A jövő reménysége - 12. fejezet

12. VESZTESÉG



OLYAN GYORSAN ROHANTUNK vissza a házakhoz, hogy ha még ember lettem volna, akkor biztosan kiszakadt volna a tüdőm. A szívem így is dörömbölt a mellkasomban, bár ez inkább a rémületnek volt betudható, semmint a megterheltségnek. Már Aidanék verandáján hallani lehetett a fájdalmas sikolyokat, és ahogy beléptünk az előszobába, azonnal megéreztem a vér fémes illatát. A konyha előtt a padlón még élénkvörös volt a tócsa, ami csak még inkább megijesztett. Mielőtt elérhettük volna a lépcsőt, Juliette jött le az emeletről. Az arca teljesen elfehéredett, mintha csak neki lett volna vérvesztesége.

- Aidan és Esther fent vannak vele, hívtuk Dr. Cullent, mindjárt itt lesz – nyögte ki, miközben elsietett mellettünk. – Le… leküldtek pár törölközőért, én… - kinyitotta az egyik szekrényt, és remegő kezekkel kutatni kezdett benne. – Nem… nem találom őket – lehajtotta a fejét, és észrevettem, hogy megrázkódik a válla.

- Gyere, majd én megkeresem őket… - húztam arrébb, és intettem Nate-nek, hogy vegye át a támogató szerepét. Juliette azonnal belékapaszkodott, és hangosan sírni kezdett. Idegesen kerestem elő pár törölközőt, aztán az emeletre indultam. Mielőtt beléptem volna a hálóba, vettem pár mély lélegzetet, és elhatároztam, hogy bármit is találok odabent, erős leszek.

Az elhatározásom már akkor megingott, mikor az ajtót kinyitva egy újabb éles sikoly hatolt a fülembe. Saore az izzadtságtól csatakosan vonaglott az ágyban, az arca eltorzult a fájdalomtól. Aidan mellette ült, és hagyta, hogy a hosszú, vékony ujjak az övéibe kapaszkodjanak. Szabad kezével a párnába markolt, és a tehetetlenségtől kétségbeesve figyelte a szeretett nő vergődését.

- A törölközők. – Mutattam fel őket, mert nem voltam képes többet kinyögni. Esther odasietett elém, és átvette őket. Szerettem volna megkérdezni, hogy segíthetek-e valamiben, de csak lefagyva figyeltem, ahogy Esther megpróbálja a törölközőket Saore alá erőszakolni. Mikor odalentről meghallottam az ismerős hangot, halvány megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Carlisle majd tudja, mit kell tenni, ő majd segít…

Arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedjem őt a szobába. Egy apró pillantást vetett felém, de azonnal az ágyhoz sietett. Letette a táskáját az ágy szélére, aztán óvatos mozdulatokkal felhúzta Saore lábait. Zavartan pillantottam Aidanre.

- Kérem, doki, segítsen… - A hangja megtört volt. Tétován toporogtam egyik lábamról a másikra - a tehetetlenség érzése őrjítő volt.

- Mindent megteszek, amit tudok. – A fekete táska csatjainak hangjától összerezzentem – mintha felerősödve hallottam volna őket. Carlisle felnézett rám ismét csak egy másodperc erejéig, és a tekintetétől összerándult a gyomrom. Tudtam, hogy mit kér tőlem némán.

- Aidan… - Csak pár másodperc múlva találtam meg a hangomat, és akkor is elég haloványan szólt. – Szerintem, jobb lenne, ha most kimennénk, és nem zavarnánk. – Aidan úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

- Nem hagyom egyedül… - kulcsolta a másik kezét is a Saoréval már összefonódott ujjaik köré, bár valószínűleg Saore ezt már meg sem érezte. A kimerültségtől félájultan feküdt a párnák között. A szemei még nyitva voltak, de látszott rajta, hogy már nem ebben a világban jár. Talán, így volt a legjobb neki…

- Csak útban vagyunk, Saore érdeke is az, hogy… - próbálkoztam ismét.

- Nem! – Aidan hangja határozott volt. Bocsánatkérően néztem Carlisle-ra, de ő csak megrázta a fejét.

- Szükségem lenne a fiamra – szólalt meg végül halkan, miközben teleszívott egy fecskendőt valamivel.

- Miért? – vonta össze a szemöldökét Aidan.

- Mert segítség kell. Nem vihetjük már be a kórházba, úgyhogy itt kell elvégeznünk a műtétet. Edward képzett orvos, kell a segítsége! – dörzsölgette meg Saore bal karjának hajlatán az ereket Carlisle, aztán a vénába szúrta a tűt. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy ne ájuljak el szégyenszemre – és még több gondot okozva.

- Milyen műtét? Miért kell megműteni? – Aidan szája megremegett.

- Sajnálom, de a magzat már nem él. – A csattanástól ijedten sikoltottam fel. Aidan széke hátradőlt, ő mintha egyetlen ugrással kerülte volna meg az ágyat, és mire észbe kaptam Carlisle már a falnál állt, Aidan hatalmas keze pedig a torkára feszült.

- Mit csinált vele? – Aidan őrjöngő tekintettel bámult az aranyszín szemekbe, miközben Carlisle olyan nyugodtan állt a szorongató marok fogságában, mintha csak a reggeli időjárásról beszélgetnének. Ahelyett, hogy rátámadt volna Aidanra védekezésképpen, egyszerűen felemelte a jobb kezét, és gyengéden a nyakán lévő ujjakra fektette.

- Szörnyen sajnálom. Nem tehettem már semmit. – Éreztem, hogy valaki arrébb tol az ajtóból, de csak azután jöttem rá, hogy Nate volt az, miután meghallottam a hangját. Igyekeztem kipislogni a szememből a könnyeket, de nem sok sikerrel. A következő pár perc homályosan összefolyt a szemeim előtt és a tudatomban is.

Először nem értettem, hogy mit is keres Jade a szobában, hiszen Saoréval még csak nem is kedvelik egymást, ezért megpróbáltam jobban odafigyelni a többiekre. Carlisle már ismét az ágy mellett tevékenykedett – Jonathannak sikerült meggyőznie róla Aidant, hogy Carlisle semmi rosszat nem tett, és ha nem ereszti el az egyetlen orvost a közelben, akkor Saorénak is baja eshet.

- Biztos, hogy ért hozzá? – Fogalmam sem volt, kihez szólt Carlisle kérdése, míg Jade nem felelt rá.

- Még régen sok szülést levezettem, és volt részem néhány komplikáltabb esetben is. És a vándorlásaim során is segítettem, ahol tudtam.

- Mégis csak jobb lenne, ha Edward… - próbálkozott ismét Carlisle az ötlettel, de a farkasok arcát elnézve inkább feladta. Tudtam, hogy a bizalmukat kizárólag Carlisle élvezi, és ő is csak szoros feltételek mellett. Az, hogy még egy vámpírnak engedélyt adjanak arra, hogy La Push határait átlépje, nonszensz volt a számukra. – Rendben, remélem, hogy tényleg tudja, mit csinál… - bólintott végül Carlisle Jade felé. Egy üveget vett elő a táskájából, és a benne lévő folyadékot először az ágyra, majd a kezére dörzsölte, aztán átadta Jade-nek. Láttam, amint előkerül egy pár orvosi gumikesztyű is, amit Jade undorral az arcán segített felvenni Carlisle-nak, hogy a lehetőségekhez képest betartsák a higiénia szabályait.

- Gyerünk, menjünk ki! – tehetetlenül tűrtem, hogy Esther a vállamat átkarolva kifelé irányítson a szobából, míg Nate Aidant bírta valahogyan távozásra. Ahogy az ajtó becsukódott a hátunk mögött, a gyomrom feladta a küzdelmet, és háborogva tiltakozott a mai nap során evett ételek benntartása ellen.

