Egy kígyó ölelésében - Maria/Jasper/Alice novella (1. rész)

Nos, ez a mai meglepi. Egy Maria/Jasper/Alice novella első része. Ez a novella 3 részes lesz majd, és elmeséli Jasper múltját és jelenét is (az én fictrilógiámban lévő jelenét). :) Remélem, hogy tetszeni fog. :) Jó olvasást! :)



Egy kígyó ölelésében (1. rész)



Maria:


A romos ház, amelyben meghúztuk magunkat, iszonyatosan büdös volt. Ha még mindig ember lettem volna, biztos, hogy prüszkölni kezdek. Por, doh, rothadó fa, szennyvíz… Undorító. Bosszantott, hogy alkonyatig nem mehetünk ki az utcára. Itt várunk a mocsokban, mint a patkányok, miközben a prédáink tudatlanul járhatnak-kelhetnek odakint. Mintha egy istent rongyokba öltöztettek volna, miközben szolgái a legszebb kelméket viselik.

Monterreyben teljesen más volt a helyzet régen. A város szélén állt egy hatalmas kastély, elzárva a külvilágtól. Az emberek nem mertek a közelébe menni, mert bár fogalmuk sem volt róla, mik is vagyunk valójában, megvolt bennük a természetes félsz. Aki pedig mégis elég bátor és ügyes volt, hogy átmásszon a magas kerítésen, az megfelelt vacsorának. Azzal a férfival éltem ott, aki átváltoztatott. Egy apa a vérszerinti apám helyett, aki életem első fogása volt…

Aztán egy ellenséges vámpírsereg megölte a teremtőmet, engem pedig menekülésre késztetett. Gyűlöltem őket, amiért elvették az otthonomat. Ez a gyűlölet hajtott, hogy a tervemet véghez vigyem, és ennek a tervnek egy része feküdt most a mocskos padlón ordítva a kíntól. Egy igen vonzó része…

Jasper Whitlock… Ízlelgettem a nevét pont úgy, ahogyan három nappal ezelőtt a vérével tettem. Volt benne valami, ami jobban vonzott, mint az előző négy újszülött esetében. Őket megharaptam, hagytam, hogy átváltozzanak és szolgáljanak. Ennyi volt. Puszta bábok voltak a kezemben. Elég szánalmas bábok, akik azt sem vették észre, hogy madzagokon lógnak, melyeknek a vége az én kezemben fut össze. De ő…

Bár már két napja nem ettem, mégsem mentem Nettie-vel, Lucyval és a harcosainkkal vadászni az este. Nem tudtam volna kiélvezni a gyilkolást, miközben ez a fiatal test fájdalmasan vonaglik. Nem azért, mert szántam a kínok miatt, hanem mert ki akartam élvezni minden másodpercét a szenvedésének. Furcsa kéjes érzést jelentett figyelni, hogyan lesz egy egyszerű – bár nagyon is különleges – halandó az én közbenjárásomnak köszönhetően félisten.

Mert abban már akkor biztos voltam, mikor először megláttam, hogy ő nem közönséges báb lesz. Inkább… Nem mertem befejezni a gondolatot, mert nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e a társammá tenni valakit, aki ilyesfajta karizmával rendelkezik. Az élvezeteken szívesen osztoztam volna vele, de a hatalom és a vezetés az enyém volt. Arról nem voltam hajlandó lemondani semmiért és senkiért sem. Megszenvedtem és megdolgoztam érte. Kiérdemeltem, és még egy ilyen különleges személy sem veheti el tőlem.

Egy másodpercig erőteljes düh kerített a hatalmába. Elgondolkoztam rajta, mi lenne, ha befejezném a három nappal ezelőtt megkezdett gyilkosságot. Mintha a fájdalomtól ordítozó férfi máris puccsot szervezett volna ellenem. Aztán rápillantottam az arcára, és elnevettem magam. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba gyerek, aki félti a kedvenc babáját a másiktól, pedig annak csak a faragott katonák kellenének.

