Árnyékvilág - A saját regényem összefoglalója és részletek

És ismét történt valami, ami miatt megszakítom a ficem fejezeteinek sorrendjét. Bocsánat érte, de úgy gondoltam, hogy a főoldalra kell kerülnie első, tényleg teljesen saját "gyermekem" bemutatásának. Nos, ahogyan ígértem, itt a regényem ajánlója. Szandival úgy döntöttünk végül, hogy három részletet ragadunk ki a történetből, ami alapján eldönthetitek, hogy érdekesnek találjátok-e a regényt, kíváncsiak vagytok-e a folytatásra és szeretnétek-e könyv formájában elolvasni. Truskának köszönöm, hogy előre letesztelte az első két részletet! A harmadik még neki is meglepetés. :) Kérlek titeket, hogy a véleményeteket fejtsétek ki a hozzászólásoknál, hogy tudjam, megfogott-e titeket a történet. Ha valakinek nem tetszik, azt is írja meg nyugodtan, és azt is, hogy miért nem tetszik neki, hadd tanuljak. :) Előre is köszönöm nektek! Még valami… Könyv formában, természetesen, másképp lesz tördelve a történet, de a neten így a legolvashatóbb. :) Hű, nagyon izgulok, szóval, vágjunk is bele… Íme az ajánló és a részletek:


A regény egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi, amely alá egy kívülálló nem láthat be. Adam Swanson egész életében az árnyék közelében élt, de az egyik pillanatról a másikra kebelezte be őt. Az újságok, a rajongói, de még a környezetében élők nagy része sem ismeri igazán. Azt hiszik, hogy az élete a lehető legboldogabb, és nem is tudják, milyen távol állnak a valóságtól.
Aztán feltűnik egy lány, akinek semmi köze az árnyékvilághoz, mégis bezárkózva, napfény nélkül éli az életét valami miatt, ami a múltban történt vele. Camilla boldog az ő szürke kis világában, egészen addig, míg meg nem ismeri Adamet.
Egymást segítik ki a világosságra hosszú és nehéz küzdelmek árán, melyek során önmaguk kétségeivel, bizonytalanságával és a külvilág emberi démonjaival kell megküzdeniük.
A regény egy romantikus történet, mely tele van humorral, szenvedéllyel, feszültséggel és meg van fűszerezve némi kis akcióval is. Egy fejezet három részből áll, az első egy kis újságcikk, mely utal a fejezet tartalmára, a második Adam gondolatai, a harmadik pedig Camilla gondolatai. Az egész regény elolvasását az erotikusabb jelenetek miatt 12 éven aluliaknak nem ajánljuk (a részleteket olvashatják, azokban nincs semmi nem nekik való)! A regény megszületése miatt Szandit, múzsámat, barátomat és roskadozó önbizalmam tartóoszlopát, valamint Rob Pattinsont illeti köszönet, aki a férfi főszereplőm modellje volt. Legalább is, én őt képzelem a helyére, mikor írok. :)


Camilla:
(részlet)


- Bocsánat… Nem akarok zavarni, én már… itt sem vagyok… - motyogtam akadozva, aztán elindultam az ajtó felé.

- Nem – Meglepetten torpantam meg. – Te voltál itt előbb… Majd én megyek… - állt fel egy sóhajjal Adam. Látszott rajta, hogy nem nagyon kívánkozik vissza a társaságba.

- Talán, elbújhatnánk itt mindketten… - ajánlottam fel, bár fogalmam sem volt, miért szólaltam egyáltalán meg. Egyszerűen csak el kellett volna menekülnöm, mielőtt kínos helyzetbe keverem magam – mint általában. Adam gyanakvó tekintettel mért végig.

- Sajnálom, de nem hinném, hogy kedvem van most bárkivel is beszélgetni – felelte.

- Nem kell beszélgetnünk – vontam meg a vállam. – Csak visszaülök oda a sarokba. Semmi kedvem nincs kimenni innen – húztam el a számat. Tényleg csak arra vágytam, hogy békében elüldögélhessek a székemen. Nem akartam Julie szórakozását elrontani azzal, hogy hazarángatom már most – biztos voltam benne, hogy ő feltalálja magát odakint.

- Oké – nyögte ki Adam kissé megrökönyödve.

- Oké – feleltem, és visszaindultam a helyemre. Csendben visszahajtottam a karomra a fejemet, és becsuktam a szemeimet. Megpróbáltam megfeledkezni arról, hogy nem vagyok egyedül a szobában.

- Miért nem akarsz beszélgetni velem? – hallottam hirtelen a kérdést. Értetlenül pislogtam Adamra.

- Te mondtad, hogy nincs kedved hozzá…

- Igen, tudom, de… - megrázta a fejét. – Akkor is furcsa… Általában az emberek mindig akarnak tőlem valamit. Beszélgetni, megérinteni, autogramot, bármit…

- Nekem nem kell semmi tőled. Csak egy kis nyugalomra vágyom. Ennyi az egész – sóhajtottam. Nem igazán értettem, mire is akar kilyukadni Adam. Úgy volt, hogy csak csendben üldögélünk. Semmi beszélgetés… Akkor meg, most miért kérdez ilyesmiket?

- Nem kedvelsz engem? – összeráncolta a szemöldökét – murisan nézett ki ilyen gondterhelt arccal, majdnem elnevettem magam. Végül megpróbáltam komolyan válaszolni.

- Nem is ismerlek.

- Nem tudod, ki vagyok? – kerekedtek el a szemei. Bosszúsan felsóhajtottam, kezdett fájni a fejem a kintről beszűrődő zajtól – szívesebben pihentem volna keresztkérdések helyett.

- De, tudom, hogy ki vagy. Csak épp, akkor sem ismerlek. Nem tudok rólad az ég világon semmit a neveden és a munkáidon kívül. Vagyis nem tudom eldönteni, hogy méltó vagy-e arra, hogy kedveljelek vagy sem. Ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy nem kedvellek, csak azt, hogy egy idegen vagy a számomra – próbáltam megmagyarázni. – Sajnálom, de nem vagyok egy őrült rajongó típus, aki a nyomodban akarna lihegni – visszahajtottam a fejem a karomra jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekintem a „miért nem imádsz és heversz a lábaim előtt” című beszélgetést. Miért hiszik azt a jó pasik, hogy minden lánynak utánuk kell epedeznie? Csak azért, mert szívdöglesztően néz ki és híres, nem fogom csorgatni utána a nyálam – legalábbis nyíltan semmiképpen -, bármennyire is elvárná. Elfintorodtam.



Adam:
(részlet)


- Peter… - szakítottam félbe őt, mikor épp a szerződés anyagi vonzatait taglalta.

- Ha nem tetszik a húsz guriga, feljebb lökdöshetem huszonötre is… - nézett fel rám a papírokból.

- Nem, nem a pénzről van szó… - kezdtem bizonytalanul, miközben Steph keze a hajamban matatott.

- Akkor? Nem tetszik a forgatókönyv? – vonta össze a szemöldökét.

- De nagyon tetszik. Másról szeretnék beszélni… - izgatottan nyeltem egyet. Nem tudtam, hogy helyes-e, amit kérni fogok, de azt tudtam, hogy amint eszembe jutott, máris lelkesedést éreztem.

- Mondd!

- Meg tudnál keresni nekem valakit? – kezdtem. – Tegnap a Valentino-partyn volt egy lány…

- Ó! – Peter arcán szétterült egy hatalmas vigyor. – Csak nem tetszett meg az egyik modell?

- Nem igazán… - ráztam meg a fejem, mire Stephanie mérgesen felszisszent. Gyorsan elnézést kértem tőle, aztán folytattam. – Camilla a neve. Valami képzőművészeti pályázaton nyerte a meghívóját. Biztosan megvan valakinek a teljes neve és a címe…

- Egy pályázaton? – Peter arca elgondolkozóvá vált. – És miért keresed?

- Én csak… - kezdtem. Gyorsan végiggondoltam a dolgot. Ha azt akarom, hogy Camillával valamiféle normális barátság alakuljon ki köztünk, akkor jobb, ha senki nem tud arról, hogy egyáltalán foglalkoztat. – Szeretnék egy képet festetni vele a new york-i lakásomba.

- Miért nem kérsz meg valami híresebb festőt? – Peter tekintete olyan volt, mint egy röntgensugár. Még jó, hogy a sminkelési folyamat miatt nem szabadott megmozdulnom, és így nem kellett a szemébe néznem.

