Gyógyító pilleszárnyak - 29. fejezet

Meglepi friss! :) Tegnap kaptam pár olyan kommentet, ami teljesen feldobott, úgyhogy este jött az ihlet, a múzsa a vállamra ült, és mostanra kész az új fejezet. :)

29. SÓLYOM

AZ ELSŐ HÉT úgy telt el, hogy szinte észre sem vettem. Marcusszal vadásztunk, beszélgettünk, csendben álldogáltunk. Még egész jól viselte a szomjúságot – valószínűleg nem ürült még ki teljesen az emberi vér a szervezetéből -, de a második hét elejére már észrevettem rajta, hogy feszült és nyugtalan. Furcsa volt ilyennek látni, ahogyan az oldottság nem volt jellemző rá, úgy az idegesség sem. Ő tényleg mindig olyan volt, akár egy jégszobor. Semmi érzelem, semmi mozgás…

Ezzel szemben most fel-alá járt a szőnyegtől megfosztott fapadlón, ami kezdett ténylegesen kopni alatta és egyszer-egyszer, mikor nem figyelt, önkéntelen morgás hagyta el a száját. Bár minden nap kivittem a hegyekbe táplálkozni a biztonság kedvéért, az állatvér fele annyira sem csillapította a torkát égető fájdalmat, mint az embervér tette volna.

- Vegyél mély levegőket – tanácsoltam neki. – És gondolj a fiúra. Arra, hogy akár a te fiad is lehet, ha elég erős vagy. Nem lennél többé egyedül… - próbáltam eszébe juttatni, miért is csinálja mindezt.

A kínok között hajlamosak vagyunk elfelejteni a céljainkat. Mikor először emberek közé merészkedtem vámpírként, mert azt hittem, már elég erős vagyok, életem legnehezebb pillanatait kellett átélnem. Az énem egy része meg akart győzni, hogy az emberek semmik. Hogy egyet megkóstolni közülük nem bűn. Hiszen annyian vannak… Eggyel több vagy kevesebb, mit számít. Szerencsére az emberi énem erősebb volt. Emlékeztetett, hogy egyetlen élet is fontos.

Ezt később Edwarddal is próbáltam megértetni, mikor elhagyott minket egy időre, de nem hallgatott rám. Sajnos a saját tapasztalataiból kellett tanulnia, hiába akartam megvédeni. Azt hitte, ha bűnözőket öl, nem tesz rosszat. Tolvajoktól, rablóktól, erőszakolóktól szabadítja meg a világot. Mi lehetne ennél nemesebb tett?

De semmi sem fekete vagy fehér. Egy strici meggyilkolása után kellett erre rájönnie. A holttest zsebéből véletlenül kiesett egy gyönyörű, öt éves kislány képe. Ezért tért végül vissza hozzánk, akár a tékozló fiú. Mert egy rossz embernek is lehet gyereke, felesége, anyja, aki tiszta szívvel várja haza, és nem érdemli meg, hogy elveszítse, akit szeret. Egy rossz ember is jó útra léphet idővel, és helyre hozhatja a bűneit. A törvények nem véletlenül tiltják az önbíráskodást.

- Csak erre gondolok napok óta, Carlisle! – Marcus hangja türelmetlen volt. A kezei ökölbe szorultak, az arca megfeszült.

- Menjünk ki vadászni – ajánlottam fel.

- Ez nem fog menni… - rázta meg hevesen a fejét. Aggódva léptem elé, hogy megállítsam.

- Dehogyis nem! Menni fog. Itt vagyok és segítek – néztem a sötét szemekbe.

- Nem, én nem vagyok elég erős – fordította félre a fejét.

- Raphael szerint az vagy. Nem fél tőled. Bízik benned – próbáltam meg lelkifurdalást kelteni benne. Ez néha sokkal erőteljesebb érzés volt, mint a vér utáni vágyakozás. – Képzeld el az arcát. Hogy érezne szerinted, ha megtudná, cserben hagytad? Hogy nem elég fontos számodra? – ütöttem tovább a vasat.