Csak meg kell adnom Jaspernek a faragott katonákat… Úgy kell irányítanom, hogy a tehetségét ne ellenem használja, hanem értem. Igen, így lesz – léptem hirtelen közelebb hozzá, és leguggoltam mellé, hogy még közelebbről szemlélhessem az amúgy is tökéletesen látott porcikáit.

Imádni fog engem…



Jasper:


A kín elviselhetetlen volt, és úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta tartana. Sosem éreztem még ilyesmit, pedig volt már részem fájdalomban. Az egész életemet azzal töltöttem, hogy másoknak segítettem, másokért harcoltam, mégis a pokolra kerültem volna?

Az ereimben forró lávaként keringett a vér, a fejem pedig eszeveszetten lüktetett. Hallottam a saját ordításomat és átkozódásomat, és néha, mikor sikerült kinyitnom a szemeimet egy-egy pillanatra, láttam azt a démont is, aki ezt tette velem. Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Sok ütközetben vettem már részt, és szemtől-szemben is harcoltam másokkal, miért nem védekeztem? El kellett volna taszítanom magamtól, vagy meg sem kellett volna állnom. Igen, tovább kellett volna lovagolnom…

A düh, majdnem olyan erősen, mint a testemet emésztő lángok, felparázslott bennem. Gyűlöltem a szellemnőt és önmagamat is. Elképzeltem, ahogyan kinyúlok felé, és megragadom a torkánál fogva. Vajon a démon telt ajkai elkékülnének az oxigénhiánytól? Ahogy felvillant előttem a gyönyörű arc eltorzulva, nem voltam biztos benne, hogy képes lennék megtenni. Még akkor sem, ha a nő az alvilágból jött, hogy magával vigye a lelkemet.

A szellemlány közelebb jött hozzám, mellém guggolt. A fájdalom még mindig emésztett belülről végigkúszva a testemen a mellkasom felé igyekezve. Azt hiszem, könyörögtem a halálért kínzómnak, de ő csak mosolygott rám. Nem kegyetlenül, ahogyan vártam volna azok után, amit velem tesz, hanem kedvesen, megértően. A keze kinyúlt, és végigsimított az arcomon. Hűvös volt az érintése, és bár nem sokat segített az engem perzselő kínokon, mégis jól esett. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy még közelebb jussak az ujjaihoz.

- Hamarosan túl leszel rajta… - hallottam a csilingelő hangot a fülemnél. Lehunytam a szememet, de egy újabb égető hullám miatt egy másodpercnyi nyugodalmam sem volt. Olyan hangos ordítás hagyta el a mellkasomat, hogy egy pillanatig hihetetlennek tűnt, hogy én adtam ki. Aztán a saját üvöltésemen áttört egy másik hang. A démoni angyal halkan énekelni kezdett nekem. Nem mindig értettem a szöveget, de voltak benne csillagok és hold… Azt hiszem, egy régi altató volt. Hát ez várna rám? Örök álomba ringat ez a hang?

Nem akartam meghalni. Összeszorított fogakkal szívtam be újra és újra a levegőt a tüdőmbe, mintha ez segítene életben maradni. Egy ideig el is tudtam hitetni magammal, hogy sikerülhet, aztán hirtelen a fülemben lüktető hangos dobogás, amiről eddig a természetessége miatt tudomást sem vettem, lassulni kezdett. Rémülten néztem fel ismét a nőre, aki még mindig cirógatott. Biztos voltam benne, hogy a tekintetemben látszik a halálfélelem, ő mégsem rémült meg egy cseppet sem.

- Ne félj… Minden rendben lesz - suttogta ismét. A hangja furcsa nyugalommal volt átitatva, és fogalmam sincs miért, de hittem neki. A tűz lenyugodni látszott a testemben, egyre kevésbé perzselt. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Legalább nem kell tovább szenvednem – futott végig a gondolat a fejemben, miközben a szívem egyre lassabb ütemben pumpálta a vért az ereimben, aztán egyszer csak megállt.



Maria:


Felkeltem Jasper mellől, és kicsit távolabb húzódtam a mocskos fal mellé. Bár egyáltalán nem féltem tőle, azért észszerűbbnek tűnt megtartani a távolságot. Egy újszülött hatalmas erővel bír, és az első időkben a legtöbbjük csak nehezen kezelhető. Hallottam, ahogy a férfi mellkasban dobogó szív abbahagyja a munkát, és tudtam, hogy már csak másodperceket kell várnom.

