Gyógyító pilleszárnyak - 30. fejezet

Bocsánat a várakoztatás miatt, csak ez a meleg... Hát, nem könnyű koncentrálni ilyen hőségben még az írásra sem. :P

Ne felejtsétek, hogy még mindig várom a Kígyók sziszegése című könyvembe az olvasói ajánlásokat. A részleteket az előző bejegyzésben megtaláljátok. :)

És képzeljétek, megálmodtam a következő novellámat. :D Úgy látszik, ösztönző hatással volt rám a lelkesedés, amit a bohócos novellám kiváltott belőletek. :)

30. BONYODALOM

CSAK MÁSNAPIG HALOGATTAM, amiről tudtam, hogy úgyis meg kell tennem. Reggel telefonáltam Alice-nek, hogy ő és Jasper jöjjenek át a régi házhoz. Kellett valaki, aki képes vigyázni Marcusra, és erre – mivel Edwardot most más gondok foglalták le – ők voltak a legalkalmasabbak. Jasper megnyugtathatta Marcust, Alice pedig előre láthatta, ha meginogna.

Megkértem őket arra is, hogy hozzák el az autómat. Nem akartam futni – talán hogy legyen időm átgondolni, mit is mondok majd Vaniának. Vezetés közben az a beszélgetés járt a fejemben, amit Marcusszal az éjszaka során lefolytattam. Örültem, hogy van valaki, akivel meg tudom beszélni a gondjaimat, mert nem csak sejti, hanem pontosan tudja, mit is érzek.

- Rettentően örülök, hogy sikerült megállítani – nézett rám bűnbánóan a sarokból. Az utóbbi napokban mindig oda ült be, én pedig az ablak alá. – Akkor is szörnyen éreztem volna magam, ha egy idegent bántok, de hogy azt a lányt, akit… - hallgatott el. Nem állt a szájára a szerető szó.

- Nem értem, miért jött ide – ráztam meg a fejemet. Igaz, azt nem mondtam Vaniának, hogy egy vámpírbarátommal vagyok, de sejthette volna, hogy emberekkel nem nagyon barátkozunk. Marcus egy pillanatig zavartan nézett rám, aztán mintha rájött volna valamire.

- Fél, hogy elveszít. És ahogy látom, nem alaptalanul. – fürkészte az arcomat, és úgy éreztem, többet tud, mint amennyit elárul. – Nem szereted őt és soha nem is fogod. Tudod jól.

- Azt mondod, hogy töltsem az örökkévalóságot egyedül? – sóhajtottam fel. A magány olyan szörnyű érzés volt, amelyet már jól ismertem. Esme előtt jó ideig nem éreztem igazi gyengédséget és szeretetet nő iránt, és talán legalább annyira hiányzott, mint amennyire akkoriban még a vér után vágyakoztam. Mostanra már a vér utáni vágyat is felülmúlta.

- Nem. Azt mondom, hogy töltsd az örökkévalóságot azzal a valakivel, akit szeretsz – húzódott titokzatos mosolyra a vékony száj.

- Bár ilyen egyszerű lenne – sóhajtotta fel.

- Lehet, hogy egyszerűbb, mint gondolnád. – Ráncok szaladtak végig a homlokomon.

- Na jó, te tudsz valamit… - mondtam ki, amit már a beszélgetésünk elejétől gyanítottam. Ha látott volna engem és Isist együtt, azt gondoltam volna, hogy érzékelte a köteléket, ami összeköt minket – legalább is részemről. – Mi az? – kérdeztem rá, mikor nem felelt.

- Úgy vélem, nem az én tisztem elmondani neked, sajnálom, Carlisle. – A hangja bocsánatkérő volt. – De… Annyit talán tanácsolhatok, hogy hallgass a szívedre! – nézett rám komoly tekintettel, aztán előre fordult, és némaságba burkolózott reggelig.

Hallgassak a szívemre… Örömmel megtettem volna. Bárcsak megtehettem volna! De Marcusnak fogalma sem lehet arról, hogy ez mit is jelentene. Isis… Hogyan mondhatnám el egy tizenhárom évesnek kinéző kislánynak – aki valójában csak alig egy éves -, hogy szerelmes vagyok belé? Hogy olyasféle vágyakat kezdtem táplálni iránta, amelyeket egy férfi érez egy felnőtt nő iránt?

Szinte láttam magam előtt a sápadt, halálra rémült gyerekarcot. A barna tekintetbe csalódottság, vád és undor tükröződne. Belehalnék, ha egyszer Isis így nézne rám. Ott azonnal szörnyet halnék. Bármilyen lehetetlennek is tűnt a gondolat, ebben biztos voltam.