- Nem tudom… - vontam meg óvatosan a vállam, nehogy nagyon megmozduljon a fejem. – Egyszerűen tőle szeretném. Sztár vagyok, ennyi kis különcséget megengedhetek magamnak – vigyorodtam el. Peter felsóhajtott.

- Na jó… Végül is, ez legyen életed legnagyobb különcsége, és akkor megússzuk nehéz sztárallűrök nélkül – veregette meg a vállamat, aztán Stephanie villámló tekintetét látva, bocsánatkérően felemelte a kezét. - Délutánra megtudom neked, hogy hol lakik.

- Kösz, Pete! – hálálkodtam. – Jövök neked eggyel…

- Eggyel? Fiú, már vagy ezerrel jössz nekem – nevetett fel mély, reszelős hangon. Elmosolyodtam. – Akkor a szerződés oké? – kanyarodott vissza az eredeti témához.

- Ha szerinted minden rendben van vele, akkor igen. – A kezembe nyomott egy tollat, és a papírt a székem karfájára fektette, hogy alá tudjam írni a kipontozott résznél.

- Akkor most megyek, iszom egy kávét. A felvételnél látlak… - köszönt el tőlem, és mackós léptekkel kicammogott az ajtón. A tükörből láttam, ahogy a küszöbről rákacsint Steph-re, aki elpirul. Van itt valami, amiről nem tudok? – ráncoltam össze a homlokomat.

Ezután próbáltam már csak és kizárólag a forgatásra koncentrálni. Elképzeltem, hogy Jeremy vagyok, az ő mozdulatai és gesztusait kezdtem használni, és a szövegét motyogtam magamban. Valószínűleg, mindenki hülyének nézett volna egy másik közegben, ahogy mutogatok és félhangosan beszélek, de itt már megszokták, hogy a színészek gyakorolnak a forgatási szünetekben. Odakint egy kisebb golfkocsi várt. Felültem hátra, és elindultunk a forgatás helyszínére. A rendező megtiltotta, hogy gyalog közlekedjünk, miután már felkerült ránk a smink és a jelmez, nehogy újra kelljen kezdeni egy rossz mozdulat miatt az egész készülődési periódust.

Jó tíz percig tartott az út az épületek között – elég nagy területen feküdt a stúdió. Ma a megmentős jelenetet akartuk felvenni. Ahogy odaértünk a helyszínre, felkísértek a tetőre, és mindenféle kábelt erősítettek rám, fő a biztonság címszó alatt – a fő a kényelemről megfeledkeztek. A lehető legkellemetlenebb helyeken nyomtak a biztonsági kötelek – ha előre tudtam volna, készültem volna egy vastagabb alsónadrággal, ami jobban véd. Óvatos léptekkel indultam meg a tető széle felé. Azt az utasítást kaptam, hogy széttárt karokkal kell alávetnem magam, hogy megmentsem Leilát. Angyali hatást akartak elérni az ugrás mozdulatsorával – mintha egy égi lény, szárnyait kitárva zuhanna a mélybe a szerelme után. Néhányszor kinyújtottam a karomat – kipróbálva a testhelyzetet. Hát kihúzva, mellkas előre nyomva, fej hátravetve, karok széttárva – egyszerű mozdulatsor, csak nem éppen a levegőben, fejjel lefelé, zuhanás közben. Persze, az arcomra is oda kellett figyelni – elszántságnak, bátorságnak, mindent elsöprő szerelemnek és az elvesztésétől való félelemnek kellett tükröződnie rajta. Eleinte hülyén éreztem magam, mikor otthon – vagyis leginkább a szállodai szobáimban – megálltam a tükör előtt, és órákig próbáltam kifejleszteni néhány arckifejezést, de rájöttem, hogy ez szükséges ahhoz, hogy hitelesen el tudjak játszani egy karaktert – bármilyen hülyén is néz ki, ahogy magamra grimaszol a tükörképem.

Miután a kamerák beálltak, és mindenki elfoglalta a helyét, a rendező, Joe Gordon felemelte a kezét, hogy jelezze: Figyelem, mindjárt kezdünk! Mély levegőt vettem, és közben azon gondolkoztam, hogy miért is akartam én csinálni a veszélyesebb részeket is. Mikor megkérdezték, hogy szeretnék-e kaszkadőrt, még izgalmasnak és érdekesnek tűnt tetőkről leugrálni, de most itt a peremen állva már csak hülyeségnek tűnt.

Lehunytam a szemeimet, és elképzeltem a helyzetet. Életem szerelme veszélyben van, meg kell mentenem. Utána kell ugranom, a karjaimba zárnom, biztonságban és épségben. Jeremy vagyok. Képes vagyok rá. Meg kell mentenem!

Hallottam a „felvétel” szót. Szemeim kinyíltak eltökélten pillantottam magam elé, aztán ugrottam. A testem automatikusan csinálta azokat a mozdulatokat, amiket begyakoroltam. A szél süvített a fülem mellett, nem hallottam semmit, csak az adrenalintól hevesen dobogó szívem ütemét. Aztán egyszer csak vége volt. Megint Adam voltam.



Camilla:
(részlet)


- Azt hittem, hogy a tegnapi buli után jobb kedved lesz, de nem élvezted, igaz? – húzta el a száját Julie.

- Az… nem az én világom – fejtettem ki röviden és velősen a gondolataimat.

- Nem kellett volna elrángassalak… Sajnálom. – Olyan bűnbánó arccal nézett rám, hogy rögtön lelkiismeret-furdalásom támadt.

- Azért annyira nem volt szörnyű… - tettem hozzá gyorsan. Legalábbis, volt egy kellemes húsz percem, amíg „nem beszélgettem”.

- Én élveztem. Csak kár, hogy Adam Swanson olyan hamar eltűnt… - sóhajtott fel, nekem meg az újabb falat paprika, mintha megkeseredett volna a számban. – Mutattam már a tegnapi újságokban? – pattant fel lelkesen, és a nappaliban álló kisasztalról felkapott egy magazint. – Hát nem szexi? – nyomta az orrom alá a lapot. Tényleg az volt, de… Az arca… Miért nem vette észre senki, hogy a szemei szomorúak? Vagy csak a képzeletem játszik velem?

A képpel a Sunrise második részét promózták. Adam egy hófehér nadrágban és ingben pózolt a kamera előtt. Az arca olyan gyönyörű és ártatlan volt, mint egy angyalé, de hátán a fekete szárnyak a sötétséget jelképezték. A bukott angyal.

Hirtelen ugrottam fel – a szék hangos csattanással zuhant hátra.

- Jézus, mi az? – sikkantott fel Julie, és a kezéből kiesett az újság.

- Semmi csak… Nekem most festenem kell! – Úgy rohantam ki a konyhából, mintha üldöznének. Julie nem jött utánam. Tudta, hogy ha elkap az ihlet, akkor békén kell hagyni, mert se nem hallok, se nem látok. Ahogy megpillantottam azt a fotót Adamről, a szemem előtt felvillant egy kép.

Remegve állítottam fel a vásznat, és kevertem ki a festékeket. Az ecset, mintha magától mozgott volna a kezemben. Nem én irányítottam. A testem felett valami felsőbb erő átvette a hatalmat. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak éreztem: a színeket, a vonásokat, a formákat.

Az időérzékem is teljesen elvesztettem. Mintha Julie beszólt volna egyszer, hogy elmegy valahová, de nem voltam biztos benne. Lehet, hogy csak képzeltem. A kopogtatás is csak jó pár perc múlva tudatosult bennem. A füleim hallották, de az agyam csak később fogta fel a jelentését.

Megtöröltem a homlokomat a kezemmel, és letettem az ecsetet a kisasztalra. Bárki is az, elküldöm, muszáj befejeznem ezt a képet most azonnal – határoztam el.

Kissé dühösen száguldottam ki az ajtóhoz, és nagy lendülettel feltéptem. Aztán, mintha valaki gyomron rúgott volna. Csak jó pár pillanat múlva jöttem rá, hogy a szám nyitva van. Gyorsan becsuktam, de még mindig nem tudtam megszólalni. Ez meg… mit… és miért… és különben is honnan…

- Festékes vagy – Adam hangja nyugodtnak és természetesnek tűnt.

- Mi? – nyögtem ki, és ez az egy szó is csoda volt az agyhalál állapotában.

- Épp festettél? – kérdezte, és mielőtt még magamhoz térhettem volna, besurrant mellettem az ajtón. Tudtam, hogy dühösnek kéne lennem az arcátlansága miatt, de egyszerűen képtelen voltam a totális döbbeneten kívül bármi mást érezni.