Jasper szemhéja hirtelen pattant fel, és az arcán ugyanaz a döbbenet volt látható, mint a legtöbbünkén átváltozás után. Lassú mozdulattal ült fel maga elé nyújtva a kezeit. Megbabonázva bámult egy pillanatig a márványkeménnyé vált végtagra megmozgatva az ujjait, mintha kételkedne abban, hogy az még mindig őhozzá tartozik.

- Jasper… - próbáltam meg felhívni magamra a figyelmét. Olyan gyorsan pattant fel a földről, hogy emberi szem biztosan nem tudta volna követni a mozgását. Halk morgás tört elő a torkából, ami bár ijesztő volt, hatásosabb lett volna, ha nem jár együtt egy meglepett arckifejezéssel. – Semmi baj, Jasper.

- Mit… mit tettél velem?

- Halhatatlanná tettelek – mosolyogtam rá. Láttam, hogy az izmai pattanásig feszülnek, ezért a bennem hirtelen felgyülemlett feszültség ellenére megpróbáltam a lehető legnyugodtabb hangon folytatni, hogy eltereljem a figyelmét. Az újszülöttek esetében az volt a legveszélyesebb, hogy könnyen összezavarodtak. Fogalmuk sem volt, mi folyik körülöttük, mik is ők valójában, csak az ösztöneik vezették őket. Ha pedig ez az ösztön veszélyt szimatolt, akkor automatikusan védekezett. – Soha többé nem árthat neked ember. Nem fognak rajtad sem fegyverek, sem betegségek. – Láttam rajta, hogy képtelen elhinni, amit mondok, annak ellenére, hogy abban is biztos voltam, valahol mélyen érzi, hogy ez az igazság. Csak bizonyíték kell neki.

Feltartott kézzel, lassan lehajoltam a cókmókjához, amelyet magammal hoztam, miután a testét biztonságba helyeztem, és kiemeltem közülük egy vadászkést. Jasper gerince előre hajlott, és újabb morgó hangot hallatott. A még mindig feltartott tenyeremhez emeltem az éles pengét, és végighúztam a bőrömön. Fülcsikaró nyikorgó hangot adott ki a bőröm és a fém érintkezése, és a kés éle teljesen kicsorbult. Jasper vérvörös szemei elkerekedtek, mikor meglátta a sértetlen tenyeremet. Az ujjaimat összeszorítottam a penge körül, hogy végül apró fémforgácsként szórjam a padlóra.

- Mi vagy te? – Egyenesedett fel. Még mindig nem bízott bennem teljesen, de már nem volt olyan nyugtalan, mint eddig.

- A helyes kérdés az, mik vagyunk mi? – próbálkoztam egy lépéssel felé. Mivel nem görnyedt ismét védekező állásba, felbátorodtam egy kissé. – Vámpírok vagyunk – közöltem vele. Lehajtotta a fejét, így először nem voltam biztos abban, hogy hallott-e már rólunk – bár az emberek többsége, mondákból, rémtörténetekből ismerte a fajtánkat -, de mikor újra felnézett rám, tudtam, hogy igen. – Később elmondok neked mindent… De most biztosan szörnyen szomjas vagy már… - Marta végig a szomjúság az én torkomat is. Az ablak felé pillantottam, és örömmel nyugtáztam, hogy odakint már lement a nap.

- Szomjas – nyúlt Jasper a torkához. Még közelebb léptem hozzá, és kinyújtottam felé a kezemet.

- A nevem Maria. Bízhatsz bennem… Megmutatom, hogyan enyhíts rajta… Gyere velem… - néztem rá lágy tekintettel. Még sosem voltam ennyire közvetlen egyik teremtményemmel sem, de Jasper valahogy más volt. Hirtelen tört rám a bizalom érzése. Fogalmam sem volt, honnan jött, de tudtam, hogy Jasper nem fog rám támadni.

Keze lassan az enyémbe csúszott, aztán bólintott.