- De fontos! – lángolt fel a tűz Marcus tekintetében. Elfojtottam egy mosolyt.

- Akkor mutasd meg, mennyire.

- Megmutatom – préselte ki a fogai között a szót.

- Helyes. Most pedig menjünk vadászni. Jót fog tenni – indultam az ajtó felé. Marcus pár pillanatig még mozdulatlanul meredt maga elé, aztán mély levegőt vett és utánam jött.

Ahogy kiértünk a szabadba, Marcus azonnal az ég felé fordította az arcát, hogy kiszagolhassa a prédát. Most még jobban figyeltem rá, mint korábban. Kockázatos volt kivinnem, de szükséges is egyben. Innia kellett. Minél többet, minél gyakrabban. Viszont egy szomjas vámpírban – még ha barát is -, nem lehet megbízni. Az alattomos kis hang a fejünkben bármikor átveheti a hatalmat felettünk. Épp ezért, és mert nekem nem volt szükségem ilyen gyakori táplálkozásra, egyáltalán nem érdekelt a vadászat, csak Marcusra koncentráltam.

Kivételesen nem értünk el a hegyekig, amit egyáltalán nem bántam. Biztonságosabb volt a ház közelében maradni. Marcus az erdőben észrevett egy őzcsordát, és azonnal nekik esett. Figyeltem, ahogyan a férfi, akinek sosem kellett bekoszolnia a saját kezét, mert szinte felszolgálták neki az „ételt”, ráveti rá magát a menekülő állatra, belemar az izmos nyakba és mohón szürcsöli a vért. Csak a negyedik őz után telhetett el egy kissé, mert az ötödiket már lassan cserkészte be, és elmélázva látott neki a vére elfogyasztásának.

A vijjogó hang elvonta a figyelmemet. Kíváncsian fordultam az ég felé, és a fejemet mertem volna tenni rá, hogy ugyanazt a sólymot látom, amit pár napja is. Mintha csak követne…

Nem álltam meg, de lelassítottam a lépteimet. Tudtam, hogy Esme mögöttem jön, és ő is tisztában volt azzal, hogy észrevettem, de mindketten úgy tettünk, mintha… Olyan volt az egész, mint a fogócska és bújócska keveréke. Játszottunk.

Izgatottan tértem le az ösvényről, aztán meglapultam az egyik sziklához simulva. Megállt és beleszimatolt a levegőbe, aztán bizonytalanul körbenézett. Végül elindult a helyes irányba. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy egyenesen a karjaimba sétáljon.

- Megvagy! – kiáltottam fel, és a karjaim szorosan összezáródtak a dereka körül. A móka kedvéért felsikkantott és riadt arcot vágott, de csak addig tartott a színjáték, míg a számat az ajkaira nem nyomtam. A karjai, amik eddig a mellkasomnak feszültek, most a nyakamba kúsztak és megadóan csábított magával a mennyországba.

A sólyom ismét éles hangot hallatott. Azt hittem, elrepül most, hogy észrevettem, de lejjebb ereszkedett és legnagyobb meglepetésemre leült az egyik fa ágára nem messze tőlem. Visszapillantottam Marcusra, aki még mindig ugyanazzal az állattal volt elfoglalva, aztán tettem pár lépést a fa felé. A madár nem ijedt meg tőlem, továbbra is csak üldögélt a faágon, és oldalra fordítva a fejét engem figyelt.

- Hello! – Kissé ostobán éreztem magam, amiért egy madárhoz beszélek, de mikor meghajtotta felém a fejét, megdöbbentem. Csak véletlen volt. Vagy képzelődtem. A nagy barna szem egyenesen rám szegeződött és mintha értelem pislákolt volna benne. A tollak a fején és a szárnyain főleg feketék voltak – néhány fehér toll fordult elő közöttük elvétve -, az arca, nyaka és begye ezzel szemben nagyrészt fehér volt, és csak pár fekete toll bújt meg néhol. – Tudod, hogy gyönyörű vagy? – kérdeztem meg tőle és furcsa mód zavarba jöttem. Tényleg kezdek megőrülni…

A sólyom újra vijjogó hangot hallatott és a magasba emelte a fejét, mintha büszke lenne arra, hogy szépnek találtatott.

