A jelen boldogsága - 8. fejezet

Boldog születésnapot Fummie-nak! :)


8. MENTŐAKCIÓ



EGÉSZEN ADDIG ÖRÜLTEM, hogy a fiúk bevontak a szöktetési akcióba, amíg meg nem érkeztünk a célunkhoz. Igaz, hogy ez elterelte a figyelmemet az egyéb gondokról, amik elvileg sokkal veszélyesebbek voltak, mint a jelenlegi küldetésünk, mégis olyan idegesen kopogtam be az ajtón, mintha legalább is, egy oroszlánbarlangba kérnék bebocsátást. Csak Russel jelenléte nyugtatott meg egy kissé. Bosszúsan hallgattam, ahogyan Nate és Joshua a hátsó kertben Lupe ablaka alá lopakodnak, miközben igyekeztem jól elvégezni a munka piszkosabb részét, amit persze, rám bíztak – Russel felügyeletével egyetemben. Mindig a nőkre marad a neheze…

Az ajtó kinyílt, és Mrs. Donaghan jelent meg a küszöbön. Hagyományosabb indián öltözéket viselt, mint a fiatalabb la push-i nők, az arcán lévő ráncok pedig arról tanúskodtak, hogy sokat szokott mosolyogni. Azonnal kedves emberként könyveltem el magamban.

- Segíthetek, drágáim? – érdeklődött. Hirtelen döbbentem rá, hogy semmilyen álindokot nem találtam még ki a látogatásom okaként. Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de végül csak néma tátogásra futotta. Elég bamba képet vághattam zavaromban, mert bár türelmesen várt a válaszomra, mégis az volt az érzésem, hogy azon gondolkozik, mi baj lehet a fejemmel.

- Jó napot kívánok! Én Isabella Black vagyok – mutatkoztam be végül hivatalosan is annak ellenére, hogy biztos voltam benne, tudja, ki vagyok. Bár nem beszéltünk még személyesen soha, La Push-ban és Forksban – közvetve vagy közvetlenül – mindenki ismert mindenkit. – Ő pedig, a barátom, Russel. Lupét keressük.

- Megtudhatnám, hogy mi okból? – érdeklődött kíváncsian. Az alsó ajkamba harapva Russelre pillantottam segélykérően. Vette a lapot, mert megköszörülte a torkát, aztán beszélni kezdett.

- Lesz… lesz egy kerti sütés, és gondoltuk, szívesen eljönne rá – hadarta gyorsan, ami hirtelen az eszébe jutott. Hálásan pislogtam rá, hogy kimentett a nehéz helyzetből.

- Igen. Nos, úgy véltük, hogy nehéz lehet újra beilleszkedni, és… - vettem át a szót megerősítve a meséjét. Mrs. Donaghan azonnal még kedvesebb mosolyt öltött magára. Valószínűleg, anyaként jól esett neki, hogy foglalkozunk a lánya érzéseivel.

- Ez egy igazán kedves gondolat. Gyertek… Gyertek csak be! – tárta szélesebbre az ajtót hálásan. Igazán barátságos nőnek tűnt. Benjamin szerencsésnek mondhatja magát, ha egyszer ő lesz az anyósa – vigyorodtam el magamban. Bár abban nem voltam biztos, hogy a nő is olyan szerencsésnek tartja-e majd, hogy egy túl fiatal farkas kerül a családba.

- Ó, nem! – tiltakoztam túl élénken, mire Mrs. Donaghan összevont szemöldökkel pillantott rám. – Mármint, nem akarunk zavarni… - javítottam ki magam udvariasan. – Csak tessék egy pillanatra lehívni Lupét, kérem… - próbáltam meg eltávolítani a lányt a szobájából, hogy Benjit végre kiszöktethessék a fiúk az ablakon át. Még mindig alig bírtam visszafojtani a kuncogást, ha elképzeltem, hogy ott kuporog a fürdőkád és a vécé között. Bár a komikuma ellenére, elég romantikus volt az, hogy nem bírt távol lenni a szerelmétől. Hirtelen alig bírtam legyőzni az erőteljes érzést, ami arra ösztönzött, hogy hagyjak itt mindent most azonnal, és keressem meg Edwardot. Végül csak azért nem tettem, mert Mrs. Donaghan hangja felrázott a gondolataimból.

