Elhamvadó kötelék - Maria/Jasper/Alice novella (2. rész)

Elkészült a Maria/Jasper/Alice novella 2. része is. Remélem, hogy tetszeni fog, én nagyon élveztem írni. És egy csomó elrejtett utalás van benne az eredeti könyvekből, és a személyiségeket is igyekeztem a lehető legjobban kifejteni, minden szónak és apró rezdülésnek jelentősége van. Szóval, jó olvasást hozzá! :)




Elhamvadó kötelék (2. rész)


Maria:


Jasper a hátamat védve küzdött két újszülöttel egyszerre, miközben én az egyik idősebb vezetőjüket próbáltam megállítani. Juan és Josephine délről jöttek egy közepesen nagy és erős csapattal, hogy átvegyék az uralmat tőlünk Észak-Mexikó felett. Monterrey és Texas után szereztük meg ezt a területet, és a sikereinkkel felkeltettük a többi vámpír figyelmét. Veszélyesnek tartottak minket. Féltek, hogyha nem állítanak meg még az elején, akkor nem marad más választásuk, mint a végleges halál vagy a behódolás.

Több sereg is megpróbált végezni velünk, de én és Jasper kitartottunk. Igaz, hogy újabb és újabb katonákat kellett gyártanunk, de Jasper képessége és harci tudása előny volt számunkra. A jelenleg minket támadó ellenséges csapatokat Josephine vezette. Ő volt az igazi harcos, Juan inkább csak amolyan látszatvezető volt, de túlságosan elkényelmesedett hosszú élete során. Nem volt valami megerőltető legyőzni.

Láttam a szemében, hogy mire készül, ezért mikor előre lendült, oldalra vetődtem, és ugyanazzal a lendülettel irányt is váltottam. Egy szempillantás alatt a hátán voltam, lábaimat szorosan a derekára fűztem, és a nyakát átölelve hangos reccsenéssel téptem le a fejét. Annyira lefoglalt a győzelem mámora, hogy csak a tudatom mélyén hallottam meg Jasper kiáltását.

Hatalmas csattanással terültem el a földön, és Josephine máris felettem térdelt a nyakamat szorítva. Az arca eltorzult a dühtől. Számíthattam volna rá – egy hozzánk hasonló sosem bocsátja meg, ha valaki elveszi tőle a párját. Megpróbáltam kiszabadítani magam a markából, de túl erőssé tette a fájdalma. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy ennyi volt, mikor hirtelen felemelkedett rólam, és egy kidőlő fa hangját hallottam. Jasper szó szerint letépte a testemről és arrébb hajította.

- Jól vagy? – simított végig gyengéden az arcomon. Csak ritkán mert hozzám érni engedély nélkül, ezért tudtam, hogy megijedt. Apró reszketéssel futott végig rajtam az ő riadalma, de aztán rögtön át is váltott a sajátomba.

- Vigyázz! – sikoltottam. Jasper karja a magasba lendült, hogy védje magát, aztán Josephine-nel együtt végigszántották zuhanás közben a földet. Láttam, ahogy az éles fogak belemarnak a férficsuklóba, és nem eresztik.



Jasper:


Maria dühösen száguldozott fel-le a kastély egykori tágas ebédlőjében. Óvatosan és kis adagokban küldtem felé a nyugalom hullámait. Ha túl gyorsan nyugodott volna le, akkor tudta volna, hogy én vagyok a hunyó, és később még mérgesebb lett volna rám a manipuláció miatt. A sarokban térdelő két emberlány riadtan kapaszkodott össze. A harcok után szerezte őket pár másik egyeddel Nettie és Lucy, hogy mind megerősödhessünk ismét. Őket itt hagyták nekünk.

A félelmük majdnem olyan erős volt, mint Maria haragja, a kettőt együtt érezni pedig eléggé kimerítő és kiborító volt. Igyekeztem mély levegőket venni, hogy kitisztítsam a mellkasomat, és bár őket is enyhén nyugtattam, nem néztem a leendő vacsoráink felé.

- Hogy történhetett ez? – állt meg végül Maria előttem. A szemei még mindig villámokat szórtak.