- Te meg hogy és mit… - kezdtem dadogva. Tiszta hülyének éreztem magam. Szedd már össze magad!

- Hogy kerülök ide, és mit akarok? – kuncogott fel Adam. Bólintottam – ez elég egyszerű reakciónak tűnt ahhoz, hogy ne látsszak idiótának közben. – Kinyomoztattam a címedet az ügynökömmel, és azt hiszem… barátkozni akarok – vonta meg a vállát.

- Barátkozni… – a hangom tele volt kételkedéssel.

- Igen, tudod, beszélgetni, szórakozni, együtt lógni, ilyesmik… Amiket a barátok szoktak csinálni – magyarázta Adam egy félmosollyal az arcán.

- Te most szórakozol velem? – vontam össze felháborodottan a szemöldökömet. Már éppen kezdtem volna összeszedni magam, mikor megtapogatta a nadrágzsebét, előhúzott belőle egy zsebkendőt, és elém lépett. Zavartan hátráltam egy lépést, de nem foglalkozott vele, elkezdte törölgetni az arcomat. Elvörösödve löktem arrébb a kezét.

- Sajnálom – vigyorodott el. – Csak olyan muris vagy így… Nem tudok addig rendesen beszélgetni veled, amíg így nézel ki – nevetett fel. Dühösen vágtattam el mellette, és hangosan becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

Mi a fenét képzel magáról? Megnyitottam a vizet, és a tenyeremmel dörzsölni kezdtem az arcomat. Nyomoztat utánam, gúnyolódik és még ki is röhög. Csak azért, mert híres, azt hiszi, hogy neki bármit szabad! Hát, most nagyon rossz lóra tett, úgy kidobom innen, hogy a lába sem éri a földet!

Megpróbáltam magabiztos lenni, de amint kiléptem az ajtón, és megláttam az asztal mellett ülve, valamiért eltűnt a haragom. Az arca gondterheltnek tűnt, mikor felnézett rám.

- Ezt elrontottam, igaz? – a hangja halk volt. – Nem akartalak megbántani, csak… Nem tudom, hogy kell ezt az egészet… - motyogta.

- Mit hogy kell? – Nem igazán értettem, miről beszél, és azt sem, hogy mit akar tőlem.

- Hát, barátkozni. – Zavartan megráztam a fejem.

A múlt árnyai - 23. fejezet

23. SZEMTANÚ



SAORE EGY APRÓ DOBOZT húzott elő a táskájából. Először azt hittem, valami ékszer van benne – egy gyűrű, vagy talán egy karkötő -, de tévedtem. Átadta a kezembe, hogy én nyissam ki. Kíváncsian pattintottam fel a fedelet, aztán értetlenül pillantottam Saore-ra, aki lelkes mosollyal nézett vissza rám.

- Egy… kulcs? – kérdeztem, miközben ujjaim között megforgattam az apró jószágot.

- Nem akármilyen kulcs – magyarázta. – Ez nyitja annak a háznak az ajtaját, amiben a nagyapád élt fiatal korában. Jonathan és a többiek úgy gondolták, hogy talán, otthonosabban éreznéd magad nálunk, ha lenne egy saját házad a területünkön.

- Én nagyon köszönöm, de Cullenéknál igazán jó helyem van. – Kissé megijesztett a gondolat, hogy a quileute-ek talán azt akarják, hogy költözzek át az ő földjükre. Nem tudtam volna magára hagyni Edwardot és a családom többi tagját sem, viszont kínos lett volna visszautasítani azokat, akik ilyen kedvesek velem.

- Természetesen – bólintott Saore, és az ő hangjában semmi iróniát nem éreztem. – Nem azért adjuk, hogy átköltözz. Csak, hogy tudd, van egy hely, ahol meghúzhatod magad, ha egyedül létre van szükséged, és ami csak a tiéd. Na meg persze, az öcsédé – mosolygott rám.

- Köszönöm. – A meghatottságtól ennél többet nem tudtam kinyögni.

- Elég lerobbant állapotban volt egyébként, de a héten a srácok felújították az egészet, mi pedig Juliette-tel berendeztük. Szerintem, tetszeni fog! – Saore szemei izgatottan csillogtak. – Ugye, megnézed valamikor?

- Persze – bólintottam. – Tényleg nagyon köszönöm – hajoltam Saore-hoz, és megöleltem. Ahogy felpillantottam, észrevettem, hogy a fiúk fél szemmel engem figyelnek a reakcióim után kutatva. Biztosan tartottak attól, hogy félreértem a gesztusukat, és azt hiszem, azért adják a kulcsot, hogy elválasszanak Cullenéktól.

Feltápászkodtam a földről, aztán odaléptem Jonathanhoz, és megöleltem. Őt követte a többi fiú sorra, kivéve Joshuát. Mikor észrevette, hogy felé közeledek, gyorsan felkapta az egyik szörfdeszkát, és a tenger felé iramodott. Sóhajtva néztem utána. Mikor megéreztem Juliette kezét a vállamon, kissé összerezzentem.

- Ne vedd a szívedre. Josh eléggé magának való, és most nehéz időszakon megy át – próbált megnyugtatni, miközben visszaterelt a törölközőkhöz, és a kezembe nyomott egy szendvicset.

- De miért utál engem ennyire? – huppantam le a homokba. Rosszul éreztem magam a tudattól, hogy Joshua nem kedvel. Nem értettem, mi rosszat tettem, amiért így viselkedik velem. A többieknek sem tetszett, hogy Cullenékkal milyen közeli kapcsolatban vagyok, de ahogy láttam, elfogadták, és próbálták nem éreztetni velem, hogy mit gondolnak.

- Nem téged utál – rázta meg a fejét Juliette, és az arca mintha komorabbá vált volna. – Tudod, Joshua gyerekkora eléggé nehéz volt. Nem is tudom, hogy elmondhatom-e mindezt neked… Talán, nem nekem kéne… - pillantott körbe zavartan. A fiúk a tengerben lubickoltak, míg Saore és Aidan a part mentén sétálgatott.

- Kérlek… Érteni szeretném őt.

- Hát jó – sóhajtott fel Juliette. Egy pillanatra elgondolkodott, mintha megpróbálná összeszedni a mondanivalóját, aztán belekezdett a magyarázatba. – Tudod, a nagyapádék után, mivel Cullenék már nem éltek itt, és a környékre nem jöttek más vámpírok, kimaradt egy generáció a farkassá válásban. Ez nem ritka, Jacob Blackék előtt hosszú időn át nem változott át egy quileute sem, mert nem volt mitől védeni a népünket. – Érdekes volt hallani, hogy Juliette úgy beszélt már a quileute-ekről, mintha azok az ő rokonai is lennének. Jó volt látni, hogy egy eredetileg kívülálló személy is be tud ennyire illeszkedni a közösségbe, mert ez azt jelentette, hogy talán, nekem és az öcsémnek is sikerülni fog. Még mindig elég sokszor járt az eszem azon, hogy mi lesz, ha Edward tényleg farkassá változik. Akkor szüksége lesz a quileute-ek segítségére és támogatására. Juliette tovább mesélt, és én megpróbáltam kizárni a zavaró gondolatokat, és csak rá figyelni. – De annak, hogy nem voltak állandó védelmezőink, megvolt a hátránya is.

- Miféle hátrány? - kérdeztem közbe. A szendvics még mindig érintetlen volt a kezemben, csak a szalvéta lógott már cafatokban rajta, mivel beszélgetés közben tépkedni kezdtem – ha zavart vagy ideges voltam, muszáj volt valamihez kezdenem a kezeimmel, és legtöbbször a közelemben lévő papírok bánták ezt a kényszeremet.

- Ha… az édesapádban… - szólalt meg, miközben az arcomat fürkészte - próbáltam megzabolázni a vonásaimat, és nem kimutatni a fájdalmamat. - …korábban aktiválódik a farkas gén, akkor talán, képes lett volna magát és az édesanyádat… - nem fejezte be a mondatot, de megértettem, hogy mire gondol. Ha az apám farkas lett volna, apró darabokra tépi azt az átkozottat. De mivel a génnek időre van szüksége, hogy képes legyen irányítani az átváltozást, ezért ha hirtelen tűnik fel egy vámpír, az áldozatnak esélye sincs, akármilyen ősei is voltak.

