A jelen boldogsága - 9. fejezet

Aki tegnap nem járt erre, az a fejezet után talál egy Alice/Jasper/Maria novellát is. Vagyis, az 1. részét. :) Csak gondoltam, szólok, hátha valaki nem veszi észre... :)


9. …




REMEGŐ GYOMORRAL VETTEM ÁT a telefont, hogy aztán a fülemhez emeljem. Tettem pár lépést a veranda széle felé, hogy legalább a látszata meglegyen annak, hogy ez egy magánbeszélgetés, bár tudtam, hogy ha két házzal arrébb vonulnék, a farkasok akkor is hallanának minden egyes szót.

- Halló! – szólaltam meg végül.

- Isabella… - Edward hangján hallottam, hogy elmosolyodott.

- Mi történt? Gianna elment? Miért jött? – szakadtak fel belőlem a kérdések, amelyekről az utóbbi pár órában sikerült egy kissé elfeledkeznem.

- Elmondok mindent, amint hazaértél – ígérte Edward.

- És az a minden nem az lesz, hogy „ne üsd bele az orrodat, mert mi majd mindent elintézünk”, ugye? – haraptam be kételkedve az alsó ajkamat. Cullenék – főleg Edward – folyton meg akartak mindentől védeni, ami azzal járt együtt, hogy eltitkoltak előlem dolgokat. Az őrületbe tudtak kergetni ezzel…

- Nem. Tényleg elmondok mindent. Ez most rád is tartozik – komorult el a hang a telefonban. A gyomrom enyhén megrándult. Mi miatt jöhetett Gianna, ami velem is kapcsolatos, és ami miatt Edward hajlandó beavatni… - Szólj kérlek Jonathannak és Joshuának is, hogy jó lenne, ha ők is jönnének. Amit megtudtunk, minden a környéken lévő alfát érdekelhet. És hozd magaddal Russelt. Muszáj megbeszélnünk pár dolgot…

- Oké… - motyogtam. – De minden rendben van, ugye?

- Egyelőre semmi gond. Nincs mitől félned – próbált megnyugtatni Edward. – Várlak itthon, siess vissza hozzám…

- Rohanok – húzódott mosolyra a szám. – Szeretlek, szia! – nyomtam ki a telefont, miután Edward viszonozta a köszönést. – Hallottátok… - fordultam vissza Nate felé egy fáradt sóhajjal.

- Benjamin megúszta egy időre a fejmosást – vette át tőlem a mobilját Jonathan, aztán visszament a házba Joshuáért.

- Mit szólnál hozzá, ha most gyorsabb módszert választanánk a hazaúthoz? – léptem Russel mellé. Minél előbb meg akartam tudni mindent, és megőrültem volna, ha gyalog, emberi tempóban kell haladnunk, de nem akartam rákényszeríteni Russelre a dolgot. Fogalmam sem volt, hogyan viszonyul az állati alakomhoz. Ha fél tőle vagy taszítja őt, akkor valahogy majdcsak kibírom a lassúságot.

- Gyorsabb? – nézett rám Russel értetlenül.

- Átváltozom, te pedig felpattansz a hátamra… - magyaráztam neki várva a reakcióját. A szemei először elkerekedtek, aztán vigyor ült ki az arcára.

- Csúcs… - nyögte teljesen elvarázsolva. Hitetlenkedve megráztam a fejemet. Mikor én először láttam Nate-éket farkas alakban, halálra rémültem tőlük, Russel viszont láthatóan élvezte ezt az egész helyzetet, és egy cseppnyi félelem sem volt benne. Inkább mintha valamiféle mesébe csöppent volna, ahol minden csodálatos, és a veszélyek nem valósak. Nyugtalanul túrtam a hajamba. Eddig azt hittem, hogy a hirtelen jött stressztől viselkedik ennyire furcsán, de úgy tűnt, tényleg nem fogja fel, mibe is keveredett. Muszáj valahogy megértetnem vele, hogy ez az egész nem egy játék. Hogy itt igenis tényleg megsérülhetnek vagy meghalhatnak az emberek, és nem feltétlenül „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” a vége a történetünknek.