Újabb óvatos lépést tettem felé – már-már szinte olyan közelségbe értem, hogy akár meg is simogathattam volna, ha egy kicsit felfelé nyújtózkodom -, mire vad szárnycsapkodásba és visongásba kezdett, de nem repült el.

- Nyugalom, nem bántalak! – próbáltam lecsillapítani, de csak még vadabbul őrjöngött. Aztán végül felszállt és elhúzott közvetlenül a fejem mellett. Döbbenten perdültem meg és a rémülettől a tüdőmben akadt a levegő. Az őztetemek magukra hagyva hevertek a földön.

Azonnal rohanni kezdtem arra, amerről Marcus illatát éreztem, és mikor egy újabb szag is megtöltötte az orromat, még gyorsabbra vettem az iramot. Emberi illat, egy nő illata, egy ismerős nő illata… A pokolba, hogy kerül ide?

Ha egy ember torpant volna meg úgy, ahogyan én, valószínűleg hasra esik a lendülettől, de én kilengés nélkül megálltam, mintha valaki hirtelen a földhöz szegezett volna. Tisztában voltam azzal, hogy csak másodperceim maradtak a döntésre, én pedig a bizalom mellett tettem le egyelőre a voksomat.

- Marcus… - szólaltam meg halkan. A barátom támadóállásba görnyedve morgott és szimatolt egyszerre, miközben egy fához simulva Vania falfehéren reszketett. – Csak nyugodj meg… Erős vagy. Gondolj Raphaelre. Emlékszel? Azt akarod, hogy veled maradjon – tettem egy óvatos lépést előre. Próbáltam kiszámolni, vajon hány tized másodpercbe telne rávetni magam Marcusra, és neki mennyi kéne ahhoz, hogy Vania felé ugorjon. Kétszer olyan messze voltam tőle, mint ő a lánytól. Felmerült bennem, hogy szólok neki is, semmiképpen se mozduljon meg, de úgy tűnt, amúgy is képtelen lenne a sokktól bármire is. - Gondolj Raphaelre – ismételtem meg. – Csak annyi a dolgod, hogy tegyél két-három lépést hátrafelé. Semmi több. Gyerünk, Marcus, képes vagy rá! – biztattam nyugodt hangon, bár a gyomrom összeszorult az idegességtől.

A morgás felerősödött, és egy utolsó mély levegővétel után tudtam, hogy ezt a harcot elvesztettem. Ösztönösen vetettem előre magam, bár tudtam, hogy úgyis felesleges. A földbe csapódtam be, a kezem csak súrolta Marcus hátán az inget.

Mire felpattantam, a sivalkodás már betöltötte az erdőt. Rémülten figyeltem, ahogyan a sólyom újra és újra nekimegy Marcusnak és a csőrével felé csíp. Nem bírhatott vele, de arra jó volt, hogy egy rövid időre megzavarja a vadászatot.

- Fuss! Tűnj el innen! – kiáltottam Vaniára. Egy pillanatig csak bámult rám üveges tekintettel, aztán mikor újra ráordítottam összerezzent és megperdülve rohanni kezdett.

A fájdalmas hang vonta ismét Marcusra a figyelmemet. Fogai belemartak a sólyomba, aki hangosan sivalkodva csapkodott a szárnyaival. Csőre újra és újra előrelendült és legnagyobb meglepetésemre sikerült kimarnia egy darabot Marcus nyakából.

A döbbenetre nem maradt túl sok időm, segítenem kellett. Újra előre vetettem magam, és ledöntöttem Marcust a lábairól. Egy ideig dulakodtunk a földön, aztán sikerült a hasára fordítanom és leszorítanom őt. A karjait a háta mögé csavartam és vártam, hogy megnyugodjon.