- Igen, értem – motyogtam, miközben a torkom összeszorult az elfojtott sírástól. – De ennek mi köze van Joshuához? – pillantottam a víz felé. A hatalmas indiánfiú úgy szelte a hullámokat, ahogy a kés a vajat.

- Ő átélte ugyanazt, amit te. A szüleit egy nomád vámpír ölte meg, még mikor tizenkét éves volt – fordult Juliette is a hullámok felé – szemei szomorúsággal telve követték beszélgetésünk tárgyát, miközben az áthaladt egy nagyobb hullám alatt. – Gyűlöli a vámpírokat, és nem érti, hogy te, akinek ugyanúgy gyűlölnöd kéne őket, miért nem teszed.

- Cullenék senkinek sem ártanak, ők… - próbáltam megmagyarázni, de Juliette mosolyogva felemelte a kezét.

- Tudom. Valahol a szíve mélyén Josh is tudja. Csak egyszerűen nem tudja elfogadni – vonta meg a vállát.

- Szóval, emiatt utál engem… - sóhajtottam fel. Így már érthető volt a viselkedése velem szemben.

- Nem téged utál – tiltakozott ismét Juliette, mire kétkedőn felvontam a szemöldökömet. – Tényleg nem. Ő… Leginkább magát gyűlöli.

- De hát, miért? – nyögtem ki meglepetten. Erre a válaszra számítottam a legkevésbé.

- Mert azok után, hogy látja, te képes vagy a megbocsátásra, ő gyengének és bűnösnek érzi magát. És gyűlöli a sorsot is, amiért későn adta meg neki az erőt, amivel megvédhette volna a szüleit.

- Ez butaság – ráncoltam össze a homlokomat.

- Persze, hogy az. De egy összetört léleknek elég nehéz megértenie ezt. – Juliette ujjai végigszántották a homokot.

- Gondolod, hogy… egyszer, talán, nyitottabb lesz az irányomba? – kíváncsi voltam, hogy Juliette hogyan látja a dolgokat. Vajon van esélyem arra, hogy megnyerjem magamnak Joshua barátságát és esetleg, segítsek neki továbblépni?

- Könnyű téged szeretni. És ezt ő is érzi – mosolygott rám Juliette.

- Nem úgy vettem észre… - motyogtam magam elé, aztán végre beleharaptam a zsemlébe. Az ízét nem is igazán éreztem, mert a gondolataim teljesen máshol jártak.

- Ő javította ki a tetődet – hallottam meg fél perc múlva megint Juliette hangját. – Nem utál téged. Csak fogalma sincs, hogy viselkedjen veled. Összezavarodott.

- Talán, adnom kéne neki egy kis időt… - feleltem, miután lenyeltem a falatot, ami a számban volt.

- Talán… - Juliette hangja bizonytalan volt, és ez felkeltette a figyelmemet. Kérdőn pillantottam rá. – De talán, ha közeledni próbálnál felé, újra és újra, akkor előbb vagy utóbb megtörne – vonta meg a vállát elgondolkozva.

Ezek után csendesen harapdáltam a szendvicsemet, és csak figyeltem, ahogy a srácok a vízben bohóckodnak. Benjamin és Daniel azon voltak, hogy ki tudja bemutatni a legviccesebb deszkamutatványt a hullámok tetején – volt, mikor egy lábon állva egyensúlyoztak, sőt, egyszer Benji kipróbálta a kézen állást is, aminek az lett a következménye, hogy a habokba zuhant, és sós tengervizet köpdösve került a felszínre. Össze-összerezzentem, valahányszor felborultak a deszkával – nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy túl erősek ahhoz, hogy bármi bajuk essen.

A tenger hangos zúgása miatt először meg sem hallottam a kiabálást, csak az tűnt fel hirtelen, hogy az összes fiú megállt egy pillanatra a vízben, aztán mindannyian kifelé igyekeztek. A szemeim elsőként a tengert járták be, rögtön arra gondolva, hogy esetleg cápát láttak, vagy valami más veszélyes élőlényt, de mikor a partra kiérve rohanni kezdtek a sziklák felé, rájöttem, hogy más gond van.

Juliette-tel együtt felpattantunk, és a többiek után futottunk. A sziklák mögé érve csak annyit láttam, hogy Jonathanék a földön térdelnek, és körbevesznek valamit. Csak akkor jöttem rá, hogy az a valami Saore, mikor közelebb léptünk.

- Hozzon valaki friss vizet! – pillantott fel Aidan, miközben Saore sápadt arcát simogatta. A lány az ölében feküdt, és kábán pislogott, mint aki nincs teljesen magánál. Éreztem, hogy a riadtságtól remegni kezd a kezem. Benjamin felpattant a földről, és a táborhelyünk felé rohant. Alig fél perc múlva, egy üveg vízzel a kezében tért vissza.

- Nem kéne orvost hívni? – vetettem fel az ötletet. Azonnal Carlisle ugrott be, de nem mertem őt ajánlani, mert sejtettem, hogy mi lenne a többiek reakciója.

- Ne… Jól vagyok… - nyöszörögte Saore.

- Beviszem a port angelesi kórházba – próbálta meg Aidan megemelni, de Saore fájdalmas nyögését hallva nem merte megmozdítani újra. Ahogy kihúzta a combjai alól a kezét, döbbenten meredt a vöröslő vérre.

- Az túl messze van – szólt közbe Juliette rémült hangon. – És nem biztos, hogy jó, ha mozgatod – egy furcsa oldalpillantást vetett rám, és én tudtam, hogy pont arra gondol, amire én. Egyetlen olyan ember van, aki segíthet és a lehető leggyorsabban ideérne.

- Mi lenne, ha… - szólaltam meg bizonytalanul, mire az összes fiú rám emelte a tekintetét. – Szóval, felhívhatnám Carlisle-t. – A felhördülésből tudtam, hogy az ötletem nem nyerte el a többiek tetszését, de Saore és a kisbabája miatt nem hátrálhattam meg. Csak Benjamin és Juliette néztek rám elgondolkozva.

- Megőrültél? Hiszen vérzik, és amúgy is! – csattant fel Joshua.

- Carlisle-t nem zavarja az emberi vér, már évszázadok óta gyógyít, és még soha nem ölt embert – próbáltam meggyőzni őket. – És ő van a legközelebb. Kockáztatnátok Saore és a baba életét a hülye ellenségeskedés miatt? – próbáltam határozottnak tűnni, és dühös pillantást vetettem a fiúkra.

- Hívd – hallottam meg Aidan halk hangját.

- Megvesztél? – ragadta meg a karját Josh és a szemei szikrákat hánytak. – Az egy mocskos vérszívó!

- Esküszöm, hogy nem fog ártani Saore-nak, és mindent megtesz, amit csak orvosilag lehet – fúrtam a tekintetem Aidanébe, aki minden ellenérzését félretéve bólintott. Josh dühösen felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a homokban. Juliette elsietett, és pár pillanat múlva egy mobillal a kezében tért vissza.

- Csak a doki! – utasított Jonathan. Beleegyezően intettem felé a fejemmel.

- Carlisle? – szóltam bele a kagylóba, miután benyomkodtam a megfelelő számokat – még szerencse, hogy Edward volt olyan paranoiás, hogy bemagoltassa velem az összes Cullen telefonszámát, hogy ha valami gond lenne, el tudjam érni őket.

- Valami gond van? – érkezett azonnal a kérdés.

- Szükség lenne egy orvosra… La Push-ban vagyok, de… megengedték, hogy ide gyere. Csak te! – tettem hozzá gyorsan. A vonal másik végén halk susmorgást hallottam.

- Isabella? – Edward hangja aggódó és ideges volt. – Mi történt? Megsérültél? Jól vagy?

- Velem minden oké – próbáltam megnyugtatni. – Saore rosszul lett. Carlisle-nak ide kell jönnie!

- Azonnal indulunk! – hallottam meg.

- Nem! – A hangom kétségbeesetten csengett. – Te nem jöhetsz! Csak Carlisle! Kérlek, Edward! Esküszöm, hogy én jól vagyok! – Pár pillanatig csend volt.

- Rendben. – Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Köszönöm! Visszaadnád Carlisle-nak? – kértem, de mire befejeztem a kérdést, a telefonban már hallottam Edward édesapjának a hangját.

- Mondd el, mi történt! – kérte. Miután teljesítettem a kérését, a vonal köszönés nélkül megszakadt.

- Jön – tájékoztattam a farkasokat. Joshua hirtelen felkapta a fejét, és a part vége felé fordult.