- Ugyan, gyertek már! Éppen most készítettem egy kis teát és a muffin is mindjárt kész – ragaszkodott a kéréséhez a nő. Hallottam, hogy a ház háta mögött Jonathan halkan felmordul, de nem tudtam, mit tenni. Lupe édesanyja túl kedves volt ahhoz, hogy az ember lelkiismeret-furdalás nélkül visszautasíthatta volna. Talán, le tudjuk csalni Lupét az emeletről így is…

- Rendben, köszönjük szépen! – léptem beljebb magam után húzva Russelt. La Push-ban minden ház felépítése közel azonos volt – kert, veranda, nappali, konyha, ami egyben ebédlő is volt, előszoba, egy emelet két hálóval és fürdővel -, de mégis mindegyiken meglátszott az adott család ízlése. Lupéék kellemes családi hangulatban rendezték be az otthonukat, bár az én ízlésem számára túl régimódi és egyszerű bútoraik voltak, és ahogy láttam, nem volt tévéjük – legalább is, a földszinten biztosan nem. Automatikusan a nappali felé indultam – megszoktam, hogy általában a vendégeket ott szokták leültetni -, de Mrs. Donaghan a lépcső felé terelt a karjával.

- Menjetek fel nyugodtan! Mindjárt viszek fel egy-egy csésze teát és süteményt – ígérte vendégszeretően. – Balra a második ajtó – igazított útba minket.

- Most mit csináljunk? – súgtam oda Russelnek, aki bizonytalanul megrántotta a vállát. – Oké, majd csak kitalálunk valamit… - sóhajtottam fel, aztán halkan kopogtattam a megadott ajtón.

Lupe arca kíváncsi és kissé döbbent volt, mikor meglátott minket. Úgy látszott, az édesanyjától örökölte az őszinte és ösztönös kedvességet, mert azonnal mosolyra görbült a szája, annak ellenére, hogy még sosem találkoztunk. Ez jól esett, mert bár La Push-ban mindenki kedves volt általában egymással, a kívülállók mégis egyfajta tartózkodást váltottak ki az itteniekből.

- Üljetek csak le! – intett az ágya felé. Illedelmesen helyet foglaltunk szélén, miközben a gyomromban lévő feszültség egyre nőtt. A fürdőszoba ajtó felé pislogtam, ami résnyire nyitva volt. Örültem, hogy még nem kaptuk meg a teát, mert biztosan kiköptem volna, mikor észrevettem Benjamin mogyoróbarna szemeit felénk pislogni. Gyorsan Lupe-ra kaptam a tekintetemet, nehogy észrevegye, hogy mit figyelek. Közben ő leült velünk szemben egy székre, és várta, hogy elmagyarázzuk, miért is kerestük fel.

- Szóval, mi csak azért jöttünk, hogy meghívjunk téged – kezdtem bele. Még jó, hogy Russelnek eszébe jutott a kerti sütés ötlete ismét, és így volt egy megfelelő indokunk itt lenni. – Lesz nem sokára egy kisebb összejövetel Russeléknél, és gondoltuk, esetleg, lenne kedved eljönni…

- Ez… igazán kedves – ismételte meg majdnem szó szerint az anyja szavait Lupe. Tényleg szörnyen hasonlítottak egymásra… – De miért pont engem?