Sokáig ültem a mosdó padlóján a vécécsésze mellett, mert egyszerűen úgy éreztem, nem bírnám elviselni Aidan szenvedésének a látványát. Halkan nyílt ki az ajtó, és Juliette surrant be hozzám. Nem tudom, miért engem választott szenvedőtársnak, hiszen a fiúkat sokkal régebb óta ismerte – talán, mert én is nő voltam, és pontosan tudtam, mit érezhet -, de leült mellém a hideg csempére. A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy sírva kapaszkodunk egymásba.

A gondolattól, hogy Saore élete veszélyben van, hogy elveszítette a kisbabát, akinek annyira örült, felváltva áramlott végig az ereimen a folyékony, hideg rémület és a forrón lángoló fájdalom. Elképzeltem, mit éreznék, ha az én gyerekem halt volna meg. Aztán eszembe jutott Aidan, és szinte láttam magam előtt Edwardot, amint halott tekintettel mered a semmibe. A torkom összeszorult, és bugyborékoló, elfojtott zokogás tört elő belőle.

Nem tudom, mennyi ideig vigasztaltuk egymást Juliette-tel pusztán azzal, hogy egy szó nélkül öleltük a másikat. Arra sem emlékeztem később, hogy ki nyugodott meg hamarabb. Végül már csak ültünk a fürdőkád oldalának dőlve vörös szemekkel, és vártuk, hogy valaki meghozza a híreket.

Mikor megmozdult a kilincs mindketten összerezzentünk, és Juliette önkéntelen mozdulattal ragadta meg a kezemet. Joshua arca most egyáltalán nem volt olyan kemény, mint általában, és a hangja is sokkal lágyabbnak tűnt, mikor megszólalt.

- A doki most szólt ki. Saore rendben van. – A megkönnyebbüléstől hangosan fújtam ki a levegőt. Juliette letörölte a szeméből kicsurranó könnycseppet, és elengedve engem feltápászkodott a földről.

- Láthatjuk? – kérdezte azonnal.

- Aidan bent van nála. A doki őt is csak azért engedte be, mert nem lehetett visszatartani. Nem hiszem, hogy bemehetnénk. Talán, majd ha pihent egy kicsit… - Josh közelebb lépett Juliette-hez, és esetlenül végigdörzsölte a karját, hogy egy kicsit megnyugtassa.

- Megkeresem Danielt – indult az ajtó felé Juliette. Lassú mozdulatokkal álltam lábra, hogy én is kövessem, de Joshua keze megállított. Döbbenten és kissé bosszúsan néztem rá – nem lehet olyan érzéketlen, hogy most folytassa a délutáni veszekedésünket!

- Te jól vagy? – A kérdése váratlanul ért, és hirtelen elszégyelltem magam.

- Persze. Minden oké – füllentettem.

- Ha kérsz, csinálhatok egy teát, vagy valami… - ajánlotta, miközben az arcszíne szederjessé változott. Nem értettem, mi ütött belé.

- Nem, köszönöm – motyogtam. – Elengednél, kérlek – pillantottam le a karomra, mire Joshua még vörösebbé válva rántotta vissza a kezét.

- Ne haragudj!

- Semmi gond – léptem egyet újra az ajtó felé, de Josh hangja megállított.

- Isabella… Én csak… Szeretnék bocsánatot kérni a délutániért. Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint valami állat. – Ahogy visszapillantottam Joshuára, láttam az arcán a szégyenkezést. – Én csak… Annyira fel tud bosszantani Nate hozzáállása, és… a vámpírok – borzongott meg. – Nem értem, mi ez az egész, és… félek. Mármint, ne értsd félre – tette hozzá gyorsan, miközben még inkább zavarba jött. – Nem a saját bőrömet féltem, bármikor kiállok akármelyik vámpírral. Attól félek, hogy nektek valami bajotok esik. A falkának, a lányoknak, a la push-iaknak. Nekem ti vagytok a családom, ha…

- Nem fogsz elveszíteni minket. – Nem tudom, hogy Josh bűnbánata volt-e az ok, vagy a történtek miatt láttam más fényben mindent, de a megbocsátásom teljes és igazi volt. Joshua elé léptem, és felnéztem a fekete szemekbe. – Az én családom is ti vagytok, és sosem hagynám, hogy bármi bajotok essen. Higgy nekem! Cullenék nem akarnak rosszat. Csak segíteni akarnak nekünk. – Joshua sóhaja keserű volt. Egy pillanatra a kád felé fordította a fejét, aztán visszaemelte a tekintetét rám.

- Elhiszem, hogy te hiszel bennük – jelentette ki. Szomorúan léptem hátrébb egyet. Nem ez volt az, amit hallani akartam. – Hidd el, én próbálok hinni bennük, de…

- De nem megy – fejeztem be a mondatát.

- Sajnálom – túrt bele a hajába. – Bár igazad lenne… Akarom, hogy igazad legyen! De… Ha mégis tévednél, én megvédelek majd téged és a többieket is. Ezt megígérem! – olyan harcias tűz lobogott a sötét tekintetben, ami egyszerre ijesztett meg, és töltött el valamiféle büszkeséggel.

- Tudom, hogy számíthatunk rád. Csak hagyd, hogy bebizonyítsam az igazamat. Majd idővel meglátod, hogy tévedsz. – A hangom elég magabiztos volt ahhoz, hogy Josh arcára halvány mosoly üljön ki.

- Meglátjuk – bólintott. – Gyere, hátha szükség van ránk – nyújtotta felém a kezét. Tétovázás nélkül fogadtam el, mint egy báty kezét, akivel összeveszett majd kibékült az ember.

A nappali tele volt emberekkel, mégis olyan csendesnek tűnt minden. A fertőtlenítő szaga betöltött mindent, és oldalra pillantva láttam, hogy valaki felmosta a vért. Nate, Benji, Daniel és Juliette a kisasztalka körül ültek, és néha-néha váltottak egymással egy pár szót. Esther épp a konyhából sietett be, hogy egy pohár vizet és pár gyógyszert nyomjon Seth nagypapa kezébe, aki az ablak mellett lévő karosszékben ült. Még Edward is csendesen feküdt a kiságyában, mintha tudná, hogy valami baj történt. Először fel sem tűnt, hogy Jade is jelen van – kívülállóként egyedül álldogált a fal mellett. Ahogy észrevett minket, furcsa tekintettel nézett rám és Joshuára. Éreztem, ahogy Josh ujjai hirtelen kicsúsznak az enyémek közül.

- Hogy ment? – léptem azonnal Jade-hez. Bármennyire is nem akaródzott beszélgetnem vele, ő volt a leghitelesebb információforrás jelenleg.

- Kiszedtük a… magzatot – felelte. – A méhlepény levált, de végül sikerült megszüntetni a vérzést. Adtunk fájdalomcsillapítót és nyugtatót, szóval, még kába lesz egy ideig.

- De minden rendben lesz vele, ugye? Mármint, fizikailag… - Biztos voltam benne, hogy lelkileg borzasztóan nehéz lesz kiheverni Saorénak a történteket. Valahányszor csak tehette, a keze ott volt a pocakján, mintha már most minden szeretetét át akarta volna adni a kisbabájának. Próbáltam visszanyelni a könnyeket, amik fojtogatták a torkomat.

- Remélhetőleg, igen. Bármikor felléphetnek komplikációk, de most úgy tűnik, hogy rendben lesz. Viszont… - Jade beharapta a száját, és mintha az együttérzés szikráit láttam volna felcsillanni a szemeiben.

- Viszont? – szorult össze a gyomrom.

- Ezek után elég nehéz lesz teherbe esnie – már ha, sikerül neki -, és akkor is félő, hogy ki tudja-e hordani a magzatot.

- Ó… - nyögtem ki. – És tudja már…? Hogy a baba… És hogy… - próbáltam meg összehozni egy értelmes kérdést, nem sok sikerrel, de szerencsére, Jade így is megértett.

- Még nincs magánál annyira, hogy felfogja. – Nem akartam belegondolni, mi lesz akkor, ha kitisztul a szervezetéből a nyugtató, és megtudja, hogy mi történt. A karomat magam köré fonva biccentettem egyet Jade és Josh felé, aztán odamentem a kanapéhoz.