- Juliette, tüntesd el innen őt! – intett felém. Hirtelen elöntötte a méreg az agyamat. Először is, miért kéne eltűnnöm, másodszor, van nevem és itt állok mellette. Ha valami baja van, nekem mondja! Éppen tiltakozni akartam, mikor az egyik szikla mögül kilépett egy középkorú házaspár. A férfi végigmért engem, de mielőtt zavarba jöhettem volna, Juliette megragadta a karomat, és maga után rángatott.

- Hé, mi van már? – ellenkeztem.

- Felismerhetnek a körözési plakátról – sziszegte Juliette, miközben felvezetett a dombtetőn álló autóhoz, amivel ő, Saore és Joshua érkeztek.

- Ó! – nyögtem ki. Ez a nagy izgalmak közepette eszembe sem jutott. – De mi lesz Carlisle-lal? – kérdeztem, miután beültem az anyósülésre. Aggódtam a gondolat miatt, hogy egyedül hagyom őt a farkasokkal. Reméltem, hogy nem esnének egymásnak, de akkor is… Összerezzentem, mikor Joshua feltépte a hátsó ajtót, és bevágódott az ülésre.

- Hívd fel újra a piócádat, visszaviszünk neki! – parancsolta.

- Nyugi, nem lesz gond – szállt be mellém Juliette, aztán elfordította a slusszkulcsot.

Próbáltam a figyelmemet a mobiltelefonra fordítani, amit azóta is a kezemben szorongattam. Edward hangja idegesebb volt, mint első alkalommal. Megkértem, hogy jöjjön el a határig értem, aztán gyorsan letettem. Hirtelen fájni kezdett a fejem. Aggódtam Saore, Carlisle és a turisták miatt is. És hirtelen még valami az eszembe jutott, mikor megéreztem az autó légkondijának hűvösét a bőrömön.

- A cuccaim!

- Majd utánad küldjük – ígérte Juliette. A következő percekben csak bámultam kifelé az ablakon, és alig vártam, hogy végre Edwarddal legyek. Biztos voltam benne, hogy ha átölel végre, akkor minden gondolat, ami most a fejemben zajong, le fog halkulni. Puskagolyóként pattantam ki az autóból, mikor az megállt, aztán rájöttem, hogy el kéne köszönnöm Juliette-től.

- Én… Köszönöm – hajoltam vissza az autóba. – És, ha bármi híretek van, azonnal hívjatok. A telefonban benne van Edward száma a hívásoknál – tettem hozzá gyorsan, ha esetleg nem jutna eszükbe. – Szia!

Joshua az autó mellett állva várta, hogy elbúcsúzzak, aztán morcos képpel elindult utánam a határhoz. Edward, mint egy dühös vadkan járkált fel-alá a határ mentén, és láttam rajta, hogy mikor észrevett, csak egy hajszál választotta el attól, hogy elém ne jöjjön, megszegve az egyezséget. Felgyorsítottam a lépteimet.

- Akkor viszlát! – hallottam meg Josh hangját a hátam mögött, amint átléptem a láthatatlan vonalat.

- Szia! – akartam tőle elköszönni, de mire megfordultam, már köddé vált.

- Mi a fene volt ez? – ragadta meg Edward a karomat. – Azt mondtad, vigyázol magadra, hogy azok a bolhás dögök vigyáznak rád! Mi történt?

- Én nem is… - ráztam meg a fejem. Hirtelen a sok információ hatalmas zűrzavarrá vált a koponyámban – a szemeim megteltek könnyekkel. Edward laza szorítása enyhébbé vált a csuklómon. Éreztem, ahogy a karjába kap, aztán csak a szél zúgását hallottam.

Pillanatok alatt otthon voltunk. Esme, Alice és a többiek a bejáratnál vártak ránk, és úgy láttam, megkönnyebbültek, hogy épségben láthattak viszont. Edward hamar lerázta őket – Alice-t volt a legnehezebb -, aztán felvitt a szobámba.

Edward feldúlt aggodalma eddigre, csendes féltéssé csillapodott. Összekuporodtam az ágyon, miközben ő a szekrényben kutatott valami után, aztán éreztem, ahogy egy takaró rám terül. Az ágy besüppedt, mikor Edward mellém csúszott. Olyan szorosan ölelt magához, amilyen szorosan csak képes volt rá anélkül, hogy az fájdalmat okozzon nekem.

- Megijesztettél – suttogta alig hallhatóan a fülembe. – Azt hittem, valami bajod esett. Már láttalak magam előtt összetörve, kivérezve, megfulladva…

- Ha megfulladtam volna, nem tudtam volna telefonálni – feleltem. Megpróbáltam viccel elütni a témát, de végül se Edward, se én nem nevettünk.

- Miért küldtek haza korábban? – Hangzott el a kérdés pár másodpercnyi csönd után, miközben a hideg ujjak az enyémekbe fonódtak. Elmeséltem, pontosan mi is történt, egészen Saore rosszullététől a turistákig. Edward csendben végighallgatott, aztán mélyeket lélegezve belefúrta az arcát a hajamba. – Soha többé nem mehetsz tőlem távolabb pár méternél! – mormolta a tincseim közé.

- Aggódom Saore miatt – sóhajtottam.

- Carlisle mindent el fog követni – biztosított Edward arról, amiben magamtól is teljesen biztos voltam. Inkább attól tartottam, hogy mi van, ha valami olyan gond adódik, amit még Carlisle sem tud orvosolni. Ha meghalna a kicsi… Vagy Saore… A gyomrom összeszorult, és az ujjaim erősebben kapaszkodtak Edwardba.

- Annyira boldog volt reggel – emlékeztem vissza. Saore arca csak úgy sugárzott, mikor a terhességéről beszélt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet tudni, hogy egy kis élet növekszik benned. Edward megérezhette a gondolataimat, mert éreztem, hogy az izmai feszültté válnak. Tudtam, hogy egyszer majd erről is beszélnünk kell, de most túl fáradtnak és zavartnak éreztem magam egy ilyen komoly beszélgetéshez.

Jó egy óráig nem történt semmi, aztán Edward hirtelen megmozdult, és abban a pillanatban, ahogy meghallottam a mobilja csörgését, már meg is nyomta a megfelelő gombot. Felültem az ágyban, és idegesen vártam, hogy befejezze a beszélgetést, mert azokból a tőszavakból, amikkel válaszolgatott, semmit sem tudtam leszűrni.

- Mi történt? – csaptam le rá, amint elvette a fülétől a telefont.

- Saore elég erősen vérzett. Carlisle adott neki egy injekciót, amivel csillapította a fájdalmait, aztán kénytelenek voltak bevinni a kórházba – kezdte Edward.

- És? – siettettem. A markomban teljesen összegyűrődött a takaró.

- Szóval, a kialakuló méhlepény túl közel tapadt le a méhszájhoz, és… - kezdte Edward, mire idegesen felmordultam.

- Úgy, hogy én is értsem, az istenért!

- Saore és a baba is jól vannak. – Hallottam meg végre azt a mondatot, amire vártam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Vérzéscsökkentő gyógyszereket kap. Ha az nem használna, akkor hormonális kezelést. És ágyban kell maradnia, valamint, nem szabad, hogy stressz érje – magyarázta Edward.

- De akkor minden rendben lesz, ugye?

- Remélhetőleg… Ez elég komoly, főleg, hogy Carlisle szerint, a lány szívével is van valami gond. De ne aggódj, most már jó helyen vannak, ahol… - kezdte Edward.

- …mindent megtesznek értük – fejeztem be a már ismert mondatot. Ettől nem lettem sokkal nyugodtabb.

- Ettél ma már? – szólalt meg hirtelen Edward pár perc után. Elgondolkozva néztem rá, aztán eszembe jutott az a szendvics.

- Igen, egy szalámis zsemlét. – Edward bosszúsan felmordult.

- Egész nap csak arra futotta a farkasoktól, hogy egyetlen nyomorult szendvicset tömjenek beléd?

- Nem igazán voltam éhes. És most sem vagyok – próbáltam határozott lenni, mert tudtam, hogy Edward rövid időn belül belém akar majd kényszeríteni valamit azzal a kifogással, hogy nem akarja, hogy idő előtt elvigyen az éhhalál. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy gonosz módon megkérdezem tőle, hány évet is jelent pontosan az az idő előtt, de aztán visszanyeltem a kérdést, nehogy felzaklassam az érzéseit. Elég volt, hogy én időről időre elgondolkoztam ezen.