- Hát… - A pillantásom újra a fürdő felé vándorolt egy másodpercre, aztán elvigyorodtam. Talán, még segíthetek is egy kicsit Benjinek, hogy szíve választottja még inkább megkedvelje. A kerítőnő szerep gondolata egészen fellelkesített ahhoz, hogy elfelejtsem az eddig érzett feszültséget. Talán, mégis csak jó, hogy én kaptam meg az elterelő feladatát, és nem valamelyik fiú. Dupla hasznot húzhatunk – vagyis, leginkább Benji -, ha megfelelően keverem a szálakat.

- Benjamin ötlete volt igazából. – Hallottam, ahogy a fürdőszobában lévő szívverés felgyorsul, de a figyelmem ismét Lupéra irányult. Az arcbőre barnásvörössé vált, és az ő pulzusa is az egekbe szökött. Szóval, viszonozza Benji érzéseit… - öntött el valamiféle elégedettség. Bolondnak is tartottam volna, ha nem teszi. Egy olyan férfinak ellenállni, aki értünk él, lehetetlenségnek tűnt – akár bevésődött az ember, akár nem.

- Benjaminé? – ismételte meg elhaló hangon.

- Igen, Benjamin Clearwater. Úgy tudom, hogy a te diákod… - tettettem enyhe bizonytalanságot.

- Igen, persze. Csak… nem értem, hogy miért jutott eszébe ez az ötlet – dadogta zavarodottan. Látszott rajta, hogy milyen küzdelmet folytat saját magával. Pontosan tudtam, mennyire nehéz lehet neki. Távol tartani magad attól, akit szeretsz, iszonyatosan nagy erőfeszítést igényel, és hatalmas fájdalommal jár. Még mindig összeszorult a mellkasom, ha azokra az időkre gondoltam, mikor nem mehettem Edward közelébe a biztonsága érdekében.

- Azt hiszem, kedvel téged – tereltem el a figyelmemet a régi emlékekről, hogy inkább kiélvezzem Benjamin és Lupe zavarát. Lupe ajkai elnyíltak és lesütötte a szemeit, mint aki szégyelli magát. – Te vagy a kedvenc tanára – tettem hozzá.

- Persze… A kedvenc tanára – gyűrögette a szoknyáját, és mintha csalódottság suhant volna át a vonásain.

- Úgy gondolta, hogy ez segíthet újra otthon érezned magad közöttünk – magyaráztam. – Benji igazán figyelmes fiú – próbálkoztam meg egy kis dicsérettel, amivel halvány mosolyt csaltam Lupe arcára. A kopogás félbeszakította a beszélgetésünket.

Lupe azonnal felugrott a székről, és kinyitotta az édesanyjának az ajtót. Átvette tőle a tálcát, és mellénk helyezte az ágyra.

- Igazán köszönjük, Mrs. Donaghan! – hálálkodtunk Russellel a szíves vendéglátásért. A muffinok hatalmasak és ínycsiklandóak voltak. Nem bírtam ki, hogy ne vegyek a kezembe egyet, és ne harapjak azonnal belé. – Ez isteni… - nyammogtam élvezettel.

- Örülök, hogy ízlik – sugárzott fel Mrs. Donaghan arca. – Akkor beszélgessetek csak nyugodtan tovább – hagyott minket ismét magunkra. Lupe tényleg eléggé magányosnak érezhette magát ismét itthon, mert az édesanyjáról lerítt a hála, hogy végre valaki foglalkozik vele.

- Szóval, milyen újra itthon? – kérdeztem rá.

- Jó… - bólintott Lupe lassan.

- Ez nem tűnt túl határozottnak… Nehéz megszokni újra La Push-t a város után? – tudtam, hogy valójában semmi közöm az egészhez, de nem láttam Lupén, hogy ellenére lenne a faggatózásom.