- Megkaphatom a telefonodat? – hajoltam Nate füléhez, és olyan halkan suttogtam, ahogy csak tudtam, mert megzavarni a csendet olyan szentségtelen dolognak tűnt. Jonathan egy szó nélkül nyújtotta át a készüléket, annak ellenére, hogy láttam a szemében, tudja, mire kell nekem.

Kikerülve Jade-et és Joshuát, akik akár intimnek is mondható távolságra álltak egymástól, és beszélgettek, elhagytam a házat. A vágy, hogy beszélhessek Edwarddal, hogy legalább a hangját halljam, erősebb volt most bennem, mint bármi más. Éreztem, hogy ha csak meghallom őt, ha tudom, hogy lélekben velem van, már attól jobban fogom érezni magam.

Ahogy benyomkodtam a számokat, és a fülemhez emeltem a telefont, éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd dobogni. Alig hallottam meg az első csörgést, és Edward máris beleszólt a vonal végén.

- Isabella?

- Igen, én vagyok – a hangom remegett az erőfeszítéstől, hogy ne sírjam el magam. Elindultam a házak között lassú léptekkel, hátha a séta segít egy kicsit. Az ablakok már fényárban úsztak a felkapcsolt lámpáktól. Valahogy fel sem tűnt eddig, hogy már besötétedett, talán, mert a telihold fénye elég erősen világított ma este.

- Mi történt? Carlisle még nem hívott…

- Saore elvesztette a babát – mondtam ki. A levegő hirtelen a tüdőmben rekedt, mintha attól, hogy hangosan elhagyták a szavak a számat, még valóságosabbá váltak volna a történtek.

- Sajnálom – Edward hangja halk volt. - És ő?

- Saore jól van. – Pár mondatban összefoglaltam, mi is történt, és mit mondott alig pár perce Jade a műtétről. Közben elértem a házig, amiben délután Jonathan járt. Olyan messzinek tűnt az egész. Mintha már hetekkel ezelőtt történt volna. Fáradt sóhajjal fordultam vissza, és indultam újra Aidanék háza felé.

- És te? Hogy érzed magad? – Edward hanglejtése féltő és gyengéd volt. Olyan, amilyentől azonnal melegebbnek éreztem a mellkasomat.

- Pocsékul – nevettem fel keserűen. – De majd elmúlik…

- Ha gondolod… - Hallottam egy halk, zavart torokköszörülést. - …átjöhetnél éjszakára. Jasper szívesen átadja a szobáját megint, és… Velem alhatnál. – Ennél vonzóbb ajánlatot nem igazán kaphattam volna akkor sem, ha valaki a lottóötössel kecsegtet. Mély levegőt vettem, miközben próbáltam elnyomni az ösztöneimet.

- Nem biztos, hogy ez a megfelelő pillanat. Lehet, hogy szükség lesz még rám itt… - A hangom nem is lehetett volna bizonytalanabb.

- Ha meggondolnád magad, én várlak…

- Köszönöm. – Élveztem, ahogy a tenger felől jövő hűvös szél végigsimít a forróságtól kipirult arcomon, és lehűt egy kissé. Nem tudtam, mit mondhatnék még Edwardnak, de elköszönni sem volt kedvem tőle. Legszívesebben tényleg csak szótlanul mellébújtam volna, hogy érezzem a karjait a derekam körül és a lélegzetétől keletkező borzongató érzést a tarkómnál.

- Akarod, hogy énekeljek neked? – szólalt meg Edward fél percnyi hallgatás után, mintha csak tudta volna, hogy min elmélkedem. Hálásan mondtam neki igent, miközben lekuporodtam a verandán álló hintaágyra.

Oldalra dőlve felhúztam a lábaimat, és a fülem és a vékony húzat közé szorítottam a telefont, hogy biztosan ne csússzon félre. Lehunytam a szemeimet, és hallgattam a dallamot, amit Edward dúdolni kezdett. Ez a melódia még új volt, eddig még nem énekelte nekem, de kellemesen megnyugtatott. Egy ideig még figyeltem a csillagokat a horizonton, aztán szép lassan lecsukódtak a szemeim.

A tenger vize kellemesen ringatott, ahogy a hátamon fekve lebegtem rajta. Nem éreztem semmi mást, csak végtelen nyugalmat. Mintha ezernyi tündér csilingelő hangja vett volna körül, és bár látni nem láttam őket, tudtam, hogy ott vannak körülöttem, és vigyáznak rám. Legszívesebben örökre itt maradtam volna. Lebegni a semmiben most annyira csábító volt… Magam mögött hagyni a gondokat, a fájdalmat. Igazából azt sem tudtam, mi miatt éreztem ilyesmiket, egyszerűen csak biztos voltam benne, hogy ha most a tenger kivetne magából, újra visszatérnének. Szorosan behunytam a szememet, hogy csak a tündérek és a hullámok hangjára tudjak koncentrálni, és semmi más ne zavarhasson meg.

A dörrenő hangtól mégis összerezzentem, és a hullámok a hirtelen mozdulattól összecsaptak a fejem felett. Levegő után kapkodva ültem fel, aminek az lett a következménye, hogy majdnem leestem az alattam megmozduló hintaágyról – mintha tényleg hullámzott volna egyet velem.

- Isabella? – A telefonba szóló halk hangot csak a farkashallásomnak köszönhetően hallottam meg. Gyorsan megragadtam a készüléket, és a fülemhez emeltem.

- Bocsánat… Csak elaludtam… - vallottam be, miközben megdörzsöltem a szemeimet. Az újabb dörgéstől megborzongtam. Még nem esett az eső, de a távolban már látni lehetett a le-lecsapó villámok fényét, ahogy éles pengeként kettéhasítják az eget, és az utánuk következő robaj is elég rémisztően hangzott.

- Nyugodtan aludj tovább… - lágyult el Edward hangja. Épp ismét elhelyezkedtem volna kényelmesen, mikor kinyílt az ajtó, és Jonathan kilépett a verandára.

- Sajnálom, de most mennem kell – feleltem. – Köszönöm az altatót. – Reméltem, hogy a hangomon is hallatszik, hogy tényleg mennyire hálás vagyok érte. Legalább egy kis ideig elfelejtkezhettem mindenről… - Holnap megpróbálok átmenni – ígértem. Jonathan a veranda másik oldalára sétált, és rákönyökölve a korlátra, bámulni kezdte a tájat.

- Rendben. Isabella… - Már éppen készültem elköszönni, de Edward hangja belém fojtotta a szót. Elmosolyodtam, és bár Nate nem nézett felém, lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem a zavaromat.

- Én is szeretlek – feleltem suttogva a mondatra, ami el sem hangzott.

- Akkor jó. Vigyázz magadra! – Ahogy a vonal megszakadt, felkeltem, és Nate mellé sétáltam.

- Sajnálom. Jó sokat telefonáltam – pillantottam a készülék kijelzőjére, amely megmutatta az időt is. – Edward biztosan állja majd a számlát.

- Nincs szükségem a pénzére! – csattant fel Jonathan felém fordulva. Kissé meghökkenve nyújtottam felé a telefont.

- Persze, tudom… - motyogtam. Nagyot sóhajtott, és visszakönyökölt a korlátra. – Jól vagy? – kérdeztem. Nem szoktam meg Jonathantól a hirtelen kirohanásokat.

- Nem igazán. Saore teljesen ki fog borulni, és Aidan… Miért ilyen igazságtalan a sors? Ők annyira megérdemelték volna, hogy boldogok legyenek – szorult ökölbe a keze. Óvatosan megérintettem a vállát, épp csak egy leheletnyire, hogy érezze az együttérzésemet. Ezután minden olyan gyorsan történt. A derekamra fonódó kar hatására a mellkasához csapódtam, és még mielőtt elhúzódhattam volna, a szája az enyémre nyomódott. Megkövülve álltam az ölelésében, mintha tényleg szoborrá változtam volna. Az ajka forró volt és puha – teljesen más, mint Edwardé -, de nem éreztem semmit. Aztán hirtelen belémnyilallt a felismerés, hogy mit is teszünk éppen, és két kezemet a kemény mellkasra feszítve próbáltam meg ellökni magamtól Jonathant.