- Mély levegő. Nyugalom. Lélegezz mélyeket. Nyugalom – ismételgettem halk hangon, míg végül elernyedtek az izmai. – Rendben… Elengedhetlek? – kérdeztem úgy öt perc múlva. Bólintott. – Mondd ki, hallani akarom, hogy tudjam, eszednél vagy-e teljesen!

- Jól vagyok, elereszthetsz… - Az ujjaim bilincse lassan nyílt fel és Marcus minden rezzenését árgus szemekkel figyeltem. Vania illata még jól érezhető volt, tartottam tőle, hogy ismét felgerjeszti Marcus érzékeit.

- Sajnálom. Sajnálom – húzta magát ülő helyzetbe és a felhúzott térdeire hajtotta a fejét. Még mindig egész testében remegett. Csak most döbbentem rá, hogy egy ideje már nem hallom a sivítozást. Idegesen pillantottam körbe, de sehol sem láttam a sólymot. Segített nekem és megsérült. Marcus mély levegőt vett, aztán a nyakára csúszott a keze.

- Az a madár belém csípett. – A hangja nem tűnt panaszosnak, inkább csak ő sem értette a dolgot. A pillantása megkereste a fűben a megkövesült húsdarabot, ami belőle származott, aztán térdre tornászta magát, hogy visszatapassza a helyére.

- És ő is megsérült – tettem pár lépést az egyik fa felé, aztán leguggolva megérintettem a fűszálakat. Vörösek és nedvesek voltak a vértől. Az ujjaim között eldörzsöltem a sikamlós anyagot, aztán az orromhoz emeltem és megszagoltam. Annyira ismerősnek tűnt az illata… - Hahó! – kiáltottam a fák közé. Bár hülyén éreztem magam, valami azt súgta, meg kell találnom a sólymot.

- Azt várod, hogy válaszolni fog? – Marcus homlokán ráncok jelentek meg. Benyálazta a húsdarabot, aztán a nyakához szorította.

- Nem is tudom… Talán… - motyogtam magam elé. – Azt hiszem, nem csak egy egyszerű madár.

- Az biztos. Nem láttam még olyan állatot, aki képes lett volna megsebezni egy vámpírt.

- Én igen – préseltem össze a számat. Pont ezért aggódtam. A nadrágom zsebéből előhúztam a mobilomat, aztán megnyomtam a gyorshívót.

- Carlisle? – A fiam hangja megkönnyebbüléssel töltött el.

- Azt hiszem, van egy kis gondunk… - köszörültem meg a torkomat. Miközben le sem vettem a tekintetemet Marcusról, de nem úgy tűnt, mintha megint szökni akarna.

- Gondunk?

- Azt hiszem, Marcus megmart egy alakváltót – foglaltam össze röviden a lényeget. Egy pillanatig döbbent csend volt a vonal másik végén, aztán Edward újra megszólalt.

- Hol vagytok most?

- Az erdőben, nem messze a háztól. – Mielőtt még többet mondhattam volna, a vonal aprót kattanva szakadt meg. Nem kellett túl sokat várnunk, hogy meghalljuk a közeledő zajokat. Edward végül előbukkant a fák közül és megállt előttünk.

- Mi történt? – nézett körbe, aztán a tekintete megállt ott, ahol a vérnyomok voltak. A fejemben önkéntelenül pörögtek végig a történtek anélkül mondva el neki mindent, hogy megszólaltam volna. A szemei hirtelen kikerekedtek, és hallottam, hogy a levegő éles hanggal a tüdejében szorul.

- Vidd vissza a házhoz Marcust! – utasított anélkül, hogy rám nézett volna.

- Inkább vidd te, én meg akarom keresni a sólymot. Megsérült, és… - kezdtem bele, de Edward felcsattanó hangja félbeszakított.