- Egyszerűen csak túl sokan voltak. Ha az újabb csapat késik egy keveset, akkor győzhettünk volna – próbáltam megértetni vele. Josephine elég fürge és erős volt, de Mariával ketten elbánhattunk volna vele, míg a seregünk az ellenséges újszülöttekkel végez, de az utolsó pillanatban húsz újabb újszülött érkezett egy Ricardo nevű vámpír vezetése alatt, aki Luisianából jött. Így is sokat elpusztítottunk közülük, de Josephine és Ricardo is megúszta, nekünk pedig vissza kellett vonulnunk.

- Tudhattam volna, hogy összefognak ellenem! – túrt a hajába idegesen Maria. – Jó… Jól van, semmi gond… - vett végül egy mély levegőt. – Új sereget hozunk létre, és visszavágunk. Erősebbek leszünk, mint korábban – bólintott, mintha csak magát próbálta volna meggyőzni.

- Igen, úgy lesz! – erősítettem meg a terveit, mire végre rám mosolygott. Hallottam, ahogy a fiatalabbik nő a fal mellett élesen beszívja a levegőt, ahogy Maria fogai megvillantak az ablakon át besütő holdfényben.

- Megmentettél engem… - nézett rám Maria kacéran, és éreztem a testemen végigszaladó újabb érzést – a vágyakozást.

- Ez a feladatom. Te vagy az én Úrnőm! – feleltem, miközben álltam a tekintetét.

- Az Úrnőd… Ez tetszik… - simított végig az arcomon, aztán a hátam mögé került. Az apró kezek belekapaszkodtak a vállamba, és bár nem láttam Mariát, tudtam, hogy lábujjhegyre állt. Aztán a cirógató leheletet megéreztem a fülem mögött. – Bármit megtennél értem? – suttogta. Apró borzongás futott végig rajtam, és csak nehezen bírtam megállni, hogy úriemberhez méltatlanul megforduljak, megragadjam a pontosan a tenyerembe tervezett csípőt és…

- Bármit – sóhajtottam, még mielőtt a fantáziám legyőzhette volna az önuralmamat.

- Bár mindenki ilyen hűséges és megbízható lenne… - A nedves nyelv végigsiklott a tarkómon. – De legközelebb… - siklott a női kéz a nyakamra, majd hirtelen teljes erővel megszorította. Igaz, hogy nem volt szükségem levegőre, de a torkomból hörgés tört fel a fájdalom miatt. - …győzni akarok.

- Úgy lesz! – ígértem rekedt hangon, miután elengedett. Ha akartam volna, meg tudom védeni magam, de megérdemeltem a fájdalmat. Legközelebb még jobb munkát kell végeznem!

- Helyes – lépett ismét elém Maria. – A tiéd lehet mindkettő – intett fejével a sarokban ülők felé. A kisebbik nő elfehéredő ujjakkal kapaszkodott a nagyobb karjába megrettenve a mondat értelmétől – pedig még nem is tudta pontosan, hogy mi vár rá. Más vámpírok valószínűleg, jutalomnak vették volna Maria „ajándékát”, de én tudtam, hogy számomra büntetésként szánja. Tisztában volt vele, hogy amíg az első lányt megölöm, addig nem csak az ő halálfélelmét kell átéreznem, hanem a még életben lévőét is, aki végignézi a szörnyűséget, amit teszek. Dupla annyi kín, dupla annyi rettegés.

- Sajnálom… - néztem a két lányra, miközben az illatuk eltelítette az orromat. A fiatalabbik sírni kezdett – a fogaim belé martak először, hogy hamarabb túl legyen az egészen velem együtt.



Maria:


Tudtam, hogy mire készülnek. Ahogy megjelentem, mindig azonnal abbahagyták a pusmogást. Féltek tőlem, mint mindenki más. Tartottak tőle, hogy ellenük használom majd a hatalmamat. És irigyeltek. Árulók…

Mikor Lucyt és Nettie-t összeszedtem, senkik voltak. A mocsokban kellett bujkálniuk, mint a férgeknek. A segítségemmel mászhattak ki a fényre. Az én fejemben született meg a terv, én irányítottam a végrehajtását, és ha nem lettem volna, még mindig senkik lennének. De nekik nem elég a szabadság. Nem elég, hogy naponta akár kétszer-háromszor is ehetnek, vagy hogy nappal sétálhatnak a friss levegőn a kastélyom védő kőfalai mögött. Ők azt is akarják, ami az enyém. A hatalmat.

- Mit kerestek itt? – fordultam hátra, ahogy beléptek mindketten a lakosztályomba.