Mikor végül lefékeztem Vania háza előtt, még mindig nem tudtam, mihez is kezdjek. Szakítanom kellett volna vele, de tartottam tőle, hogy ezzel csak megsebzem őt. Untam már, hogy mindenkinek csak szenvedést okozok. Edwardnak, Isisnek, magamnak… Most még Vaniát is bántsam meg?

Lelkifurdalástól gyötörve mentem fel az emeletre. Be akartam kopogtatni, de alig értem hozzá a falaphoz, az ajtó kinyílt magától.

Beljebb löktem, és beléptem az előszobába. Az idegen illatok azonnal eltelítették az orromat és gyorsabb lépésekre ösztökéltek. A hálószobába érve már tudtam, hogy valami baj van. A fiókok ki voltak forgatva, az ágynemű összetúrva, mintha valaki keresett volna valamit. Talán dulakodtak is.

Körbejártam minden helyiséget, mert bár nem hallottam szívverést sehonnan, meg akartam bizonyosodni arról, hogy Vania tényleg nincs a lakásban – holtan. Szerencsére nem találtam semmit. Vajon mikor törhettek be? Ezért rohant Vania hozzám? Segítséget akart kérni, én pedig azt mondtam neki, hogy fusson, tűnjön el! Vagy ez már utána történt? Hol lehet?

Kivágtattam a lakásból, egyenesen a szomszéd ajtóig. Talán kicsit túl hangosan dörömbölhettem, mert mikor megjelent a szomszéd hölgy, ijedtnek és bizalmatlannak tűnt annak ellenére, hogy igyekeztem emberi lenni.

- Segíthetek? – érdeklődött a résen át.

- Nem látta a szomszédban lakó lányt mostanában? Vagy bárki mást, aki a lakásban járt?

- Arra a hosszú, fekete hajú kislányra gondol? – töprengett el. – Tegnap délután hallottam, ahogy elmegy, és mintha ma reggel is motozott volna, de nem néztem ki. Miért?

- Csak kerestem, de nincs itthon – vágtam rá. – Köszönöm szépen!

- Mondjak neki valamit, ha… - kezdett volna bele a mondatba Mrs. Taylor, de csak megráztam a fejem, aztán hátat fordítottam neki és visszasiettem Vania lakásába. Az udvariaskodáshoz most túl ideges voltam. Újra körbenéztem mindenhol, hátha találok valami nyomot, de egyáltalán nem volt semmim a szagmintákon kívül. Kér férfi volt, olyanok, akikkel még sosem találkoztam.

Megpróbáltam követni őket, de az utcára lépve az illatuk beleolvadt a város kavargó bűzölgésébe. Benzin, cigaretta, munkába rohanó, izzadt emberek, túl erős parfümök – még számomra is lehetetlen volt elkülöníteni közülük a keresett szagokat.

Rendben, tegyük fel, hogy Vania megszökött azok elől, akik betörtek hozzá – próbáltam hideg logikával megnyugtatni önmagamat. Hová mehetett? Kiben bízhat rajtam kívül? Csak most döbbentem rá, hogy szinte semmit sem tudok róla. Talált barátokat a főiskolán? Vannak ismerősei? Olyan sok mindenről beszélgettünk – orvostudományról, vallásról, filozófiáról, irodalomról, történelemről -, de valahogy a magánélete nem igazán került szóba.

Talán, az iskolájában van… - ötlött fel bennem egyetlen lehetőségként. Bevágtam magam az autóba, aztán beletapostam a gázba. Az öröklétet adtam volna azért, hogy az emberek varázsütésre eltűnjenek csak egyetlen órára az utcákról és én körberohanhassak mindent. Helyette csak a kormányon dobolva igyekeztem átjutni a város másik felébe.

Mire a fehér márványépület elé érkeztem, már az idegbaj határán egyensúlyoztam. Ha Vaniának bármi baja esett, az én hibám. Miért nem figyeltem rá? Csak elkerültem, mert az úgy egyszerűbb volt. És kevésbé kínos. Semmivel sem voltam jobb, mint bármelyik másik férfi, aki kihasznál egy nőt, aztán eltűnik szó nélkül az életéből.

Ahogy befaroltam a főiskola parkolójába, mindenki megbámult. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen csak kipattantam a kormány mögül, aztán átvágtam az udvaron. A portában egy középkorú férfi ült, ami nem igazán vált előnyömre. Az azonos neműekben is tudtunk szimpátiát kelteni, ha akartunk, de egy nővel mégis csak jobban boldogultam volna.

- Jó napot! – köszöntöttem. Letette az újságját maga mellé, aztán közelebb húzódott az elhúzható ablak réséhez.