- Azt mondtam, hogy menjetek! – mordult fel és olyan tekintettel nézett rám, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam, a fiammal állok-e szemközt vagy egy vadidegennel.

Végül elfordult tőlem, és figyelmet sem véve rólunk elindult a fák között. Úgy tűnt, nem csak céltalanul bolyong, bár nem értettem, milyen nyomot követ. A sólyom valószínűleg még képes volt a repülésre a sebesülése ellenére, mivel nem hagyott semmiféle nyomot maga után.

Tétovázva néztem Marcusra. Valamiért úgy éreztem, nekem is Edward után kell mennem. Hogy a sólyom az én felelősségem. A józanész utolsó szikrája tartott csak vissza. Ha magára hagyom Marcust, Vania után mehet. Ha magammal viszem a sebesült felkutatására, a madárnak eshet baja.

- Menjünk vissza a házhoz – döntöttem el végül. A régi vezető egy pillanatra feléledt bennem, és logikusan cselekedett félretéve a megérzéseit.

A következő pár órában nyugtalanul keringtem a házban. Fel akartam hívni Vaniát, hogy megtudakoljam tőle, jól van-e, de képtelen voltam most rá koncentrálni. Csak arra tudtam gondolni, hogy Edward vajon megtalálta-e a sólymot, és hogy tudott-e segíteni rajta.

Győzködtem magam, hogy csak amiatt félek, mert ha egy la push-i alakváltó meghal miattunk, akkor vége a nyugodt és békés együttélésnek, de valójában tényleg aggódtam azért az… emberért?

Sólyom… Lehet, hogy egy fiatal falkatag farkas helyett új alakot választott? Ahogyan Edan a hegyi oroszlánét? Miért nem szóltak erről nekünk? Vagy csak én maradtam ki a történtekből? Ha tudtam volna, hogy nem csak egy egyszerű sólyom… Miért is kellett ilyen figyelmetlennek lennem? Egyetlen feladatom volt, vigyázni Marcusra, én pedig még ezt is elszúrom.

- Sajnálom… - Marcus jelent meg a nappaliban és bűnbánó arccal meredt rám.

- Tudom. De nem a te hibád, hanem az enyém – jelentettem ki. Nem akartam, hogy magára vállalja azt, amit én rontottam el. Tőle várható volt, hogy ha lehetősége lesz rá, elveszíti a fejét – még a legjobbakkal is előfordul, nemhogy valakivel, aki csak alig több, mint egy hete tartóztatja meg magát -, de én… Nekem nem volt mentségem az elővigyázatlanságra.

- Az a sólyom…

- Alakváltó, mint a farkasok, akiket Volterrában láttál – erősítettem meg.

- Igen, erre rájöttem, én csak… - elmélkedő arcot vágott, mintha átgondolná a szavait. – Nem tudod, hogy… kicsoda?

- Valószínűleg egy újonc. A régiek mind farkasok. Edan, az unokám az egyedüli, aki eddig más alakot öltött. Ő hegyi oroszlán lett.

- Az unokád… - ismételte utánam lassan kiejtve a szótagokat, aztán mintha álomból ébredt volna, zavartan megköszörülte a torkát. A vonásain mintha aggódást láttam volna. – Most mi lesz?

- Valószínűleg el kell mennünk innen. Neked és nekem mindenképpen – szorult össze a torkom. – Ha az a quileute meghal, márpedig a vámpírméregtől meg fog, akkor a farkasok… Talán Edward meg tudja győzni őket, hogy csak engem kergessenek el – dörzsöltem meg az arcomat.

- Carlisle… - Marcus tétovázva nézett rám. – Nem, semmi – rázta meg a fejét. Mély levegőt vett, aztán hátat fordítva felsietett az emeletre. Hallottam, ahogy leül a padlóra, aztán csend lett.

Újabb egy órát kellett várnom, mire végül megcsörrent a telefonom. Egészen addig minden neszről azt hittem, a farkasok jöttek el értünk vagy Edward hozta el a megtalált sólymot.