- Azt hiszem, erről később még beszélnünk kell… - ragadtam karon, mikor Nate és Joshua kiléptek az ajtón.

- Te pedig tartsd távol magad Lupétől, legalább addig, míg vissza nem érünk! – terelte ki a házból Benjamint Jonathan. – Remélem, megértetted. Még egy ilyen galiba, és hivatalosan megtiltom egy hétre, hogy egyáltalán ránézz! – fenyegetőzött. Benji riadt tekintettel nézett fel rá.

- Nem tennéd… - mondta, bár a hangja bizonytalannak tűnt.

- Próbálkozz, és megtudod. Most pedig eredj haza, inkább tanulnál, és a matematika tudományoddal akarnád elkápráztatni a szívszerelmedet, mintsem ilyen ostobaságokat csinálj… - morogta Nate, aztán egy mozdulattal a lépcsők felé lódította Benjamint.

- Jól van, jól van. Megyek tanulni, és nem csinálok semmi mást – morogta durcásan Benji, aztán elrohant a házuk irányába. Jonathan fáradtan sóhajtott egyet, aztán megrázta a fejét.

- Na jó, menjünk, még mielőtt kitalálja, hogy szerenádot ad Lupénak, vagy valami hasonló… Teljesen meg van bolondulva – indult el az erdő felé.

- Csak szerelmes – próbáltam meg védelmembe venni Benjit. Nagyon jól tudtam, hogy mit érezhet, és mennyire nehéz lehet neki most.

- A szerelem elmebetegség – horkantott fel Nate ironikusan. Joshua öles léptekkel előzött meg minket, hogy aztán a fák közé vetve magát azonnal átalakuljon és rohanni kezdjen a határ irányába. – A francba, nem úgy gondoltam… - túrt bele a hajába Jonathan. Ha Russel nem lett volna velünk, megkérdeztem volna tőle, hogy áll most a barátságuk Joshuával, de ezt inkább négyszemközti témának tartottam.

- Akkor találkozunk Cullenéknál! – változott át Jonathan is, amint az erdő takarásába értünk.

- Oké – intettem neki. – Átváltozom, te pedig ülj fel a hátamra, karold át a nyakamat olyan erősen, ahogy csak tudod, és ha szédülsz, csukd be a szemed! – adtam ki az utasításokat Russelnek. Mikor bólintott, besétáltam egy fa mögé, levettem a ruháimat, a bokámra kötöttem őket, aztán már farkasként léptem elő.

Russel csodálattal teli pillantást vetett rám. Lassan kinyújtotta a kezét, végigsimított a fejemen, aztán elmosolyodott.

- Még farkasnak is csinos példány vagy – vigyorgott rám. Halkan vakkantva megráztam a fejemet, megpróbálva közölni vele, hogy bolond, aztán behajlítottam a mellső lábaimat, hogy felmászhasson a hátamra. Mikor futni kezdtem a hosszú karok szorosan kapaszkodtak a nyakamba, és hallottam, hogy az emberi szív hevesebben kezd dobogni. Először azt hittem, hogy mégis csak sikerült a gyorsaságommal megrémisztenem Russelt, de pár perc múlva enyhült a szorítása, és egy élvezettel teli kiáltás tört elő a torkából.

Alig pár percbe telt, hogy elérjük a határt, és nem sokára Jonathant beérve már a Cullen háznál voltunk. Edward a verandán várt ránk. Az arca megrándult, mikor Russelre és rám nézett, de ez volt minden reakció, amit le tudtam olvasni a vonásairól. Lehet, hogy még mindig féltékeny? – kuncogtam fel magamban.

Joshua a háztól nem messze állt, valószínűleg, nem akart kettesben maradni Edwarddal még mindig. Miután letettem Russelt a hátamról, gyorsan ismét takarást kerestem az átváltozáshoz és felöltözéshez. Siettem, mert az Edward illatú ingről eszembe jutott, hogy nem sokára nem csak a ruhaanyagból érezhetem a közelségét.