- Segíthetek? – dörmögte mély hangon. Valószínűleg azt hitte, én is egy ide járó diák vagyok. A korom miatt nem nagyon tűnhettem ki a többi huszonéves közül, a kinézetemmel pedig nem foglalkozott. Ahogy elhaladt a hátam mögött egy srác, akinek négy karika volt az orrában, fekete sminket és ruhát viselt, a barátnőjének pedig lila volt a haja, nem is csodálkoztam azon, hogy átlagosnak talál. Az én időmben, ha így jelentünk volna meg az iskolában, úgy kivágtak volna minket, hogy a nyakunk törik bele. Csak remélni tudtam, hogy Isis és Edan nem követnek majd hasonló önutálatról árulkodó stílusirányzatokat.

- Igen, azt szeretném tudni, hogy Vanessa Hyattnek van-e most órája, és ha igen, merre – néztem a világosbarna szemekbe.

- Merthogy? – akadékoskodott a férfi. Mély levegőt vettem, hogy ne legyek udvariatlan. Nem mintha jelen pillanatban érdekelt volna, mit gondolnak rólam mások, egyszerűen csak azzal nem értem volna célt, ha elküldök bárkit is a pokolba.

- A… párja vagyok. A főbérlője hívott, hogy nem tudta utolérni. Csőtörés van a lakásában, mindenképp meg kell találnom – hazudtam szemrebbenés nélkül. Minden nap ezt tettem, mióta csak emberek közé merészkedtem az átváltozásom után, úgyhogy már profinak számítottam.

- Egy pillanat és idehívom a kisasszonyt – emelte fel a fekete kagylót a portás.

- Mondja, hogy Carlisle Cullen keresi – tettem gyorsan hozzá. Bólintott, aztán elmotyogta valakinek a vonal másik végén, miről is van szó. Alig fél perc múlva megszólalt a hangosbemondó – Vaniát a portához hivatták.

Türelmetlenül toporogtam várakozás közben, de Vania nem tűnt fel. Végül tíz perc után adtam fel.

- Nem próbálná meg újra? – hajoltam ismét az ablakhoz. – Talán nem hallotta…

- Még a vécében is hallania kellett – vette le fáradtan a szemüvegét a férfi. – Valószínűleg nincs az épületben. Az előző hívásra sem reagált.

- Előző? – szaladt össze a szemöldököm.

- Igen, a bátyja kereste. Lehet, hogy ő is a csőtörés miatt… - vonta meg a vállát.

- A bátyja? Hogy nézett ki? – tettem fel a kérdést, ami gyanakvásra késztette.

- Miért?

- Magas, a harmincas évei közepén jár, sötét haj, zöldesbarna szemek? – soroltam Harlan tulajdonságait.

- Valami olyasmi, bár a szemszínét, ha megbocsát, nem vizsgáltam meg – hallatott felháborodott horkantást, amiért ostobaságokkal traktálom.

- Köszönöm – fordultam sarkon, és kisiettem az épületből. Harlan itt lenne? Vagy valaki más kereste Vaniát, aki csak hasonlít rá? Hol vagy, pillangóm?

Már a telefonom után matattam, hogy segítséget kérjek a többiektől, mikor megéreztem a parkoló szélénél az illatot. Tétován torpantam meg, és körbenéztem. Diákok rohantak el mellettem könyvhalmokkal és jegyzetekkel a kezükben. Valami vizsga lehetett délután. Bizonytalan léptekkel haladtam tovább az autómig, és mikor kitártam az ajtaját, már tudtam. Nyugodtnak tettetve magam ültem be a kormány mögé, aztán indítottam, és kihajtottam a főiskola területéről. Egészen addig nem szólaltam meg, míg biztos nem voltam benne, hogy nem követnek.

- Hogy nyitottad ki a kocsiajtót? – csúszott ki a legostobább kérdés a számon. Ez volt a legkevésbé fontos a történtek után.

- Sok mindent tudok, amit egy átlagos lány nem – felelte Vania a hátsó ülésről. Elfeküdt rajta, hogy ne lássák meg.

- Mi történt? – fordultam hátra egy pillanatra. A szemei a sírástól vörösen néztek vissza rám.

- Rám talált…

- Az a férfi? – értettem meg. A kuncsaft, aki elől Vania ide menekült. – De hogyan?