- Mire visszajöttem, mindenki olyan más lett… - sóhajtott fel Lupe. – Persze, én is változtam – vonta meg a vállát kissé szomorúan. Halk súrlódó hangot hallottam a fürdőszoba felől, de úgy tűnt, a többiek nem vették észre. Mintha Benjamin ujjai végigsimítottak volna az ajtó fáján…

- Hát, akkor ideje új barátokat szerezni. Mi is újaknak számítunk erre felé és te is… - vontam meg a vállamat. – Miért ne segíthetnénk egymásnak? – mosolyodtam el. Lupe ajkai is mosolyra húzódtak válaszként és bólintott.

- Mikor is lesz az összejövetel? – kérdezte. Kezembe vettem a tálcáról az egyik csészét, és megkavartam a teát, miközben Russel nekilátott elpusztítani egy muffint.

- Hát… - gondolkoztam el, hogy mikor is lenne megfelelő az időpont. – Azt hiszem, hogy a hét… - A szavaimat halk morgó hang szakította félbe – Benjamin gyomra. Lupe a fürdőszobaajtó felé kapta a fejét, mire én a pániktól véletlenül magamra löttyintettem egy kis teát. Túl finom ez a süteményillat, a francba… – Bocsánat – szólaltam meg. – Ezek a muffinok olyan ízletesek, hogy a gyomrom szinte követeli az újabb falatokat – próbáltam meg menteni, ami menthető egy angyali mosollyal. Lupe összeráncolt homlokkal nézett rám, aztán a vonásai kisimultak.

- Egyél csak, amennyi jól esik. Anyám biztosan sütött még egy tepsivel – súgta kissé lehalkított hangon, mintha valami titkot árulna el. – Folyton süt… - kuncogott fel. – Szerintem, attól fél, hogy éhen halok, ha nem töm agyon.

- Az anyák már csak ilyenek – bólogattam lelkesen. Már éppen megtöröltem volna gondolatban a homlokomat megkönnyebbülésem jeleként, mikor egy újabb, még hangosabb korgás hallatszott ki a fürdőszobából. Az istenért, Benjamin!

- Ez nem te voltál… - állt fel a székről Lupe.

- Lehet, hogy csak a régi csövek… - próbálkoztam egy újabb kifogással, de Lupe elindult az apró fürdőszoba felé. – Lupe, kérlek… Még nem beszéltük meg a… - kétségbeesve pillantottam Russelre, de nem igazán volt mit tennünk. Nem ugorhattunk rá Lupéra, hogy lefogjuk, vagy parancsolhattuk meg neki, hogy üljön vissza a helyére. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki, és a tekintetem, ahogyan Lupéé is, azonnal Benjamin ijedt arcára szegeződött.

- Benjamin… - motyogta maga elé Lupe, és rögtön ismét elpirult. Odalentről hallottam Nate-ék halk káromkodását, de most inkább nem foglalkoztam velük. – Te meg mit keresel itt?

- Töröljem a memóriáját? – suttogta Russel a fülembe. Benji pupillája kitágult, így tudtam, hogy hallotta, amit én. Lassan pislantottam felé, hogy jelezzem, nem hallucinált. Russel tényleg képes lenne rá.

- Úgy, hogy ne essen baja? – kérdezte Benji, mire Lupe összezavarodva fordult felénk.

- Mi folyik itt? – követelte a választ, bár azt észrevettem, hogy egyáltalán nem emelte meg a hangját. Nem akarta, hogy az édesanyja bejöjjön. Nem akarta bajba keverni sem Benjit, sem minket.

- Igen. Semmi baja sem fog esni. Csak nem emlékszik majd az utolsó pár percre… - magyarázta Russel figyelmen kívül hagyva Lupe kérdését. Láttam Benjaminon, hogy megerősítést vár megint tőlem, ezért bólintottam. Az arcára olyan ragyogó vigyor ült ki, amilyet azelőtt még nem láttam – pedig szinte állandóan jókedvű volt.