Úgy rohantam oda végül Edwardhoz, mintha napok óta nem találkoztunk volna, és a többiek pillantásától egyáltalán nem zavartatva magam, megcsókoltam. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen érzelemkitörés, de Edwardot mosolygásra késztette, engem pedig az ő mosolya késztetett heves szívdobogásra. Átkarolta a derekamat, és befelé húzott a házba, miközben nyitva hagyta az ajtót a többieknek.

Mivel a nappaliba mentünk, ezért megnyugodtam egy kicsit. Talán, ez azt jelenti, hogy nincsen olyan nagy baj – a súlyosabb gondoknál mindig az ebédlőasztalt ülték körbe Cullenék. Carlisle azonnal felállt a helyéről, ahogy beléptünk, hogy illően fogadhassa a háza vendégeit.

- Kérlek, üljetek le! – mutatott a kanapé felé. Ő és Esme egy-egy fotelben foglaltak helyet. Esme az ölében tartotta az öcsémet, aki mikor meglátott, kivette a szájából az eddig rágcsált csörgőt, és szélesen rám vigyorgott. Viszonoztam a mosolyát, majd körbepillantottam. Alice és Jasper az ablak mellett, Rosalie és Emmett pedig a szoba egyik sarkában álldogáltak. Valószínűleg, direkt húzódtak a háttérbe, hogy hagyjanak egy kis szabad teret Jonathanéknak. Mi Edwarddal lecövekeltünk az ajtóban, amit nem bántam, mert a karja még mindig a csípőmön nyugodott, és olyan közel húzott magához, hogy az oldalam az övéhez simulhatott.

- Hallottunk az új látogatóról… - szólalt meg Nate elsőként megzavarva a kellemes érzést, amit Edward közelsége keltett bennem. Carlisle összefűzte a kezeit a térdén, és bólintott.

- Igen, de kivételesen, nem hozzánk jött.

- Akkor végezhetünk vele? – kérdezte meglepetten Jonathan. Russel kitágult pupillával kapta fel a fejét. Úgy tűnt, végre komolyan veszi a helyzetet. – Nem élvezi a Cullenék védelmét? – Nate arra számított, hogy Carlisle ismét megkéri majd, hogy kíméljék meg a vendégük életét.

- Nem élvezi. És ha rajtunk múlna, azt mondanám, tegyétek, amit tennetek kell – felelte tárgyilagosan Carlisle, de mindannyian tudtuk, hogy ez csak a mondandója fele volt.

- Ha magukon múlna? – emelkedett a magasba a sötét szemöldök.

- A vámpír a Volturi embere. Ha baja esik, megbosszulják, ez pedig egyet jelent a biztos halállal – néztek az aranybarna szemek komolyan Jonathanra.

- Ennyire veszélyesek?

- A számuk nagyobb, mint a miénk együttvéve – próbálta meg összefoglalni Carlisle a Volturi erejét. A hangja még mindig tárgyilagos volt, én mégis apró remegéssel reagáltam az utalására. Ha harcra került volna a sor, Cullenék hajlandóak lettek volna a farkasok mellé állni a „biztos halál” ellenére – ahogyan Carlisle mondta. - És olyan képességekkel vannak megáldva, amelyek még azt is lehetetlenné teszik, hogy egyáltalán megpróbáljunk ellenük harcolni.

- Mint például? – szólt közbe Joshua.

- Egyikük képes az összes érzékszervet egyszerre lebénítani. Vakság, süketség, bénaság… Észre sem veszed, ahogyan széttépnek és elégetnek – lökte el magát az ablaktól Jasper, aminek eddig támaszkodott, majd megállt Esme foteljének a háta mögött. – A testvére iszonyatos fájdalmat tud okozni egyetlen pillantásával. Olyat, hogy semmi másra nem vagy képes, csak ordítani – folytatta. Most már láthatóan reszkettem. Edward keze nyugtatóan végigsimított az oldalamon, de kivételesen ez nem hatott.

- Szóval, nem ölhetjük meg a vámpírt. Megértettük – bólintott Jonathan megfeszülő arccal. – De miért van itt egyáltalán?

