomnak köszönhetően. – Remélem, jól fog elsülni…

- Ő nem szeret – komorultam el.

- Kicsoda?

- Lényegtelen – ráztam meg hevesen a fejemet. A telefoncsörgés megmentett a további faggatózástól. – Bocsáss meg… - sétáltam pár lépést arrébb kedvetlenül, mikor megláttam Vania nevét a kijelzőn. – Igen?

- Én vagyok… - hallottam meg a szomorú hangot a vonal másik végén.

- Minden rendben? – érdeklődtem.

- Ezt te mondd meg. – A szemöldököm összeszaladt. – Azt ígérted, ma hívni fogsz, de már este van. Bujkálsz előlem, Carlisle? – A kérdés nem volt szemrehányó, csak letört.

- Nem – fújtam ki egyetlen szóval az összes levegőt a tüdőmből. – Itt van egy régi barátom. Némi időt vele töltök a régi házunkban. Nem tudom, mikor szabadulhatok el, hogy beszéljünk…

- Hogy beszéljünk – ismételte meg. A lelkifurdalás eluralkodott rajtam. Ezért nem akartam belemenni egy olyan kapcsolatba, ami nem a szerelmen alapul. Mert tartottam tőle, hogy majd megbántom Vaniát. És így is lett. A félelmeim beigazolódtak.

- Kereslek majd, amint tudlak – ígértem.

- Rendben. Szia! – köszönt el fásultan.

- Szia! – vágtam zsebre a telefonomat. Marcus kutakodó tekintettel figyelt engem.

- Nem ő az. Igaz, nem látom így telefonon át a köteléket, de a viselkedésed alapján egyszerű megállapítani. Mégis van köztetek valami… - próbálta megfejteni a titkaimat. Elsétáltam mellette, hogy visszamenjek a házba.

- A szeretőm – jelentettem ki. Ahogy felhangzott a hangos vijjogás, meglepetten fordultam hátra. A madarak is érezték, hogy veszélyesek vagyunk, ezért nem gyakran közelítettek meg minket. Most viszont, nem messze a háztól, egy hatalmas sólyom körözött az égen és a hangja olyan volt, mintha… mintha sírna. Szívszorító. Megráztam a fejem, aztán beléptem a házba, és miután Marcus is követett, becsuktam az ajtót. Nem akartam hallani a gyászdalt.

- Szerető? Carlisle… Biztos, hogy ez jó ötlet? – Marcus hangja kételkedő volt.

- Elítélsz miatta? – álltam meg a lépcsőkorlátnál.

- Nem. Csak kétlem, hogy az a fajta férfi lennél, aki ebben nem sérül meg… Ez nem neked való – fejtette ki a véleményét.

- Tudom – nevettem fel keserűen. – Én csak próbáltam…

- Túlélni – fejezte be helyettem a mondatot.

- Olyasmi. Nem tudom, mit tegyek – ismertem el.

- Lépj ki, még mielőtt nagyobb károkat okoznál magadnak és annak a nőnek. Ahogy hallottam, ő nagyon is kötődik hozzád – indult el a volt dolgozószobám felé.

- Pont ez az. Félek, hogy már most túlságosan megbántom – rogytam le sóhajtva az üres szoba fala mellé.

- És a másik? A nő, akit szeretsz? – Nő… A kifejezés hallatán majdnem felnevettem, de végül mégsem tettem. Nem akartam, hogy Marcus megtudja, milyen beteges is a szerelem, amit érzek.

- Mi van vele?

- Tudja, hogy szeretőd van?

- Igen – fontam össze a karjaimat a térdem körül.

- És nem bántja?

- Ez bonyolult. Féltékeny, de nem úgy, ahogyan egy nő egy férfira. Inkább csak, mintha attól tartana, elveszíti a… barátságomat, ha másik nővel vagyok – ferdítettem el egy kissé az igazságot.

- Ez elég önző dolog…

- Ő nem önző! – csattantam fel önkéntelenül. – Egyszerűen csak elhanyagoltam egy ideig, és nem kellett volna. Azt hitte, már nincs szükségem rá, és… - kezdtem heves magyarázkodásba, amit Marcus halk hangja szakított félbe.

- Te tényleg szerelmes vagy – jelentette ki somolyogva. Zavartan hajtottam le a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, akinek egy felnőtt vájkál a lelkében kiszedve belőle minden titkát. – Örülök, hogy nem pazaroltál el évszázadokat, ahogyan én. Hogy te nem félsz.

- Nem félek. Rettegek – kacagtam fel elkeseredetten. – Ez a szerelem… Lehetetlen. Nekem is inkább be kellett volna csuknom a szemem. Vagy kiégetni. A szívemre pedig lakatot tenni és a kulcsot beolvasztani.

- Ostobaság!

- Mondod te, aki ezt tette?

- Tudom, hogy rosszul teszem, csak nem vagyok képes másként cselekedni. Ez fontos részlet! – hívta fel rá a figyelmemet.

- A Sorsnak van humora… Egy szobába terelt két lelki sérült vámpírt, akik nem tudnak mit kezdeni önmagukkal, de a másiknak nagyon okos tanácsokat adnak – csóváltam meg a fejem. Ahogy Marcusra néztem, mindketten nevetni kezdtünk. Még sosem láttam Marcust nevetni.