- Nem! Benji! – tiltakoztam, de már késő volt. Benjamin olyan közel lépett Lupéhoz, hogy a lány az ajtónak szorult. Hallottam, ahogy mindkettejük szívdobogása felgyorsul, és a légzésük kapkodóvá válik. Úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, de mégsem tudtam elfordítani a fejemet. Annyira szépek voltak együtt, és színtisztán látszottak az érzelmeik, mikor egymásra néztek. Nem is értettem, mások hogy nem veszik ezt észre az iskolában…

Ahogy Benjamin lassan lehajtotta a fejét, olyan megbabonázva vártam a csókot, mintha csak egy romantikus film képei peregtek volna előttem, és az én számat is csalódott sóhaj hagyta el, akárcsak Lupéét, amikor a telt ajkak a szája helyett az arcához nyomódtak finoman.

- Nem tehetem meg úgy, hogy te elfelejted… Az nem lenne igazságos… - Benjamin hangja halk és rekedtes volt, én pedig csak most vettem észre, hogy a tüdőmben tartottam eddig a beszívott levegőt. – De azt el kell mondanom, hogy szeretlek. Szerelmes vagyok beléd az első pillanattól, és tudom, hogy te is az vagy belém. – Lupe egy másodpercig elkerekedett szemekkel bámult Benjaminra, aztán hirtelen összerezzent, mintha valamiféle álomból ébredt volna. Olyan rémülten fordult felénk – már amennyire a másik hozzápréselődött test engedte -, hogy egy pillanatig azt hittem, újabb gyilkos vámpírok bukkantak fel a hátunk mögött.

- Nyugalom, nem mondjuk el senkinek… - próbáltam csillapítani a félelmeit. Tanárként és felnőtt emberként sokat kockáztatott volna, ha valaki olyan fülébe jutnak a Benjamin iránti érzései, aki nem értheti meg a bevésődést, mert nem is ismeri.

- Nincs mit elmondani… Mi csak… mi… - dadogta, miközben megpróbált ellépni Benjamin mellett. Aztán elkövette azt a hibát, amit én szoktam Edwarddal – újra felnézett az arcára. Megbabonázva pislogott, mintha valamiféle szerelmi bűbájt szórtak volna rá.

- Menj! – szóltam rá Benjaminra. – Mi majd vigyázunk rá – ígértem. Benjamin egy másodpercig mozdulatlan maradt, aztán gyorsan újra megcsókolta a kipirult arcot.

- Szeretlek – lépett ki a fürdőszobából, és hátrálva az ablak felé indult. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – ismételgette tökéletes boldogsággal az arcán. El tudtam képzelni, milyen felszabadító érzés lehet a számára, hogy végre kimondhatta bármiféle következmény nélkül. – Szeretlek – mondta még utoljára, aztán átvetette a lábát a párkányon, és leugrott. Összerezzentem, mikor Lupe ajkait halk, riadt sikkantás hagyta el, de csak akkor jöttem rá, hogy mitől ijedt meg, mikor elindult az ablak felé. Fél úton megragadtam a karját.

- Semmi baja – mosolyogtam rá.

- Nem tudhatod… - zihálta még mindig teljesen felzaklatva.

- Tudom – néztem a szemébe, és láttam, hogy bár fogalma sincs, honnan, mégis hisz nekem. Hallottam, ahogy Nate-ék arról vitáznak halkan odalent, hogy el kéne tűnniük, de Benji nem volt hajlandó addig mozdulni sem, amíg nem volt biztos abban, hogy Lupéval minden rendben lesz. – Bízz bennem. Ami most fog történni, az a te érdekeidet szolgálja. Még nem vagy kész arra, hogy beavassunk. Még Benjamin sincs teljesen kész rá…

- Miről beszélsz? – Lupe hangján érezni lehetett, hogy az utóbbi pár perc történései tényleg megviselték.

- Szeret téged és te is őt. – Mielőtt még felhangzott volna a tiltakozás, folytattam. – De ez még túl bonyolult nektek. Még időre van szükségetek… - eresztettem el a csuklóját, aztán a szék felé tereltem. – Gyere ülj le! – nyomtam le őt, aztán Russel felé fordultam, és biccentettem neki, hogy teheti a dolgát.