- Az újszülötteket elküldtük Jasperrel vadászni. Gondoltuk, jót tesz majd az idegeiknek, ha jóllakottak… - mosolygott rám kétszínűen Nettie. Kényszeredetten elhúztam a számat, aztán hátat fordítottam nekik, és a fésülködőasztalomhoz sétáltam.

- És ti nem vagytok szomjasak? – kérdeztem tőlük, miközben nyugodtnak tettetve magam leültem, és a kezembe vettem a fésűmet. Szerettem a hajamat, az volt az egyetlen dolog, ami által legalább egy kicsit változtathattam a külső megjelenésemen.

- Előtte el akartunk intézni valamit… - tartotta még mindig magánál a szó fonalát Nettie. Elintézni valamit… Hah… Hát, persze…

- Igazán? – vonta fel a szemöldökét a tükörképem. A fésű fokai akadály nélkül siklottak a tincseim között.

- Úgy gondoljuk, túl messzire mész. A vámpír klánok rossz szemmel nézik a terjeszkedésünket. Addig támadnak majd minket, amíg le nem győznek véglegesen… - lépett közelebb Nettie.

- Vagy amíg fel nem hívják ránk a Volturi figyelmét – szólalt meg most először Lucy. Ő kevésbé volt bűnös a szememben. Bár az irigység rá is jellemző vonás volt, őt inkább a vámpírvilág rendfenntartóitól való félelem vezérelte.

- A többi klán sem idióta. Ha miattunk idejönne a Volturi, az nem csak számunkra lenne végzetes – fejtettem ki a véleményemet.

- Mi – nyomta meg a személyes névmást Nettie. – nem így gondoljuk.

- És mióta van szokásban, hogy ti bármiről is gondolkodhattok? – tettem le a fésűt az asztalra, aztán hirtelen megfordultam a széken, és szembenéztem velük.

- Talán, itt az ideje, hogy változtassunk a szokásokon – lépett még közelebb. – Most úgysem zavarhat meg senki minket… - mosolyodott el megint elégedetten. Egy sakál képe ugrott be hirtelen, aki nem elég bátor az élő állattal megküzdeni, inkább megvárja, amíg az halottá és védtelenné válik. A különbség csak annyi volt, hogy én bár halott voltam, védtelen cseppet sem.

- Úgy gondolod? – kacagtam fel elégedetten. Nettie összezavarodott egy pillanatra. Azt hitte, hogy majd megijedek tőle, és könyörgök az életemért. Hát, tévedett. Ő fog könyörögni nekem, hogy ne öljem meg. Aztán pedig, mire végzek vele, azért, hogy öljem már meg… Én pedig kegyes leszek hozzá amiatt a sok-sok év miatt, amit velem töltött, és teljesítem a kívánságát. – Jasper! – kiáltottam el magam. Nettie tekintetébe döbbent rémület költözött, mikor rájött, hogy tudtunk a kis tervéről, és túljártunk az eszén.



Jasper:


Ahogy végeztem, fáradt sóhajjal ültem le a sikátorban hagyott láda tetejére. Ma éjszaka megint lelkiismeret-furdalásom volt. Ráakadtam egy mocsokra. Fiatal lányokat adott el vén kéjenceknek. Az egyiket megütötte, mert nem tudott eléggé a kuncsaft kedvére tenni. Éreztem a lány undorát, félelmét, tehetetlen dühét, és eldöntöttem, hogy szabaddá teszem. A stricije most ott feküdt kivérezve alig pár méterre tőlem. Csak azzal nem számoltam, hogy a lány is felbukkan, miközben táplálkozom. Tényleg szabaddá tettem… - hagyta el halk, kétségbeesett nevetés a torkomat.

- Te sem szereted ezt az életet… - hallottam meg az ismerős férfihangot a sikátor bejárata felől.

- Kevés szeretni való van benne – feleltem Peternek. Három éve tette Maria a családunk tagjává, de ő már akkor is más volt, mint a többi újszülött. Sokkal… civilizáltabb. Vele nem csak a harcot gyakoroltuk, hanem néha beszélgettünk is. Emberkorában sok könyvet olvasott, és ezt a szokását vámpírként is folytatta. Filozófia, tudomány, hadügy… A témarepertoárja színes volt, és ezáltal szórakoztató. Fogalmam sem volt, mikor kezdtem őt a barátomnak tartani, de magamnak be kellett ismernem, hogy így érzek iránta. Peter volt vámpíréletem első barátja.