- Na gyere, készítek neked valamit… - nyújtotta felém a kezét Edward, hogy felhúzzon az ágyról, de ahelyett, hogy megfogtam volna, csak vágtam egy fintort.

- Szóval, ahelyett, hogy hagynál éhen halni, inkább meg akarsz mérgezni? – vontam fel a szemöldököm.

- Ezt a sértést még megbánja, kisasszony! – húzta félmosolyra a száját Edward, és már tudtam, hogy nem menekülhetek. Halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy hirtelen felkapott, és a vállára dobott. – Most pedig irány a konyha!

A múlt árnyai - 22. fejezet

22. TENGERPART



AHOGY EDWARD MEGÍGÉRTE, reggel, mire indulnom kellett Jonathanékhoz, már otthon volt a vadászatból. Még félig aludtam, mikor megéreztem, ahogy bebújik mellém az ágyba, és a takarón keresztül magához húz – nagyon vigyázott rá, hogy mindig legyen közöttünk valami, ami felmelegít, és ne a hideg bőréhez simuljak hozzá. Nagyot szusszantva fordultam felé, és az arcomat belefúrtam a nyakába. Éreztem, hogy visszatartja a lélegzetét egy pillanatra, én viszont mélyeket szippantottam az illatából. Méz és orgona illat, meg még valami aroma, amit nem ismertem fel, de kábító hatással volt rám. Szörnyen kíváncsi voltam rá, hogy vajon a bőrének az íze is ilyen isteni lehet-e. Végig akartam csókolni a nyakát, megízlelni, de nem mertem megmozdulni, nehogy elijesszem. Meglepődtem, mikor ő volt az, akinek a száját megéreztem a saját vállhajlatomban. A szívem meglódult, és reszketni kezdtem.

- Sajnálom – húzódott hátrébb Edward, és megigazította közöttünk a takarót. Nyűgös hangot hallattam, lerúgtam magamról az anyagot, és Edward fölé gördültem.

- Nem fázom! – húztam fel magam lovagló ülésbe a csípőjén. Éreztem, hogy az arcom égni kezd, és biztos voltam benne, hogy elpirultam, de nem igazán érdekelt. Edward szó szerint megfagyott alattam pár pillanatra – még pislogni sem pislogott.

- Mit csinálsz? – kérdezte végül szinte suttogva.

- Kényelembe helyezem magam – vontam meg a vállam, és próbáltam nagyon ártatlan szemekkel nézni rá. Kinyújtottam a kezem, és úgy tettem, mintha megtámaszkodnék a mellkasán.

- Nem hiszem, hogy én lennék a legkényelmesebb ülőalkalmatosság – felelte, de nem tett semmit azért, hogy eltávolítson magáról. A szemei most aranybarnák voltak, így tudtam, hogy az éjszaka sikerült csillapítania a szomját. Az ujjaim óvatosan megmozdultak, és végigsimítottak egészen a hasáig. Láttam a szemében, hogy ugrásra készen figyel, és tudtam, hogy abban a pillanatban leállít majd, ahogy átlépem azt a bizonyos határt, de kíváncsi voltam, meddig is mehetek el nála.

A szemkontaktust fenntartva – ahogyan Tanya is tanácsolta – tapogattam ki a gombokat az ingén, és egyenként kicsúsztattam őket a lyukakból. Mikor az ing szétnyílt felfedve a hófehér bőrt, izgatottan érintettem meg azt. Jéghideg és márványsima volt. Éreztem, ahogy a kemény izmokat apró remegések rázzák meg, és láttam, hogy egyre gyorsabban emelkedik az ujjaim alatt Edward mellkasa. Őrjítően izgató volt látni, hogy a szinte sérthetetlen test, hogyan reagál az én óvatos és lágy érintéseimre. Be kellett harapnom az alsó ajkamat, hogy szégyenszemre elfojtsak egy nyögést.

Muszáj volt megízlelnem őt – lehajtottam a fejem, és a számat végighúztam a bőrén.

- Isabella… - sóhajtotta figyelmeztetően, de nem bírtam magammal. Kinyújtottam a nyelvemet, és a hegyét végighúztam a mellkasán. A következő pillanatban már a hátamon feküdtem, Edward pedig az ágy mellett állt. Kipirult arccal néztem fel rá, miközben próbáltam emlékeztetni magam arra, hogy nekem szükségem van az oxigénre, így lélegeznem kéne.

- Mennünk kell, különben a farkasok még azt hiszik, fogva tartalak, és idejönnek kiszabadítani – szólalt meg rekedt hangon végül Edward, miközben másodpercek alatt begombolta az ingét – legnagyobb csalódottságomra.

- Megfutamodsz? – néztem rá kihívóan.

- Megmondtam… Este – nyújtotta felém a kezét, hogy aztán felhúzzon az ágyról. – Különben sem tisztességes csak így letámadni – morogta.

- Előbb nyújtsak be írásos kérvényt? – vigyorogtam rá.

- Lehet, hogy nem ártana… - vonta meg a vállát. – Bár helyette inkább egészséges túlélőösztönt kéne kérvényezned – húzta el ironikusan a száját.

- A túlélőösztönöm köszöni szépen, semmi baja – húztam fel az orromat. – Pontosan tudja, hogy mitől és kitől kell félnem. És te nem vagy rajta a listán – fogtam meg a tisztálkodó pakkomat, és az ajtó felé indultam.

- Mondom én, hogy rosszul működik – követett Edward végig a folyosón a mosdóig, ahol már ott várt Rosalie. Mire az ajtóhoz értem, már kitárta előttem, és amint beléptem a fürdőbe, ő is utánam jött, Edwardot kizárva.

Gyorsabban zuhanyoztam le, mint szoktam. Szerettem volna, ha még indulás előtt marad egy kis időm, amit Edwarddal tölthetek, ám arra nem számítottam, hogy Rosalie épp most tervezi velem egy komolyabb beszélgetés lefolytatását. Miután felöltöztem és megfésülködtem, elállta az ajtóhoz vezető utat.

- Beszélnünk kell! – szólalt meg. Bár a hangja halk volt, éreztem benne a feszültséget.

- Nem sokára indulnom kell… - próbálkoztam, és tétova pillantást vetettem az ajtóra, ami mögött ott sejtettem Edwardot.

- Öt perced csak van arra, hogy megbeszéljük, hogy teszed épp tönkre a családomat! – csattant fel.

- Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy nem tetszik neki, hogy a la push-iakkal barátkozom. Már épp közölni akartam vele, hogy ehhez az égadta világon semmi köze, mikor újra megszólalt.

- Arról beszélek, hogy valamiért az életed célja, hogy megölesd magad Edwarddal! – Szükségem volt egy percre, hogy rájöjjek, mire is gondol pontosan. Elpirultam, és felkaptam a törölközőmet meg a pakkomat.

- Nem fog megölni! És a szerelmi életünk nem rád tartozik! – néztem kihívóan Rosalie szemébe. Igaz, hogy hálás voltam neki, amiért azután, ami az erdőben történt velem, odafigyelőbb és kedvesebb volt hozzám, de ez nem jogosította fel arra, hogy véleményt nyilvánítson a magánéletemmel kapcsolatban. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam lenyugodni. – Nézd, én igazán megértem, hogy félted a családodat, én is szeretlek titeket, és sosem ártanék nektek…

- Mégis azt teszed – fonta össze maga előtt a karjait Rose.

- Szereted Emmettet, igaz? – próbáltam meg másképp megközelíteni a dolgot.

- Persze! – vágta rá gondolkodás nélkül azonnal.

- Mi lenne, ha nem érinthetnéd meg, amikor csak akarod? Ha tilos lenne megcsókolnod? Kibírnád? – kérdeztem az arcát fürkészve. Lesütötte a szemeit a padló csempéire.

- Az nem ugyanaz – mormolta maga elé.

- De, pontosan ugyanaz. Szeretem Edwardot. – Rosalie-nak sokkal könnyebb volt kimondani ezt, mint Edwardnak. Annyira természetesnek tűnt, hogy ezt a szót használom az érzéseimre, holott pár hete még magam előtt is próbáltam letagadni, hogy szerelem lenne, amit érzek. Mintha az egy másik életben lett volna…

- Én és Emmett ugyanolyanok vagyunk. Emmett nem tehet kárt bennem – hajtogatta Rosalie a maga igazát most már sokkal kisebb hévvel.