Russel arca hirtelen megfeszült és a homlokán apró ráncok jelentek meg a koncentrálástól, míg Lupe tekintetéből a totális ürességet lehetett kiolvasni. Hirtelen egy zombis film jutott eszembe, amit még gyerekkoromban néztem meg titokban – a szüleim éppen éjszakások voltak, amikor ment, különben nem engedték volna. Aztán az üresség helyét átvette a zavarodottság, és Lupe laposakat pislogva nézett fel ránk.

- Mi történt? – motyogta.

- Egy kissé megszédültél… - feleltem gyorsan. – Lehet, hogy a vércukrod. Enned kéne neked is valamit – siettem az ágyon lévő tálcához.

- Megszédültem? – nézett körben elgondolkozva Lupe. – Sajnálom…

- Ugyan, mindenkivel előfordul – legyintettem, miután átadtam neki egy muffint. – Ha tudnád, én mennyit szédelgek mostanában… - nevettem fel remélve, hogy nem veszi észre, mennyire kényszeredett a jókedvem. Egy részem sajnálta, hogy ezt kellett tennünk. Lupe és Benjamin annyira összeillettek. Az embernek eszébe sem jutott a korkülönbség vagy a tanár-diák státusz, ha rájuk pillantott. Csak két szerelmes fiatalt látott, akik megérdemelték volna a boldogságot. Bárcsak tehetnék valamit… - sóhajtottam fel gondolatban.

- Miről is beszéltünk? – hunyta le a szemét egy pillanatra Lupe, mintha megpróbálta volna összeszedni a gondolatait.

- Hogy Russelnél lesz egy kerti sütés. Éppen azt mondtam, hogy vasárnap lenne, és meg akartam kérdezni, hogy el tudsz-e jönni… - tereltem vissza a szót az eredeti témánkra.

- Ó… Igen… - bólintott Lupe. – Persze, szívesen elmegyek.

- Helyes – vigyorodtam el elégedetten. – Akkor vasárnap felveszünk majd téged is. Olyan kettő körül, rendben?

- Kik lesznek még ott? – nézett hirtelen rám.

- Hát, a la push-i családom, Jonathan Uley-ék. – Tudtam, hogy ha Nate nevét megemlítem, akkor Lupe tudni fogja, kikről is van szó. Mindenki ismert minket, farkasokat a faluban, és annak ellenére, hogy senki sem tudta, mik is vagyunk valójában, pontosan tudták, hogy összetartozunk. – És a másik családom… Cullenék. – Furcsa volt, hogy Lupe nem rezzent össze a nevüktől, de aztán rájöttem, hogy ez azért lehetett, mert ő távol élt innen, és még nem hallott róluk túl sokat. – Meg persze, most már te… - mosolyodtam el.

- Akkor ott lesz… - Lupe zavartan hagyta félbe az önkéntelenül megkezdett mondatot, de nagyon jól tudtam, hogy kire gondol.

- Hát igen, ott lesz mindenki, aki számít – segítettem ki. – Azt hiszem, mi most már megyünk… Pihenned kéne egy kicsit. Sápadt vagy… - tanácsoltam neki.

- Igen, pihennem kéne… - ismételt meg engem még mindig kissé zavartan, aztán megpróbált felállni a székről.

- Ó, nem, maradj csak. Nem szükséges lekísérned minket, kitalálunk – nyomtam vissza finoman. Halk lábdobogás hangzott fel a kertből, én pedig tudtam, hogy a fiúk elindultak. – Vasárnap találkozunk! – intettem Lupénak a küszöbről, aztán mikor Russel is kilépett a folyosóra egy biccentés után, becsuktam magunk mögött az ajtót. – El sem hiszem, hogy megúsztuk – sóhajtottam egyet. – Kösz, Russel! Hálás vagyok, hogy segítettél – karoltam bele.