Jasper:


Hihetetlennek tűnt számomra ez az egész. Mintha valami bizarr álomba kerültem volna. Koromsötét volt, és olyan gyorsan rohantunk végig a városon, mint a szél, mégis láttam minden egyes házat, téglát, fát, sőt, még a faleveleken a bogarakat is. Többször felnevettem magamban, mint aki megőrült. Ez egyszerűen nem lehetett igaz…

Aztán hirtelen valami megállásra késztetett. A magasba emeltem a fejemet, és mélyen beszívtam a levegőt. Egy édes-fémes illat végigégette a torkomat hangos nyögésre késztetve.

- Ügyes – nevetett fel Maria elégedetten. – Nekem is találtál egyet rögtön… - Először nem értettem mire gondol, aztán rájöttem, hogy az illat, amit én egynek hittem, valójában kettő. Hasonlóak voltak, mégis érezni lehetett az apró különbségeket. – Ki kapja el előbb a prédát? – eresztett meg felém egy széles mosolyt Maria. Nem igazán értettem, hogy mit is jelent ez, csak azt tudtam, hogy iszonyatosan szomjas vagyok, és hogy kihívott valami versenyfélére. Rohanni kezdtem az illat irányába, és minél közelebb értem hozzá, annál inkább eluralkodott rajtam az ösztön.



Maria:


- Mit tettél velem? – Jasper öklei belecsaptak egy fába, ami recsegve dőlt ki. Hirtelen furcsa érzések száguldottak keresztül rajtam. Ugyanazok, amik az előbb vadászat közben. Csodálat, félelem, fájdalom… Még sosem éreztem semmi mást a vér okozta mámoron kívül, de most… Megrázkódtam, mintha le tudnám vetkőzni őket olyan könnyen, ahogyan rám telepedtek. Lehetséges lenne, hogy… Elképedve figyeltem Jasper őrjöngését, miközben a saját magamra koncentráltam. Perzselő dühöt éreztem.

- Felkelted a fél várost! – pisszegtem végül rá, de ez mintha még inkább feltüzelte volna. Egyre biztosabb voltam a megérzésemben.

- Nem érdekel! – fordult felém lángoló tekintettel. Egy másodpercig farkasszemet néztünk egymással, aztán megpróbáltam nyugalmat kényszeríteni magamra. Semmi szükség nem volt arra, hogy harcba bocsátkozzam egy újszülöttel. Főleg, ha tényleg igazam van… Egy ilyen képesség még nagyon is a hasznomra lehet. Lehunytam a szemeimet és mélyeket lélegeztem. Mire felpillantottam, Jasper a kidőlt fatörzs mellett ült a földön arcát a kezébe hajtva.

- Ehhez hozzá kell szoknod, mert mostantól nincs más választásod – ültem le mellé.

- Miért tetted ezt velem? – jött a suttogó kérdés a tenyere alól.

- Nem vagyunk rosszabbak, mint bármelyik ember – kezdtem jól megfontolva a szavaimat. – Ők állatokat ölnek és pusztítják a növényvilágot, hogy legyen mit enniük. Ez egyszerű körforgás. A fejlettebb és erősebb táplálkozik a gyengébből. Nem gyilkosok vagyunk, csak egyszerűen felettük állunk. Nincs más választásunk, mikor szomjasak vagyunk – próbáltam megmagyarázni neki úgy, ahogyan én láttam a dolgokat, bár finomítottam a valódi gondolataimon.

- De neked volt más választásod. Miért pont én? – nézett fel rám. A vöröslő szemekben keserűséget láttam, és ettől rosszul éreztem magam. Eddig senki iránt nem éreztem sajnálatot – se ember, se vámpír iránt. Jasper képessége elbűvölt…

- Mert különleges vagy – fúrtam a tekintetem az övébe. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, aztán hirtelen felpattantam, mert egy régen érzett bizsergés végigszaladt a testemen. – Együtt hatalmas dolgokat vihetünk véghez! – néztem vissza rá, aztán futni kezdtem. Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Jasper követ engem. Megkapta az első játék katonáját.