- Mi a fenét csinálsz? – Hirtelen jött dühvel töröltem végig a kézfejemmel a számat, de nem volt időm se jól felképelni, se elküldeni melegebb éghajlatra, mert kivágódott a bejárati ajtó, és Aidan úgy robogott rajta ki, mint egy gyorsvonat. Észre sem vett minket, és amint leért a verandáról rohanni kezdett a tengerpart felé. – Utána kéne menni – indultam a lépcsők felé. Aidan arcának a látványától a haragom elpárolgott egy időre – csak arra tudtam gondolni, nehogy baja essen.

Jonathannal a part felé indultunk, miközben az esőcseppek hirtelen ömleni kezdtek az égből. A hajam az arcomba tapadt, ezért próbáltam kiseperni belőle, nehogy hasra essek valamiben. Már csak egyetlen dombon kellett volna átvágnunk, mikor hirtelen egy villám megvilágította az egész égboltot. A hangos dörgést, ami követte, elnyomta a fájdalommal teli üvöltés hangja, ami a partról jött.

Twilight tali képek frissítve + Freeb beszámolója

Szóval, a tali képei frissítve lettek, felkerült pár új, itt találhatjátok őket:
http://picasaweb.google.hu/nevramiel/SpiritBlissTwilightTali2009?feat=directlink



És elkészült Freeb beszámolója is:

No akkor jöjjön az én leírásom, saját szemszögemből a taliról. Meg kell mondjam, rendkívül nehezen álltam neki. Annak ellenére, hogy fanfictionoket írok, ez valahogy nehezebben ment. Mert itt a saját érzéseimet írtam le. :) De remélem, ki tudom fejezni magam úgy, ahogy elképzeltem, amikor nekiálltam ennek. :)

Nagyon kíváncsian vártam azt a pénteket, hogy mi is lesz. Jucával már előre megbeszéltük – vagyis tervbe vettük -, hogy esetleg találkozunk előbb, s majd együtt megyünk a buszmegállóba a többiekhez. Pénteken két óra körül taliztunk azt hiszem, hol máshol, mint az Árkád előtt. Bementünk a vásárcsarnokba, mert anyum megbízott egy feladattal: vigyek haza tíz tojást. Hát mondanom sem kell, azon gondolkodtam, hogy fogja kibírni az egész délutánt épségben. :D De! Egy szemet kivéve az összes túlélte. :D

Miután megvettem a tojást, Jucával az Árkádba vettük utunkat, hogy leüljünk egy nyugisabb helyen – ami természetesen egy bevásárlóközpontban mondhatom nincs is -, s beszélgessünk. Nagyon sokat dumáltunk, terítékre került persze a tali is. ;) Már akkor izgatottak voltunk a nap további alakulása miatt. :D

Mivel jó sok időnk volt, így hát előbb meg is érkeztünk a buszmegállóba – pontosabban az ominózus váróterembe :D -, ahol jelentem mi voltunk az elsők! :D Még Bliss és Szandi is később jöttek. Aztán pár percre rá már négyen álltunk a váróterem előtt, várva a talira érkezőket. Nem is néztek páran ferde szemmel ránk a Twilight-os táblácskával a körünkben – vagyis Bliss kezében. :D Már izgatottan vártam, mikor is ismerem meg a többieket, s ők hogyan fognak hozzám viszonyulni. Egy kicsit rossz érzésem volt, hogy nem vagyok ismert Bliss kritikáinál, mint olvasója, s ebből arra gondoltam, hogyan is kerülök én oda a találkozóra? De Bliss már egy hónappal kb. előtte megnyugtatott, hogy Szandi és nélkülem nem is lehet tali. Szörnyen jól esett, és remélem senki nem fog megharagudni rám, hogy ilyet mondtam. :S

Szóval nagyon vártam a találkozást, főleg, hogy egyik legkedvesebb – persze Jucán kívül -, kritikálómat, Vikit is megismerhetem személyesen. Ez nekem nagy elismerés volt, nem beszélve a többi emberről, akit megismertem alig pár óra alatt, és mindegyiküket őrzöm az emlékeimben, a szívemben. :) Legelőször Csilla és Viki csapódott hozzánk, így már hatan vártunk Bliss és Szandi által készített lista sorrendben érkezőjére, messziről jövő Vikire. :) Ami vicces volt az az, hogy nem szemből, vagy oldalról, egyenesen hátulról csapott le kis társaságunkra! :D Egy gyors bemutatkozás után – Jucának és nekem ismételten -, az Árkád felé vettük az irányt, hogy hűsítő innivalót vegyünk a nyári melegben.

Még mindig nevetek, mikor arra gondolok, hogy egymás után kétszer mozgólépcsőztünk, mert nem tudtuk eldönteni, mit is akarunk. :D Aztán végül is a megvett innivalókkal együtt elfoglaltunk majdnem két asztalt fent a kajáldáknál, míg vártunk a fél hat körül érkezőkre. (Az időpontokat már nem nagyon tudom. :D) A hangulat már akkor rendkívül jó volt, ez biztos. :)

Aztán újból kimentünk a buszmegállóba, mert érkezett két mosolygós lányka, Ági és Eszter. Emlékszem épp azon tanakodtunk mi heten, hogy az épp leszállt két lány, akik fényképeket készítgetnek a másik oldalon, vajon ők lehetnek-e. :D Mókás volt. Végül észrevettek minket, s addigra jól megszokott gyülekezőhelyünkön – ami, még én nem említettem egy kiszáradt medenceszerűség volt -, bemutatkoztunk egymásnak.

Ezen a napon már csak egy emberkére vártunk, Renire. Addig, míg vártuk őt, behelyezkedtünk a váróterembe, ahol későbbi játék közben megismerkedtünk a – most már kedvenc -, takarítónőnkkel. Azóta is láttam már párszor Pécsen, mikor a buszomra várva ültem a megállóban. Elhihetitek magamban – mert hát mégis csak hülyének néznének, ha hangosan röhögnék -, röhögtem. :D Szegény Reni, nem tudta, hogy mi vagyunk azok az elvetemült twilightos emberkék, akiket keres. Ugyanis, amikor bejött épp HP-ról beszéltünk, azt hiszem. :D Szóval először bejött hozzánk, aztán kiment, és csak utána egy mobilhívás alkalmával derült ki, hogy minket keres. :D Miután Reninek is mindenki szépen sorban bemutatkozott, belevetettük magunkat az említett játékba. Már régebben játszottunk ilyet Bliss-szel, és emlékeztem, milyen kis szivatós játék. Főleg, ha az ember, pont arra nem gondol, vagy pont annak nem jut eszébe a keresztneve, akinek épp a neve a hátán van. :D Mint az én esetemben. :D Hogy nem jutott eszembe… *fejére csap * Bliss aranyos volt, és segített kicsit. :) ;) Ennek ellenére, csak nevettem magamon, és élveztem a társaságot, s a játékot. Az sem érdekelt, hogy a hátunk mögött a buszra váró emberek kicsit furán néztek ránk, az összegyűlt kis társaságra a váróteremben, akiknek hátán egy papíron valami iromány volt. :) És még a takarító néni sem dobott ki minket másokkal ellentétben.. :P:D Bírt minket… :D