- Edward sem tehet kárt bennem. Szeret engem, sosem bántana – jelentettem ki teljes magabiztossággal. El sem tudtam képzelni, hogy Edward mellett bármi bajom eshetne. Rosalie hirtelen kinyúlt mellettem – összerezzentem. Halk recsegést hallottam, aztán Rose visszahúzta a kezét, és kinyitotta előttem a markát. A fürdőszobatükör alatti márványpolc szélét tartotta a kezében – egyszerűen letörte. Aztán az ujjait összezárta. Hófehér por hullott alá a földre.

- Egy hevesebb mozdulat, és a csontjaidat is így törheti porrá – nézett Rosalie farkasszemet velem. Nyeltem egyet. Valahol mélyen, mint minden épeszű emberben, bennem is átfutott a gondolat, hogy tényleg bajom eshet. Nem tudhatom, hogy mennyire veszti el az eszét egy vámpír szeretkezés közben. Még arról sem volt tapasztalatom, hogy egy ember hogyan éli meg mindezt. Aztán beugrott Edward arca, a pillantása, mikor rám néz, ahogy óvón magához ölel éjszakánként, és minden kétségem tovaszállt.

- Bízom Edwardban.

- Rendben, de ha bármi baj lesz, az a te lelkeden szárad! – csattant fel Rosalie, aztán feltépte az ajtót, és elviharzott. Edward összepréselt szájjal állt a falnak dőlve, és engem nézett.

- Mehetünk, friss vagyok és illatos – szökdeltem ki úgy a folyosóra, mintha az előbb semmi sem történt volna. Halkan felsikkantottam, mikor Edward hirtelen elkapott hátulról, és magához ölelt. Az arcát belefúrta a hajamba.

- Köszönöm – suttogta közvetlenül a fülembe. Elakadt a lélegzetem, és megborzongtam.

- Mit? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, főleg, hogy az agyműködésem majdnem teljesen leállt a közelségétől.

- A bizalmat – felelte, és éreztem, ahogy az ajkát egy pillanatra a fülem mögötti részhez érinti. – Kár, hogy nem érdemlem meg… - a nyakamon lévő kis pihék felborzolódtak, ahogy megéreztem Edward hűvös sóhaját.

- Bízom benned – ismételtem meg azt, amit már Rosalie-nak is elmondtam, és ebben a pillanatban szemernyi bizonytalanság sem volt bennem.

- Annyira szeretném, ha igazad lenne – lépett hátrébb Edward, és elengedte a derekamat. Szembe fordultam vele.

- Igazam van – mosolyogtam rá, majd lábujjhegyre állva egy csókot nyomtam a szájára. Szerencsére, sikerült visszafognom magam – még ha nehezen is -, és ahelyett, hogy Edward karjaiba vetettem volna magam, elindultam a szobám felé.

Ezután megint gyorsan elszaladt az idő. Mire összepakoltam a strandoláshoz kellő dolgokat – strandpapucs, törölköző, és persze, az elmaradhatatlan fürdőruha, ami még mindig túl sokat mutatott az én ízlésemhez mérten, de pár fokkal jobb volt, mint az, amelyiket Alice először szánt nekem -, már indulnunk kellett, nehogy lekéssük a Jonathanékkal megbeszélt időpontot.

Bár az Edwardtól való távollétnek nem örültem, alig vártam már, hogy újra találkozhassak a fiúkkal. Nagyon megkedveltem őket, és reméltem, hogy ma is legalább olyan jól fogom érezni magam velük, mint a tábortűz mellett.

A találkozópontig vezető úton végig kellett hallgatnom Edward figyelmeztetéseit, miszerint, csak és kizárólag akkor menjek be a vízbe, ha legalább egy „kutya” is velem tartózkodik, mert nem akar vízihullaként visszakapni, ne menjek fel a sziklákra, mert összezúzott hullaként sem, és egyek rendesen napközben, mert az éhhalált sem találja megfelelő halálmódnak a számomra. A végén már azon gondolkoztam, megkérem, hogy harapjon meg azonnal, mert ha halhatatlan leszek, akkor legalább soha többé nem kell aggódnia értem, nekem pedig nem kell végighallgatnom a sok szabályt és tiltást. Végül visszafogtam magam, és csak bólogattam.

Ha Edward helyébe képzeltem magam, megértettem, hogy miért félt ennyire. Nem lehet könnyű számára a tudat, hogy az, akit szeret, olyan törékeny és sebezhető. Végül is, egy olyan apró, láthatatlan dolog is megölhet, mint például egy vírus, vagy egy egyszerű karcolás is véget vethet az életemnek, ha elfertőződik. Most, hogy halhatatlanok között éltem, döbbentem csak rá, hogy milyen tökéletlen is az ember. Elég rémisztő gondolat volt…

- Vigyázok magamra! – bújtam közelebb Edwardhoz, miközben a határnál várakoztunk a farkasokra. Már tíz perccel elmúlt a megbeszélt időpont, és kezdtem kicsit aggódni, hogy valami baj történt Jonathanékkal, vagy talán meggondolták magukat, és mégsem akarnak többet találkozni velem.

- Ajánlom is, különben farkasbőrrel lesz díszítve a szobám fala – dünnyögte Edward. Felkuncogtam – tudtam, hogy nem gondolja komolyan, csak már hozzászokott a quileute-ek miatt való morgolódáshoz. – Itt vannak… - közölte, mire élénken figyelni kezdtem a fák közötti mozgást. Néhány perc múlva tényleg megrezegtek a bokrok ágai, és feltűnt négy hatalmas farkas – a lábaikra egy-egy fürdőnadrág volt kötözve. Azonnal tudtam, hogy ki hiányzik, mivel már felismertem őket. Joshua… Bár reméltem, hogy nem esett semmi baja, rosszul esett a gondolat, hogy talán, miattam nincs itt.

- Sziasztok! – köszöntem a farkasoknak, mire mindannyian hevesen csóválni kezdték a farkukat, Benjamin pedig vakkantott egy párat felém. Jonathan előrébb lépett, és Edward szemeibe nézett.

- Azt akarja, hogy ülj a hátára – közölte Edward. Arcizmai szinte kővé merevedtek. – De az túl veszélyes! – mondta ezt már Nate-nek. A nagy sötétbarna farkas a fogait és ínyét láttatva morgott.

- Nekem van két kezem, amivel elkapom, ha le találna pottyanni a hátamról – felelte Edward dacosan.

- Hé! Nem vagyok olyan béna! – háborodtam fel és durcás arccal néztem hol Edwardra, hol Jonathanra. Edward a szemöldökét felhúzva, kétkedve pillantott vissza rám. – Mehetünk – húztam ki magam, és elindultam Jonathan felé. Edward kinyúlt és elkapta a karomat – a farkasok felmorogtak.

- Azt mondtad, vigyázol magadra… - Edward hangja halk és kérlelő volt. Visszanéztem rá, a szemeiben aggódást láttam. Felsóhajtottam. Mivel valószínűleg Jonathanék most nem autóval jöttek, így a gyaloglást az erdőben sokkal, de sokkal veszélyesebbnek találtam, mint a farkason lovaglást.

- Lassan megyünk, rendben? – pillantottam Jonathanra. Halkan morgott, de a fejével igent intett. – Nem lesz semmi baj. Rendesen kapaszkodok majd – próbáltam megnyugtatni Edwardot, de nem nagy sikerrel. Átvettem tőle a táskámat, amit eddig ő hozott, és a nyakamba akasztottam. Végül megöleltem és egy csókot leheltem az ajkaira, aztán átléptem a határt.

Nate közelebb lépett hozzám, és olyan mozdulatot tett, mintha meghajolna előttem, de aztán a mellső lábai a földön maradtak, hogy fel tudjak ülni a hátára. Bizonytalanul másztam fel rá, a lábaim megcsúsztak az oldalán – hallottam Edward sziszegő hangját. Úgy állt a határ szélén, mintha egy üveglap lenne előtte, ami nem engedi tovább. Rámosolyogtam, miután sikerült biztonságosan elhelyezkednem.

- Nem fáj? – kérdeztem, mikor belemarkoltam Jonathan szőrébe. Olyan hangot hallatott, mintha nevetne. Ahogy felemelkedett a földről, ujjaim erősebben szorították őt. – Este találkozunk! – kiáltottam még oda Edwardnak, ahogy elindultunk. Jonathan igaz, betartotta a szavát, és szinte csak lépésben haladt, mégsem volt túl kényelmes a rajta való lovaglás. A hatalmas farkas hátán előjött a tériszonyom. Bizonytalannak és ingatagnak éreztem ezt a fajta utazást. Fél órán keresztül csak bámultam magam elé, és alig vártam, hogy végre megérkezzünk. Mikor meghallottam a tenger zúgását, kicsit megkönnyebbülve fellélegeztem.