Jasper:


Lehajtott fejjel álltam Maria előtt. Tudtam, hogy dühös rám. Éreztem. És igaza is volt részben. Ha egy sereget akarunk felállítani, nem ölhetem meg még a háború előtt a tagjait. De Samuel túl agresszív volt. Veszélyes. Nem rám, hanem Mariára. Előbb vagy utóbb baj lett volna vele… A többiek pedig egyszerűen bevadultak a harcunktól.

- Sajnálom… - motyogtam magam elé.

- Samuellel gond lett volna később – legyintett Maria bosszúsan. – De örültem volna, ha először velem beszéled meg a dolgot.

- Ezt kellett volna tennem – préseltem össze a számat. Dühös voltam magamra, amiért csalódást okoztam Mariának.

- Nem vagyok csalódott – éreztem meg az apró kezet az arcomon. Bocsánatkérően néztem fel Mariára. Sokszor akaratom ellenére is átadtam neki az érzéseimet. – Azért tetted, hogy megvédj és erősebbé tegyél. Samuel rossz választás volt. Az én hibám… - lépett távolabb tőlem, aztán sétálgatni kezdett körülöttem. Az illata végigborzongatott, valahányszor elhaladt előttem. – Máskor jobban megválogatom, hogy kit teszek a családunk részévé. Sajnos, nem gyakran találni olyan különlegességet, mint te – mosolygott rám. Izgatottan nyeltem egyet. Be akartam bizonyítani neki, hogy nem téved. Hogy tényleg különleges vagyok… - Új feladatot kapsz! – torpant meg hirtelen előttem ismét.

- Bármit megteszek, amit csak mondasz! – hajtottam le ismét a fejemet. Biztos voltam benne, hogy a hibám miatt valami könnyebb és kevésbé felelősségteljes feladatot akar rám bízni, és egy világ dőlt össze bennem a gondolatra, hogy már nem bízik bennem teljesen.

- Mostantól te felügyeled az újszülötteket. Te választod ki őket, te képzed ki őket, te teszel rendet köztük, ha szükséges. – Először fel sem fogtam Maria szavait. Aztán, mikor megértettem, hogy előléptetett engem, felkaptam rá a tekintetemet.

- De hát… - A hangom túl meglepett lehetett, mert Maria felkuncogott.

- Bízom benned. A tehetségedben – fektette a kezét a mellkasomra. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Éreztem a Mariából áradó vágyakozást, amit még csak néhányszor tapasztaltam emberi életemben. Olyan erőteljesen vibrált végig rajtam, hogy egy pillanatra elnyomta bennem a vér utáni vágyat, és csak egyetlen dologra tudtam gondolni. – Tudom, hogy mindent megteszel, hogy a lehető legerősebb sereget állítsd össze a számomra – hajolt közelebb hozzám. A bőröm bizsergett ott, ahol a lélegzete végigcirógatott. – És ha ügyes leszel, megjutalmazlak. – Öntudatlanul dőltem előre, hogy megcsókoljam, de még mielőtt megtehettem volna kacéran elhúzódott tőlem. – Később harcosom, később… - simított végig a hüvelykujjával az ajkaimon, aztán kiszáguldott a házból. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, miközben megérintettem a számat.



Maria:


A győzelmi mámor úgy robogott át a testemen, mint az adrenalin, mikor még ember voltam. Nevetve rohantam végig a régi házunk szobáin. Nem számított, hogy amióta el kellett hagynom, eléggé lepusztult, a lényeg az volt, hogy visszaszereztem. Újra az enyém volt. Ahogyan egész Monterrey. Az én felségterületem.

Nehéz harc volt, de győztünk. A seregünk erős volt és képzett – Jasper tökéletes munkát végzett velük. Életem legjobb döntése volt átváltoztatni őt, és kinevezni hadvezéremmé. Monterrey csak a kezdet volt… Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy akár az egész világot meghódíthatnánk.

Feltéptem az utolsó szoba ajtaját – a régi szobámét -, aztán a kopottas ágyra vetettem magam. Olyan volt, mintha újra kislány lennék, aki megkapta élete legjobb születésnapi ajándékát.

- Jasper! - kiáltottam.