A játék után jött aztán a nagy beszélgetős este. A fentebb említett kiszáradt medencéket elfoglaltuk teljes létszámmal, ki állva, ki ülve a lépcsőn hallgatta a többieket. Még mindig tök jó érzés, ahogy visszagondolok, mennyi mindent tudtam meg akkor egy-egy emberkéről, mi mindent osztottunk meg egymással. :) Aztán sajnos a hazamenés ideje is eljött, én pedig győzködtem Blisséket, hogy az utolsó buszomig ne kelljen sokat egyedül várnom, s addig is maradjanak, ha tudnak. Utálom a járatokat, mert az egyik túl korai, a másik túl késői… Még mielőtt azonban elmentünk volna haza, vagy épp Blisshez Reni és Viki, mindenki átadta ajándékát Blissnek. :) És én is kaptam egy ajándékot Jucától! Azóta is a párnám, amin – természetesen -, általam kiválasztott twilightos képek vannak, ott van az ágyikómban. Használni nem merem, nehogy valami „kárt” tegyek benne. :D És még mindig nem kaptam kielégítő választ tőle, miért is jutalmazott meg egy ilyen szép ajándékkal, de nagyon aranyos volt, és köszönöm neki! :) *puszit dob *

Az ajándékozás után aztán elbúcsúztam egy-egy puszival újdonsült kis barátaimtól, hogy a tizenegyes buszmegállónál elszakadva tőlük, hazafele vegyem az irányt. Jó későn értem haza, úgy negyedtizenkettő körül, egy gyors fürdés, meg egy kis evés után, már mentem is az ágyikómba, hogy holnap fel bírjak kelni. Bár jó sokáig nem tudtam elaludni, forgott az agyam a nap eseményein. :D

Másnap reggel ismételtem találkoztam Jucával, ugyanis egy órával előbb volt csak buszom, mint amennyit megbeszéltünk Bliss-szel találkozó időpontját, s Juca volt olyan aranyos, hogy addig velem volt. :) Nem kellett egyedül eltöltenem ennyi időt. Elbeszélgettünk, míg a vonatállomásra mentünk. Hát persze, hogy mi voltunk az elsők, aztán szépen sorban megjött Csilla Ágival és Eszterrel, Viki, majd Bliss, Szandi, Viki és Reni. :) Ameddig vártunk az érkezőkre, addig játékkal ütöttük el időnket. Bliss és Szandi titokzatosan csak keveset árultak el belőle, hogy majd a későbbi társashoz kell. Élveztem az apró tesztet, mert kíváncsi is voltam, hova is kerülök a besorolások közül. Mindenféle válaszom volt, mégis a farkas csoportba kerültem. Amit picivel később Bliss elmondott – tulajdonságokat -, azok illettek is rám, úgyhogy jó csoportba kerültem, bár a többi is ugyanilyen jó lett volna a társaság miatt. :)

Még készen sem lettünk a teszttel, már befutott Anna is, majd Franci, Sztella, Virág, Gigi, Dia, Melinda és Zsani. :) Miután végre együtt volt teljes létszámmal a csapat, felnyomultunk a helyi járatra, s végállomásnál Blissnél kötöttünk ki. Hát igen, anyukája igencsak meglepődött arcot mutatva nézte a sok emberkét, ahogy bevonulunk Bliss szobájába. :) Mivel egy kicsit sokan voltunk, s szűkösen is – bár a jó emberek kis helyen is… -, úgy gondoltuk, inkább lemegyünk a füves területre a ház előtt, ahol kényelmesen elhelyezkedhetünk pár takaróval alattunk. :D Egy kisebb vásárlás után, már műanyag poharunk és szörpünk is volt, egy fincsi hideg teával kiegészülve.

Miután mindenki oltotta szomját, s elhelyezkedett, papírt és tollakat keresgéltünk a 48 +1 kérdéses Bliss és Szandi által készített „teszthez”. Persze mondanom sem kell, hogy Bliss regényéből voltak a kérdések, némelyik jó nehéz, apró részletek, amik néha elkerülik az ember figyelmét, amikor vannak izgisebb részek is a fejezetben. :D Hm… Vagy csak nekem? *vigyorog * Némelyek pedig könnyebbek, hogy az emberkének legalább azok helyesek legyenek. :D *röhög *

Sajnos az időjárás keresztül húzta számításainkat, így mielőtt még elkapott volna ott kint minket a vihar, újra bezsúfolódtunk Bliss szobájába. Szegény Szandi javította a kérdéseket, míg mi vígan játszottuk a társast, ami nagyon, de nagyon jó volt, és tetszett. Pontosan már nem emlékszem, hányadik is lettem a tesztes játékban, de ahhoz képest, hogy azt hittem, nagyon sok mindenre helytelen választ adtam, nem végeztem rossz helyen. És egy kis önfényezés: mi, vagyis a farkasok lettünk az elsők a társasban. :D A feladatok nagyon ötletesek és aranyosak is voltak, amikor olyant kellett, hogy meggyőzzük a szereplőket egymás igazáról. És írtunk egy szerintem jó kis versikét is. :) Nagyon jól éreztem magam és azok az agyagbábuk hihetetlen szépek voltak. :) Ezúton is egy nagy köszönet Gabinak! :) Blissnek és Szandinak is persze. ;)

Hú… és az első helyezett – Juca -, egy könyvet kapott, nem is akármilyet, hanem Bliss A múlt árnyai című fanfictionjét!!! Ott ültem Reni mellett, amikor kihirdette Szandi az eredményt, és ott „óóó” –ztam, hogy azta! Úristen, Bliss könyve!!! :D Aztán, miután Juca megnézte, „elkoboztuk tőle” pár percre, hogy kezünkbe vehessük, s megnézhessük teljes életvalójában a könyvet. És az elején még benne is vagyok. Még mindig könnyek szöknek a szemeimbe… :) :S Ahogy Jucának is, mikor kezébe vehette. :)

És utána jött csak a személyre szabott dedikálás Blisstől a nyereményként kapott könyvjelzőkre, amik az órarendekkel együtt meseszépek lettek. Hát igen, ott majdnem elsírtam magam… :S Én már csak ilyen érzékeny lélek vagyok. A lényeg, hogy Bliss jó sokáig irogatta a könyvjelzőket. :D

A nap fénypontja pedig… Twilight. Mi más? :D Filmformában, természetesen angolul, felirattal. Nekem tetszett, hogy nagyobbacska körben - ami a tv körül volt -, elfoglaltuk helyünket, s mindenki a filmet nézte. Majdnem mindenki, mert Reni és én egy darabig csak félig, ugyanis elég nagy kényszert éreztünk arra, hogy megcsodáljuk Dia twilightos képes gyűjteményét. Fantasztikus volt! :D Szóval, hol a képeken olvadoztunk, hol a filmen megjelent szereplőkön. :D Na és azért egy jelenetet megnéztünk szinkronnal is, hogy röhöghessünk egyet. A hangulat isteni volt! :)

Aztán sajnos eljött megint csak az indulás ideje. Csillának, Áginak és Esztinek kicsivel előbb kellett elmenniük, mint nekünk. (Juca, Viki, én) No és most jön a fénypont, amit senki nem hagyott ki szinte a leírásából. :D Szóval kimentünk a buszmegállóba, Bliss, két Viki, Reni, Juca, Anna és én, amíg nem jött a busz beszélgettünk. Na igen, az a busz el is ment előttünk, mondván, úgy is jön még egy. Csak ott volt a bibi - utána derült ki -, hogy azzal már nem érek be az utcsó buszom indulására… Hát pöppet rosszul éreztem magam, mert anyuék vártak otthon, Blissnél pedig már így is hatan „szállást foglaltak”. Persze mindenki örült, hogy ott maradtam… Köszi csajok, hogy nem dobtatok ki. :P :D

Így hát, amikor visszamentünk, Szandi, Zsani no meg Dia és Melinda igen csak meglepődtek, hogy újra ott vagyok. :D Aranyosak voltak és szorítottak nekem helyet a szobában. :) Miután mindenki elhelyezkedett, elkezdtünk nézni egy animé-t – amit én nem ismerek, nem is figyeltem nagyon rá -, aztán azt vettem észre, hogy már majdnem mindenki alukál. Így hát én is fordultam egyet és megpróbáltam aludni.