- Tudod… Ezt még el tudom fogadni. Embereket átsegíteni egy jobb világba, hogy kényszerűen a szomjunkat oltsuk – ült le velem szemben egy másik ládára. – De mi értelme van a közülünk valókat halomra gyilkolni? Nem azért tesszük, mert nincs más választásunk, hanem érdekből, hatalomvágyból. Amiatt bűnösebbek vagyunk, mint ezért – mutatott a két holttestre a betonon.

- Ha mi nem öljük meg őket, ők ölnek meg minket – emeltem rá a pillantásomat. Már sokszor vitáztunk erről Peterrel, és nem volt hajlandó megérteni, hogy a mi világunk a harcokról szól. Úgymond a „vérünkben van” az egymással való viszálykodás… Ha Maria sejtette volna, hogy miken gondolkozik, valószínűleg, őt is megölette volna velem. De én valamiért megtartottam magamnak ezt a titkot. Maria pedig úgy gondolta, hogy Peter túl jó harcos ahhoz, hogy vele is végezzünk, mint a többi újszülöttel, így tovább maradhatott mellettünk, mint az szokás volt.

- Ki tudja… - szólalt meg Peter álmodozó arcot vágva. – Talán, mi is élhetnénk boldogan…

- Bolond vagy! – nevettem fel halk keserűséggel.

- Lehet – vonta meg a vállát, aztán az ég felé emelte a tekintetét, és furcsa boldogságérzet futott végig rajta, amit nem tudtam hová tenni.



Maria:


Tudtam, hogy megint eljött az idő. Az utolsó harcunkat épphogy csak megnyertük, ezért új és erősebb seregre volt szükségem. De ehhez előbb el kellett takarítani a régit. Kapkodva vettem fel azt a selyemhálóinget, amelyről tudtam, hogy Jaspert mindig izgalomba hozza. Ha sejtette volna, hogyan szereztem – egy nászútra készülődő pár női tagjának a bőröndjében találtam, miután elfogyasztottam az újdonsült férjével együtt -, valószínűleg, kedvetlenebb lett volna. Néha túlságosan érzékeny volt. Ezért is kellett megadnom neki pár dolgot, mielőtt közöltem volna vele az új feladatát. Nem mintha kényszernek éreztem volna a szeretkezést vele. Nem csak jó harcos, de ügyes szerető is volt. És így a gyönyörön kívül legalább más hasznom is származott az együttléteinkből. Kettős élvezet – nevettem fel magamban, miközben végigsimítottam a hófehér hálóing anyagán. Nekem sokkal jobban állt, mint annak a nőnek állt volna, így még szívességet is tettem azzal, hogy sosem hagytam viselnie.

- Gyere! – megvártam, hogy Jasper udvariasan kopogjon, és csak aztán kapta meg a bebocsátást.

- Hivattál… - állt meg az ajtóban, de hallottam, ahogy a lélegzete szokás szerint kihagy egy pillanatra. Elégedetten elmosolyodtam, aztán kezeimmel hátulról megtámaszkodva nekidőltem a fésülködőasztalnak. Sosem közeledett felém magától, annak ellenére, hogy kívánt. Csak akkor mutatta ezt ki, ha engedélyt adtam a számára.

- Úgy van, hivattalak… - haraptam be az alsó ajkamat. – Éhezem… - sóhajtottam fel megjátszva a segítségre szoruló szegény lánykát. A hosszú évtizedek után néha vicces volt kilépni a saját életünkből, és Jasper élvezte, ha egy kis időre elfeledkezhetett arról, kik is vagyunk.

- Hozzak neked ételt, szép hölgy? – pillantott Jasper tettetett tétovasággal az ajtó felé.

- Ne! Ne menj el! – tiltakoztam. – Félek egyedül a sötétben… - sütöttem le a szemeimet szégyenlősen. Egy kicsit sajnáltam, hogy nem tudok elpirulni, az hitelesebbé tette volna a játékunkat.

- Nem kell félned! Nem hagyom, hogy bajod essen… - jött a válasz kissé rekedtes hangon. Óvatosan felpislantottam a szempilláim alól, és Jasper lélegzete újra kihagyott egy ütemet. A szűzies szerep láthatóan felizgatta őt, ez a tudat pedig engem ajzott fel teljesen.