- Nem tudom… - rázott aprót a fején. – Mikor hazaértem az iskolából, láttam kilépni a kapun. Megijedtem, és azonnal…

- Megkerestél – bólintottam. Hát ezért jött el a házhoz…

- Igen, de nem akartam bajt. Nem tudtam, hogy egy olyan vámpírral vagy, aki… gyilkos – halkította le a hangját, mintha csak valami káromló szót ejtett volna ki. – Aztán megijedtem. Nem mertem hazamenni, sem vissza hozzád, a telefonom pedig elvesztettem futás közben, és… Gondoltam, az a legjobb, ha az iskolánál várok. Ha keresel, ott fogsz majd – foglalta össze röviden.

- És Harlan? – hajtottam el a könyvárus mellett, akitől korábban a gyerekeknek szánt könyveket vettem.

- Mi van vele? – költözött rémület a női hangba.

- Állítólag ő is keresett a portán.

- Az nem ő volt – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve. – Tartottam tőle, hogy keresni fognak az iskolában is, ezért nem mentem le a hívásokra. Mikor először kerestek, csak messziről leskelődtem. Mr. Henlight egyik embere volt az. Aztán másodszorra láttam, hogy te jöttél, de féltem, hogy figyelnek.

- Ezért bújtál az autóba. Jól van, biztonságos helyre viszlek. Most már felülhetsz szerintem… - pillantottam még egyszer a visszapillantóba a biztonság kedvéért. Vania lassan ülő helyzetbe tornázta magát. Pár pillanat múlva halk szipogást hallottam magam mögött. Halkan felsóhajtottam, és beletapostam a gázba.

Elvihettem volna egy szállodába őt, hogy megkíméljem magam a kellemetlenségektől, de akkor minden percben aggódtam volna érte. Így az egyetlen hely felé vettem az irányt, ami teljesen biztonságos volt. La Push felé. Csak Isis értse meg…

Mikor lefékeztem a házunk előtt, az ajtó azonnal kinyílt, és Edward jelent meg a küszöbön. Elég feszültnek tűnt – kiolvashatta a fejemből, miért jövünk. Mielőtt még a verandához értünk volna, elénk sietett és szinte védelmezően torlaszolta el előlünk az utat.

- Nem maradhat itt! – jelentette ki. Kissé döbbenten fürkésztem az arcát.

- Bajban van. Isis biztosan megérti majd, hogy ez vészhelyzet. Tudom, hogy nem kedveli, de…

- Nem maradhat itt! – ismételte meg újra – még határozottabban.

- Maradj itt, ne mozdulj! – kértem Vaniától, aki behúzott nyakkal álldogált – számára is kellemetlen lehetett ez a durva visszautasítás. – Gyere! – intettem Edwardnak a fejemmel. Tett pár lépést a kert irányába, de nem veszítette szem elől a vendégemet.

- Mi a bajod? Sosem láttalak még így viselkedni egy ártatlannal… - feddtem meg enyhén. Tudtam, hogy nincs jogom hozzá, mégis figyelmeztetnem kellett a helytelen viselkedésre.

- Nem fogom kitenni a lányomat ennek a szenvedésnek! – Edward egyáltalán nem szégyellte el magát, továbbra is állhatatosan bámult rám.

- Isis értelmes. Elmagyarázom neki, hogy…

- Nem!

- Edward… - emeltem fel a kezemet, hogy megérintsem nyugtatóan a vállát, de hátrébblépett.

- Carlisle, Isisnek így is épp elég baja van, hidd el, a lányom érdekeit nézem. Ha ez a nő most beköltözne hozzánk… - fújta ki a levegőt a tüdejéből, aztán a pillantása az emeleti ablak felé vándorolt. – Látod? – Isis a függönyt kissé elhúzva figyelt. Az arcán lévő kínlódástól összerándult a gyomrom. Még mindig ennyire vágyna az emberi vérre? Vagy Vania vére különlegesebb a számára, mint másoké? Lehet, hogy Edward ezt nem akarja elmondani, hogy ne aggódjunk? Ezt titkolhatja apa és lánya?

- És ha Jonathant megkérném, hogy fogadja be egy időre? – vetettem fel mentőötletként.

- Talán… - masszírozta meg a homlokát Edward. – Rendben. Valahogy segítenünk kell neki. Szólj Jonathannak!

- Edward, biztosan minden rendben… Úgy értem… - aggódva mértem végig őt. Legalább olyan gondterheltnek tűnt, mint mikor Volterrába készültünk.

- Csak a gyerekek. Edan csak az anyjával hajlandó beszélni, Isis pedig… Á, mindegy! – legyintett.

- Mi van Isisszel? – kaptam a szaván. Fellestem az emeleti ablak felé, de a függönyt már a helyére húzták.

- Semmi. – A hazugság nyilvánvaló volt.