Reggel korán keltem, Blissel együtt, olyan öt óra után. Sajnos korai busszal haza kellett mennem, mert aznapra családi programot szerveztek nekem. Pedig úgy maradtam volna még vasárnap is veletek!! :( Reni és Viki is felébredt, mikor mentünk. Még egy integetésre futotta az álmosakat pislogó Vikinek, mielőtt kiléptem volna a szobából. Renitől pedig kaptam egy ölelést útravalónak. A buszmegállóban még elköszöntem Blisstől, aztán már csak a buszról nézhettem alakját, miközben arra gondoltam, milyen jó nap vár rájuk még…

Hát itt véget is ért nekem a találkozó. Remélem, hogy nem felejtettem ki semmit és senkit a leírásból. :D

Puszi Mindenkinek!!! :))))) Freeb

A jövő reménysége - 11. fejezet

11. NOMÁD



BOSSZÚSAN ÁLLTAM MEG a határnál. Edward egész úton nem szólt hozzám egy szót sem, csak ment előre üveges tekintettel, mint egy élő buldózer, miközben én az öcsémmel a karomban, botladozva követtem – sajnos, a bénaságom a farkasléttel nem szűnt meg teljesen.

- Elmondod végre, hogy mi folyik itt? – torpantam meg alig pár lépésnyire a láthatatlan vonaltól. Egyenesen Edward szemébe néztem, de ő zsebre tette a kezeit, és elfordította a fejét.

- Elég, ha annyit tudsz, hogy jobb, ha távol maradsz egy pár napig a házunktól – felelte. A félelem jeges érzésként kúszott végig a torkomon. Mi lehet az a szörnyűség, amitől féltenek engem? És ami miatt Edward képes lenne lemondani a társaságomról… Csak egyetlen okot tudtam erre elképzelni, de az kihatással volt az egész falkámra. Nem is értettem, hogy képzelték Cullenék, hogy titokban tarthatják…

- Egy vámpírról van szó? Aki emberi véren él. Igaz? – léptem közelebb Edwardhoz izgatottan. A bennem lévő farkas azonnal talpra ugrott, és izgatottan morogva fürkészni kezdte az erdőt, hogy megtalálja a prédáját. – Edward, kérlek… Ha nem tudom, mi ellen kéne megvédeni magam, hogy lehetnék biztonságban? – vetettem be az utolsó észérvemet, és láttam, hogy ezzel elbizonytalanítottam őt. Mély levegőt vett, aztán végre rám pillantott.

- Egy veszélyes vámpír van a közelben. De… Ha akar tőlünk valamit – márpedig akar -, akkor nem fog ártani senkinek sem a környéken. Ettől függetlenül, jobb az óvatosság – olvadtak folyékony arannyá az eddig keményen néző szemek. – Mondd meg a többi farkasnak, hogy mi elintézzük a dolgot, és inkább ne avatkozzanak bele. Az csak bonyolítana mindent. Rendben? – Bólintottam. – Jó – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

- És hogy fogunk találkozni, amíg itt van az a vámpír? – kérdeztem rá a másik fontos dologra, ami foglalkoztatott.

- Természetesen, sehogy. Jobb neked addig La Push-ban – keményedett meg Edward hangja.

- Egy nagy fenét! – csattantam fel. A kisebbik Edward nyugtalanul mocorogni kezdett a karomban, és rám függesztette hatalmas barna szemeit, hogy megtudja, mi is a bajom. – Már épp kezdem jól viselni az egészet, ha most szünetet tartunk, elszokom a közelségetektől, és előröl kell kezdenünk mindent – magyaráztam az öcsém miatt kissé visszafogottabb hangon.

- A biztonságotok fontosabb – Edward dühösen meredt rám.

- Tudok vigyázni magamra! – húztam ki magam. Jelen pillanatban utáltam, hogy Edward még mindig ugyanolyan gyenge emberként tekint rám, mint amilyen régen voltam. Pont úgy viselkedett, mint Nate.

- Lehet, hogy erősebb vagy, mint egy ember, de nem tudsz harcolni! – Láttam rajta, hogy ideges, de egyfelől úgy éreztem, nem bírnám ki, ha megint hosszabb ideig nem láthatnám őt, másfelől a büszkeségem miatt be akartam bizonyítani neki, hogy igenis méltó vagyok minden szempontból arra, hogy a társa legyek.

- Olyan vagy, mint Jonathan – mordultam fel, mire a tekintete elsötétült. – Folyton csak arról papoltok, hogy milyen gyenge vagyok, és meg akartok védeni, de nem tanítotok meg arra, hogyan védjem meg magam! Tudod, mit gondolok? – a hangom magasabbnak tűnt, mint általában, de a hirtelen rám törő érzéshullám miatt nem tudtam kontrollálni magam. – Szerintem, tetszik nektek, hogy ti vagytok a nagy és erős férfiak, én pedig a gyenge nő, akit védelmezhettek. Élvezitek, hogy egyedül nem boldogulok, mert azt hiszitek, hogy ha meg tudnám védeni magam, akkor nem lenne többé szükségem rátok! – jött ki belőlem minden méreg pár mondat által.

- Te… Te tényleg ezt hiszed? – Edward vonásait látva elöntött a bűntudat. Nagyon jól tudtam, hogy amit az előbb mondtam, ostobaság. Egyszerűen csak bosszantott, hogy nem lehetek teljesen ura a saját életemnek, és nem dönthetem el én, hogy mit tartok veszélyesnek és mit nem.

- Tanítsatok meg végre harcolni! – kértem válasz helyett. – Egyenrangú akarok lenni veletek!

- Isabella… - Edward kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcomat. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is vagyok dühös. – Ha te lennél a világ legerősebb embere, ha halhatatlan lennél és sérthetetlen, én akkor is pont úgy féltenélek, mint most – cirógatta végig az államat. – Ez… Ez nem arról szól, hogy te nő vagy én meg férfi. Ez arról szól, hogy ha szeretsz valakit, meg akarod védeni bármi áron a legapróbb dologtól is.

- Tudom – motyogtam magam elé. Pont ezt éreztem én is Edwarddal kapcsolatban. A különbség csak az volt, hogy ő már képes volt megvédeni engem, de ha ő került volna veszélybe, én nem biztos, hogy tudtam volna segíteni neki. Pont ezért akartam tanulni tőle és az Alfámtól.

- Sajnálom, tudom, hogy ez olyan, mintha rád telepednék… - húzta vissza a kezét Edward, és feldúltan tett pár kört előttem. – Én csak… Nem tudok uralkodni ezen az érzésen. Ha valami bajod esne… - keze önkéntelenül a mellkasa bal oldalára vándorolt, ujjai belemarkoltak az inge anyagába. Hirtelen döntéstől vezérelve elé léptem, és megállítottam.

- Nem lesz semmi bajom – tettem a kezemet az övére. – De nem tarthattok üvegbúra alatt. Nem védhettek meg mindentől. Önállóan is tudnom kell létezni, hogy önként választhassam aztán a közös életet veled. Nem lehetek folyton másokra utalva – próbáltam megmagyarázni. – Kérlek, tanítsatok meg harcolni! – Edward egy hosszú pillanatig csak nézett rám, aztán bólintott.

- Ha az Alfádat is rá tudod venni, legyen…

- Meglesz – vigyorodtam el.

- Igen, azt sejtettem… - ütögette meg finoman az ujjaimat. – Na menj… Menj mielőtt meggondolom magam – fújta ki a levegőt hosszan.

- Köszönöm – álltam lábujjhegyre, miközben az öcsém épségére vigyázva Edward szájára nyomtam az enyémet. – Akkor holnap négykor, itt várlak majd. És gyakorlunk – mosolyodtam el lelkesen.

- Már, ha az Alfádnak ez megfelel… - húzta el a száját.

- Emiatt ne aggódj – vontam meg a vállam. – Inkább vigyázz magadra holnapig, rendben? – komolyodtam el hirtelen.

- Úgy lesz – biztosított róla. – Na menj! – Most ő nyomott egy gyors csókot az én ajkaimra, majd a határ felé fordított, és egy óvatos lökéssel útnak indított.