Jonathan megállt a parton, én pedig szédelegve szálltam le a hátáról, és minden igyekezetemre szükségem volt, hogy két lábon tudjak maradni. Igaz, hogy sokkal lassabban haladtunk, mint Edwarddal szoktunk, mégis Edward karjában sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.

A farkasok elfutottak a part menti sziklák közé, aztán pár másodperc múlva már emberi alakban jöttek elő. Mind a négyen vigyorogva ölelgettek meg.

- A lányok nem jönnek? – érdeklődtem. Ahogy körbenéztem, a part teljesen üresnek tűnt.

- Josh hozza őket autóval. Saore nem utazhat most farkasháton – magyarázta Aidan csillogó szemekkel.

- Hogyhogy? Csak nem beteg? – néztem rá aggodalmas kíváncsisággal.

- Hát, úgy is lehet mondani… - nevetett fel Daniel. – Kilenc hónapos beteg. A mi Aidanünknek inkább nyúllá kellett volna változnia farkas helyett.

- Ó! – pirultam el egy pillanatra, ahogyan Aidan is. – Gratulálok! Ez… csodás! Vagy nem? – bizonytalanodtam el. Aidan nem volt olyan kitörően boldog, mint amilyennek egy újdonsült apukát képzeltem. Inkább, mintha félelmet láttam volna egy pillanatra a szemeiben.

- De igen, csodás – bólintott halvány mosolyt erőltetve az arcára. – A többiek elé megyek. Segítek nekik lecipekedni a sziklákon – mondta, majd futólépésben el is indult. Mikor elég messze hittem már, kérdőn pillantottam a többiekre.

- Nem örül a babának?

- Dehogyis nem! – felelte Jonathan. – Csak… Saore-nak gyerekkora óta rossz a szíve. Félti őt. Egy gyereket kihordani és megszülni elég nagy megterhelés. De nem lesz semmi gond! – karolta át bíztatóan a vállamat. – Gyere, a sziklák mögött te is átöltözhetsz – vezetett abba az irányba, ahol az előbb farkasból emberré változtak.

Gyors mozdulatokkal kapkodtam le magamról a felsőmet és a nadrágomat, miközben folyton figyeltem, nem közeledik-e valaki – persze, Jonathanék úgyis figyelmeztettek volna, de ettől még nem lettem nyugodtabb. Már bántam, hogy nem húztam a ruhám alá a bikinit… Akkor sem lettem nyugodtabb, mikor már rajtam volt a fürdőruha. Túlságosan feszes volt, a melleim szinte kibuggyantak belőle, és a bugyi része is szinte egy falatnyi volt. Biztos voltam benne, hogy ha ebben meglát valaki, az röhögőgörcsöt kap. Néha komolyan azt gondoltam, hogy Alice direkt akar zavarba hozni… Gyorsan előkapartam a táskámból a törölközőt, és magam köré tekertem. Mikor előmásztam Nate, Daniel és Benjamin egy emberként fordult felém.

- A vízbe is törölközővel jössz majd be? – kuncogott fel Dan.

- Alice… Edward testvére… Nos, egy kicsit furcsa ízlése van az öltözködés terén… - magyarázkodtam zavartan.

- Ó, ugyan már! Gyerünk! Nem fogunk kiröhögni – tette a szívére a kezét Daniel.

- És megbámulni sem – ígérte Jonathan vigyorogva. Elvörösödtem.

- Legalább is, nem nagyon… - pislogott rám ártatlan arcot vágva Benjamin, mire Daniel hátulról fejbe csapta. – Áu, ezt meg most miért kellett? – dörzsölte a tarkóját Benji, és elég csúnyán nézett a testvérére.

- Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy lányokat bámulj!

- Tizennégy vagyok! – felelte Benjamin, mire elkerekedett szemekkel bámultam rá. Látszott rajta, hogy fiatalabb, mint a többi farkas, de minimum tizenkilencnek nézett ki.

- Mint mondtam, gyerek vagy még! Szóval, ha meglátom, hogy legelteted a szemeidet, ellátom a bajodat! – fenyegetőzött Daniel.

- Ez nem igazság! – fonta össze durcásan a kezeit csupasz mellkasa előtt Benjamin, majd hirtelen elvörösödve pillantott rám. – Mármint… Nem úgy értettem, hogy legeltetni akartam a szemeimet rajtad… Csak utálom, hogy mindig parancsolgat! – mutatott a bátyjára vádlón. Felkuncogtam.

- Na gyerünk, ne szégyenlősködj! – lépett közelebb Nate mosolyogva.

- Oké, oké – sóhajtottam fel, majd a lehető leglassabb mozdulatokkal levettem magamról a törölközőt. A lábammal a homokot söprögettem, miközben vártam a reakciókat, de csend volt. Ahogy felnéztem, három fekete szempárral találtam magam szemközt.

- Te… Igazán… Csinos vagy – intett felém Jonathan, aztán megköszörülte a torkát.

- Nagyon csinos – nyomatékosította az előtte szólót Benjamin, majd felnyögött, ahogy Daniel jobb kézzel hátba vágta.

- Mit mondtam? – figyelmeztette.

- Jól van, jól van – mormogott maga elé Benji lehajtott fejjel. – Ez már tiszta diktatúra…

Zavaromban nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, de Aidanék megmentettek. Ő, Joshua, Saore és Juliette igyekeztek a sziklák felől felénk, és a lányok már messziről integettek nekünk. Ők nagyon előrelátóan már fürdőruhában jöttek le a partra. Mosolyogva visszaintettem nekik, és vártam, hogy odaérjenek hozzánk.

- Isabella… - ölelt meg Saore lelkesen. Tekintetem önkéntelenül is a hasára kúszott, majd elpirulva kaptam el róla a tekintetemet. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hoztam neked valamit – mosolygott rám. Kezében egy kisebb táskát szorongatott. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi is van benne, Juliette is hozzám lépett, és két puszit lehelt az arcomra.

- Én is nagyon örülök neked. Így legalább kisebb a férfielnyomás – kacsintott rám.

- Mi a bajod a férfielnyomással? – lépett hozzá Daniel, és a derekánál fogva magához húzta, majd egy forró csókot nyomott az ajkára.

- Az égvilágon semmi – suttogta Juliette, amint felszabadult a szája.

- Helyes – vigyorgott rá Dan, aztán Jonathanék után húzta, akik elindultak leteríteni a törölközőket, és kipakolni az étellel és itallal teli táskákat.

- Ó, már tudod… - hallottam meg Saore csalódott hangját.

- Tessék? – kaptam fel rá a tekintetemet. Csak most vettem észre, hogy már megint a hasát bámultam.

- A babát. Én szerettem volna elmondani – ráncolta össze a homlokát. – És még a lányok a pletykásak… - sóhajtott fel bosszúsan.

- Én… Gratulálok! – mosolyogtam Saoréra, akinek egy pillanat alatt ragyogni kezdett az arca. Ahogy a fiúk felé sétáltunk, mesélni kezdett arról, hogy még nem gondolt arra, hogy anya legyen, de most, hogy ez már eldöntött tény, semmire sem vágyik jobban. Még nem látszott a pocakján a terhesség, de már most észrevettem, hogy a kezei újra és újra megérintik.

- Gyere, ülj le! – sietett elénk Aidan, és megfogta Saore karját, hogy a számára leterített törölközőhöz vezesse.

- Egyedül is tudok járni – ráncolta össze az orrát Saore. Elmosolyodtam.

Pont olyanok voltak ők ketten, mint Edward és én. Saoréval tudtuk, hogy életünk szerelmei csak féltenek minket, és jót akarnak nekünk, ezért viseltük el néhány morgás közepette a túlzó gondoskodásukat, ami néha szörnyen idegesítő volt. Hirtelen furcsa érzés kerített a hatalmába. Láttam magam előtt, ahogy nagy hassal sétálok az erdőben, Edward pedig féltőn átkarol, miközben tudtam, hogy ez a jövőkép teljességgel lehetetlen.

- Valami baj van? – pillantott fel rám Saore már a törölközőn ülve.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem, és egy mosolyt kényszerítettem az arcomra. Leültem mellé. – Mit is hoztál nekem? – kérdeztem, csak hogy másra tereljem a figyelmemet.

- Egy kis emléket a múltból – felelte lelkesen, majd a táskájáért nyúlt. Kíváncsian pillantottam rá.