- Miattatok. – Felkaptam Edwardra a tekintetemet, és csak most vettem észre, hogy a vonásai ugyanolyan aggodalmat mutatnak, mint amilyet én is érzek. – Megpróbáltuk megkeresni Maria kapcsolatát, de nem jött össze. Egyszerűen nem volt nyom, amin elindulhattunk volna… Gianna azt mondta, hogy ez az ember felkereste a Volturit néhány információval. Elmesélte az itt történteket, a megbízatását, és cserébe az átváltoztatásáért kiadta az információkat arról, hogy farkasok élnek Forks közelében.

- Maria mesélt neki Jade-ről, és miután ő meghalt, Jade pedig elment, megszűnt a feladata. Új vámpírt kellett keresnie, aki megadja neki, amire vágyik. A vámpírlétet – vette át ismét a szót Jasper. – Sajnálom, az én hibám, hogy a Volturi tudomást szerzett a farkasok létezéséről.

- Nem te vagy a hibás, hanem Maria – szóltam közbe azonnal, még mielőtt magára vállalna ok nélkül minden felelősséget. – És mit akar a Volturi tőlünk?

- Egyelőre csak kíváncsiak voltak. Alice valószínűleg, azért nem látta korábban, hogy Gianna idejön, mert a farkasokkal kapcsolatos volt a megbízása. Aro csak annyit mondott neki, hogy szaglásszon egy kicsit körbe a környéken, hogy mi a helyzet veletek. – Minden fej ismét Carlisle felé fordult. Örültem, hogy Nate-ék nem vetettek Jasper szemére semmit, épp elég volt az önvád, amit az arcán láttam. – Eredetileg nem is akarta felvenni velünk a kapcsolatot, csak így alakult… Nem tudott ellenállni az illatnak – pillantott Russelre Carlisle. -, emiatt a farkasoktól független döntést hozott, és végül az történt, ami.

- Miért érdekeljük a Volturit? Ha esélyünk sincs elpusztítani őket, nem értem, miért nyomoztatnak utánunk… - Joshua kérdése logikusnak hangzott. Én sem értettem, mit akarhat a Volturi tőlünk.

- Nem félelemből érdeklődnek… - mosolyodott el Carlisle halványan. – Különlegesnek tartanak titeket már elbeszélés alapján is. Aro kíváncsi mindenkire, akiről úgy gondolja, a hasznára lehet. Valószínűleg, azon elmélkedik, hogy ti hogyan szolgálhatnátok őt...

- Szolgálni? Egy vámpírt? – horkant fel Joshua undorral és felháborodással az arcán, de mikor kapott tőlem egy elég csúnya pillantást, zavartan megköszörülte a torkát.

- A lényeg, hogy most Gianna visszament az eddig szerzett információkkal. Látott téged – nézett rám Carlisle. -, ennél több információt nem tud titokban szerezni. Meglátjuk, hogy mit lép Aro ezek után.

- Amiatt, hogy lebukott… Meg… Meg fogják büntetni Giannát? – Russel hangja halk volt, és ahogy minden szempár rászegeződött, fülig vörösödött. Emmett a halk röhögést Rosalie egy pillantására azonnal beszüntette.

- Gianna még kezdő, Aro tudta ezt, mikor ideküldte. Valószínűleg, számított rá, hogy a lebukás is a pakliban van, csak nem érdekelte. Mindegy volt számára. Nem hiszem, hogy komolyan megbüntetné – felelt végül Edward a kérdésre.

- Szóval, akkor várunk… Ennyi? – tárta szét a kezeit Nate.

- Igen – bólintott Edward.

- Meddig?

- Nem tudjuk. Lehet, hogy akár évekig… A Volturi nem siet, ha nincs oka rá.

- Akkor azt hiszem, egy ideig még jegelhetjük ezt a kérdést. Köszönjük az információkat! – biccentett Carlisle felé Jonathan még mindig feszült arccal, aztán felállt. Joshua követte a példáját.