- Edward, én… Tudod, hogy mi van velem – néztem a szemébe. Nem beszélhettem az érzéseimről, nehogy Isis túlságosan hegyezze a fülét. – Ha van valami, tudnom kell!

- Isis jól van. Ennyit kell tudnod – felelte kemény hangon. Mostanában valahányszor Edwarddal beszéltem, úgy éreztem magam, akár egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Pocsék érzés volt. – Jobb, ha mentek… - intett a fejével Vania felé, aki még mindig szemérmesen lesütött pillantással toporgott ott, ahol hagytuk.

- Rendben – törődtem bele. Végül is nagy baj nem lehet. Isis itthon van, jól van… Pillanatnyilag Dave sem volt a közelében. Edannel a ház háta mögött susmogtak legnagyobb meglepetésemre az irodalomról. Az unokámból persze kinéztem, hogy elég művelt Keatshez és Voltaire-hez, de a vendégünkről nem gondoltam volna. Ez még egy ok, hogy Isis vonzódjon hozzá. A fenébe!

Edward halkan felhorkantott, mire észbe kaptam. Biztosan irritáló számára hallgatni a féltékenykedő gondolataimat.

- Menjünk – léptem vissza Vania mellé. Karon fogtam, és az autóhoz vezettem. Ezúttal az anyósülésre ültettem be magam mellé.

- Utálnak… - sóhajtott fel, miután elindultunk.

- Nem utálnak, csak van pár otthoni gond, ami miatt jobb, ha máshova viszlek – próbáltam szépíteni a helyzetet. – Edward nem akart sértő lenni… Csak a lánya érdekeit nézi. Nem akarja, hogy még egyszer olyasmi történjen, ami… Aminek nem lenne szabad – fejeztem be a mondatot kicsit szépítve.

- Hát, bevallom, én sem szeretném, ha újra megharapna. Eléggé fájt… - fintorodott el, miközben a keze megdörzsölte az apró, félhold alakú harapás nyomát. – Carlisle… - halkult el a hangja. – Most mi lesz velem?

- Jonathan, a család egyik barátja. Vele biztonságban leszel.

- Nem, nem így értem. Mi lesz az iskolával, az új életemmel, velünk? Nem élhetek egy idegennel örökké.

- Még át kell gondolnom, de megoldom a dolgot. Hidd el, nem hagyom, hogy bajod essen és tönkre tegyék az életedet – fektettem a kezem az övére, de mikor az ujjai megremegtek az érintésem alatt, visszahúzódtam.

- És te meg én? – erőltette a kérdés azon részét, ami elől kitértem.

- Vania… - sóhajtottam fel.

- Érzem, hogy valami megváltozott az elmúlt hetekben, de nem értem, hogy micsoda – fürkészte az arcomat. – Azt hittem, már sikerült… felengedned. Hogy jól érzed magad velem.

- Ez így is van – bólintottam rá.

- Akkor? – Nem tudtam, mit mondhatnék. Csak meredtem magam elé az útra, mintha figyelnem kéne merre tartok. Hogy közölhetném Vaniával, hogy időközben rájöttem, nem nagyapai szeretetet érzek az „unokám” iránt, hanem szerelmet? Még számomra is sokkoló volt ez a hirtelen felismerés.

Vania ajkait keserű sóhaj hagyta el, de nem feszegette tovább a témát. Talán megijedt attól, hogy ha tovább kérdezősködik, kimondom, amit nem akar hallani.

- Maradj itt! – kértem, miután lefékeztünk Jonathan kis faházánál. Kiszálltam a kocsiból, és az ajtóhoz sétálva bezörgettem rajta. Csak pár másodpercbe telt, hogy feltáruljon előttem.

- Doki… Tehetek valamit magáért? – futott végig enyhe meglepettség a férfiarcon.

- Ami azt illeti, igen – léptem arrébb egyet és az autó felé pillantottam. – Van velem egy fiatal hölgy, akinek segítségre lenne szüksége. – A barna tekintet arra fordult, amerre néztem. – Magunknál bizonyos okból nem tudom elszállásolni, ezért arra gondoltam, hogy esetleg befogadnád-e egy rövid időre… - mondtam el a kérésemet.

- Ide akar költözni? – A rémült-hitetlenkedő kérdés okozta mosolyt nem tudtam elfojtani.

- Tényleg csak egy pár napról, maximum pár hétről lenne szó, amíg meg nem oldom a problémát – biztosítottam róla. – A lány életveszélyben van, nem vihetem ennél biztonságosabb helyre. Kérlek!

- Hát, oké… - dörzsölte meg a tarkóját. – De hallani akarom a részleteket.

- Rendben – bólintottam rá, aztán mesélni kezdtem.