Gyors léptekkel haladtam hazafelé, így alig negyed óra múlva már láttam a la push-i házakat. Az első utam Juliette-ékhez vezetett, hogy beadjam megőrzésre a testvéremet, aztán elindultam megkeresni Nate-et. Elég sok mindent meg kellett beszélnem vele. Egyfelől ott volt Jade. Most még inkább távol kellett tartanom őt Cullenéktól és a területüktől. Másfelől tudni akartam, hogy miben egyeztek meg végül Carlisle-lal az oltás ügyében. Harmadrészről pedig a levélről sem tudtam még semmit. Vajon Jonathan beszélt már Joshuával? Arra már nem is mertem gondolni, hogy rá kell kérdeznem még az Edwarddal folytatott beszélgetésére is, és a holnapi edzésre, amit kierőszakoltam.

A fejemben szélviharként kavargó gondolatokkal kopogtattam be Jonathanhoz – az előzetes engedélykérés nélküli bemenetelről inkább lemondtam a történtek után -, de nem kaptam választ. Tétován néztem körbe, hogy most mit tegyek, mikor megláttam a két alakot a távolban. Ahogy közeledtek, úgy lett egyre tisztább a kép.

Joshua arca, mintha kissé dühös vagy zaklatott lett volna, miközben Jade intenzív karmozdulatokkal magyarázott valamit neki éppen. Mikor észrevettek, zavartan hallgatott el, Josh arcvonásai pedig megkeményedtek. Értetlenül figyeltem, ahogy közelednek felém, miközben azon törtem a fejemet, hogy most mi rosszat tehettem, amivel kivívtam a fekete, átható pillantást.

- Sziasztok! Nem tudjátok, merre van Jonathan? – próbálkoztam kedvesen, hátha mégsem velem van gondjuk. Joshua dühösen morgó hangot adott ki.

- Odalent van – mutatott a sűrűbben álló házak felé Josh vicsorogva. – Éppen gyűjti a prédát a mocskos vérszívóknak.

- Hogy mit csinál? – vontam fel a szemöldökömet.

- Van pár kölyök, akin látszanak már az átalakulás jelei… Rá akarja venni a szüleiket, hogy engedjék őket megvizsgálni a vámpírdoktornak. Nem értem, hogy mi ez az egész, de az biztos, hogy nem tetszik – feszült meg az álkapcsa.

- Carlisle csak segíteni akar. A mi érdekünk ez az egész – próbáltam megnyugtatni.

- Te tudod, hogy mi folyik itt? – lépett elém két hatalmas lépéssel Josh, és olyan tekintettel nézett rám, ami egy kissé megijesztett.

- Még nem mondhatok semmit… - motyogtam.

- Mi az, hogy nem mondhatsz semmit? – Joshua hangja bezengte az egész környéket, és egész testében remegni kezdett. – Az állítólagos Alfánk, a vezetőnk, akinek vigyáznia kéne ránk, épp most gyűjti be a következő nemzedéket egy vámpír számára! Szerinted ez normális? Szerinted, nincs jogunk tudni, hogy mi folyik itt? – fröcsögte az arcomba, mintha megveszett volna.

Hátráltam két lépést, és gyorsan körbenéztem, hátha valaki van a közelben, aki segíthetne. Hirtelen elfelejtkeztem arról, hogy farkas vagyok, és arról is, hogy mekkora az erőm, csak azt éreztem, hogy egy hatalmas és dühös férfi magasodik felém, aki minden szempontból fölényben van velem szemben. A kiszolgáltatottság gyomorszorító érzése átjárta az egész testemet.

- Josh – hallottam meg a halk női hangot. – Elég volt… - Jade mellénk lépett, és nyugtatóan Joshua vállára tette a kezét. Egy pillanatig még tartottam tőle, hogy ennek ellenére mégis nekem ugrik, de végül az izmai elernyedtek, és hangosan kifújta a levegőt, mint egy bika. – Ezzel nem érsz el semmit, csak megijeszted szegényt.

- Sajnálom – rázta meg magát Joshua, és idegesen hátrasimított egy tincset az arcából. – Sajnálom, felhúztam magam. – Mondhattam volna, hogy semmi baj, de még mindig megkövülten álltam Nate házának falához simulva, miközben próbáltam megkeresni a hangomat.

- Ne haragudj rá – szólalt meg helyettem Jade. – Ez a téma mindkettőnket érzékenyen érint, és Joshuát zavarja, hogy nem értjük, mi miért történik. Ezt te is megértheted…

- Igen – bólintottam, mikor végre az én remegésem is alább hagyott egy kissé. – Nate el fogja mondani. És higgyétek el, jót akar nekünk – a hangom halkabb volt, mint amilyennek szántam. Megköszörültem a torkomat, és ellöktem magam a faltól. Éreztem, hogy az arcom elvörösödik a szégyentől. Épp nemrég ecseteltem Edwardnak, hogy meg tudom magam védeni, ha szükséges, de még a saját falkám egyik tagjától is megrémülök.

- Ez akkor is… Miért nem lehet minket is tájékoztatni? Rendben van, hogy Jonathan az alfa, de akkor is egy falka vagyunk! – vágtatott le a lépcsőről Josh. – Mondd meg neki, hogy beszédem van vele! – fordult vissza felém, aztán elcsörtetett az ösvény mentén.

- Jól vagy? – éreztem meg Jade érintését a karomon. Hirtelen kirázott a hideg, bár a bőrének azonos hőmérséklete volt, mint az enyémnek.

- Semmi gond – bólintottam. Bár Jade kedvesnek tűnt és aggódónak, mégis újra elöntött az a rossz megérzés, amit az elején is éreztem vele kapcsolatban.

- Akkor utánamegyek. Megpróbálom megnyugtatni – intett a fejével arra felé, amerre Joshua eltűnt. – Találkozunk otthon – vetette még oda, aztán magamra hagyott.

- Az csak az én otthonom – morogtam magam elé, de ő már nem hallhatta.

Pár pillanatra leültem az egyik lépcsőfokra, hogy megnyugodjak teljesen. Láttam már Joshuát búskomornak, gúnyosnak, megvetőnek, de még sosem féltem tőle. Eddig. Rémisztő volt látni, milyen, mikor teljesen elönti a düh.

Megráztam magam, és hirtelen felpattantam. A sűrűbben lakott részig csak alig pár perc volt az út, és amint leértem az ösvényen, még csak keresnem sem kellett Jonathant, mert épp akkor lépett ki az egyik házból. Ha emlékeim nem csaltak, akkor egy Ouray nevű, tizennégy éves fiú lakott ott az édesanyjával és a kishúgával. Elgondolkozva méregettem őt, ahogy a lépcsőn állva beszélgetett Nate-tel. A korához képest elég magas volt, és izmos – valószínűleg, már elkezdődött nála az átalakulás.

Jonathan elköszönt tőle, aztán egyenesen rám nézett, mintha csak megérezte volna, hogy közeledek. Halványan elmosolyodott, aztán elém sietett.

- Korán hazaértél, kislány. Csak nem összevesztetek a szívszerelmeddel? – vigyorodott el, és a karját átvetette a nyakamon.

- Nem, nem vesztünk össze – fintorodtam el, és kibújtam a súlya alól. – Csak történt valami, és beszélnünk kéne egy csomó dologról. Kerestelek a háznál is, de nem voltál ott, aztán jött Joshua… - borzongtam meg.

- Valami gond volt vele? – olvadt le Nate arcáról a jókedv. – Eléggé felhúzta magát, mikor megtudta, hogy beszélek a srácokkal – intett Ouray-ék háza felé.

- Igen, azt vettem észre – sóhajtottam fel.

- Mi történt? – Jonathan közelebb lépett hozzám, és megérintette az arcomat. Zavaró volt, mert hasonlított arra, ahogyan Edward szokott megérinteni. Csak egy kicsin múlt, hogy nem húzódtam hátrébb, de nem akartam, hogy megbántódjon.

- Ordítozott velem egy sort. Semmiség – vontam meg a vállamat. Láttam, hogy Nate arca megrándul.