- Nate, várj! Beszélnünk kell! – Alice csilingelő hangja furcsának hatott az előbbi téma után. Odaszökkent Jonathanhoz, és belekarolva – mintha csak régi barátok lennének – kivonszolta magával a szobából. Kérdőn fordultam Jasper felé, mire ő eltátogta az „esküvő” szót. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Szóval, még mindig úgy tűnik, hogy az Alice által mondott időpontban megyek férjhez…

Nem volt időm ezen gondolkozni, mert amint a szobából mindenki távozott, Edward a kanapé mellé húzott Russelhez.

- Kérni szeretnék tőled valamit… - szólalt meg. Russel csak fél perc után jött rá, hogy a szája nyitva maradt.

- Igen? – nyögte ki végül.

- Kérlek, ne használd a képességedet. Ha szükséges, megvédelek Dave-éktől, de ha a Volturi fülébe jut, mit tudsz, biztos, hogy nem húzzák évekig az érkezésüket, és nem csak baráti látogatásra jönnek majd… Nem szabad megtudniuk, hogy különleges vagy.

- Ezt mondta a farkasvezér is – húzta el a száját Russel. – És megígértem Isabellának, hogy nem törlöm senki memóriáját csak úgy.

- Rendben – bólintott Edward. – Akkor most hazaviszlek… Carlisle ír neked egy igazolást a mai napra, hogy ne kerülj bajba a suliban. És lehetőleg, többet ne akarj kémkedni utánunk… - hajolt le Edward megtámaszkodva a bal kezével a kanapé karfáján, hogy az arca egy vonalba kerüljön Russelével. Hallottam, hogy Russel lélegzete elakad, és a bőre sápadttá vált.

- Edward, ne ijesztgesd – csaptam a kemény mellkasra. Tényleg nem volt szép, hogy Russel be akart szökni a Cullen házba, hogy kutasson utánunk, de most már lényegtelen apróságnak tűnt. Azóta megtudta, mik vagyunk, így nem volt többé oka nyomozgatni.

- Sa… sajnálom… Én csak kíváncsi voltam – dadogta Russel. – De nem teszem többé.

- Helyes – egyenesedett fel Edward. – Akkor… Mehetünk? – intett az ajtó felé. Russel remegő lábakkal tápászkodott fel a kanapéról, mire Edward halkan felkuncogott.

- Elég legyen – suttogtam oda neki, miközben a könyökömet finoman az oldalába nyomtam. – Ne ijeszd el az egyetlen emberi barátomat!

- Bocsánat – vigyorgott rám elégedetten, aztán az ajtóban csókot nyomott az ajkaimra. – Mindjárt jövök… - sietett el Russellel együtt a garázs irányába.

Miután becsuktam az ajtót, éppen azon kezdtem gondolkozni, hogy mihez is kezdhetnék magammal, mikor Esme – még mindig az öcsémet cipelve – és Rosalie lesétáltak a lépcsőkön.

- Vigyáznál egy kicsit Edwardra? – nyújtotta felém a testvéremet Esme óvatosan. Átvettem az apró testet a karomba, és úgy igazítottam, hogy kényelmesen el tudjon feküdni a vállamon. – Be kell mennünk a városba pár dologért…

- Persze, persze, vigyázok rá. Sajnálom, hogy folyton rátok sózom – vágtam bűnbánó arcot. Tudtam, hogy Esme és Rose is örömmel foglalkoznak a testvéremmel, de nem helyezhettem a vállukra minden felelősséget vele kapcsolatban.

- Ugyan, ez számunkra egyáltalán nem teher – mosolygott rám Esme, és egy tincset finoman a fülem mögé simított.

- Tudom – mosolyogtam vissza. – Jó vásárlást! – köszöntem el tőlük, aztán a konyha felé indultam Edwarddal a karomban.

Gyorsan készítettem egy szendvicset magamnak, és megpróbálkoztam egy kis almapürével Edwardnál, de végül csak én ettem meg a saját részemet.

- Na és, most mit csináljunk, pöttöm? – kérdeztem kicsivel később tőle a nagyobb Edwarddal most már közös szobánk padlóján ülve. Tétován néztem körbe, de az öcsém megoldotta a kérdést. Kimozgolódta magát az ölelésemből, aztán elmászott a szekrényig, és belekapaszkodva talpra húzta magát. Apró ujjai begörbülve próbáltak támaszt nyerni a sima fafelületen, hogy aztán elindulhasson oldalazva a szekrény mentén.