- Megvédesz engem bármitől és bárkitől? – kérdeztem félénken, miközben Jasper közelebb lépett hozzám.

- Megvédelek – ereszkedett fél térdre előttem. A kezemet nyújtottam felé reszketést színlelve, ő pedig megfogta, és könnyed csókot lehelt rá. Lassan emelkedett fel, aztán az állam alá nyúlt, és addig tolta felfelé a fejem, amíg a szemembe nem tudott nézni.

- Mit csinálsz, jó uram? – suttogtam elhaló hangon.

- Csak lecsókolom a félelmet az ajkaidról – hajolt hozzám közelebb. Egy ideig hagytam, hogy finoman kóstolgassa a számat – hadd legyen boldog a gyengéd érzésektől, amelyeket velem is éreztetett -, aztán nem bírva tovább gyomorral ezt a nyáladzást nekitaszítottam a szemközti falnak. Nem volt ideje csodálkozni a játékunk irányváltozásán, mert azonnal rávetettem magam, és kielégítettem az éhségemet magam.



Jasper:


Peter nyugtalansága és lelkiismeret-furdalása felidegesített engem is. Már az újszülöttek jó részével végeztünk, ahogyan Maria megparancsolta nekünk, de a benne lévő feszültség nemhogy csökkent volna, hanem inkább egyre nőtt. Mielőtt nekikezdtünk volna a feladatunknak, próbáltam beszélni vele, de egyre csak győzködni próbált, hogy amit teszünk nem helyes, és az újszülöttek között van olyan is, aki még tele van lehetőségekkel, és megérdemelné a további létét. Arra kért, hogy gondoljam át Maria parancsát, de nemet mondtam. Ő volt a vezetőm, azt kellett tennem, amit mond!

Ahogy az elhagyatott tisztásra megérkeztünk Xavierrel – a következő újszülöttel a halállistánkról -, azonnal rávetettem magam, és még mielőtt lehetősége lett volna védekezni, letekertem a fejét. Szerettem gyorsan végezni velük, hogy ne érezzenek túl sok fájdalmat, és szinte fel se fogják, hogy mi történik. És így legalább Peternek csak akkor kellett segítenie, ha nagyon szükséges volt.

- Ez így nem helyes – rázta a fejét, ahogy a máglyára dobáltam a testrészeket. Kezei ökölbe voltak szorulva, és nem nézett rám. Talán, vissza kellene küldenem őt… - merült fel bennem, de végül mégsem tettem.

- Hozom a következőt – szóltam oda neki, mire komoran bólintott. Visszaszáguldottam a kastélyhoz, és megkerestem az egyik női vámpírt. Charlotte-nak hívták, és épphogy csak elmúlt egy éves. Azt mondtam neki, hogy vadászni viszem, és egyáltalán nem gyanakodott. Egyfelől azért, mert elő szokott fordulni, hogy gyakorlás címén Maria, Peter vagy én elvittünk magunkkal egy-egy újszülöttet, másfelől, mert a bizalom érzéséből adagoltam neki egy kisebb dózist a képességemmel.

Alig pár perc alatt megérkeztünk a tisztásra, és megint azonnal cselekedni akartam, mikor a lángoló düh érzése megállított. Peter őrjöngött magában, a levegő szinte forrt körülötte. Meglepetten vizsgálgattam őt, megfeledkezve arról, hogy gyorsan akartam végezni Charlotte-tal. Jobb harcos voltam Peternél, de a megfeszülő teste és a morgó hang, amely feltört a torkából, elővigyázatosságra késztetett.

- Mi folyik itt? – Charlotte döbbenten pislogott Peter felé. Egy tizednyi másodpercig azt hittem, hogy minden rendben lesz – Peter lehajtotta a fejét, és vett pár mély lélegzetet -, ezért is lepett meg, amikor hirtelen meghallottam a hangját.

- Meg akar ölni, menekülj! – A vérvörös női szemek elkerekedtek a rémülettől, aztán Charlotte megperdülve rohanni kezdett a fák között, Peter pedig követte őt.

Tudtam, hogy utánuk kéne mennem, és biztos voltam benne, hogy mindkettejüket képes lettem volna megállítani és elpusztítani, mégsem tettem. Csak álltam egyhelyben, mozdulatlanul, és figyeltem, ahogyan az egyetlen barátom eltűnik a szemeim elől.