- Beszélni fogok vele – ígérte komoly hangon.

- Ne! Nem kell. Tényleg nem volt semmi – tiltakoztam. Nem akartam, hogy megint megvédjen valaki. És azt sem, hogy Joshua úgy érezze, rögtön Jonathanhoz szaladtam, hogy beköpjem és panaszkodjak rá.

- És miért kerestél? – terelte másra a szót Nate, és leengedte a kezét.

- Mehetnénk valami nyugisabb helyre? – néztem oldalra. Az egyik ház előtt két asszony üldögélt, miközben a gyerekeik körülöttük futkároztak. – Valahová, ahol kettesben lehetünk – pillantottam vissza Jonathanra, és még épphogy elkaptam, ahogy hullámzott egyet az ádámcsutkája a száraz nyeléstől. – Meg kell beszélnünk pár fontos dolgot – tettem hozzá gyorsan elpirulva, mert az előző mondatom eléggé kétértelműen hangozhatott a céljaimat illetően – bár mindketten tudtuk, hogy valójában a második értelmezésben sosem használtam volna.

- Gyere… - indult el Nate. Azt hittem, hogy a házához megyünk majd, ehelyett a tengerpart felé indult. Szótlanul mentem utána, miközben újra és újra ki kellett simítanom a tincseimet az arcomból, mert a szél állandóan szanaszét fújta őket. Ahogy a homokban haladtunk, a figyelmem a tenger felé kalandozott. A lemenő nap sugarától majdnem olyan gyönyörűen csillogtak a habok, mint ahogyan Edward bőre szokott. Halkan felsóhajtottam.

- Szép, ugye? – értette félre Nate az álmodozó tekintetemet.

- Öhm… Igen. Igen, nagyon szép – helyeseltem.

- Gyere, üljünk le oda – mutatott egy sziklás részre. Alig pár lépés után, a kezét nyújtva segített fel a kiválasztott helyre. – Most már mondhatod… Itt maximum a madarak hallgathatnak ki – nézett a fejünk felett elrepülő sirályokra. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, és a legfontosabb témával kezdeni.

- Jade-del kapcsolatban lenne pár fontos kérésem… - kezdtem. – Van valami, amit még nem meséltem el neked, és ha kiderülne, abból elég komoly gondok lehetnek. Szóval, esküdj meg, hogy segítesz nekem, bármilyen ellenérzéseid is vannak! – néztem könyörgő pillantással Jonathanra.

- Ha az nem veszélyezteti senki életét… – nézett rám Nate gyanakodva.

- Nem veszélyezteti. Inkább segít, hogy senkinek se essen baja – pislogtam rá ártatlan arccal.

- Rendben, akkor megígérem. Csak mondd már! – siettetett aggódó hangon. Megpróbáltam úgy elmondani Jasper és Jade múltjának a történetét, hogy az ne legyen túl terhelő Jasperre nézve, de csak és kizárólag az igazat mondtam.

- Szóval, szerinted Jade a bosszú miatt jött ide? – jelentek meg a gondterheltség ráncai Jonathan homlokán.

- Nem tudom… Valamiért úgy hiszem, nem tudja, hogy Jasper itt van. De… Lehet, hogy tévedek. Viszont, akár tudja, akár nem, gondot okozhat az ittléte – haraptam be az ajkamat.

- Azt akarod, hogy kergessem el? – Nate tekintete a tenger felé fordult, és láttam rajta, hogy ez a téma nagyon is kényesen érinti. Tudtam, hogy milyen ellentétes gondolatok járnak a fejében. Jasper megérdemelte volna a bosszút az ő szemszögéből, de tudta, hogy ha Jade rátámad Cullenékra, én megvédem őket, és nem akarta, hogy bármi bajom essen. A farkas és a barát viaskodott benne a győzelemért, de nem hagyhattam, hogy ilyen terheket cipeljen miattam.

- Nem. Nem akarom, hogy elkergesd – jelentettem ki.

- Akkor mit tegyek?

- Csak hozz meg néhány szabályt, ami biztosítja mindenki védelmét és a békét.

- Miféle szabályokra gondolsz? – pillantott rám. A kezembe vettem egy különlegesen szép, hófehér kavicsdarabot, és beszéd közben szórakozottan játszadozni kezdtem vele. Ha feszült voltam, a végtagjaim nem bírtak nyugton maradni.

- Nem vehetjük be semmiképpen Jade-et a falkába – kezdtem. – Ha nem is mondtam volna el neked a történetet, akkor sem tarthattam volna örökké zárva az elmém előttetek. Csak egy pár pillanatnyi rés, és máris mindent tudna.

- Nem hinném, hogy tag akarna lenni, úgyhogy ez megoldható – egyezett bele Nate legnagyobb meglepetésemre azonnal.

- Honnan tudod, hogy nem akar a falkához tartozni? – érdeklődtem.

- Egyfelől nem ért egyet a nézeteimmel és a hozzáállásommal, másfelől első nap, mikor elrohantál a reggeliről, elmesélte, hogy csak átmenetileg szeretne itt maradni, mert el kell intéznie egy fontos dolgot.

- Milyen fontos dolgot?

- Azt nem mondta – nézett le a kezeimre Nate. Az ujjaim közül kiejtettem a követ. – Mit kéne tennem még?

- Megparancsolni a fiúknak, hogy egy szót sem szólhatnak erről senkinek.

- Rendben. De Joshuának ez megint nem fog tetszeni. Odavan Jade-ért – emelte fel a kavicsot a lábam mellől Jonathan.

- Tudom – szusszantottam egyet. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hozlak – néztem fel bocsánatkérően a sötét szempárba. – Ha lenne más választásom… - felhúztam a térdeimet, és ráhajtottam a fejemet egy pillanatra. Ettől a sok gondolattól rám tört a migrén.

- Semmi gond. Úgyis jövök a dokinak most már kettővel – hallottam meg Nate hangját. – A becsület úgy kívánja, hogy visszaadjam a szívességeket. Nem akarok az adósa maradni. – Bár a szemeim csukva voltak, szinte láttam magam előtt, ahogy elfintorodott.

- Jade-del is beszélned kéne… Megmondani neki, hogy csak úgy maradhat, ha betartja a szabályaidat, köztük a szerződést is. És ha járőrözni akarna velünk, akkor sem mehet Cullenék területére, nehogy felismerje Jasper szagát – mondtam el az utolsó dolgot, ami eszembe jutott. Úgy véltem, ha ezeket meg tudjuk valósítani, akkor biztonságban tudhatunk mindenkit.

- Oké.

- Köszönöm – emeltem fel a fejemet. – Tényleg köszönöm, hogy számíthatok rád – néztem rá hálásan. – Tudom, milyen nehéz dolgokat kérek tőled, és te…

- Cssst… - emelte fel a kezét Nate. – Semmiség – mosolygott rám. Zavartan kerestem a kis követ a földön, mivel nem láttam már Nate kezében, de sehol sem találtam. Végül jobb játék híján a cipőfűzőmmel kezdtem el babrálni. Még volt pár kényes téma hátra, így vettem egy mély levegőt, hogy folytassam.

- Van még valami… Ma felhívták Carlisle-t, és… - kezdtem volna bele, mikor hirtelen meghallottam a hangot. Jonathan és én egyszerre kaptuk fel a fejünket, és a házak irányába néztünk. Benjamin emberi alakban rohant a homokban, és már messziről integetett felénk. Valahogy rossz érzésem támadt.

- Azt hiszem, baj van – pattantam fel, és futni kezdtem az irányába. Nate követett. Alig pár pillanat kellett csak ahhoz, hogy összetalálkozzunk félúton. Most már biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történt. Benjamin mindig vidám arcán mosoly helyett jelenleg az aggodalom ráncai ültek.

- Mi történt? – Jonathan megelőzött a kérdéssel.

- Azonnal vissza kell jönnötök! – ragadta meg a karomat Benji, és elkezdett a város felé vonszolni. – Saore… Saore rosszul van.