- Örülök, hogy segíthettem! – vigyorgott rám, aztán a vigyora halvány mosollyá lohadt. – Tudod… Most először örültem igazán, hogy képes vagyok erre…

- Én mondtam, hogy áldás is tud lenni. Csak attól függ, hogy állsz hozzá – szorongattam meg finoman a felkarját.

- Már mentek is? – sietett elénk Mrs. Donaghan, miközben egy törlőruhával felitatta a kezéről a mosogatásból visszamaradt habot.

- Igen, sajnos, mennünk kell. De nagyon szépen köszönjük a teát, és a muffin isteni finom volt, nem igaz, Russel? – dicsértem meg ismét a süteményt.

- Igen, az volt – helyeselt Russel is.

- Ennek örülök. Ha bármikor van kedvetek benézni, akkor gyertek csak. Szívesen sütök bármikor – lelkesedett Mrs. Donaghan. Valószínűleg, nem bánta volna, ha minél több időt töltünk a lányával, és akár össze is barátkozunk.

- Köszönjük. Vasárnap átugrunk, hogy együtt menjünk a kerti sütésre – tudattam a nővel, és jó érzéssel töltött el, hogy a boldogságtól csak úgy felragyogott az arca.

- Szóval, akkor vasárnap tényleg megtartjuk a party-t? – kérdezte Russel, mikor már a házak között sétáltunk.

- Persze – bólintottam. – Mi a baj? – kérdeztem rá végül. Russel arcáról lerítt, hogy valami zavarja, csak nem meri elmondani.

- De ugye, nem csak kényszerből akarod megrendezni? Nem azért találtam ki ezt az indokot, hogy megint felhozzam, és muszáj legyen megcsinálnunk. Csak egyszerűen ez volt az első, ami beugrott – magyarázkodott, mire felnevettem.

- Nyugi, ez már elsőre is egy nagyon klassz ötlet volt. Örülök, hogy mégis van lehetőségünk rá. Alice teljesen fel lesz dobva – haraptam be a számat kissé gondterhelten.

- Most meg neked van valami bajod – fürkészte az arcomat Russel figyelmesen. Halványan elmosolyodtam. Tetszett, hogy ennyire kiismertük már egymás reakcióit, ahhoz képest, hogy csak nemrég voltunk barátok.

- Csak azon gondolkoztam, hogy vajon mi sül ki abból, ha a farkasokat összezárjuk a vámpírokkal egy kertbe… - magyaráztam. Mindenképpen szerettem volna, ha mindkét családom eljön, de az, hogy egy kicsit enyhült a viszony közöttük, és Edwardot elfogadták amolyan sógorfélének, nem jelentette azt, hogy együtt akarnának szórakozni.

- Majd segítek megfegyelmezni őket, ha kell… - koppintott Russel a homlokára.

- Bár ilyen könnyű lenne – kuncogtam fel.

- Figyelj csak... – szólalt meg pár percnyi gondolkodás után Russel. – Ugye, Cullenék megbocsátják nekem, ha nem lesz vér az étlapon… vagyis itallapon… - zavarodott bele.

- Azt hiszem, el fogják nézni neked – kacagtam fel. – És ha nem, még mindig megkínálhatod őket. Elég csak félrehajtani a fejed – néztem fel rá komolynak tettetve magam. Egy másodpercre a tüdejében akadt a levegő, aztán elvigyorodott.

- Úgysem tudsz megijeszteni – lökött oldalba, majd halk sziszegéssel megdörzsölte a könyökét. – Miből vagy te, vasból?

- Olyasmi – lépkedtünk fel Jonathan tornácának a lépcsőjén, de még mielőtt kinyithattam volna az ajtót, az magától kitárult.

- Épp most jött meg – mondta Nate a telefonba, aztán felém nyújtotta. – Edward az.