- Bolond... – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, mikor elöntött az irigység érzése. És fogalmam sem volt, hogy Peterre vagy magamra értettem-e.



Maria:


A düh elementáris erővel söpört végig rajtam. Nem azért, mert Peter és Charlotte megszöktek. Nem volt szükségem rájuk, a haláluk is csak egyfajta takarítás lett volna, nem létszükséglet. Azért voltam mérges, mert Jasper nem tett semmit, hogy megakadályozza a szökésüket. Amióta megteremtettem, ez volt az első eset, hogy ellenkezett velem. Tapasztalatból tudtam, hogy ahová befészkelte magát az ellenkezés mételye, onnan nem lehet úgy kivágni, hogy biztosak legyünk benne, nem is nő vissza és nem burjánzik el esetleg még jobban.

- Megszegted a parancsomat! – Akkora pofont adtam Jaspernek, hogy a feje enyhén megbicsaklott.

- Sajnálom – szorultak ökölbe a kezei, amitől még dühösebb lettem. Vajon azon gondolkozik, hogy visszaüssön-e? Képes lenne rám támadni? És ha igen, meg tudnám védeni magam? Ezernyi kérdés kapott lángra a fejemben még inkább elbizonytalanítva. Nem akartam elveszíteni Jaspert! Ő volt az egyetlen, akihez kötődtem. Annyi évtizedet együtt töltöttünk, tényleg elárulna engem? Ahogyan Nettie és Lucy tették? A bizonytalanság és a félelem végigsuhant a testemen furcsa megrázkódtatást okozva. Kezemet a mellkasomra szorítottam, és értetlenkedve pislogtam magam elé az ismeretlen érzésektől. Kivételesen biztos voltam benne, hogy ezek nem Jaspertől erednek, hanem tőlem. De mi ez? Miért fáj a gondolat, hogy Jasper elárul, és végeznem kell vele?

- Sajnálod? – kérdeztem vissza hisztérikus hangon, miközben a folyékony méreg elárasztotta a számat. – Sajnálod? Nekem nem elég a sajnálatod! Parancsot adtam, és te nem hajtottad végre! Elárultál!

- Ez… Ez nem igaz! – Jasper szemei döbbenten elkerekedtek. Annyira ártatlannak látszott. Vajon tényleg egy bárány, vagy csak farkas, aki felvette a bőrét? A düh ismét végigszáguldott rajtam. Hangos csattanással taszítottam Jaspert a falhoz. Egyik kezem a torkára szorult, de ő nem ellenkezett.

- Én vagyok az Úrnőd! Azt kell tenned, amit parancsolok neked, megértetted? – sziszegtem az arcába teljesen kiborulva.

- Igen, értem – suttogta halkan. A megjátszott kezességétől halk morgás tört fel a torkomból, és mielőtt még átgondolhattam volna, fogaim az arcába martak. Éreztem, ahogy megfeszül a teste, de még mindig nem tett semmit. Zihálva eresztettem el, és megrendülten léptem hátrébb tőle. Az álla gyorsan begyógyult, de fogaim a méreg miatt csúnya sebhelyet hagytak maguk után. Már megbántam, hogy elveszítettem a fejemet, de ezt nem ismerhettem be neki. Nem láthat gyengének, mert akkor tényleg semmibe vesz majd!

- Ezt azért kaptad, hogy ne felejtsd el, kihez tartozol. És így legalább mások is látják majd… - hátráltam az ajtó felé remegve. Jasper olyan fájdalmas tekintettel nézett vissza rám, hogy muszáj volt elhagynom a szobát. Órákon keresztül futottam a kastély melletti erdőben, de a mellkasomat szorító érzés nem akart elmúlni.



Jasper:


- Te meg hogy kerülsz ide? – Hitetlenkedve néztem Petert, aki mosolyogva pillantott vissza rám. Mostanában szerettem az erdőben tölteni az időmet, mert Maria viselkedése és hangulatváltozásai kiborítottak, de az, hogy egyik este Peter sétál majd ki a fák közül úgy, mintha az elmúlt öt év nem is történt volna meg, fel sem merült bennem. Azt hittem, soha többé nem fogom látni.

- Érted jöttem, barátom – nyújtotta felém a kezét, és gondolkodás nélkül megölelt. Ledermedve álltam a közvetlenségétől.