- Igen? – kaptam fel eszelős gyorsasággal a mobilt, ami a la push-i kórház számát jelezte ki.

- Én vagyok – hallottam meg Edward hangját. A kezemben megremegett a telefon.

- Megvan? – kérdeztem halk hangon.

- Igen.

- Meghalt? – fojtottam vissza a lélegzetemet.

- Nem, jól van – kaptam a megdöbbentő választ. Megkönnyebbültem tőle, de nem igazán értettem.

- Marcus belemart. Megmérgezte, láttam.

- Beadtam neki egy adagot a megmaradt ellenméreg injekciókból – közölte Edward túl nyugodtan ahhoz képest, hogy miféle kockázatot vállalt. A vakcina még korántsem volt kész, Jade számára is majdnem végzetesnek bizonyult, mikor kipróbálta magán. Egy már átalakult alakváltón kiszámíthatatlan volt a hatása.

- Bele is halhatott volna.

- A vámpírméregbe biztosan. Ez volt az egyetlen esély.

- És jól van a fiú? – Vártam megerősítést, bár sejtettem, hogy ha gond akadt volna, Edward más hangulatban telefonál.

- Igen – kaptam meg kissé késve a választ, ami elbizonytalanított.

- Biztosan?

- Igen. A sebet bekötöztem, bár már gyógyulásnak indult.

- És az agyvérzés tünetei vagy más? – kérdeztem rá. Furcsa volt, hogy Edwardból úgy kellett mindent kihúzni. Főleg azok után, hogy milyen ideges volt az erdőben. Azt hittem, a mostani beszélgetésünk azzal telik majd, hogy elmondja, mennyire felelőtlen vagyok, hogy tönkre tettem a nyugalmukat és felborítottam a békét a farkasokkal. Ezzel szemben úgy éreztem, mintha ő tett volna valami rosszat, amit most a szótlanságával és megjátszott nyugalmával próbál leplezni.

- És a falka? Beszéltél Jonathannal? Száműznek? – soroltam az újabb kérdéseket.

- Nem tudnak az egészről – köszörülte meg Edward a torkát.

- El kell mondanod nekik.

- Fenét! Nem lett baj és a… fiú sem beszél – vált ingerültebbé. – Nem fogom kockáztatni a családunk biztonságát olyasmiért, amit helyre hoztam.

- Ez nem tetszik – ráztam meg a fejemet.

- Azt várod, hogy száműzzenek, mi? Ez jó ok lenne arra, hogy elmenekülj a gondok elől… Ne reménykedj! Nem hagyom, hogy megfutamodj, ahogyan te sem hagytad anno nekem! Törődj bele, hogy szembe kell nézned a problémákkal! – A szavak olyan fájdalmat okoztak, akár egy forgó kés a szívemben. Tényleg csak emiatt nem helyeslem Edward döntését? – bizonytalanodtam el teljesen. Végül is, most már ő a családfő. Ő hozza a döntéseket. És mindig a család érdekeit kell nézze. Ha a legkisebb esély is van arra, hogy ne csak engem büntessenek meg, akkor hallgatnunk kell.

- Mi van, ha a kölyök mégis beszél? – aggodalmaskodtam.

- Nem fog, Isis elintézte – utalt a képességére. A név hallatán elöntött az izgatottság.

- Ő jól van? – kérdeztem rá végül néhány másodpercnyi gyötrődő tétovázás után.

- Igen – jött a válasz ismét megkésve. Még vagy ezernyi kérdésem lett volna – Emlegetett engem?, Hiányzom neki?, Mennyi időt tölt azzal a suhanccal? -, de végül visszanyeltem őket. Nem akartam Edwardot még jobban felbosszantani, a mai nap már épp eleget hibáztam. – Most mennem kell, de vigyázz jobban Marcusra! – figyelmeztetett. – És felejtsd el, ami ma történt.

- Rendben – egyeztem bele minden ellenérzésemet félretéve.