Tudtam, hogy még kint van a kertben és a többiekkel beszél, de meg fogja hallani a hívásomat. Nem tévedtem. Fél pillanatba sem telt, és máris megjelent a szoba ajtajában. Kéjesen nyúltam el az ágyon a fejem felé fektetve a karjaimat és felhúzva az egyik lábamat. Majdnem felnevettem a szeppentségét látva. Ember korában nem sok nővel lehetett dolga, mert bár a tekintete végigsiklott rajtam, utána azonnal le is sütötte a szemeit.

- Gyere ide hozzám! – nyújtottam ki felé a kezemet hívogatóan. Tett pár lépést az ágy felé, de tisztes távolságban megállt tőle. Egy mosolyt elfojtva térdeltem fel. – Tökéletesen kiképezted a sereget. Jó munkát végeztél, és jól harcoltál! – simítottam végig a nyakán, ahol egy félhold alakú sebhely jelezte a harc keménységét.

- Örülök, hogy elégedett vagy velem – nézett végre fel rám. A tekintetétől forróság öntött el. Tudtam, hogy ő is érzi az izgalmamat, és azt is észrevettem, hogy a légzése ugyanúgy felgyorsult, ahogyan az enyém. Közelebb csúsztam az ágy széléhez, és megfogva a kezét, magam felé húztam. – Én… Beszéltem a többiekkel is. Elengedtem őket vadászni estére, és… - dadogta ismét a padlóra szegezett szemekkel, de hagyta magát közelebb vonni. – Talán, nekünk is el kéne…

- Később… - sóhajtottam fel, miközben végigsimítottam a kemény mellkason. Érdeklődve figyeltem Jasper reakcióit, mikor az ujjaim nem álltak meg az övcsatjánál. Ha elakadó lélegzete és apró borzongása nem árulta volna el őt, akkor is tudtam volna, hogy kíván. A félreérthetetlen, áruló nyom keményen domborodott a markomban a nadrág anyaga alatt. – Előbb megjutalmazlak… - suttogtam izgatottan.



Jasper:


Zihálva dőltem hátra az ágyon, miközben a fejem és a testem zsibongott az új élményektől. Emberként kétszer voltam nővel. Egyszer a szomszédunkban lakó lánnyal, aki annyi idős volt, mint én. Egyszer pedig az egyik táborban egy nővérrel, aki a sebesült katonákat ápolta. Az első esetlen és kapkodó volt, a másodikat pedig, bár élveztem, a közelébe sem ért annak, amit most éltem át.

- Ez isteni volt… - sóhajtott fel Maria, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta. Ujja körberajzolta azt a harapásnyomot, amit ő hagyott hátra rajtam az előbb. Vad és szenvedélyes volt, de még a fájdalmat sem bántam. Ezerszer kárpótolt a gyönyör miatta. Nem csak a sajátom, hanem az övé is. Az, hogy az őrületig fel tudok izgatni egy olyan istennőt, mint Maria, legalább annyi örömet okozott, mint a saját testem kéje. A képességem pedig még inkább fokozta az őrjöngésünket. Én gerjesztettem az ő vágyait, ő pedig visszaadta a sajátjait.

- Az. – Ennél többet nem voltam képes kinyögni.

- Tudod, mire gondoltam? – támasztotta meg az állát a rajtam fekvő karján Maria, hogy fel tudjon nézni az arcomba.

- Te tudsz még ezek után gondolkozni? – nevettem fel.

- Csak nehezen – kaptam egy elégedett mosolyt válaszként a szavak mellé. – Szóval, arra gondoltam, hogy a következő célpont legyen Texas, mit szólsz?

- Texas? – gondolkoztam el. Gondolatban visszapörgettem, mit is hallottam eddig az ottani helyzetről. – Ha jól tudom, régóta uralja egy elég nagyszámú vámpírsereg.

- Talán, túl nagy falat lenne a számodra? – vonta fel a szemöldökét csalódottan Maria. A gondolat, hogy gyengének tart a győzelemhez, jeges vízként zúdult végig rajtam. Egy hirtelen mozdulattal fordítottam a hátára, hogy fölé tornyosulva ismét beléhatoljak.

- Legyőzöm őket, és megszerzem neked Texast! – ígértem meg két erőteljes lökés között.



Folytatása következik…