- Értem? – Ennél többet nem voltam képes kinyögni.

- Azt akarom, hogy velem gyere – felelte, mire még inkább megdöbbentem. – Velem és Charlotte-tal olyan életet élhetnél, amilyenre mindig is vágytál. Tudom, hogy ez nem tesz téged boldoggá… - tárta szét a kezeit körbemutatva. – Te harcosnak születtél, de nem azért, hogy hatalomért harcolj, hanem hogy elvekért.

- És hová mehetnénk? – csúszott ki a számon. Eredetileg azt akartam mondani neki, hogy tűnjön el, mielőtt Maria rájön, hogy visszajött, és ne próbáljon bevonni az őrült álmaiba, de valahogy a szám nem akart engedelmeskedni.

- Északon olyan élet van, amire mindig is vágytunk – felelte lelkesen. – Öt éve nem harcoltunk. Öt éve nem kellett megküzdenem egy közülünk valóval sem.

- Az nem létezik, hacsak nem zárkóztatok be egy barlangba a világ elől – morogtam hátat fordítva neki. Hinni akartam, hogy igazat mond, de tudtam, hogy lehetetlenség, amit állít. Folyamatosan támadtak minket az ellenséges vámpírok, és még ha el is határoztuk volna, hogy többé nem harcolunk, akkor sem álltak volna le. Ölsz vagy téged ölnek meg – ez volt a világunk szabálya.

- Pedig nem zárkóztunk. Bejártuk egész északot, összebarátkoztunk egy csomó társunkkal. Az a világ teljesen más. Ott békében élünk egymás mellett. Megosztozunk a területen, a táplálékon. Nem háborúzunk egymással. Higgy nekem, Jasper! – fektette a kezét a vállamra.

- Miért jöttél vissza? Miért akarod, hogy veled menjek? – rándultam meg az érintésétől.

- Mert a barátom vagy. Azt akarom, hogy boldog legyél.

- Szeretem Mariát – mondtam ki a valósnak vélt érzéseimet.

- Szolgálod Mariát – javított ki engem, mire dühösen fordultam felé. Mit tudhat ő az én érzéseimről? – Megszoktad, mert nem ismersz más életet. De a megszokás nem egyenlő a szerelemmel. Csak… gondold át – emelte fel megadóan a kezeit a haragomat látva. – Egy hét múlva visszajövök ide. Ha eljössz, magammal viszlek egy új életbe. Ha nem… - váltak hirtelen szomorúvá a vonásai. - …akkor remélem, hogy a lehetőségekhez képest boldog leszel itt.

- Nem fogok eljönni! – jelentettem ki határozottnak tűnő hangon, és ismét hátat fordítottam neki.

- Meglátjuk barátom… - hallottam még a halk választ, aztán egy suhanó hang jelezte számomra, hogy Peter elment.



Maria:


- Jasper! – szólítottam, miközben feltűztem a hajamat. Ahogy az ajtó felé fordultam, azt vártam, hogy már ott fog állni, ahogyan mindig, de a küszöbön most csak a hűlt helyét találtam. Bosszankodva csaptam le a fésűmet az asztalra. – Jasper! – kiáltottam megint. Semmi.

A szoknyám alját felhúzva rohantam végig a folyosókon, míg végül a kertben kötöttem ki. Ha megtalálom, meg fogom büntetni, amiért nem jött azonnal a hívásomra – határoztam el.

- Pablo! – kiáltottam oda az egyik újszülöttnek, akit alig három hónapja hoztam létre. – Jasper merre van? – Azonnal elém rohant, és kissé meghajolt előttem.

- Kiment az erdőbe – felelte a kérdésemre.

- Amint visszaért, szólj neki, hogy jöjjön a szobámba! – parancsoltam, aztán összepréselt szájjal vonultam vissza a lakosztályomba. Mostanában Jasper folyton elmászkált itthonról. Ha emberek lettünk volna, és nem tudtam volna, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, akkor arra gyanakodtam volna, hogy megcsal.

A karjaimat magam előtt összefonva ültem a szobám ablakpárkányára, ahonnan beláttam a kert nagy részét, és magamban dühöngve vártam. Ott találtak mozdulatlanul a virradat első sugarai. Négy napon keresztül.

- Áruló – suttogtam magam elé az ötödik napon, miközben furcsa bugyborékoló zokogás tört fel a mellkasomból.