Varázslatos realitás 43.

Charlotte beszélgetett.

Nem egyszerűen csak hallgatta, amit Peter mond neki, hanem reagált is és mesélt a saját gondolatairól és életéről. De nem is ez volt a legfurcsább az egészben, hanem az, hogy élvezte.

A társalgásaira általában vagy az volt a jellemző, hogy csendben ült, míg a másik elmondta neki, amit akart, vagy ha elvárták tőle, akkor udvariasan és kedvesen, mégis összeszoruló torokkal válaszolgatott.

Most viszont, ahogy elkezdték kikeverni a festéket, a gyomrában lévő kövek átváltoztak pillangókká. Ez sokkal kellemesebb érzés volt, még a lépései is könnyedebbek voltak, mint máskor.

Érdeklődve figyelte, ahogyan a mellette álló fiú biztos kézzel húzza végig újra és újra a szobafestő ecsetet a falon, miközben ő ügyetlenül próbálta utánozni a mozdulatokat. Valahogy nem sikerült neki túl jól, de pillanatnyilag nem érdekelte. Mosolyogva bénázott.

- Aztán a tanár úr kivett a bőröndjéből egy kakukkos órát, mert elmondása szerint elromlott a karórája – osztotta meg kuncogva élete első geometria órájának az élményét, amit egy kedves, de kissé hóbortos professzor tartott. – Az első sorba ülők azt mondták, hogy először azt hitték, bomba és fel akar robbantani minket – pillantott Peter felé, hogy lássa, tetszett-e neki a történet, de a fürkésző szempártól zavartan pirult el. – Mi az, összekentem magam? – dörzsölte meg az arcát a kézfejével.

Varázslatos realitás 42.

Vannak azok a filmek, amikben az egyik főhős, aki adakozó és kedves, pénzt ad valakinek, akinek nincs szüksége rá. Romantikus, amerikai filmek klisészerű jelenete, ahogy az otthontalannak kinéző karakter kávés poharába pottyan a pénz, tönkre téve így a kávét.

Petert nagyon gyakran nézték szegénynek. Ő mindig meglepődött ezen. Mintha a külvilág bizonyos jegyekből tudna csak olvasni. A lányok, akik néha felkeveredtek hozzá a kevés bútorból, azok, akikkel gyakran találkozott a ritkás ruhatárból. Az valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy a lakása viszont hatalmas. Egy akkora szobája volt csak az alkotásra, amekkora a legtöbb barátja lakása volt. Nem tűnt fel a lakótárs hiánya sem. Vagy csak nem akart feltűnni.

Peter nem élt fényűző életet. Nem igényelt márkás ruhadarabokat, sem a kaviárt a hűtőből. Megunta. Gyerekként annyiszor citálták kényelmetlen öltözékben bálra és estélyre, hogy megcsömörlött.

A csoporttársai akkor jöttek rá arra, hogy gazdag, mikor először látták fizetni valahol. Hogy a büfében egy kávéért vagy az egyik művészellátós bevásárlásnál, azt csak az ismerősök tudták volna megmondani, Peter nem. A csoporttársak emlékeiben az alkalom úgy élt, hogy „Egy kávét vett! Érted, egy kávét! És a pénztárcája teli volt! Minimum kétezer dollár!” vagy „Két ecset… két ecset… csak kettő… ennyi kesem lenne bazzeg, felvásárolnám a boltot és olyan cipőm lenne… hallod…”.

Nem direkt spórolt. Mivel mindig volt pénze, így nem szorult rá, hogy spóroljon, de arra sem, hogy raktárt varázsoljon a lakásából. Ami kellett, azt megvette. Ennyire egyszerűen élt ő.

Azt látta Charlotte arcán, amit mindenkién, mielőtt meglátnák a pénztárcája tartalmát. Félmosoly kíséretében a farzsebébe nyúlt és elővette a pénztárcáját. A sok kínos szituáció óta leszokott arról, hogy sok készpénz legyen nála, de a lány szeme így is elkerekedett.

- Ugyan. Soha semmi sincs ingyen. Ne tiltakozz, én tartozom hálával, megspóroltál egy utat a boltba nekem! – a lánynak nyújtotta a pénzt, aki csak a fejét rázta tiltakozásul. Peter megvonta a vállát és letette a polcra a pénzt. – Nem vitázom. Na, lássunk neki! Palackzöld. Furcsa választás egy szobának… - motyogta miközben lefejtette nyakáról a hatalmas palackzöld sálat.

Varázslatos realitás 41.

- És végül csak átviszed az ikszet az egyenlet másik oldalára – magyarázta Charlotte.

- Így?

- Igen.

- Értem! – A tizennégy éves lány arcára hatalmas, elégedett mosoly ült ki. – Köszönöm. Ahogy Mrs. Mable magyarázta, úgy totál érthetetlen volt.

- Örülök, ha segíthettem – pislantott kissé idegesen az órájára Charlotte. Lejárt a hatvan perc, és most jött a tanítás azon része, amit egyáltalán nem szeretett, csak muszájból csinált. – Ezeket a feladatokat csináld meg a következő órára – mutatott a tankönyv pár példájára, aztán felsóhajtott. – Akkor nyolc dollárt kapok… - motyogta. Ha nem kellett volna beszállnia a lakbérbe és a rezsibe, akkor ingyen tanított volna. Annyira kínos volt a munkájáért pénzt kérni, hogy helyette szívesebben süllyedt volna el a föld alá. Úgy érezte, mintha kihasználná vagy meglopná az embereket. Pedig a tudásáért sokat tanult és valamiből meg kellett élnie. Ez volt a felnőtt élet rendje és módja. Csinálni, amihez ért az ember és pénzt kapni érte.

Ahogy a diákja átadta a bankjegyeket, azok égetni kezdték a tenyerét. Gyorsan betette őket a borítékba, amelyben Kayával közösen gyűjtöttek a csekkekre, aztán igyekezett meg is feledkezni róluk.

- Nem fogadhatom el a pénzedet – rázta meg Charlotte a fejét, mikor Peter újra felajánlotta, hogy kifizeti a festékeket. Ahogy végignézett a fiún, nem úgy tűnt, mintha túl gazdag lenne. A ruhái tiszták és újak voltak, de nem márkásak. És mikor meghívta egy szendvicsre, azt mondta, hogy nála üres a hűtő.

Charlotte pontosan tudta, milyen szegénynek lenni. Ha az átlaga nem lett volna kitűnő és nem kapja meg végül az ösztöndíjat, valószínűleg az ő hűtőjében sem lenne semmi. Már ha egyáltalán lenne albérlete, ahol hűtőt tarthat.

- Csak tartsd meg a festékeket, ha te nem vinnéd el őket, kénytelen lennék kidobni, szóval, semmibe sem kerül, ha odaadom neked mindet.