Nevetve figyeltem, ahogyan esetlenül tipegnek a lábacskái, amíg fenékre nem esett. Egy másodpercre ijedten hallgattam el, hogy aztán a sírást hallva azonnal odamásszak hozzá, és a karomba vonjam ismét.

- Hé, nincs semmi baj. Csak egy kis hopp volt – próbálkoztam a megnevettetésével úgy, ahogyan régen anyu tette velem. Valahányszor elestem gyerekkoromban, magához ölelt, rázogatni kezdett, és a hopp szót ismételgette nekem. – Nem is fáj már, igaz? – nyomtam egy puszit a pufók, sós ízű arcocskára. Edward amint megnyugodott, azonnal megint mocorogni kezdett, én pedig kényszerűen engedtem ismét szabadon. Jó érzés volt magamhoz ölelni, érezni az illatát, tudni, hogy szüksége van rám.

- Mit találtál? – másztam ismét utána, mikor egy újságot lerántott a kis asztalkáról, ami az ágy mellett állt. Valami természetmagazin volt, ami pont néhány tengeri hal képénél nyílt ki. – Nézd csak, halacskák! – mutattam a színes képekre. Edward a földre tette az újságot, és mindkét kezével ránehezedve közelebb hajolt a papírhoz. – Mit mond a halacska? – kérdeztem tőle, majd megmutattam neki, hogyan tátognak ezek az állatok. Edward érdeklődve figyelt engem, majd a száját a magazinban lévő képhez illesztette, és cuppogó hangot kiadva tátogni kezdett. Ismét nevetnem kellett.

Az ágy felé nyújtózkodtam, hogy leemeljek róla egy párnát, mikor megéreztem az apró kezet, ahogy a ruhámat húzogatja.

- Mindjárt, pindur! – próbáltam meg elérni az ujjaimmal a párna egyik sarkát, de a rángatás nem maradt abba.

- Mammma… - Megdermedtem mozdulat közben, mintha hirtelen valaki lefagyasztott volna. – Mammmmma… - Éreztem, ahogy a kis kéz ismét a ruhámba kapaszkodva próbálja felhívni magára a figyelmet. Lassú mozdulattal fordultam felé még mindig hitetlenkedve.

- Mit mondtál, kincsem? – kérdeztem halk hangon.

- Mamma – csapkodta meg a térdemet Edward, aztán az újságot a kezébe véve megrázta azt, jelezve, hogy figyeljek már oda rá.

- Azt mondtad nekem, hogy mama? – vettem a karomba tökéletesen figyelmen kívül hagyva a magazint. Ez volt élete első igazi szava, ha a brrrr-t nem számítjuk. – Mondd még egyszer! – nevettem fel, miközben nem tudtam levenni a pillantásomat az arcáról. – Mondd újra!

- Mammma – ráncolta össze az orrát Edward kissé morcosan, miközben a lapokat gyűrögette a markával.

- Te beszélsz! Istenem, kimondtad az első szót! – öleltem magamhoz kacagva minden tiltakozása ellenére, mire felháborodottan nyöszörögni kezdett. Hallottam az első szavát, nekem mondta ki! Mama… Ő… A mamájának hisz… Az édesanyjának…

Hirtelen rándulást éreztem a mellkasomban, és a nevetésemet eltorzította a rám törő zihálás, hogy végül keserves zokogásba forduljon át. Az anyjának hisz, de nem vagyok az. Sosem leszek. Sem az övé, sem másé. Sosem hallom majd a saját kisbabám szájából ezt a szót. Soha… Soha… Soha…

…

- Isabella… Isabella, könyörgök, nézz rám! – Hallottam a babasírást, és éreztem, hogy valaki kiveszi a testvéremet a kezemből, de nem tudtam tenni ellene. Felhúztam a lábaimat, és átkarolva őket zokogtam tovább.